I.
Midőn reggel fölébredtem, bágyadtan éreztem magamat s gyönge láz borzongatott. Kár volt a karszéken elaludnom, le kellett volna fekünnöm. Mit mond rá majd az orvos? Bizonyosan rosszabbúl leszek. Fölállottam, hogy megpróbáljam erőmet. De mi ez? Hiszen ez nem az én szobám. Hogy jöhettem ide? Lázálom játszik-e velem vagy álomjáró vagyok, az éjjel fölkelve más szobájába tévedtem s ott aludtam el? Akármi történt, ez nem az én szobám. Ez női szoba. Minő csín, választékosság, fényűzés! Mintha ismerném e szobát, mintha valaha láttam volna egy pillanatra. Nincs senki benne. Jó, legalább észrevétlen távozhatom… Furcsa egy kaland! Indulni akarok, de lábam nem mozdul; jobbra megnyílik egy ajtó s egy nő lép be. Ah! Hisz ez a főváros egyik híres szépsége: Irma grófné. Ismerem. Mikor érkezett Párisba, mikor szállott e hôtelbe? Tudnom kellene, hisz a vendégek névsorát minden nap átfutom. Mit fogok mondani neki, mivel mentsem magam?… Mi ez? Nem vesz észre, öltöző asztala elébe ül és csenget. Köhögni akartam, hogy észrevétessem magamat. – Egyetlen hang sem jött torkomra. Az elfogultság és zavar tehetetlenné tett: csak ott állottam, mint egy szobor, némán, mozdulatlan, s mintha bűvölet alatt állanék, nem tudtam levenni szememet e szép, de már hervadó arczról.
A becsengetett komorna szintén nem vőn észre, pedig tőlem csak egy pár lépésnyire keresgélt valamit. Meghaltam-e, kóbor lélek vagyok-e, kit nappal senki sem láthat, vagy e nő komornájával együtt gyönge szemű és gondokba merült? Azonban tünődéseim között is folyvást néztem a szép nőt, ki komoran nézett tükrébe, s intett komornájának, hogy siessen.
Hogy megváltozott e híres szépség, két év alatt, mióta nem láttam! A vénülés lassan, észrevétlenül, elburkolva, magát folyvást ifjúságnak hazudva, közeledik felénk, mint a szép őszi napok, melyek még másod-virágokat csalnak ki, azonban egy pár hét, egy pár nap, egyszerre csak dérütött mezőt, sárguló lombot, s hulló levelet látunk minden felé. Vajon tudja-e e nő, hogy vénül, vajon vannak-e még udvarlói? Jól emlékszem, ezelőtt tizenöt évvel elvált férjétől; fiát a férj vitte magával, lányát a nénje vette magához Bécsbe. Keveset gondolt fiával, a kiről azt hitte, hogy atyja gyűlölségben növeli anyja iránt, lyányát szerette, de nem állhatott ellent boszús nénje unszolásainak; végre maga is átlátta, hogy így lyánya gondosabban fog neveltetni s jövőjére nézve is kivánatosb, ha, a mint ő mondotta, a világ előitéletei miatt nem szenved anyja oldala mellett. Eleinte minden évben egy pár hónapot töltött Bécsben, hogy lyánya közelében lehessen. Később ritkultak látogatásai. Oka volt kerülni nénjét és lyányát. Nem sokat búsult rajta. Legalább nem volt senkije, a kiért korlátozza magát, legalább serdülő lyánya nem emlékeztette se őt, se udvarlóit, hogy már nem épen ifjú. Nagy részt külföldön és falun élt és rendesen csak egy-egy pár hétre rándult be Pestre. Eszes és alapjában jó szívű nő volt. Szellemessége, ízlése némi varázszsal övezte könnyelműségét s tévedéseit; jótékonyságáért, adakozásaiért áldották a szegények és szerencsétlenek, a közintézetek és hazafias vállalatok, a mi népszerűvé tette még azok előtt is, a kik különben nem igen becsülték. Udvarlói körében, a nagy világ, művészet és utazás szórakozásai között szeszélyei és szenvedélyei rohamainak élt. Áldották és mellőzték, szerették és gyűlölték, rágalmazták és dicsőítették. Ő semmivel sem gondolt, rohant az élet útján, feledve a multat, nem gondolva a jövővel. Ezelőtt egy évvel a fiatal, alig huszonnégy éves Arthur gróf szeretett belé, s talán nőül is veszi, ha az egyházi törvények megengedik. Vajon tart-e még e viszony? Azóta semmit sem hallottam felőlök.
A míg így multjára gondoltam, azalatt a komorna bontogatni kezdé úrnője haját, azonban alig telt el néhány percz, már félbe hagyta és ijedten sikoltott fel: – Jaj méltóságos asszonyom!
– Mi bajod, te ügyetlen teremtés – kiálta az úrnő, egészen idegesen fordulva hátra.
– Bizony Isten tegnapelőtt csak egy pár ősz hajszála volt még a grófnénak, az is csak szerencse-hajszál, most néhol tíz is van nem messze egymástól. Egy éjtszaka ennyi ősz hajszál!
– Ügyetlen, ne rángasd a hajamat. Takarodjál, majd később öltözöm, most olvasni akarok. Mit bámulsz? Eredj!
A komorna távoztával mohón hajlott tükréhez, a bámulat és düh tekintetével vizsgálta ősz hajszálait; keze rángott, öntudatlan próbálta kitépni, nem egyenként, hanem összesen, egyszerre, de az ez által okozott testi fájdalom öntudatra ébreszté, éles sikoltás tört ki ajakán, keze lehanyatlott és sírt.
– Oh Arthur, te el fogod hagyni vénülő kedvesed!
Maga elébe nézett, komor mélába merült. Arczszinén, mely finom barnás-halvány volt, mindeddig nem igen látszhatott még az idő nyoma; szeme most is élénk tűzben égett, de arcza elvesztette kerekdedségét, frisseségét; homlokán baljóslatú árny borongott s vonásaiban a démoni, mely eddig az angyalias bájaiba vegyült, kezdett mind határozottabban, ridegebben kiemelkedni. S mintha e pillanat felindulása még jobban vénítené. Haja, mely zilálva omlott vállára, könnyes szeme, feldúlt arcza, melyek a sebzett hiúság s az önmagába kétkedő szerelem erős fájdalmát fejezték ki, félelmes, megdöbbentő alakká változtatták. Minek illenék be ez asszony? Anyának nem, ölelésre siető gyermekeit kétségbe ejtené; nőnek sem, a legkönnyelműbb férj is félne tőle; kedvesnek sem, csak gondokat szerezne udvarlójának, örömek nélkül; a szalonok királynőjének sem, többé már nem volna képes magához bilincselni környezetét; a világtól visszavonult bűnbánónak sem, nem tudna lemondani és imádkozni. Csak a költőre és képíróra nézve volt még érdekes, hogy multja és jövője hátterével egy kitünő vagy kontár mű mintájául szolgáljon.
Az első roham eltűnt s valamennyire enyhülni látszott; fölkelt székéről, kinyitotta szekrényét s belőle egy kis csomagot vett ki.
– Soha sem festettem magam, mindig gúnyoltam, utáltam az oly nőket, a kik ezt teszik. E festőszert is ezelőtt egy évvel párisi illatszerárúsom dugta oda szappanaim és szagosvizű üvegeim közé, erővel, tudromon kívül. Vajon tudta volna-e, hogy egy év múlva őszülni fogok? Már akkor észre vették volna vénülésemet? Csak én nem sejtettem semmit. Oh jaj! De mit is gondoltam volna reá? Hiszen Arthur szeretett… Csak szeretett? Ő szeret, most is szeret, szeretni fog mindig… Nem, nem, soha nem fogom magam festeni, nem alázom magam oda, bármi történjék, soha, soha, soha!…
Föl s alá járt a szobában, de a csomagot még mind kezében tartotta, bontogatta, játszott vele s midőn ismét tükre elébe ért, keze ösztönszerűleg belenyult s hirtelen, gyorsan, mintha nem akarna magának időt adni gondolkozásra, befestette ősz hajszálait.
– Olyan fekete mint a többi – kiáltá diadallal – nincs semmi különbség köztök. Hiszen nem is vagyok én még vén; némely asszony hamarább vénül, mint más. Az ősz hajszál még nem vénség. Arczom majd semmit sem változott. Csak rosszul aludtam az éjjel, csak nem öltöztem föl. Ennyi az egész.
Könnyelműen hajlott újra tükréhez s öntetszőleg nézett belé. Félre simítá haját s mosolygott. Azonban egyszerre csak elkomorúlt, közelebb vonta magához a tükröt s hosszasan nézte magát. Arczát eltorzítá indulatjának rohama s a fájdalom csengő hangján kiáltá: «A redők, a redők!»
Egy darabig nem mert a tükörbe nézni, mozdulatlan ült, egészen megalázva, lesujtva, semmivé téve. De a mint fölpillantott, mintha vonzotta volna magához a tükör, megint bele nézett s valamennyire nyugodtabban kezdé vizsgálni arczát.
– Csak halvány, finom, alig látszó redők. Mindegy. Ha én látom, más is látja s egy év mulva élesen fognak kiemelkedni. Egy pár év alatt kész vén asszony vagyok. Oh Arthur, nincs a természetnek és mesterségnek oly szere, mely visszaadja ifjúságomat, szerelmedet!
Fölkelt, hogy ne láthassa magát a tükörben. A mint megindult, szeme fia arczképén akadt meg, ki nagyon hasonlított atyjához. Megállott. Mintha vádat érezne multjáért, mintha egy eddig ismeretlen érzés szállaná meg, mintha férje gúnyját, kárörömét olvasná fia arczképéről. Bosszúsan fordult el tőle s lyánya arczképére nézett, mely szintén ott állott az asztalon.
– Szegény leányom, beh rég nem láttalak! De miért sajnálnálak, te nem vagy szegény, mert ifjú, szép vagy. Te mondhatnád inkább: szegény anyám! Csak te tudnál megvigasztalni, ha mellettem volnál, ha benned élném vissza még ifjúságomat, feledném, hogy vénülök. Egy jó anyához, ki férjhez adó leányát vezeti a bálba, jól illik az ősz haj. Oh ennek örökre vége! Istenem, hogy el vagyok hagyatva. Ma karácson este, a családok ünnepe. Egyedül kell töltenem. Arthur tegnapelőttre igérte, hogy visszajő, s még ma sem érkezett meg. Oh máskor mindig előbb jött egy nappal, mint a hogy igérte. Vénülök, ő jól tudja, hogy vénülök.
E végszót többször ismételte, aztán egész szenvedélylyel tört ki:
– El akarják tőlem szakítani, testvére, rokonai barátjai, az egész világ. Ő titkolja előttem és szeret. Jó Arthurom, te hű vagy hozzám. De hű maradsz-e akkor is, midőn azt fogják mondani: vén asszony kedvese vagy, ki anyád lehetne, egy elhagyott teremtésnek udvarolsz, ki már senkit sem érdekel? Ezt nem fogod elbírni, szegény gyermek, te nem érted, hogy érzésünk fest minden bájt szeretteink arczára; még nagyon ifjú vagy, hogy mélyen szerethess. Pedig Arthur, senki sem fog úgy szeretni ez életben, mint én. Senkit sem szerettem kívüled igazán, most érzem, mi a szerelem; hiúság, vetélykedés, szeszély, ábránd, kaczérság, tévedés voltak eddigi hajlamaim, csak most szeretek először. Oh, mint utálom a világot, mint óhajtanék veled magányba vonulni s boldog lenni, elfeledtetve, fény és zaj nélkül.
Újra leánya arczképére esett szeme, kezébe vette és nézte.
– Szép leány, hasonlít hozzám. Ilyen voltam én ifjú koromban. Még sem ilyen, ez a vonás itt atyjáé, megrontja a többit. Ha férfi volnék, még most is érdekesebbnek találnám anyját… Eh, minő gondolat! Hála Istennek, édes leányom, te nem ismered Arthurt, mi nem lehetünk vetélytársak. Oh, tőled nem féltem, másoktól féltem, kik oly sokan vannak. De miért féltsem és féljek? Hány korombeli nő uralkodott a férfiakon, vetett igája alá hősöket, királyokat! Esküszöm, tőlem senki el nem rabolja Arthurt. Ki tud közületek úgy öltözködni, mint én? Ki ismeri úgy a férfiak gyöngeségét? Éveim ellenére is, egyetlen tekintetemben, mosolyomban, szavamban több báj van, mint a ti bárgyú képeteken, mely csak ifjúságával dicsekedhetik. Oh, nem félek tőletek, ártatlan báránykáim, tőletek sem, agyarkodó farkasok, Arthur rokonai, barátjai. Hát oly kevés eszem volna, hogy ne tudnám veletek összevesztetni Arthurt? Elsötétítem körüle a világot, hogy gyűlöljön, megvessen mindenkit, csak engem szeressen s egyedül legyek menedéke, vigasza, öröme. Hah! egészen megifjúltam… Érzem a diadal előérzetét. Ifjú vagyok, még sem vénül oly hamar az ember.
Büszkén sietett tükréhez, mintha daczolni vágynék vele, mintha ki akarná csikarni tőle, mit az elébb megtagadott. Hiába! A mint odaért és beletekintett, elvesztette bátorságát, székére hanyatlott és zokogva sírt.
Szegény asszony, szánjalak-e vagy bosszankodjam reád? Oh, most még te nem vagy szánalomra méltó! Holnap felszáradnak könnyeid, mosolyogni fogsz s még egy pár fényes diadalt vívsz ki. Eltiprod ellenségeidet, magadhoz bilincseled Arthurt. Ki állhatna ellent egy vénülő asszony cselszövényes erélyének, rajongó erőszakának, ki utolsó udvarlójáért küzd életre-halálra, kétségbeesve?
E küzdelemhez semmit sem hasonlíthatni, oly bátor, szenvedélyes, elkeseredett. Lehetetlen, hogy pillanatokra ne vívjon ki sikert. Még élvezni fogod pillanatokra a hiúság, gyűlölet és szerelem diadalait, még boldog lehetsz pillanatokra, bár folyvást aggódva, remegve, de annál rettentőbb lesz, midőn végkép hanyatlani kezdesz, midőn ellened fordul minden, Arthur meggyűlöl, elhagy, egyedül maradsz a világ gúnyjai közt, egyetlen emléked sem lesz, mely megnyugtathatna, midőn ama szent érzések bosszúját fogod érezni, melyekkel eddig játszottál, midőn le kell mondanod mindenről és nem vagy rá képes s még gyermekeid sem lesznek körüled, hogy vigasztaljanak. Vajha a szegények és szerencsétlenek fohásza, kikkel annyi jót tettél, megmentene az öngyilkosságtól, enyhíthetné halálra sebzett lelkedet! Szegény asszony, sajnállak, de megnyugszom sorsodon. Mi volna az élet, ha az emberi dolgokban nem látnók mindenütt az erkölcsi kényszerűség nyomait, ha mindjárt a nemesis alakjában, ellenünk fordulva is?