III.
Szerettem volna mindezt fenhangon mondani, de nem tettem, megzavartam volna szegényt. De vajjon tehettem volna? Hiszen ha nem látott, hallani sem fogott volna. Nem lát, nem hall engem senki. Mi vagyok, élő lény vagy kísértet? Midőn kiléptem a szobából, éreztem a kilincs vasának hidegét, a konyha küszöbén épen megbotlottam, tehát élek, de a kapu közt hiába kértem egy kis vizet a kútról jövő szolgálótól, hogy oltsam szomjamat, nem hogy felelt volna, még meg sem állott, pedig épen mellettem ment sl. Párisban vagyok-e vagy egy magyar kis városban, hol Katalin lakik? Hiszen ez Pest! Valóban Pest egyik utczáján lépdeltem. Nem értem, nem segíthetek rajta, nincs más mód, mint megnyugudnom benne, végre csak kifejlik belőle valami.
Az utczán emberek jöttek-mentek, de egy ismerős arczot sem találtam köztük. Csak a házak voltak a régiek. Aha, ez épen egyik barátom lakása! Odafordultam és fölsiettem a lépcsőkön.
Az emeletre érve, úgy tetszett, mintha nem jó helyen járnék. Sokkal csinosabb itt minden, mint azelőtt. Ez az előszoba legalább is nagyságos úri, pedig az én barátom csak tekintetes úr, sőt még neje sem engedi magát nagyságoltatni, pedig irodalmunkban már rég eldöntött kérdés, hogy minden valamire való nő nagyságos, mint az erdélyi fejedelemasszonyok. Furcsa egy divat biz’ ez, de még furcsább az, hogy én nem tudom, hol járok. A házat nem véthettem el, azonban a háznak két udvara van; lehet, hogy az alkony szürkületében a jobbfelőlibe léptem be s nem a balba, hol barátom lakik, lehet, hogy barátom azóta nagyságos úr lett s neje is eltűri a fejedelemasszonyi czímet. Lehet… hisz’ velem ma minden lehetséges, csak az lehetetlen, hogy ébren legyek. Valóban, nekem álmodnom kell. Már este felé jár az idő, ma még egy falatot sem ettem, még sem vagyok éhes. Mindig máshova nyitok be, mint a hova akarnék, mintha láthatatlan kéz vezetne s játszanék velem, mint valami bábbal. Egy pár óra alatt megjárom Párist és Pestet, még a vidékre is jut időm kirándulni, pedig tengerlépő bocskorral nem ajándékozott meg a mesebeli tündér. Mindig nőkkel kell találkoznom, látnom, hallanom őket a tükör előtt, mintha botrányvadászó ember volnék, pedig Isten látja lelkemet, annyi nyilvános botrányt láttam akaratlanul is, hogy nincs kedvem vadászni a titkosakra. Ez nem lehet más, mint álom játéka, ily képtelenség még a magyar beszélyekben sem fordul elő. Legalább én nem olvastam. Úgy van, álomnak kell lenni. De hiszen nyitva a szemem, látok, hallok, érzek, minden arra mutat, hogy ébren kellene lennem. Mi lehet ez az én állapotom? Jaj, csak erről ne! Ha gondolkozom felőle, úgy megfájul a fejem, oly zavarba vesz minden gondolatom, mintha épen a szép fogalmát akarnám meghatározni.
A szobából, a kissé nyitva hagyott ajtón, élénk beszélgetés hangzott ki. Mind női hang, egyik vastagabb, a másik vékonyabb, de mindenik hadar. Jól esett, hogy valami elvonta figyelmemet. Az embernek máskor sem jó sokat foglalkozni magával, hát még az én állapotomban. E közben mind előbbre léptem s egyszer csak a szobában találtam magamat. Minden fesz nélkül néztem körül, mert már megszoktam, hogy Isten vagy ördög kegyelméből, nem tudom, mindent láthatok s hallhatok s engem senki.
Egyik nő a komorna lehetett, abból ismertem reá, mert viseltes, de czifra és drága ruha pompázott rajta, melyet hihetőleg úrnőjétől kapott ajándékba. Aztán érezte rangját, komolyabb s méltóságosabb volt, mint a másik, kiben már szelességénél fogva is szobaleányt fedezett föl világismeretem.
– Még egyszer mondom, ez a czipő egy kissé bő; jó itthon, de estélyben! Menj, siess, hozz egy mást – mondá a harmadik, az úrnő.
– De nagyságos asszonyom, hiszen a mult hónapban ilyenben ment volt…
– Mit fecsegsz, az Isten áldjon meg, csak ezt hagynád el. Ti mindent jobban akartok tudni, mint én, persze én nem tudom, milyen lábam van, ti jobban tudjátok. Csak ne fecsegnétek, az embert egész beteggé teszi ez a sok beszéd, még elkésem miattatok az estélyből. Csak ne fecsegnétek…
– Jól mondja a nagyságos asszony – vágott közbe a szobalány – nem is tudom, ez a Klári okosabb akar lenni az egész világnál.
A komorna egy megvető pillantást vetett a szobalányra.
– Küldjön engem nagysád – folytatá a szobalány – hozok én épen olyan piczit, mint a nagysád lába, eszem azokat a piczi lábakat.
– Te keztyűért mégy – mondá az úrnő, bókjáért egy jóakaró pillantást vetve a kis szobalányra – hozz egy új tuczettet, valamivel kisebb legyen, mint ez.
– Hiszen ez mind a nagysád száma, eddig mind ilyen keztyűket viselt – szólt közbe a komorna.
– A nagysád száma, hogy is ne? Nem csak a számról van itt szó, hanem finomabb kell, aztán valamivel kisebb is. Neked jól esik, ha az embert bosszantod. Klári, ne bosszants, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom. No hát mit álltok itt? Takarodjatok! De megállj, Klári, megállj az Istenért, mit sietsz: Hát a fejék? Már elfeledted? Ha az ember nem mond meg mindent, semmi sem jut eszetekbe. Hiszen megmondtam már. Bizony még nem mehetek ma estélybe… Nem, nem, nem… onnan nem lehet elmaradnom. Mondd meg a divatárusnőnek, hogy nem ilyet rendeltem. Csak most az előbb vettem észre, hogy nem egészen olyan, a milyent Turkevyné visel. Hiszen megmondottam neked már az előbb is. Siess hát az Istenért! Igérj kettős árt, hogy legszebb legyen az olyanformájúak közt. Talán ezt is kijavíthatja, talán kész is van olyan. Ha nincs kész, csináljanak újat, másfél óra alatt megcsinálhatják. Még nincs hét óra. Hogy is nem néztem meg jobban, midőn tegnap reggel elhozták. Hiába, annyi a dolgom, a fejem is fáj bele! Siessetek, siessetek lelkeim, kérlek szépen: igazítsatok el mindent, nagy jót tesztek velem, megjutalmazlak benneteket. Siessetek. Megállj, Julcsa! Mondd meg az inasnak, hogy tüstént jelentse, ha a nagyságos úr haza jő. Kilencz felé be legyen fogva. Mit álltok itt? Siessetek, hamar, hamar…
A komorna és szobalány kisiettek. A már nagyjában felöltözött úrnő kimerülve ült le egy karszékre, mindamellett ügyelve arra, hogy pompás báli ruhája össze ne gyűrődjék. Kezébe hajtotta fejét, pihent, gondolkozott, álmadozott és búsult. Arczán zavar, szemében tétovázó tekintet s ajkai körül az izgatottság reszketegsége. Egy báli öltözék adna-e neki ennyi gondot? Igaz, nemcsak czipő, keztyű, hanem egy megtüremlett szalagocska is szerencsétlenné tehet némely nőt, de ez arczon több van a hiúság bosszús felindulásánál. Ő szenved szegény és szenvedése nem ma este kezdődik.
Már beléptemkor megismertem benne Matildot, a gazdag örököst, a nem szép, de kedves és ritka jó szívű, a nem nagyon eszes, de művelt hölgyet. Ezelőtt egy pár évvel ment férjhez, esküvőjén is ott voltam. Mi boldog volt az oltár előtt, talán kevély is lesz vala, ha tudja, mi a kevélység. Bezzeg anyja szomorú volt. Bár gyöngélkedett, mégis eljött a templomba. Oly buzgón imádkozott szegény, sejtette, érezte, tudta, hogy e deli vőlegény, a ki díszmagyar ruhájában a lovag eszményképének tünik föl, nem fogja boldogítani lányát, de remélte, hinni akarta, hogy Isten elfordítja e csapást, megakadályozza a dolgok természetes folyamát. Matild atyja előkelő nemes és gazdag földbirtokos volt, a ki rég meghalt, midőn ő még alig volt hat éves. Özvegy anyja azóta mindig falun lakott; nagy gonddal neveltette egyetlen lányát, egy gouvernante s három-négy mester foglalkozott a kis Matild kiképzésével s a magányba vonult anyának minden öröme abban telt, hogy egy perczre sem válik el lányától s egészen neki él. Midőn lánya betöltötte tizenhetedik évét, Pestre költözött, vontatva, kénytelen, aggódva. Búsult, hogy meg kell válni magányától s nemsokára talán lányától is. Oh, ha egy derék, jó ember venné el lányát! Ő maga elbetegesedvén, egyik rokonára bízta Matild bevezetését a társaságba, a ki igyekezett minél boldogabbá tenni a falun növekedett egyszerű leányt s hurczolta bálról bálra, estélyről estélyre. Mi boldog és boldogtalan volt Matild. Mennyire élvezte a fővárosi élet örömeit s mennyire fájlalta, hogy ő nem kitünő szép, kissé ügyetlen is s talán inkább vagyonáért udvarolnak neki, mint szépségéért vagy eszéért. Azonban e szenvedéseknek még emléke is kitörlődött szívéből, midőn Ödön lépett föl udvarlójaként, egy deli ifjú férfiú, kinek anyja grófi hölgy, ki jobban énekel, mint a szinház első tenora, tánczol, vív, mint akármelyik táncz- vagy vívómester, a lovaglásban fölülmulja a circus angol lovarait, utazott Afrikában, Amerikában s még Isten tudja hol, a férfitársaság lelke, a nők kedvencze, a főváros első gavallérja s e mellett épen oly vagyonos, mint ő. Valóban, kivéve az utolsó pontot, mindez igaz volt Ödönről. Jószágaiból ugyan még keveset adott el, de folyvást nagy adósságokkal terhelte, kivált a legközelebbi években s épen ezért nézett gazdag menyasszony után. A tőkepénzeseken és uzsorásokon kívül a világ ugyan minderről keveset tudott, de ha tudja vala, sem tartja azért még szegénynek Ödönt, mert egy öreg és gazdag nagybátyja volt, a kiről szép örökség nézett rá. Csak Ödön tudta, hogy e vagyont nem fogja örökölni, mert nagybátyja engesztelhetlen haragszik reá s egy másik öccsének hagyja mindenét. Azért, mielőtt csőd alá jutna, sietett megkérni Matild kezét. Az anya nem volt hajlandó beleegyezni, egyszerűbb férjet óhajtott volna lányának, de Matild halálosan beleszeretett a deli férfiúba. Az anyának engedni kellett, végre belenyugodott. Szegény, azután, hogy lánya férjhez ment, nem sokáig élt. Míg az ifjú pár Olaszországban töltötte a telet, addig ő falun, az ősi kastély egyik szegletszobájában, hol annyiszor virrasztott Matild mellett, szép csöndesen elszunyadt, a nélkül, hogy még utolszor megcsókolta, megáldhatta volna szeretett lányát. Ez nagyon fájt szivének; de mégis jobb, hogy nem láthatta őt, mintha így elbúsulva látta volna, mint a hogy most ül karszékén.
Matild hirtelen fölkelt s becsöngette az inast s tudakolta, hogy férje haza jött-e már; megtudva, hogy nem, ingerülten járt föl s alá a szobában.
– Ödön most nem tartja meg úgy szavát, mint vőlegény korában, mint Olaszországban, Párisban. Ott Olaszországban… Istenem, milyen szép élet volt az. Oh! ha még egyszer menyasszony lehetnék!… Hát ha nem is jő haza ma este, hát ha egyedül kell mennem az estélybe? Ez csunyaság, hazugság, hűtlenség volna, az, az, az…
Az óra hetet ütött.
– Hiszen csak hét óra! – folytatá megkönnyebbedve – milyen gonosz, zsémbes, féltékeny asszony lettem. Szégyen! megérdemelném, hogy Ödön ne szeressen. Csak hét óra, bizony nem csoda, hogy még nem jött haza. Jobb is, ha később jő, mikor egészen fel vagyok öltözve. De ha nem jőne is haza, ha egyedül mennék az estélybe s ő majd később jőne is oda, az sem lenne valami nagy dolog. Nem, nem, az még sem illik. A férj járjon nejével, mert különben megitélik, rágalmazzák. Egyébiránt én nem csodálkoznám, ha ma elkésnék. Szegénynek annyi dolga van. Más férfinak a világért sincs félannyi is. Mennyi ismerőse, barátja! Most a kaszinóba kell menni, hogy egy fontos politikai ügyet közöljön egyik barátjával, ki hajdan miniszter volt, majd a lóversenyre kell készülni, vadászni menni, gyűlésekbe járni, mennyiféle gyűlés van, Isten tudja szerit számát. Neki sehonnan sem szabad kimaradni; azt mondanák, hogy a felesége nem engedi, otthon tartja. Isten mentsen! A peres ügyekkel, jószágainkkal is mennyi a vesződsége, hol ide, hol oda utazik; csaknem azt kivánom, hogy bár szegényebbek volnánk. Szegény Ödönre az atyja sok adóságot hagyott, aztán Ödönt is megcsalta egy pár barátja Párisban; érettök váltókat írt alá, nagy mennyiség pénzről. Most neki kell megfizetni. El kellett adni jószágai nagy részét, hogy adósság nélkül lehessünk. Azt nagyon jól tette. Az egészen más, hogy az én jószágaimra sok pénzt vettünk fel, azt Ödön a gazdaság berendezésére fordítja. Azt mondja, kétannyi jövedelmünk lesz. Szegény anyám, mennyire örülne, ha látná, hogy Ödön mily jó gazda. Mégis mennyit rágalmazta előttem a minap az az Emma. Mind azt mondotta nekem, hogy ügyeljetek Ödönre, mert vesztegető, könnyelmű. Csak a rossz szivű és csúf szájú barátnőktől őrizkedjünk. Elhisz a szegény asszony nekik mindent, azután búsul és sír, a míg jó és okos férje fel nem világosítja. Hányszor hoztak ezek már engemet síróba. Flóra is Párisban mindazt beszélte nekem, hogy Ödön azt a szép énekesnőt szereti, pedig Ödön csak tisztelte művészi lelkesedésből. Természetes, mert Ödön szépen énekel, érti az operákat, nem úgy mint az ő férje, az a medve. Flóra irigyli tőlem Ödönt, neje óhajtott volna lenni, szerette leánykorában, de Ödön engem szeretett, engem vett el. Ezért irigykedik reám, rágalmazza férjemet, ezért mondotta nekem a mult héten is, hogy Ödön Turkevynét szereti. Mindent rosszra magyaráz az a rossz Flóra. Gyűlölöm, utálom. Hát hiszen tehet-e róla szegény Ödön, hogy olyan eszes, mulatságos ember s örömest beszél vele Turkevyné?… Oh, én akár senkivel se beszéljek Ödönön kívül… Lehet-e azért hibáztatni, hogyha fölkérik énekelni, Turkevyné oly szivesen énekel vele?… Oh, ha ha én tudnék énekelni, mennyit énekelnénk együtt!… Oka-e Ödön annak, hogy ha a Városligetbe lovagol s történetesen találkozik Turkevynével, udvariasságból haza kell kísérnie? Oh, én is megtanulok lovagolni, Ödön megtanít, megigérte, a jövő tavaszszal együtt fogunk lovagolni. Akkor aztán még Flóra sem rágalmazhatja Ödönt. Azt hiszem, tökéletesen hiszem, hogy Turkevyné szereti Ödönt s el akarja tőlem csábítani. Ki ne szeretné Ödönt? Oly deli, jó, okos, gyöngéd. Oh, én igazán csodálkozom, hogy ily férfiú engem szeret, engem, ki nem vagyok szép…
Épen a tükörnél ment el, egy pillanatra megállott, bele nézett, mintha óhajtott volna szebbnek látszani, azonban úgy tetszett neki, hogy életében talán most találja magát legkevésbé szépnek. Elszomorodva fordult el tükrétől és gyorsan tovább sietett.
– Jaj, Turkevyné szép asszony, sokkal szebb, mint én. Oh, ha Flórának igaza volna, ha megcsalna Ödön… Jaj, megölném magamat, megölném abban a perczben!
Oly erős, megrázó volt ez átvillanó gondolatról felköltött indulatroham, hogy tántorogva rogyott karszékébe s eszébe sem jutott kímélni ruháját. Kétségbeesve kulcsolta össze kezét s nyomta fejéhez, mintegy elnyomni akarva gondolatait. Majd keze alá hullott mereven, mint egy darab fa, de arcza égett, keble hullámzott! Idő telt belé, míg kisírta magát, míg enyhült. Mátkagyűrűjét forgatta ujján s oly jól esett, hogy a mult édes emlékeihez menekülhet.
– Nem, nem lehet! Ez arcz, e szem, ez ajak nem csalhatnak. Akkor semminek, senkinek nem lehetni hinni a világon. Oh, mikor Ödön megvallotta nekem szerelmét, e gyűrűt ujjamra húzta, örök hűséget esküdött az oltárnál – Istenem! mennyi érzés rezgett hangjában, égett szemében! Most is, ha néha jobb kedvében reám tekint!… Nem, nem lehet. Ő nem csalhat meg engemet. Igazán, vétettem ellene, hogy ilyesmit gondolok. Egész féltékeny lettem. Megbántottam Ödönt, nagyon megbántottam. Hogy örülne most Flóra, ha látna! Elbeszélné az egész világnak. Csak azért sem hiszem, csak azért sem, pedig nem csodálnám, ha Ödön egy kissé reám unna. Hibás vagyok. Elhanyagolom a világot, magamat, mindig otthon ülök, mindig vele szeretnék lenni. Jól mondotta Ödön, hogy leljek több örömöt a világban, járjak szinházba, bálba, fogadjak vendégeket, költsek többet. Az ő jó szive nem akarja, hogy pénzbeli szerencsétlenségeiért én szenvedjek, pedig épen azért akartam takarékoskodni. Ő szeretné, hogy én legyek a világ legboldogabb asszonya. Oh, kell-e annál nagyobb boldogság, hogy nőd vagyok? De igazad van, kedvesem. Tudom, mi a vágyad, bár nem mondod. Óhajtod, hogy én is ragyogjak a társaságokban, mint te, hogy ne csak szerethess, hanem büszke is lehess reám. Jól értelek, tudom, mily öröm látni téged mindenkitől szeretve, bámulva. Úgy fogok tenni. Meglásd, feleséged nem lesz utolsó asszony, leánykorában sem volt az. Most már nem vagyok oly félénk is, mi régen kissé ügyetlenné tett. Még egy pár udvarlóm is akad. Unni fogom őket, de érted szivesen eltűröm. Az lenne furcsa, ha félteni kezdenél tőlük, mint én most téged Turkevynétől. Nem bánnám, de mihelyt észrevenném, többé soha se szólanék hozzájuk. Oh, a mai estélyen meg fogsz elégedni velem, szép, vidor, beszédes és még egy kissé kaczér is leszek, tánczolni, vigadni fogok…
A tükörhöz szökelt, vidáman, mosolyogva, mintha nem is ő volna, ki az elébb kétségbeesve rogyott össze. Most szebbnek találta magát, mint valaha. Illegette ruháját, hajlongott, nézte magát a mint előre, hátra lép, mint egy szinésznő, a ki szerepét próbálja.
– Ez a ruha csakugyan illik nekem. Szegény anyám mindig azt mondotta, hogy kerüljem a kiáltóbb szineket s a nagy pompát, mert az nekem nem jól áll, hozzám csak az egyszerű illik, ez tesz kedvessé, széppé. Egészen az ő izlése szerint öltözködtem még asszonykoromban is. Ezután felhagyok vele. Oly férfiú nejének, mint Ödöné, illő, hogy divatban és pompában versenyezzen Turkevynével, kinek bizony félannyija sincs, mint nekem. Ez a ruha valóban jól áll. Ebben méltóságosb, valódi asszony vagyok, hajdani ruháimban csak olyan leánynak nézhettek.
Azonban öröme nem tartott soká, valami megzavarta. Úgy látszott, hogy nem tartotta magát elég karcsúnak; két kezét csípőjére téve, szorította derekát, a hogy csak tudta.
– Ah, az a Klára nem fűzött be elég szorosan. Majd ha visszajő, segítünk rajta. De bizony arczom is halvány, nem illik ehhez a ruhához. Miért ne lehetne azon is segíteni? miért ne pirosítanám ki magamat egy kissé? Épen itt van egy kis pirosító, ez a bolond Julcsa hozta a minap, azt gondolta, hogy olyan vagyok, mint az ő grófnéja, a hol tavaly szolgált. Én nem hiúságból, tetszelgésből akarom használni, csak férjem kedvéért, csak ma. Mi van abban vétek? Hányszor vagyunk képmutatók szóval, arczczal, hányszor mosolygunk a szalonokban, midőn sírnunk kellene, hányszor rebegjük a szeretet szavait, midőn gyűlölünk, hányszor tagadjuk el az igazat érdekből, udvariasságból, rosszakaratból. Oh, mindez nagyobb bűn, mintha arczunknak vissza kivánjuk adni azt a pirosságot, melyet lehervasztott róla a bánat.
Matild így megnyugtatva lelkiismeretét, kipirosítá arczát, sőt szemöldjét is megfeketítette egy kissé. Látszott, hogy nem tanulta be még a mesterséget, oly durván festette ki magát, hogy a gyakorlatlan szemet sem lett volna képes megcsalni. Úgy örült arczának, úgy élvezte magát, mint babáját a gyermek. Épen azon perczben hitte magát legszebbnek, midőn kivetkőzött majd minden bájából. Anyjának igaza volt; nem illettek hozzá a kiáltó szinű és pompás ruhák. Kaczérrá tették a kaczérság bája nélkül s elrabolták tőle a kedvességet. Így felpiperézve, kifestve egészen elvesztette egyéniségét. Nem volt több, mint egy rosszul kifestett viaszbáb s oh! szép szeme, mely mosolyogni akarva is bánatos volt, oly visszataszítón hazudtolta meg arczának képmutatását.
Azalatt megérkezett a komorna, szobalány; mindent hoztak, a mi kellett s hozzáfogtak az öltöztetés befejezéséhez. Föltették fejékét, fölrakták ékszereit s mindent elkövettek, hogy asszonyuk különös szeszélyének eleget tegyenek. Matild szép, legszebb akart lenni a mai estélyen s egész erővel dolgozott azon, hogy ne lehessen az. Aggodalma, féltékenysége, fájdalma megzavarták józan eszét, izlését. Másokat akart utánozni, mások szíve, mestersége és szépsége nélkül.
A komorna mindent tűrt, nehogy a szobaleányt új diadalra juttassa, de midőn asszonya felpróbálta az ujonnan hozott czipőt, nem tehette, hogy ismét ellent ne mondjon.
– Igen szűk ez, nagyságos asszonyom, szorítani fogja lábát, nem tánczolhat.
– Épen jó, épen ilyet kívántam – erősíté Matild, próbakép egy lépést téve hol előre, hol hátra.
– Ez a Klára a maga lábáról itél meg minden lábat – jegyzé meg a szobalány, kapva az alkalmon, hogy a büszke komornát ismét bosszanthassa.
Klára most sem szólt többet, de midőn azt parancsolta asszonya, hogy jobban fűzze be, megint ellentmondott e kívánságnak.
– No jó, hát hadd el, jer Julcsa, fűzz be te.
Julcsa egész diadallal fogott a fűzéshez s már azt hitte, hogy holnaptól fogva ő lesz a komorna. Nagy bosszúságára nem kedvezett neki a sors; nem értette még eléggé ezt a különben nem bajos mesterséget, csak kínozta szegény asszonya derekát, mire aztán Klára meglehetős durván félrelökte s művészi kezével néhány percz alatt végrehajtotta az egész műtétet.
– Oh, nekem, nagyságos asszonyom, mindegy, de azt hiszem, nem fogja kiállani sokáig; ilyenkor könnyen el is ájulhat az ember, kivált, ha táncz közben felhevül.
– Ej, dehogy!… Ah, most már jó minden – mondá Matild, egész diadallal tekintve tükrébe s még egyszer szemlét tartva öltözéke felett. Elégült volt; piczi lába és karcsu dereka nagyon hasonlított a Turkevynéjéhez.
Semmi sem hiányzott, csak a férj; már a kilenczet is elütötte s még sem jött haza. Ez nagyon nyugtalanította Matildot. Keresésére küldötte a cselédeket: a legényt a kaszinóba, a komornát egyik, a szobalányt másik barátjához.
– Oh, ha nem jő el, ha nem tartja meg szavát! – kiáltá az aggodalom és szűk czipő, a féltékenység és a nagyon befűzött derék szorongatásai között. Egyedül kell mennem. Tudom, mindjárt kérdeni fogja Flóra, hol mulat Ödön. De ha az estélybe sem fog eljönni, ha Turkevyné sem lesz ott? Akkor tudni fogom, hogy megcsalt, hogy együtt vannak. Jaj!…
Megeredtek könnyei, sírt, zokogott, majd egy negyed óráig. Végre léptek hallatszottak.
– Ez ő, ismerem lépteit. Édes Ödönöm! – sikoltá kitörő örömmel és sietett tükréhez, hogy még egyszer megnézze magát, igazítson valamit öltözékén s egész díszben fogadhassa férjét. De oh! mit kelle látnia tükrében! Könnyei felolvasztották arczfestékét, szemöldje feketéjét csipkeujjával homlokára törülte. Alig ismert magára, rút volt, mint egy kísértet. A szégyen és félelem elnémították s a testi és lelki fájdalmak kimerültségében áiulva rogyott tükre elébe.
Miért kellett látnom még egyszer e nőt? Maradt volna lelkemben az a kép, melyet esküvőjén láttam. Vajjon ha még egyszer látandom, bálban fogom-e látni, pompás ruhában vagy a templomban, szegényes öltözetben, megvénülve még ifjan s imádkozva minden remény nélkül. Férje még sokáig fogja hitetni mézes-mázos beszédével, egész addig, míg vagyonát mind elpazarolja; barátnői még sokáig fogják ingerelni férje ellen, egész addig, míg férje el nem hagyja Ő ma barátnőinek hiszen, holnap férjének s örülve, szenvedve, ámítni fogja magát minden nap új reménynyel, új tervvel mindaddig, míg férje el nem szökik valamelyik szeretőjével. Ő még sokáig fogja játszani a gazdag és divatos nő szerepét, hogy a szánalom és nevetség tárgya legyen, egész addig, a míg egy reggel arra ébred föl, hogy semmije sincs, még az a párna sem az övé, melyen gondterhes feje nyugszik. Jó Matild, drágán fizetted meg, hogy a főváros legdelibb férfiának lehettél neje. Szegény anyádnak igaza volt. De ő is hibás, nagyon hibás, miért nem vitt magával a sírba.