Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész

A gyertya véglobbot készült vetni, siettem ki a szobából. Az átkozott lépcsőzet természetesen most még sötétebb volt, mint mikor feljöttem. Két lépcsőn szerencsésen lehatoltam. De jó lesz megkeresnem a karfát. Keresni kezdém, de félre lépve elestem, s csaknem eszméletlenül gurultam a felső lépcsőzet aljáig.

Nem tudtam fölkelni, mindössze is csak annyi erőm volt, hogy kezemmel a fejemen kapott ütést megtapogathattam. Vér-e vagy izzadság? Talán mind a kettő. Pokoli sötét volt, de pillanatokra mégis úgy tetszett, mintha egy kis fény világítaná meg a falat, az utczai lámpa fénye, mintha szobámban fekünném s a kandalló fölötti tükör egy darabocska tört fényét látnám. Némi utczai zajt is hallék. Segítségért kiáltottam. Újra pokoli sötét és mély csend lőn, csak koronként hangzott fel a távolból: Allons enfants de la patrie! Párisban vagyok-e újra, az utczáról hangzik-e a dal valami későn hazatérő franczia ifjú ajkáról, vagy az én öreg francziám jő felfelé a lépcsőzeten kedves dalát dúdolva? Nem tudtam elhatározni, mert éles fájdalom nyilalott át agyamon, fejem kábúlva hanyatlott hátra s egészen elvesztém eszméletemet.

Midőn ájulásomból vagy kimerűltségem szúnyadásából magamhoz tértem, fényes nappal volt. Se szobámban nem voltam, se a lépcsőzet alján, hanem egy csinosan bebútorozott szobában, kényelmes pamlagon feküve. Tükröt is láttam, de nem az enyémet, nem is szemben, hanem oldalvást, egy nagy álló tükröt, az énektöredék helyett pedig toll perczegett, a könyvekkel elhalmozott íróasztalnál egy nő írt, hol az asztal fölötti kisded tükörbe tekintve, hol a félig beírt papirra; suttogott, mormolt, kiáltott, majd elnémult s amolyan átszellemült féle arczczal fordult újra tükréhez, mintha ott keresné, mit le akar írni.

Ez Árpádina, a híres írónő, az újabb magyar lyra múzsája, a mint elnevezte őt egyik divatlapunk, mit annyival inkább elhihetni, mert e lap, saját szavai szerint, a legjobb íróktól közöl műveket s a közönség osztatlan tetszésével dicsekszik. Tehát Árpádina itt lakik a József- s nem a Lipótvárosban? Tehát ő könyörült rajtam, ő hozatott fel a lépcsőzet aljáról, vett ápoló gondjai alá, szóval neki köszönhetem, hogy újra élek s jól érzem magamat? Nem, ez hihetetlen! Az igaz, nagyon érzékeny szívű asszony, legalább verseiben annyi az érzés, a mennyi hatnak is elég volna, de engem mégis bajosan szánna meg. Kiestem kegyéből; egyszer azt találtam volt mondani róla egyik barátnőjének, úgy titkon, egymásközt szólva, hogy bizony nem bánnám, ha Árpádina még kétszer rosszabb verseket írna is, csak tartaná egy kissé jobb rendben házát. Persze a jó barátnő besúgta neki. Megsértettem benne az író és nő hiúságát, e két hiúság pedig a legsebezhetőbb s legbosszúállóbb e földön. Épen azért nem hiszem, hogy Árpádina hozatott volna föl szobájába. Ha valaki csakugyan jót tett velem, ha nem látatlan kéznek köszönöm e kényelmes pamlagot, akkor bizonyosan a férje szánt meg. Egyébiránt kölcsönbe esett volna. Én is sokszor megszántam e derék becsületes embert, a ki legjobb gazda volt megyéjében, mindent jól megfontolva cselekedett és csak akkor volt életében meggondolatlan, midőn Árpádinát nőűl vette.

Valóban nem illettek össze. Árpádina, mihelyt férjhez ment, azon kezdette a dolgot, hogy férjéből híres embert akart faragni. Tüzelte, hogy tartson a megye gyűlésén beszédeket, választassa meg magát képviselőnek, írjon vezérczikkeket. A férjnek semmi kedve sem volt ilyesmire, azt mondotta: éljen minden ember a maga módja és tehetsége szerint; a nélkül is tudja teljesíteni polgári kötelességét. Árpádina szerencsétlen volt. Panaszkodott, hogy férje nem érti, ő áldozat, s ily szellemtelen emberrel bajos kihúzni az életet. Szeretett volna híres ember neje lenni, s minthogy ez sehogy sem sikerült, ő maga lett híres nő. Először a társadalmi téren lépett fel, minden rossz könyvre előfizetőt gyűjtött a vidéken, miért a divatlapok nagy honleánynak kiáltották ki; a közel eső kis városban műkedvelői előadást rendezett, mindig maga játszta a főszerepet, s igen lelkes levél kiséretében küldötte fel Pestre a tiszta jövedelmet valamelyik lap szerkesztőjéhez; jótékony czélú egyletet alakított, mely ugyan kevés jót tett, de a felhivás reá nagyon szépen volt írva, még Pesten is oly hatást tett, hogy Árpádina elhatározta az írói pályára lépést. Először egy pár verset küldött föl, a szerkesztő megcsillagozta, megdícsérte, égig magasztalta. Nemsokára három-négy felhivást kapott más szerkesztőktől is. Majd minden lapban lehetett olvasni nevét, épen azért minden lap dícsérte s így híres költő lett. Ez oknál fogva nem maradhatott falun, a fővárosba kellett mennie, hogy élvezze dicsőségét, megismerkedjék a szép szellemekkel s új lelkesülést merítsen a nagyobbszerű élet mozgalmaiból. Férje százszor is ellenmondott, de mind hiába. Legalább télre beköltöztek Pestre; meglátogatták először a nős írókat, a nőtlenek és fiatalabbak eljöttek magok, a szerkesztők, tudniillik a divatlapszerkesztők, egymásnak adták az ajtót, sőt egy öreg költő és kritikus is meglátogatta, ki egy félszázad óta mindig a fiatal irodalommal tart s nincs egyetlen újabb tehetség, a kit ne ő szentelt volna fel csókjával vagy ölelésével. Árpádinát is homlokon csókolta szép verseiért és tegezni kezdte. Ennyit nem remélt Árpádina, boldog volt, még aznap este egy szép verset írt az öreg úrhoz, két hét múlva pedig Pesten a legszebb házi sipkát vette meg s vitte el neki, mint saját keze kötötte emléket. Az öreg úr mosolygott, tudta, hogy az írónők nem igen szoktak kötni és hímezni, de azért mégegyszer megölelte és megcsókolta. Árpádina most már valóban fölkent lovagja volt a magyar költészetnek. Írt és olvasott, mintha robotból dolgoznék, sőt mulatságait is valami művészi vagy tudományos mázzal vonta be. Legtöbbször színházba járt, mert maga is meg akarta kisérleni erejét e téren, a bálokat leginkább azért látogatta, hogy tanulja a nagy világot s leírhassa műveiben. Nem tánczolt, ott állott hidegen, büszkén, George Sand-féle fekete ruhában s mintegy lenézte a férfiakat és nőket, kik elég szellemtelenek örülni az életnek. Egyébiránt ő maga is adott estélyt, két hétben egyszer. Hanem ez egészen más volt. Ide nem jöttek piperkőczök, kaczér nők, csak tudós, író és művész jelent meg, s egy pár írónő. Táncz és vigasság helyett volt szavalás, felolvasás, vita, melyek nagyon unalmassá tették az estét. Legalább a férj így gondolkozott, ki jobb szeretett volna otthon vadászni, kevesebbet költeni s a jó szomszédokkal Isten igazában mulatni. Az is rosszul esett neki, hogy Zsuzsika, mióta Árpádina írói nevet vett fel, őt s gyermekeit egészen elhanyagolja s majd mindig oly tintás az ujja, mint valami diáknak. Azonban mindezt nagynehezen csak eltűrte, hinni kezdte, hogy neje csakugyan nagy szellem, kit ő nem érthet; néha hizelgett neki az a nagy tisztelet, melyben nejét a divatlapok részesítik, félteni pedig épen nem féltette, hiszen az volt a baj, hogy Árpádina csupa szellem. Mindamellett négy dolgot sehogy sem tudott megemészteni: először azt, hogy Árpádina rövid hajat kezd viselni, mely egész férfivá teszi; másodszor, hogy rendetlen fölkelési- és lefekvésével egészen megrontja a házirendet; harmadszor, hogy sok a könyvárusi és nyomdai számla; s végre, hogy szeretett felesége költeményeiben mindig szerencsétlennek és boldogtalannak mondja magát, mintha bizony ő rossz férj volna. Ezért sokszor összeszólalkoztak, kivált ez utóbbiért, a mi leginkább zokon esett a szegény férjnek, és sehogy sem tudta megérteni neje magyarázatát, hogy tudniillik a költőnek mindig epedni kell valami elérhetlenért, eszményképért, szenvednie akkor is, ha boldog, különben nem írhat. Nem értvén a költészet ez elméletét, azt hitte, hogy épen azért valami mély igazság; tűrt, nem panaszolt senkinek, de azt hiszem, hogy úgy titkon, mikor nem félt, hogy feleségének valamelyik tudós vendége kiolvashatja arczáról, mégis csak megvallotta magának, hogy egy írónő oly drága kincs, a kire oly egyszerű falusi gazda, mint ő, teljesen méltatlan; kár is volt tőle megfosztani más méltóbb embert, de már megvan, nem lehet segítni a dolgon, mert több a becsület, mint a boldogság.

A szomszédszobából kihangzó gyermeksírás megzavarta mind az én elmélkedésemet, mind Árpádina írását.

– Miért sír az a gyermek? – kiáltott be bosszúsan Árpádina a szomszédszobába, melynek ajtaját hirtelen felnyitotta.

– Talán egy kis baja van, a gyomra fáj; elmúlik, tegnap is úgy volt, ne búsuljon a nagyságos asszony, – felelt a szárazdajka, ölébe kapva a gyermeket.

– Jó, jó, de ne háborgassátok az embert, vigyétek a harmadik szobába, a sok sirástól nem csinálhatok semmit – pirongatódzott Árpádina, aztán becsapta az ajtót, ismét íróasztalához telepedve, fölvette dolgozatát s nagy páthoszszal olvasni kezdte:

– Valóban ez szép költemény, kivált ez a versszak igazi gyöngy, mondhatom ilyet még sohasem írtam, ez a legjobb munkám, felülmultam magamat; ezt nem adom se a Szivárványnak, se a Csillagnak, se Hölgyek lapjának, az Ibolyának adom, szerkesztője leglelkesebben méltányol a szerkesztők közt. Neki adom, megérdemli. A rímek is jók, a caesura is megvan, pedig azt ritkán találom el, egyébiránt az nem is olyan fontos. A vers lelke a szív, az érzés, a melegség, a gyöngédség… Ebben mind megvan. Az Ibolya szerkesztője, tudom, nem hagyja csillag nélkül, remek műnek fogja nevezni, vasárnapra adja ki, hogy két napig olvashassák…

Kétszer-háromszor felolvasta még e versszakot, aztán a tükörbe nézett s belé veszett tekintete. Talán gyönyörködött lelkesült arczán, vagy pedig új versszakon gondolkozott, nem tudtam elhatározni, de úgy látszott, hogy az íróasztal fölötti tükör fontos szerepet játszik Árpádina költői munkásságában. A költők igen különczök dolgozás közben. Az egyik csak sétálva tud írni, a másik szivar nélkül nem is gondolkozik, a harmadik a fekete kávétól veszi lelkesülését, a negyedik tollat rág, az ötödik botot fog kezébe, a hatodik a karszékben hintázza magát, a hetedik kiabál mint egy őrült, s így tovább: kiki úgy ír, a hogy szoktatta magát. Árpádina a tükörhöz szokott. Lehet-e ezt rossz néven venni egy nőtől? Bizonyára nem; s abban, hogy az ember magát lelkesűlve, elragadtatva, egészen átszelleműlve látja, lehet valami, a mi fokozza a lelkesülést.

Elég az hozzá, Árpádina költött és nézte magát a tükörben. Természetes, hogy folyvást nem törhette fejét a rímeken s egy-egy nyugperczben, változatosság kedvéért, megigazította nyakszalagját, kellemes balrendbe hozta fürteit, sőt futólag fogait is megvizsgálta: vajon nem romlanak-e? Mindezt nem gyanusító szándékból mondom. Árpádina nem volt hiú, mint a többi nő, sőt épen abban állott büszkesége, hogy megvetette a czifra ruhát, a divat változandóságát, s a szellem örök szépségében keresett gyönyört, de mint költőnőnek, természetesen öltözékén is föl kellett tüntetnie bizonyos æsthetikai irányt. Gondolatot akart kifejezni benne, mit nem találhatni meg a stereotyp divatképeken. A bánatot, a világ megvetését, a női emancipatiót, a fenköltséget, a szellemességet igyekezett megérzékíteni magán és oly módon, hogy mindez emelje természetes bájait. Minthogy pedig reggelenként nem sok időt áldozhatott az öltözködésre, öltözékének legfeljebb csak alaprajzát vázolta le s a költői munkásság idejére hagyta az árnyalást és befejezést, mit szintén oly kevéssé lehet rossz néven venni tőle, mint Byrontól, hogy sötét kedélye mellett is nagy gondot fordított nyakkendője rendetlen megkötésére s igen őrizkedett a meghízástól.

– Nagyságos asszonyom, – szólalt meg a belépő inas – a piktor ide izent, hogy várja nagyságodat tizenkettőtől háromig.

– Jól van. Mondd meg, hogy elmegyek. Ejnye, – folytatá az inas távozta után – nem is gondoltam, hogy az Ibolya annyira siet arczképem kiadásával. A szerkesztőnek igaza van, a feledség örvényébe kell sülyesztenünk azt a tavalyi rossz képet, mely a Szivárványban jött ki. Oly rossz képet soha életemben nem láttam. Semmi, de semmi kifejezés rajta; olyan vagyok épen mint egy vénülő gouvernante. Természetes, mert egy rossz photograph-képről rajzolták. Ez újabbnak jól keli sikerülni… De még nem is gondolkoztam róla, hogy mily ruhában és állásban vétessem le magamat.

Most már nem az íróasztal fölötti kisded tükörhöz fordult Árpádina, hanem a nagy állóhoz.

Elébe állott, nézegette magát, némi színpadi állást vett s késztette kezét, arczát, szemét, hogy valami gondolatot fejezzenek ki.

– Nem, ebben a franczia ruhában nem fogom levétetni magam. A multkor is nagy hiba volt, hogy nem magyarban rajzoltak le. Jól jegyezte meg a Csillag szerkesztője, hogy oly honleányt, ki szóval és tettel, dallal és könynyel oly szívéből áldozott nemzetének, nemzeti ruhában óhajtottunk volna látni. Ez nagyon szépen volt mondva… De melyik magyar ruhámat válaszszam? Az egyszerűbbet természetesen, a múzsákhoz nem illik a csillogás s jól mondja egyik költőtársam, hogy a csalogány kopott fakó ruhát hord. Az a csinos kis dolmányka nyakig begombolva, vékony vörös zsinórra, apró ezüst gombokkal épen illeni fog nekem. Nem tudom, kalpagocskát tegyek-e fejemre? Az némi hősies, némi amazon színezetet adna alakomnak, mi épen nem árt; fejkötőt semmiesetre sem teszek, az oly prózai, aztán nem is illik a rövid hajhoz. Karomra jó lesz a rablánczos karperecz. Arczom búskomoly, szemem fájdalmas mélába merűl, mintha sírni akarna, vagy már sírt volna, ajkam körül és homlokomon, büszkeség és dacz vonulnak el… Nagyon jó lesz! Hazafi fájdalmat fogok kifejezni s a kezemben levő egyik könyv lapjára vagy az asztalon előttem fekvő papirra épen jól találnak egyik versemnek e sorai:

Megörült a gondolatnak és sietett azt jobban kidolgozni. Egy kis asztalkát tett a tükörhöz, melléje állott, s reá támaszkodva próbálgatta az arcz búskomolyságát, a szemek fájdalmas méláját, az alak és homlok büszkeségét. Nem volt megelégedve magával, széket hozott s ülő helyzetben törekedett nemzeti fájdalomra. Azonban nem hajthatta végre, mert a belépő szobaleány figyelmeztetni merte, hogy a szakácsnő kéri a nagyságos asszonyt, méltóztassék kijőni s kiadni holmit az éléskamrából a mai ebédre.

– Mindig háborgattok! – kiáltá Árpádina felugorva, s mélyen érzett boszúsággal, minőt csak a jogtalanság szülhet, odadobta az éléskamara kulcsát, aztán föl s alá járt a szobában, mintegy várva, míg a nyomorúlt világi bajok miatti felindulása lecsendesül s eszméit rendbe szedheti.

– Még sem lesz jó – folytatá, lehangoltságában némi bírálati ösztön ébredvén fel benne. Így a rendőrség lefoglalhatja arczképemet, senkit sem üldöznek annyira, mint engemet. Verseim közül is a legjobbaknak kell fiókom börtönében szenvedni. S ezek a kritikusok még támogatják a hatóságot, beszélnek üres hazafi phrasisokról, szememre vetik, hogy nőietlen dolgokat írok, költészetemnek nincs földje, nagy szenvedélyekkel birkózom s dagályba fakadok ki. Épen ezen szavakkal. A rosszakaratú, irigy és goromba emberek! Csak az vigasztal, hogy mindezt csak egyetlen lap teszi, egy unalmas, pedans lap, melynek szerencsére nincsenek előfizetői. Ah, mily tövises az írói pálya, mennyi mindennek ki van téve egy szegény nő! De vajon George Sandot nem támadták-e meg? Bátorság Árpádina, talpad alá szeged e vipera-fajzatot.

Erős, szilárd léptekkel folytatta szobai sétáját, mintha mind kritikus fejeket tapodna. Épen íróasztala mellett ment el s ráesett szeme az imént bevégzett költeményre.

– Vajjon ez a szép versszak nem jobban illenék-e arczképemhez? Persze, akkor egészen mást kellene kifejezni alakomnak: az anyai érzést. Kert lehetne a kép háttere, őszi lombok, hervadó virágok, melyek mintegy jelképeznék letarolt belvilágomat. Hiszen ki nem látja rajtam, hogy nem vagyok boldog? Becsülöm férjemet, hű vagyok hozzá, de szerethetek-e oly embert, ki engem nem képes felfogni? Ki tehet erőszakot a szíven? Ki oly elvetemedett, hogy a nőt szerelemre kényszerítse? S valóban nem szeretném, ha a világ azt hinné, hogy boldog vagyok, hogy magas röptű szellememet kielégítheti e prózai ember. Igen, körűlem sárguló lombok, hervadó virágok, arczomon bánatos resignatió, de a melyet valamennyire földerít az anyai érzés. Angyalias mosolylyal tekintenék le gyermekemre, ki lábamnál játszik, kezemben könyv s benne e versszak: «Nem tudjátok mi az anyaérzés!» Ez ellen még a kritikusok sem szólhatnak, nem mondhatják, hogy nőietlen, a rendőrség sem foglalhatja le. Épen jó lesz.

Ment a nagy tükörhöz s elpróbálta az anyai érzést, de reám nézve kevés hatással, alkalmasint azért, mert a háttérben se sárguló lombokat, se hervadó virágokat nem láttam s a kis gyermek sem játszott a fűben.

Maga a költőnő is elégedetlen volt compositiójával s lehangolva fordult el tükrétől.

– Ez sem jó, – kiáltá ingerülten – sem kő-, sem aczélmetszeten nem fejezhetni ki jól a sárguló lombot, a hervadó virágokat, e mellett kis fiamnak is épen oly prózai arcza van, mint atyjának. Ez megrontaná a hatást. Aztán igen családias, nem közönség elébe való. Csak a kritikusoknak tetszenék, azt hiszem, egyik sem venné észre benne azt a hibát, a mely nekem mindjárt eszembe jutott. Mind igaz, de hát ugyan hogy rajzoltassam le magamat? Nemsokára mennem kell. Hogy nem gondolkoztam róla elébb? Újra el fogják rontani képemet. Szörnyűség!

A nagy tükörtől íróasztalához sietett, vagy jobban mondva a kis tükörhöz, azonban most az egyszer csakugyan nem kis tükréből akart merítni lelkesülést. Néhány albumot hányt föl s egy záros kis könyvben tisztába írt verseit lapozgatta, szóval kereste az asztalon arczképe eszméjét.

– Megvan! Ez épen jó lesz. Fölséges vers, mély értelmű és magas szárnyalású:

Ez a vers igazán kifejez mindent, költészetem, életem, arczom egész szellemét. Mily jól fog ehhez illeni a bánatos arcz, ég felé emelt szemekkel, a mint egy tört oszlophoz dülök, kezemben könyv s a könyvben e vers. Ez még a legjobb gondolat. Így fogom lerajzoltatni magam.

S ezzel szaladt, mintha csakugyan felhők felett szállana, hogy a kis tükörnél született gondolatját a nagy tükörben megtestesítse, de nem végezhette be, mert újra belépett a szobaleány s jelentette, hogy itt a varrónő, hazahozta a gyermekek ruháját, itt van a mosónő is és ki kell fizetni.

– Mégis csak szemtelenség, nem hagytok az embernek egy percznyi nyugtot sem, – csattant föl Árpádina épen nem eszményi arczczal és hangon – itt ez a tízforintos, fizesd ki mindkettőt. Takarodjál! Ah! – folytatta a szobaleány távozta után, – csodálkozom, hogy a sok házi gond, törődés és háborgatás közt ki nem aludt bennem a költészet égi szikrája.

Újra a nagy tükörhöz sietett és ismét hozzáfogott az eszmény után sóvárgó szenvedő lélek megteremtéséhez, de megint nem végezhette be, mert a szobaleány újra bejött és kérte tőle a mosóczédulát. Árpádina oly ideges lett, hogy ha a szobaleány mellette van, aligha meg nem legyinti eszményi kezecskéjével. De a szobaleány, úgy látszik, eddigi tapasztalásán okulva, ily magasztos perczekben nem igen mert közeledni úrnőjéhez s csak az ajtóban maradt. Azért Árpádinának nem volt egyebet mit tenni, mint dühvel rohanni a nagy tükörtől a kis tükörhöz, az íróasztalon keresni s meg nem találni a mosóczédulát.

– Talán abban a záros könyvben lesz, nagyságos asszonyom – jegyzé meg a mind beljebb lépő szobaleány.

– Ostoba! Én ott épen afféle haszontalanságot tartok. Takarodjál, vegyétek számba a fehérneműt, a hogy lehet. Nektek tudni kellene, mennyit vitt el a mosónő. Ez a ti dolgotok, mindennel csak engem akartok terhelni.

Végre eltávozott a szobaleány, végre megteremtette Árpádina az Ibolya közönsége számára arczképét. Az asztalka tört szoborként szerepelt, a könyv ott volt kezében in natura, épen az idézett helyre nyitva, s a kékre festett szoba boltozata elég illusióval helyettesítette az eget. Mindamellett Árpádina mégsem volt megelégedve, nem annyira a gondolattal, mint a kidolgozással. Közelebb hajlott a tükörhöz s egész kritikusi szemmel vizsgálgatta hol arczát, hol termetét.

– Nem tudom, hogy és mikor, de meghíztam, arczom sokkal teltebb, mintsem illjék e költeményhez; elég karcsú sem vagyok; mindez pedig nagyon megrontja az illusiót. Emlékszem, egy igen gyöngéd költő iránt kialudt minden rokonszenvem, midőn láttam arczképén, hogy oly vastag, mint egy mészáros. Ah így teljességgel nem lehet lerajzoltatnom magam! Aztán ehhez a gondolathoz egy egészen más ruhát kell kigondolnom, eszményi jelentőségűt, némi magyaros színezettel. Azzal nem lehet oly hamar elkészülni. Szó sincs róla, hogy a jövő hónapban kijöhessen arczképem. De az Ibolya új évi első száma mellett akarja szétküldeni. Már életrajzom kész, a minap maga a szerkesztő olvasta föl nekem. Eh mit bánom! Csúffá csak nem tehetem magam másodszor is. Egy hónap nem sok, addig a ruhát is kigondolom, soványabb és karcsúbb is leszek. Hadd várjon az Ibolya, úgy is az egész arczkép az én költségemen fog megjelenni. De a szerkesztő előfizetőket vár tőle; szegény ember, mennyit fut-fárad, a nemzetiség, az irodalom, a művészet, a haza érdekében. Inkább előfizetek száz példányra, de magamat csúffá nem tehetem, hiú nem vagyok, megvetem a kaczér asszonyokat, de egy költőnő arczképe csak nem lehet költőietlen; költészete szellemét kell kifejeznie. Nem, ma a világért sem rajzoltatom le magam…

Becsengette az inast, elküldötte a képíróhoz tudtára adni, hogy ma nem fog ülni neki, csak a jövő hónapban, majd megizeni mikor; aztán az íróasztala előtti karszékbe vetette magát hanyagon, elfáradva s elmélázott.

– Jaj, hogy elfáradtam! – sóhajtá egy pár pillantást vetve a kis tükörbe – a sok írás, házi gond s ez a sietős arczkép!… Oh, ha ilyenkor egy enyhe kéz simítaná meg forró homlokom, s egy gyöngéd hang susogná: «Barátnőm, te szenvedsz!» Hiú vágy. Elkapott levél vagyok, melyet szélvész hajt sivatagokon át, bujdosó csillag, mely társára nem talál, szerencsétlen asszony, kinek szenvedéseiről kell dalolnia, míg szíve meg nem reped. Oh ha föltalálhatnám eszményképemet, egy férfiút, ki szellemi vágyakkal szeret, titkon, szenvedve, önfeláldozón, ki kisér látatlanúl, mint védangyalom s egyetlen fájdalma könnyem, egyetlen boldogsága mosolyom: oh akkor mily örömest tűrném a súlyos házigondokat, zsarnok férjemet, költői pályám keserűségeit, mily boldog volnék, tudnám, hogy dobog egy szív, mely engem megért!

Még sokáig beszélt boldogtalanságáról, melyhez nincs fogható, a társadalom zsarnokságáról, mely megigázta a nőt, a férfiak nyomorúltságáról, kik nem tudnak szeretni, a tömegről, mely tapsaival üldözi, a dicsőség hideg fényéről, mely nem melegíti a szívet s több ezekhez hasonló költői themákról, melyeket, azt hiszem, rímbe is fog szedni. De bizony szóról-szóra nagyon bajos volna elmondanom, mert mint az elfáradt vadász a mormoló patak mellett, lassan-lassan csöndes szúnyadásba merültem.