IV.
Mindezt nem Matild szobájában gondoltam; midőn elájult, siettem ki a szobából s nem voltam kíváncsi: vajjon férjét lesujtja-e a bánat vagy örvendeni fog, hogy megszabadult egy pár napra nejétől. Mentem gyorsan, gondolataimba mélyedve, nem tudva hová s egyszer csak egy sötét lépcsőzeten találtam magamat. Mintha az első vagy második emeleten járnék valamely nem díszes utcza dísztelen házában. Miféle háziúr lehet ez, a ki ily sötét este sem gyujtat mécset? Lemenjek-e vagy fel? Kevesebb veszélylyel jár, ha fölfelé megyek, lefelé könnyebben eleshetem. Talán találok valakit. Tapogatózva kapaszkodtam mind feljebb-feljebb. Egy ajtóhoz érve, benyitottam, konyha volt, az asztalon mécs égett, a szolgáló aludt. Benyitottam a másik szobába is; ott is gyertya égett az asztalon, de senki sem volt a szobában. Mindegy. Ott az a kényelmes karszék, beleülök, úgy is elfáradtam azon az átkozott lépcsőn. Leültem s unalmamban vizsgáltam a szobát.
Megvallva az igazat, nem igen volt mit vizsgálnom. Egyszerű, de tisztességes szoba volt egy benyilóval, egyéb semmi. Azt hiszem, nincs szükség leírnom a bútorokat, mindenki képzelheti, a ki látott oly pamlagot, széket, asztalt, ruhaszekrényt, melyeket olcsó áron vehetni a harmadrendű bútorraktárakban. Az egész szobában leginkább magára vonta a figyelmet egy nagy, szép és tiszta tükör, mely a pamlag fölött trónolt s az a tömérdek kép, melyekkel a fal sűrűn be volt aggatva. Vajjon kit, mit ábrázolnak e képek? tudakolta kíváncsiságom. Fölkeltem s rendre megnéztem. Mind Napoleon-kép volt: a tűzértiszt, a tábornok, a consul, a császár, a fogoly a halott; a reichstadti herczeg gyermek és ifjú korában; aztán az unokaöcs, mint elnök, mint dictátor, mint császár, lóháton, gyalog, ülve, polgári és egyenruhában, régibb és újabb kő-, réz- s aczélmetszetben.
Mindjárt tudtam, hol vagyok. Ez az öreg franczia nyelvmester szállása a Józsefvárosban, ki gyakorlatilag nagyon békés, jámbor ember, de elméletben nagy forradalmár, katona s mindenkivel összevesz, ki nem tiszteli a Napoleonokat. Neje, egy alföldi magyar asszony, számba sem veszi férje forradalmi és háborús szenvedélyét, hanem azért nagyon haragszik reá, hogy mindjárt-mindjárt egy-egy Napoleon- vagy csataképet vásárol, pedig már is olyan a szobájuk, mint egy képárús bolt. Még más dolog miatt is összekoczczannak néha, kivált a hónapok elején. Az öreg úr szeret kávéházba járni, franczia hírlapot olvasni, sakkozni, költ is, veszt is, ha nem is épen sokat. E kiadások fedezése végett aztán a hónap elején, mikor leczkéinek díját átadja feleségének, mindig kénytelen lehúzni belőle néhány forintot, sőt, a mint egy párszor kisült, egy-két leczkét még el is tagad. Egyszer magam is tanúja voltam egy ily összekoczczanásnak. Heves egy összekocczanás volt, de az eset is rendkívüli vala. Valóságos coup d’état-t követtek el az öreg úron, ő pedig ezt csak a Napoleonoknak engedi meg és senki másnak a világon. Tudniillik felesége arra a gondolatra vetemedett, hogy fortélyt fortélylyal kell visszatorolni s egy este, a míg ő aludt, kimotozta zsebét s kivett belőle minden eltitkolt jövedelmet. Nagy veszekedés támadt köztük franczia és magyar nyelven; mert az öreg úr, bár harmincz év óta lakik Pesten s oly nagy tisztelője a magyarnak, hogy keleti francziának nevezi, nagyon keveset beszél magyarul, neje pedig francziául nem tud, noha ő is meg van győződve, hogy a magyar után mindjárt a franczia a legderekabb nemzet. Elég az hozzá, hogy dúltak-fúltak, egyik francziául, a másik magyarul, minek aztán minden furcsasága mellett megvolt az a jó oldala, hogy nem érthetvén és nem ingerelhetvén eléggé egymást, hamar kibékültek s az öreg úr visszakapta pénzének felét. Különben jól éltek, szerették s becsülték egymást. Volt is miért. Az öreg franczia becsületes, víg ember volt teljes életében, az öreg francziáné pedig egy zsémbes áldott asszony. Így nevezte és ismerte őket az egész Józsefváros, sőt azon túl is mindenki, a ki leczkét vett az öreg úrtól vagy sakkozni járt hozzá, a kik közé tartoztam egykor magam is.
Csodálatos, senki sincs itthon. Azt értem, hogy az öreg úr még nem tudott megválni kávéházától s még jobban sakkozik vagy magasztalja Napoleont, de a felesége, az öreg francziáné, hol van? Csak nem ment szinházba vagy bálba? Hiszen ő nem kap a világ bolondságain s meg vagyok győződve, hogy húsz év óta mindig otthon találta a kilencz óra, csakhogy ne fizessen a kapusnak, mikor férje úgy is eleget fizet. Hátha meghalt? Lehet, sőt már bizonyos. Ha ő élne, az ablakközben nem pompáznának virágok, hanem befőttes üvegek, az eczetes üveg a kályháról nem vándorolt volna ki a konyhába, e tiszta, fényes tükör helyett, most is a homályos, foltokkal tarkázott trónolna a pamlag fölött, a régiek helyét nem foglalták volna el az ugyan olcsó, de mégis új vagy legalább újságot mutató bútorok. Úgy van, ő meghalt. Most leánya uralkodik e szobában, ki nem csak a tisztaságot szereti, mint anyja, hanem a csínt is s talán egy kis pompára is vágyakozik. Charlotte tehát, a virgoncz kis állat, a mint anyja nevezte, korlátlan úr a háznál. Csodálhatni, hogy azt a sok Napoleon-képet egy kissé meg nem dézsmálta. Bizonyosan erélyesen megvédte őket az öreg úr. Vajjon meg fogja-e őrizni, védeni Charlotteot is, e szebb képet minden Napoleon-képnél? Bizony félek, hogy az öreg francziánét nem pótolja ki az öreg franczia s hiába bámulja III. Nápoleon mély belátását, ravasz politikáját, neki bajosan lesz annyi belátása és ravaszsága, hogy észrevegye a leányát környező veszélyeket.
Tovább nem elmélkedhettem, mert belépett Charlotte, maga előtt nógatva az álmos szolgálót. A mint szavából kivehettem, csak a velök egy emeleten lakó nőszabónál volt valami szabásmintáért. Pirongatta a szolgálót, hogy addig is elalszik, nem szégyenli; megvettette vele a másik szobában atyja ágyát, aztán feküdni küldte, maga pedig leült varrogatni.
Nézésébe merültem, hanem megérdemelte a bámulatot is. Charlotte szép leány volt, legszebb ismerőseim között. Kár, hogy egy pár nyugodtabb pillantást sem vethettem reá, mert kopogtattak az ajtón s felköltötték. Újra a Napoleon-képeket kellett néznem. Azonban csakhamar visszatért, a házmestertől kisérve, ki egy levelet s egy csomagot hozott neki, engedelmet kérve, hogy csak most hozza föl, bizony sok dolga volt, nem ért rá.
Charlotte hirtelen átfutotta a levelet, alig rejthető felindulással kérdezvén, hogy ugyan ki hozhatta. A házmester egy olyan inasforma emberről beszélt, kiről nem tudott semmi egyéb jellemzőt megjegyezni, mint azt, hogy dadog. Úgy látszott, hogy ez Charlottenak elég volt. Köszönte a házmester szívességét s megnyugtatta, hogy mindent át fog adni atyjának, mert e levél ugyan neki szól, de a csomag atyját illeti.
– Béla írta! – kiáltá kitörő örömmel a házmester távozása után – az a dadogó inas az ő inasa, ismerem, sokszor izen tőle atyámnak, mikor dolgai akadályozzák a társalgó leczke megtartásában. Ő írta. Hogy elváltoztatta írását, bizony erről soha sem ismertem volna reá. De mit is írt csak? – s itt újra el kezdé olvasni a levelet: «Fogadja a kisasszony születésnapján emlékül ez ékszereket atyja egyik régi barátjától, a ki ismeretlen akar maradni…»
Hangja lassan-lassan suttogásba halt, míg egészen elnémult. A heves örömön némi lehangoltság vett erőt; zavarba jött s csak kíváncsisága volt még élénk s öntudatlan-hevesen bontotta föl a bepecsételt csomagot s nyitotta ki a jól bepakolt szekrénykét, melyből drága nyakláncz, fülbevaló, karperecz s melltű csillogtak ki. Mohón, de sápadozva s reszketve nézegetett meg mindent. Szemrehányás, lelki vád kínozhatták. Egymással küzdő érzések közt hánykódott. Mintha szeretné felpróbálni legalább a nyaklánczot s nem volt hozzá ereje. Könnyekre fakadt, durván lökte félre a szekrényt s durczásan vetette magát a karszékbe.
– Ez szemtelenség! Miért küld nekem ékszert. Küldött volna egy bokrétát, írt volna melléje egy kis levelet s írta volna alá nevét, a mint illik. Visszaküldöm neki, levelet írok, összeszidom, megmondom atyámnak, hogy ne adjon neki több társalgó leczkét, tiltsa ki házából. Hadd szenvedjen vakmerőségeért, hadd boruljon sírva lábamhoz. Majd meglátom, megbocsáthatok-e neki.
Büszkén vetette hátra fejét, mintha Béla már lábához borult volna s neki gondolkodni kellene, hogy mit válaszoljon. Nem soká azonban úgy látszott, hogy valamennyire lágyul iránta. Arcza szelidebb kifejezést váltott, mélább, álmadozóbb lőn.
– Az igaz, hogy szeretem, jó, szép, csinos fiú. Nem tudom, azokban az úrfiakban van valami, a mi nincs meg más ember fiában. Azt meg kell adni, hogy még a csúf is csinos köztük. Szebben kötik nyakkendőjüket, jobban áll rajtuk a ruha, jobban tudnak járni, ülni, beszélni, ha mindjárt ostobaságot beszélnek is. Béla kitünő köztük, különösen azt szeretem benne, hogy oly finom s oly nagy tisztelettel viseltetik irántam, mintha én is úri hölgy volnék. Olyan szépen köszön, mikor belép a szobába, kalapját, mikor leül is, mindig kezében tartja, nem mint ezek a magunkfélék, kik mindjárt lecsapják oda az asztalra. S mennyi mindent s mily kedvesen tud összebeszélni. Ezek a többi fiatalemberek, kik néha hozzám járnak, ha egy kissé szemérmesek, csak az időről, a Császárfürdőről s a Városligetről tudnak beszélni, a kik pedig bátrabbak, még ingerkedni akarnak, sületlen vicczeket mondanak – a pimaszok!… Láttam egy párszor lovagolni is, itt ablakunk alatt. Kinéztem. Mi módosan köszönt, egészen levette kalapját, más csak alig billenti meg, pedig nem is báró, mint az én Bélám. S mi gyöngéd édes atyámhoz is; atyámnak kellene hozzá járni, hogy nála vagy az utczán sétálva, egy pár órát francziául társalogjanak, a helyett a legtöbbször ő maga jő el, sőt egy félórácskával előbb, talán, hogy el ne késsék, talán, hogy velem fecseghessen. Azt mondja, hogy tőlem többet tanul francziául, mint atyámtól. Bámulja, mi szépen beszélek, könyveket hoz olvasni, pompás kötésű szép könyveket. Ő gazdag, fényes születésű s még sem büszke. Dicséri Francziaországot, hol egyenlőség uralkodik, magasztalja atyámmal együtt Napoleont, ki tüzértisztből lett császár, elkergette a régi urakat s érdemes polgárokat tett herczegekké, grófokká, bárókká… Bezzeg anyja nem olyan, mint ő. Büszke, nagyon büszke. Nem is tudom, ezek az úri asszonyok azt hiszik, hogy nincs a világon más asszony, csak ők, a többi mind komorna, szobalány, szolgáló; pedig bizony rendesen rútak, csak a drága ruha és ékszer a mi rajtok szép. Ki nem állhatom őket!… A minap is, mikor atyámmal a Városligetben sétáltunk s találkoztunk a Béla anyjával, mily büszkén nyujtotta nekem kezét csókra. Csak atyámért csókoltam meg, oly nagy leánynak, mint én, már nem kellene kezet csókolnom; az lett volna az illendőség, hogy megöleljen, aztán nem bántam volna, ha meg kellett volna is csókolnom ránczos arczát. Ilyen hideg, büszke nő hogy lehet a Béla anyja? Nem hiszem, hogy szeressék egymást. Fogadni mernék, hogy Béla engem százszor jobban szeret. De hát ha szeret, miért ostobáskodik, miért küld nekem ékszert? Hogy fogadjak el tőle ily drága ajándékot? Nem… nem… nem lehet! Visszaküldöm még holnap, jókor reggel, a házmestertől, levelet is írok, illemre tanítom. De hátha visszaküldi s azt mondja, hogy ő nem küldötte, hogy tévedek, atyámnak sok tanítványa van, valaki más küldhette, neki eszébe sem jutott. Erre nem gondoltam…
Elkedvetlenedve kelt föl helyéről. Nagyon rosszul esett neki az a gondolat, hogy Béla nem fog lábához borulva bocsánatért esedezni, sőt talán megbosszulja magát s kigúnyolja az ő begyeskedését. Már most mit csináljon az ékszerrel? Így is, úgy is baj. Méregbe jött s oly heves kézmozdulattal nyúlt az ékszerhez, mintha ki akarná dobni az ablakon. De megsajnálta s nem ok nélkül, mert valóban Béla nem rossz izlésű ember, oly ékszert választott, mely épen illik neki, finomat és egyszerűt, nem feltünőt, de olyat, mely emelni fogja bájait. Nézegette, vizsgálgatta egyenkint s nem tudott betelni nézésükkel. Különösen tetszett neki az a szép zöld smaragd, mely hol kisebb, hol nagyobb alakban oly kedvessé és drágává tett minden darabot. Sohasem látott ily közelről smaragdot, sohasem volt kezében ennyi kincs, soha életében nem volt módja így fölékíteni magát.
– Igazán keményen itéltem meg szegény Bélát – suttogta, játszva hol a karpereczczel, hol a nyaklánczczal. Neki sincs semmi rossz szándéka. Ő csak egy kis örömöt akart okozni nekem. Tudja, hogy bálba készülök, a jogászbálba, hiszen ő küldette a meghívójegyet, ő negyedéves jogász, elnöke a bálrendező-bizottságnak, ő mindenütt első. Szeretné, ha nem csak csinosan felöltözve, hanem valóságos díszben jelennék meg, hogy minél szebb legyek, hogy büszke lehessen reám, hogy bámuljanak az emberek, midőn tánczolni látnak vele. Tudja azt is, hogy szegények vagyunk. Ajándékot nyiltan nem adhatott, nem akart megsérteni, ő finom ember, gondolta, hogy ha így titkon küldi, mint atyámnak régi barátja, nem érezhetem magam sértve, senki sem tudja meg. Valóban magam sem sejthettem volna, ha szolgája történetből nem dadog. De miért küldi szolgájától? Maga, szegény, csak nem hozhatta, idegenre pedig nem bízhatni ennyi kincset… De mi ez? – kiáltott, hirtelen a gyertyához emelve a karpereczet – ide valami van írva, talán a nevem. Nem az… «Aime celui qui t’aime, et sois heureuse en lui»… Szép, nagyon szép. Ezt abból a könyvből írta ki, melyből a minap egy verset olvasott föl nekem. Mily lelkesen olvasta, hogy kiemelte e sort! Mintha most is hallanám, látnám s hajának rózsaillata lengene körül. Oh, édes Bélám, te sohasem czéloztál szerelmedre, csak most vallod be s mi gyöngéden. S én mégis vádollak. Bocsáss meg! Ime, karomra húzom karpereczedet. Mi jól áll… Hát e fülbevalókat miért nem próbálnám föl? Ah, be fölséges, mi szép leszek a jogászbálban?
E végszavakat már tükre előtt mondta, a fényes, tiszta, nagy tükör előtt, mely gyönge világítás mellett is teljes szépségében sugározta vissza alakját. Megkönnyebbülve, szabadulva az önvádtól, egészen átadta magát a szerelem, hiúság és kiváncsiság felindulásának. Nem gondolt semmi egyébre, csak arra, hogy szép, hogy Béla szereti s csak azzal törődött: vajjon nem volna-e jó báli ruhájában próbálni fel az ékszereket. Legalább azt sejtettem minden mozdulatából. A fiókból fésüt és kefét, a szekrényből ruhát vett elő. Újonnan fésülte magát, egészen máskép rendezte fürteit s egyszerre csak szebb, ünnepélyesb, úribb alakot váltott, inkább kiemelkedtek halántékának körvonalai s fehér, kerek nyakának szépsége. A báli s otthoni ruha közt csakugyan nagy különbség van. Alig lehetett Charlottera ismerni ebben a virágkoszorús fehér ruhában, mely most van először rajta. Erre már illik az ékszer! Bátran letekinthet karjára, oly fehér, gömbölyű s oly szépen simul reá a smaragdos aranykarperecz; bátran hajlonghat, a nyakláncz sárgazöldes fénye most élénkíti, majd enyhíti nyaka és válla szikrázó fehérségét s valami tündéri bájt kölcsönöz körvonalainak; azok a fülbevalók mi kedvesen rezegnek, mint harmatcsöppes zöld levélkék, mintha édes titkokat susognának neki s a melltű alatt mi örömben dobog a szív, mintha az a melltű nem is volna egyéb, mint egy szívéből nőtt virág.
Bohó ábrándjából és öröméből a folyosón hallszó léptek verték föl. Azt hitte, atyja; hirtelen lecsatolta a karpereczet, a nyaklánczot is le akarta vetni. De abban hagyta, a léptek elhangzottak. Nem atyja volt, hanem valamelyik lakó.
– S ha atyám így találna is?… Azt mondanám, ruhámat próbálom, az ékszert cserébe kaptam az aranyművestől anyám ékszereiért, persze pótolnom kellett sokkal, de gazdálkodtam, egy év alatt sokat meg lehet takarítani a konyhapénzből, meg sok másból. Atyám elhinné, de hazudnék. Ártatlan hazugság. Nem hazudtam-e még máskor is neki, mert levertem egyik legkedvesebb képét s azt mondottam, hogy magától esett le; mikor a minap nagyon fájt a fejem, nem mondtam-e, hogy nincs semmi bajom, ne hívjon orvost; s nem hazudott neki édes anyám is halálos ágyán, mikor azt mondotta, hogy jobban van, pedig szegény már haldoklott? Az ilyen hazugság szabad.
Így megnyugtatva magát, újra fölcsatolta a karpereczet, újra a tükörbe nézett és mosolygott a tükörnek, arczának, mosolyának boldogságának. Teljesen meg volt elégedve magával s kétszer-háromszor ismételte suttogva: – Aime celus qui t’aime, et sois heureuse en lui.
– Bizony senki sem lesz nálamnál szebb a jogászbálban. Hogy fogok illeni Bélához! Annát, azt a büszke leányt itt a szomszédban, enni fogja majd a méreg. Elbúhatik majd silány ékszereivel; mindig fitogtatja, magára rakja, még ha csak a Városligetbe megy is, pedig az ékszer csak bálra, estélyre, nagy társaságba való. Mit tudja ő, csak füszerárús leány, csak commis-k udvarolnak neki. Nem is tudom, vajjon meghívják-e a jogászbálba. De ha nem jönne is el, lesz ott nekem elég ismerősöm, asszony, leány, férfi. Bámulni fogják, hogy a midőn belépek, Béla elémbe jő, üdvözöl, tánczra kér. Nem is tudom, tánczolok-e mással! Bámulni, irigyelni fognak, szent igaz, de rágalmazni is. Nem illik, hogy oly szegény lánynak báró úrfi udvaroljon, azt az ékszert is bizonyosan ő adta neki ajándékba s így tovább. Jaj, a gonosz nyelvűek!… De van benne valami igaz, van… van… Oh, ha szegény jogász volna, mint más, de azért épen oly szép, csinos, úri, mint most. Oh, ha jövendőben, mikor végez, nem jószágait venné át, hanem valami hivatalba lépne, oly hivatalba, melyből tisztességes úri módon meg lehet élni. Akkor nem rágalmaznának, tudnák, hogy nőül vesz. Nem a bárót szeretem benne, nem akarok báróné lenni. De vajjon lehetnék-e?…
Eltünt arczáról a mosoly, elfordult tükrétől, a karszékbe vetette magát. Bosszankodva, szenvedve gondolt arra, mi Bélának alkalmasint nem jutott eszébe, pedig negyedéves jogász, hallgatott polgári és egyházi jogot, philosophiát, morált. De kinek jut eszébe ilyesmi, mikor egy szép női arczra tekint?
Mi szükség az észre, midőn a szív lángol? Melyik költő dicsőítette valaha az észt, mikor a szív vágyairól énekelt s egy huszonkét éves úrfitól lehet-e rossz néven venni, hogy belé szeret mestere leányába és szerelmén kívül nem gondol egyébre? Jó izlését senki sem tagadhatja, legkevésbbé az atya. Becsületében senki sem kételkedhetik, az egyetemen legjobban vív és lő, már kétszer volt párbaja. Semmi rossz szándéka nincs, legalább ő úgy hiszi s ha nem állhat ellen szenvedélyének, melyet nem tanult korlátozni, az vessen követ reá, ki sohasem tévedett. S ha baj történnék is, nincs-e ott okos és jó anyja, ki tanácsoljon neki, elfordítsa fejéről a vészt, nincs-e nemes szíve, sok pénze, melylyel még azt is kárpótolhatni, a mi kárpótolhatatlan. És Charlotte miért legyen okosabb nála? Ő sohasem hallgatott juris és philosophiæ professorokat, ő csak szeretni tanult. Mikor nem volt ez szabad? – Nincs törvénykönyv, mely eltiltaná.
E nyomorúságos gondolatok nekem jutottak eszembe és nem Charlottenak. Ő nem volt tréfás kedvében, sőt nagyon is gondolkozott, oly komolyan, hogy csak egy párszor pillantott föl a karszékével szemben levő tükörbe. De mi haszna a gondolkozásnak, ha csak arra használjuk, hogy tulajdonkép ne gondolkozzunk? Mi szükség az észre, ha mint egy béres journalista, csak a szív tévedéseit igazolja? S miért az önvád szigora, ha oly könnyen megengesztelhetni, mint egy haragos gyermeket?
– Miért ne lehetnék báróné – mondá először halkan, aztán mind hangosabban. – Miért ne? Nem tudok-e jobban francziául, mint akármelyik báróné? Nem szeret-e Béla s mi lehetetlen a szerelemnek? Csoda volna-e? Két-három esetet tudok egy pár év alatt; miért ne lehetne az enyém a negyedik? Az igaz, itt Pesten nem kelhetünk össze. Béla anyja, az a dölyfös asszony, megakadályozná, atyámat felingerelnék, az egész világot fellármáznák. Mindennek titokban kell történni. Szó sincs róla, hogy Pesten tarthassuk esküvőnket, pedig kár. Mi szép volna együtt a sok kocsi a templom előtt, a sok nép a templomban. Hogy várnának, néznének bennünket, érkezünk-e már, díszmagyar ruhába öltözve. De mit tehet az ember róla? Majd külföldön fogunk összekelni. Az esti gyorsvonaton elutazunk, senki sem fogja tudni az egész városban, még atyám sem; másnap Bécsben vagyunk, nemsokára Párisban. Bécsből írok atyámnak, megnyugtatom. Az a dölyfös báróné dúlni-fúlni fog haragjában. Mit bánom… Nem hiszem, hogy Béla is szeresse, könnyen elbánik vele… Nem fogunk együtt lakni, a világért meg nem engedném. Jó, hogy Bélának nincs atyja, attól, megvallom, félnék… Egy év vagy legleljebb másfél év mulva!… hosszú idő… Ej! a napok röpülnek, ha boldogok vagyunk.
Mintegy kifáradva hajtotta fejét a karszék oldalára. Álmodozott ébren, elmélkedett álmában. Folyvást a tükrön csüngött szeme, nem magában gyönyörködött többé, máshol jártak gondolatjai, de jól esett szemének a smaragd és arany fénye a gyertya és tükör fényébe olvadva. Mennyi fény ragyog körüle, de semmi sem oly fényes, mint lelkében a jövendő. Nem ügyelt semmire, csak gondolatjaival foglalkozott. Nem hallotta, hogy a fali óra már tizenegyet ütött, nem aggódott, hogy atyja oly hosszasan késik, még azt sem vette észre, hogy a gyertyából már alig ég egy darabocska. Be-behunyta szemét, elszunyadt, de foly ást álmodozott, ha felpillantott is. Mit érdekelte őt e kétforintos órácska, e három krajczáros gyertya, sőt mindennél drágább öreg atyja is, mikor ő Párisban van, az oltár előtt örök hűséget esküszik Bélának: mikor az olasz operában szemcsövezi a császári udvart, a Champs Elysées-n kocsizik s a Trois Frères Provençeauxnál ebédel; midőn az ostendei fürdőn van, Svájczban utazik s mindenki így szólítja meg: madame la baronne.
Gonosz álom, miért csábítod te is! Hiszen eléggé csábítja tükre, ékszere s a csinos báró úrfi, ki oly kedvesen köti nyakkendöjét, ki leülve is kezében tartja kalapját s nem csapja mindjárt az asztalra. Inkább mutatnál neki iszonyú képeket a nyomor, gyalázat s kétségbeesés képeit, öreg atyját tépett hajával, könnyeit törülve, őt magát halványon, elhagyatva s átkozva azt a fiatal piperkőczöt, ki egyszer azt képzelte volt, hogy beléje szerelmes. Sokért nem adnám, ha élne az öreg francziáné, ha most betoppanva, letépné róla az ékszereket, ha összeszidná, a hogy csak tudja, pedig jól értett hozzá, sőt még azt sem bánnám – bocsássa meg az Isten bátorságomat, ha felkapná azt a lineát… Tudom megtenné – keze épen oly gyorsan járt, mint nyelve – s talán elég sem volna. Hadd sírnál most szégyenedben s ne később, hadd haragudnál durva anyádra, a ki szeret s ne kellene megátkoznod finom kedvesedet, a ki megcsal. Ne álmodozzál, ébredj Charlotte! Féltelek, nagyon féltelek!…