II.
Ezzel lábujjhegyen odahagytam a szobát s egy kisebben át a folyosóra jutottam. Ez a vendéglő folyosója, még pedig földszint. Tehát csakugyan Párisban vagyok, tehát csakugyan eltévesztettem szobámat! De hogy nem vettek észre? Aztán az a szegény nő karácsony estét emlegetett, pedig áprilisban vagyunk. Megfoghatatlan! Im itt a vendéglős lakosztálya. Beszólok hozzá, talán az orvost is ott találom. Benyitottam; az előszobában nem volt senki. A másik szobába is benyitottam. Ez nem a vendéglős szobája, az a nő sem a vendéglős neje, ki ott ruhákat rakosgat. Hisz ez Katalin, az árva. Ő is Párisban? Hát minden ismerősöm Párisba jött-e már s e vendéglőbe száll?
Újra tünődtem, de nem volt elég időm reá, mert Katalin, a ki, mióta nem láttam, igen szép hajadonná fejlődött, egészen elfoglalt. Mindig rokonszenvvel viseltettem e szegény árva iránt. Szülői a forradalomban gyilkoltattak meg, egy kis város feldúlásakor. Őt szerencsére egyik rokonuk vitte volt magával ünnepelni s így életben maradt. Atyja elég híres és keresett ügyvéd lévén, kényelemben éltek. Fekvő birtokuk nem volt, csak egy ház, egy kert, inkább pénzben és kötelezvényekben állott minden vagyonuk. Házukat lerombolták, pénzük elveszett, a kötelezvények odaégtek, Katalin árván és szegényen maradt, azonban a rokon, a kinél ünnepelt s ki jó birtokú ember volt, magához vette. Neki is volt egy pár lyánya valamivel idősebbek, hadd növekedjenek együtt. A tiz-tizenkét éves gyermek eleinte nem igen érezte sorsa változását, de lassan-lassan kezdé tapasztalni, hogy többé nem vendég, hanem a ház komornája, szakácsnője, mindenese. A jó néni nem úgy járatta ugyan, mint saját leányait, de megosztotta vele a ház egész gondját, a jó bácsi pedig felszámította, hogy valóságos nyereségük van az árvában. A jó néni váltig dicsekedett vele, hogy mily jól neveli a kis rokont. Hála Istennek, elég módunk van benne – szokta mondani – hogy úgy neveltessük Katalint, mint egy kisasszonyt, de ugyan mire, szegénynek semmije sincs, legfeljebb annyija, a mivel kiházasíthatjuk, jobb, ha korán dologhoz szokik, nem lát nagyra s bele tanulja magát jövendőbeli állapotjába, mert bizony nem veszi el rangbeli ember. A vendégek nagyon dicsérték a jó néni nevelési elveit, Katalin pedig tűrt mindent, hála Istennek, elég jó kedélye és sok ideje volt, hogy hozzászokjék. Csak unokanénjei szeszélyeit tűrte nehezebben, a kik mind parancsolóbbak, gorombábbak kezdtek lenni irányában, kivált mióta megtudták, hogy a városban egy pár fiatalember azt beszélte volna, hogy Katalin sokkal szebb, mint ők. De ezt is eltűrte, még sem vált rúttá, sőt arczát a koraérettség s a szomorúság némi gyöngéd árnya szebbé, vonzóbbá tette.
Mily csöndes a ház! A szomszéd szobákból nem hallatszanak se a jó néni zsémbelései, se a jó bácsi kopogása, se a lyányok vihogó zaja. Alkalmasint a bácsi falura rándult, a néni pedig lyányaival látogatóba ment. Senki sincs otthon a háznál, azért van csend és szegény Katalinnak ünnepe. Vajjon miért rakosgat szekrényében? Úgy látszik, új ruhát varrt nénjeinek, legalább azt mutatja az a két selyemruha, melyek ott az ágyon vannak kiterítve. Úgy látszik, most magának akar dolgozni, régi ruháiból valami otthonkát szándékszik összeütni s rongyai közt keresgél egyet-mást.
Azt a szép rózsaszín ruhát, melyet épen összefog, még anyja vehette volt neki valamely gyermekbálra, az a pompás kis mantilla atyja ajándéka lehet, azt a kis karpereczet keresztszülői küldhették. Beh kár, hogy abból a szép rózsaszín ruhából rég kinőtt, a mantilla elrongyollott, a karperecz nem éri be már gömbölyű karját. Volt neki akkor még több szép ruhája, de minden házuk romjai közé égett szép kis étagerjével együtt, melyen annyi tarka-barka dolog állott, bronz emberkék, porczellán állatkák, szines kagylók, egy svájczi cottage, viaszgyümölcsök, két ezüst kosárka s annyi minden. Egy könnyet törült ki szeméből. Megsiratta a mit elpusztítottak, megsiratta a mi megmaradt s tovább nézegette későbbi ruháinak maradványát, melyek éles ellentétben voltak a gyermekkoriakkal. E rakosgatás sok elfojtott érzelmet, keserű emléket, behegedt sebet téphetett föl, mert arcza mind szomorúbb lett s lassan mélázva folytatta rakosgatását.
Egyszer a mint felpillantott, önkénytelen a tükörbe nézett. Elijedt magától, pongyolája mi izléstelen, haja mi rosszul fésült, keze hogy elbarnult s arczán mennyire meglátszik a munka, fáradság és virrasztás. Nézte magát a tükörben, igazított valamit ruháján, lesimította kibontott haját s kaczérkodni akart alakjával. Ártatlan és szomorú kaczérkodás volt, könnyekbe került. Megkönyezte rózsaszín ruháját, melyből rég kinőtt és sok más ruhát, melyekből nem nőtt ki s melyeket még a szabó sem csinált meg. Megkönnyezte rosszul fésült haját, eldurvult kezét, halvány arczát. Szeretett volna már egyszer szépen felöltözni, vígan szökelni a tükör előtt s örülni az életnek. Sanyarú, megalázott, hervadni készülő ifjúságának egész fájdalma fölébredt benne.
– Oh, Kálmán – sóhajtá – hogy szerethetnél te engemet, szegény, míveletlen, elhagyott leányt. Te is szegény vagy ugyan, de nagy reményű ifjú, a ki sokra mehetsz az életben. Én itt vénülök, mint a ház komornája, gazdasszonya. Alig van időm, hogy valamit olvassak, a zongorát, a nyelveket, mindent elfeledtem, mire gyermekkoromban tanítottak. Te szives vagy hozzám, bizonyosan szánsz. Oh, talán szeretni fognál, ha lehetne egy szabad napom, ha felöltözhetném egyszer nem pompás, nem drága, de szép s egészen új ruhába s így tölthetnék veled egy délutánt. Istenem, ha élnének szülőim!
Valóban, e szép szőke fürtöket mint megilletné egy kitanult komornakéz, e karcsú termetet mint emelné egy legújabb divatú váll és selyemruha, e fehér telt karokat mi előkelőkké tenné egy gyémántos karperecz, ez okos és érzelmes szemekre, ez élénk, szelíd arczra mi tündérfényt, mi érdekes sápadtságot vetne a viaszgyertyák fénye. Mi szép alaknak illenék be, nemcsak a megyei székhely, hanem az ország fővárosa szalonjaiban is. Hány kiégett szív hitetné el magával, hogy szerelmes belé, míg itt a szegény Kálmán is csak szives hozzá, legfeljebb szánja. Mi czifra bókok közt neveznék ki divatlapjaink bálkirálynőnek, míg itt csak a szomszédság pletykái emtegetik s a jó néni zsémbel reá. Szegény Katalin!
Ha nem is ily fenhéjázó, de velök valamennyire rokongondolatok támadhattak Katalin lelkében. Soha sem volt boldogtalanabb életében, mint most. Mi boldoggá tette volna a gondviselés egy kalmár vagy szabó alakjában. Szegény, mennyire igyekezett elfeledni, hogy valaha kisasszony volt s most mi fájdalmasan jut eszébe. Mennyire óhajtott valakit, a kihez ragaszkodjék s most, midőn feltalálta, hogyan fél tőle, mert az ifjúság első izgalmai ébredeznek szivében s valami olyat érez, a mit az egész világ szerelemre magyarázna. Pedig minő szégyen fiatal leánynak szeretni, midőn nincs udvarlója, viszonzás nélkül szeretni, általában Istennek oly teremtését szeretni, a kit férfinak neveznek. A jó néni kérlelhetlenül elitélné, unokatestvérei gúnyolnák, a szomszédság rágalmazná. Ő meghalna szégyenében… Titkos, önmagának is csak most bevallott szerelme majdnem együgyűvé tette; a mély kedélyű és ártatlan leányt a szerelem sohasem is teszi eszessé, csak igen félénkké vagy bátorrá, csak igen boldoggá vagy boldogtalanná.
Odahagyta a tükröt, mintha félne tőle, varrni indult, de maga sem tudta, hogy unokatestvérei ruháit kezdé vizsgálgatni.
– Beh szép ruha! Ha nekem ilyen volna… Csak egy… Ha talán nem volna is ily szép, csak új lenne, egészen új divat szerint. Eszti épen olyan termetű, mint én. Az ő ruhája épen jó nekem. Felpróbálom. Miért ne? De ha az ember szépen felöltözik, úgy illik, hogy haját is hozzá alkalmazza. Persze!… Ugyan milyen lennék e szép ruhában?…
Máskép rendezte haját, felöltözött Eszti ruhájába, fejéket, csipkés ujjakat és gallért tett föl, melyek szintén az Esztiéi lehettek, mert csinosak és úriasak voltak. Mindez néhány pillanat műve volt. Úgy látszott, hogy a házi körülmények miatt egész második természetévé vált a hirtelen öltözködés s e szokásáról most sem mondott le, midőn szépen és kényelmesen akart felöltözni, mint egy kisasszony, a ki bálba készül.
Úgy örült, midőn az új ruhában egy egészen más, egy csinos, vidám, valódi kisasszonyi alakot láthatott tükrében. Sokat igazított ruháján, hogy jobban álljon, mihez jól értett, mert unokatestvéreit rendesen ő szokta felöltöztetni. Itt egy redőt simított el, ott épen redőbe szedte az egy kissé engedni nem akaró kelmét, emitt egy megtüremlett részt hozott rendbe, amott karján szépen hihúzogatta és késztette, hogy bugyokat vessen. Mi szép ruha volt, mi jól állott rajta! Az a szép fejék is egészen más alakot adott neki. Hogy mosolygott, örvendett; sokkal boldogabb volt, mintha az övé lett volna a ruha. Mi sok ily szép ruhája volt Esztinek, mégis mi haragosan szokott öltözködni! Ha neki csak egyetlen ily ruhája volna!
– Istenem! ha Kálmán most látna, tudom, hogy még szivesebb volna hozzám. Most igazán szép vagyok. Épen illik hozzám e kék szín. Ha így bálba mehetnék, hogy tánczolnék! Oly rég nem tánczoltam már, oly rég… Utoljára a bácsi nevenapján tánczoltam ezelőtt egy évvel. A vacsora után egy kis tánczot rendezett a fiatalság, de már csak a végére mehettem be. Nekem kellett ügyelni mindenre, mennyi bajom, mennyi dolgom volt. Istenem, mihelyt bementem, Kálmán mindjárt fölkért… kétszer tánczolt velem. Oly barátságos, oly nyájas volt. Azt mondotta, hogy nagyon jól, nagyon szépen tánczolok. Olyan könnyű vagyok, mint a pehely. Hogy röpített a polkába, hogy megforgatott a csárdásban. Kár, hogy csak rövid ideig tartott mindkét táncz. A vendégek már oszolni kezdettek, a zene elhallgatott, Kálmán is búcsút vett tőlem. Oly kedvesen mosolygott reám, még egyszer ismételte, hogy milyen jól, milyen szépen tánczolok, olyan könnyű vagyok, mint a pehely… Most, ha látna, talán azt mondaná: szép is vagyok. Igazán, most oly szép vagyok.
Gyönyörködve nézegette magát, gyönyörrel néztem én is ott a szögletben, egy székhez támaszkodva. De az ő gyönyöre nem tartott oly soká, mint az enyém. Mélázni kezdett és lassanként elkomorodott. Egyszerre, mintha égetné testét a ruha, csipkés ujj és gallér, letépett magáról mindent.
– Oh, mi irigy, hálátlan, rossz teremtés vagyok én! – kiáltá zokogva. A más ruháját veszem magamra, irigykedem unokatestvéreimre, mert nekik szebb ruhájuk van. Az igaz, rosszak hozzám, az Isten bocsássa meg nekik, a néni is zsémbes, a bácsi is egy kissé durva, sokat is kell dolgoznom, de mégis hálátlan vagyok. Mi lett volna belőlem nélkülök, a szegény árvából, kinek senkije sem volt a világon. Oh, Kálmán, ne szeress engem; irigy, hálátlan, nagyravágyó vagyok. Mindenedet elpazarlanám, ruhára költeném, hiába szereznél, nem lenne láttatja, mindig szebbeket kivánnék, mindig a másét irigyleném, koldusbotra juttatnálak. Jaj Istenem, ments meg a kísértettől!
Sírva ült le varróasztala mellé és varrni kezdett gyorsan, szenvedélylyel, mintha erőszakos munkával igyekeznék elnyomni föllázadt érzelmeit. Majd félénken az új ruha felé pillantott, melyet összegyűrve lökött az ágyra, ijedten szökött fel, odament és szépen összefogta, kiterítette. Újra varrni akart, de mintha valami eszébe jutott volna, hirtelen fejéhez kapott, levette a fejéket, helyére tette s a tükör elől szekrényébe rakott mindent, a mit öltözésekor előszedett. A szoba egészen olyan volt, mint azelőtt, csak Katalin nem. Újra varrt, de most már nem oly gyorsan, sőt néhány pillanatra félbe is hagyta és elgondolkozott. Egy-egy tiszta fényes csepp lopózott szemébe, hiába törülte le, megint egy új csillámlott föl. – Oh, Istenem, mennyi könnybe került egy pár vidám mosoly a tükör előtt.
Jó Katalin, ne búsulj! Csak így tévedj mindig csak ennyi bűnöd legyen az életben. Ha Kálmán látna, most szeretne igazán beléd. Ne hidd, hogy a férfiak mind oly hiúk és léhák. Bizonyosan Kálmán becsül, szeret és nőül vesz. Szép és jó vagy, mi kell több egy valódi férfiúnak, oh, még kevesebbel is megelégszik.
Örvendj, hogy sokkal szebb arczod van, mint ruhád; hány nő cserélne veled, kinek szép ruhája van, de rút arcza! Örvendj, hogy megtanultál tűrni, szenvedni, annál több örömed lesz.
Ne tartsd magad míveletlennek. Ne búsulj, hogy nem tudod kínozni a zongorát, elegen teszik, igen is sokan, legalább minden ember panaszol, a kinek egy kis hallása van. Ne bánd, hogy nem beszélsz annyiféle nyelven. Elég magyar nő van, ki sok nyelvet tanult, de tulajdonkép egyet sem tud s legkevésbbé a magyart. Aztán mi hasznát vennéd? Dicsérnéd, mint a többiek, Shakespearet és Miltont, Molièret és Racinet, Schillert és Goethet, kiket unnál, nem értenél és rontanád magad Dumasval, Paul de Kockkal és Suevel. Írnál franczia leveleket tele hibával, fecsegnél németül, folyvást csak németül, bécsiesen s azt hinnéd, hogy mívelt hölgy vagy.
Oh, maradj annak, a mi vagy és légy boldog, szivemből kivánom!