VI.
Mintegy másfél óráig szúnyadhattam s épen azért csodálatosnak tetszett előttem, hogy ébredtemkor is tükre előtt állt Árpádina. Mi ez? Talán csak nem ment el az esze, hogy menyasszonynak öltözve rajzoltassa le magát! Ki lehet az, a ki öltözteti? Nem szobaleány, nagyon is úri asszony, mintha ismerném hangjáról. Mindkettő háttal levén felém fordulva, egyik arczát sem láthattam, azért fölkelve a pamlagról, lábujjhegyen feléjök közeledtem.
Ah ez a tükör nem az íróasztal, hanem az öltözőasztal fölött sugárzik, ez a szoba is egészen más! Többé nem Árpádinánál vagyok. A menyasszony Etelka, a ki pedig öltözteti, anyja, a híres orvosné, ki leányát báróknak, grófoknak, herczegeknek szánta. Beh kár, hogy a derék orvostudor még akkor meghalt, midőn Etelka alig volt tizenkét éves; beh kár, hogy annyi vagyont hagyott hátra, a mennyiből Pesten öt-hat évig valóságos nagyúri életet lehet élni; beh kár, hogy mint híres orvosnak annyi úri ismeretsége volt, hogy az orvosné azt hitte, félig-meddig ő is az aristocratiához tartozik. Férje halála után mindent elkövetett, hogy egészen is oda tartozzék. Nagy házat tartott, bőven költött, utánozta az aristocratiát. Leányát úgy neveltette, hogy beilljék akár herczegnőnek is. S valóban Etelka, ha születésére nem is, de öltözékére, műveltségére, szokásaira, szépségére, modorára nézve egész herczegi nő volt. Hogy többet ne említsek, oly szépen és jól lovagolt, a hogy polgári hölgy még soha Magyarországon. A fiatal urak bele bolondultak. Hogy is ne? Egy szép hölgy és egy szép ló, a fiatal urak e két eszménye egészen egyesültek Etelkában, midőn a Városligetben tüzes paripája hátán tova lebegett a fasorok közt. Járt is a házhoz majd minden fiatal úr, ki a jó társaságban némi szerepet játszott. A bálokban, lóversenyen, szinházban mindenütt megkülönböztették Etelkát. A nők irígykedtek, a férfiak bosszankodtak, az orvos régi barátjai pedig épen szemrehányást tettek az anyának. Szóval a város majd minden körében csak ez ujdonsült grófnőkről folyt a pletyka. Az orvosné keveset hajtott reá, boldog volt, s boldogsága teljességéből csak az hiányzott, hogy őket a nagyúri estélyekbe és bálokba is meghívják. Fájdalom, ez nem történt meg. Egész nagyszerű pályájok alatt nem vihették többre, minthogy egy öreg gróf, kinek az orvos megmentette volt életét, hálából mindig szívesen látta őket kisebb, úgyszólva, csak az atyafiság tagjaiból álló estélyein s egy párszor jószágaira is meghítta látogatóba. De azért az orvosné nem hagyott föl a reménynyel, idővel többre vihetni szerencséjét, azt pedig szentül hitte, hogy valamelyik ifjú báró, gróf, vagy főnemes, kik házukhoz járnak s már onnan kitoltak mindennemű canaille-t, el fogja venni leányát; épen azért kíváncsi voltam: betölt-e vágyok s Etelka bárónak, grófnak vagy épen herczegnek menyasszonya-e? A gazdag ruházat arra mutatott, de a kedvetlen arcz mást sejtetett.
– Miért vagy oly kedvetlen, édes leányom, hiszen az elébb még elég jó kedved volt? – kérdé az anya, mintegy gondolatomat tolmácsolva, aztán föltette rá az utolsó darab ékszert is.
– Oh anyám, még talán visszaküldhetnők a gyűrűt – sóhajtá Etelka önkénytelenül, mintegy bánva, hogy szól, mintha maga sem hinné lehetőségét annak, a mit mondott.
– Ugyan, édes leányom, mit gondolsz?
– Nem tudom, de minél inkább közeledik a percz, annál jobban gyűlölöm Izidort s az a gondolat, hogy egy pár óra múlva neje leszek, beteggé tesz, megöl.
– Hiszen tudod, magam sem kedvelem, – mondá az anya szintén elkedvetlenedve – nincs születése, csak kocsigyártó fia, az igaz, hogy most igen gazdag bankár, de mégsem úriember, nem is ifjú, aztán nagyon unalmas, atyafisága pedig épen kiállhatatlan. Senkisem sajnál úgy, édes leányom, mint én, jobban is gyűlölöm őt náladnál. Istenem, ha meggondolom, hogy te, a ki olyan szép, úri, királyi vagy, egy bankár neje lészsz – jaj elfut a méreg és szeretném letörni Izidor karját, melylyel az oltárhoz vezet; de mit csináljak, édes leányom, ha lelkemet teszem is ki, ha megölöm is magamat, mit csináljak? Egy pár hét alatt csőd alá jutunk, nem lesz semmink. Isten látja lelkemet, magamra nem költöttem semmit, rád költöttem, édes lyányom, apád egész vagyonát, hogy szerencsés, boldog lehess. Tehetek-e róla, hogy azok a gyáva mágnások, kik halálosan szerelmesek beléd, apjok, anyjok, vagy nagybátyjok miatt nem mernek szakítani a családi előitélettel? De nem is foghatom meg, miért ne illenél te hozzájok születésre nézve is? Atyád régi nemes családból való, régibből, mint a minő az övék, hiszen szegény boldogult nagybátyám mondotta volt, hogy Albert báró őse csak ügyvéd volt, csak a Mária Terézia idejében kapott elébb nemességet, aztán báróságot, Jenő gróf őse pedig közkatonából lett tábornok és gróf a burkus háború idejében. No bizony van miért büszkélkedni. De mit tehetek róla, édes leányom, tönkre jutottunk, csak nem mehetünk koldulni. Tudod-e mit teszen: nem lesz mit ennünk.
Ezzel az anya sírni kezdett, s leányára borúlt. Etelka nem tett ellenvetést, hallgatott, s megcsókolta anyját, mit ez csöndesülésnek, sőt belenyugvásnak vevén, félig felderülve, fölemelkedett és szörnyen sajnálkodott, hogy reáborulásával kissé rendetlenségbe hozta leánya öltözékét.
– Mindjárt helyrehozom, így ni… most már semmi sem hiányzik, csak a menyasszonyi koszorú, fél óra mulva az is itt lesz. Jaj beh jól fog állani! Nem hiszem, hogy valaha szebb menyasszony lett volna Pesten. Így ni, ne búsulj édes leányom, légy vidám. Ha jól meggondoljuk, nem is olyan nagy szerencsétlenség egész férjhez meneteled. A legjobb és legokosabb, a mit tehetünk. Izidor gazdag, bizony nem ifjú már, talán nem is él sokáig; szép, fiatal és gazdag özvegy lehetsz, édes leányom. Aztán, ha nem élhetnél vele, ha el kellene válnotok is, van annak okos módja, majd eligazítom én, csak bízd reám… Ejnye be illik neked ez az ékszer!… Azt meg kell adni Izidornak, jó ízlése van, magam sem válogathattam volna ki számodra szebb és drágább ékszert. Bútorzata, kocsija mind drága, választékos. Csak magatartásán, beszédén, környezetén vehetni észre, hogy nem úriember, nem jó társaságban növekedett. Azt is szeretem benne, hogy nem kímél semmi költséget, csak hogy kielégíthesse igényeidet. Valóságos jó férj lesz belőle. Ha majd a mágnások látni fogják fényes háztartástokat, hogy fognak bosszankodni; bizony némelyiknek felényi jövedelme sincs, mint Izidornak. Hanem, édes leányom, most már mennem kell, nagyon sok dolgom van, soha sem volt annyi. Mindjárt jönnek a vendégek. Menyasszonyi koszorúdat tüstént behozom, mihelyt megérkezik. Én teszem föl fejedre, én akarom először látni, mily szép vagy menyasszonynak. Isten veled, édes leányom! Légy vidám.
Etelka most is hallgatott, csak egy pillantást vetett távozó anyja után, de ebben aztán eddig elnyomott felindulása egész erővel tört ki. Volt e pillantásban vád, megvetés és harag, de mindenik fájdalomba veszve. Mintha most érezné először igazán és mélyen, hogy anyja tette szerencsétlenné, mintha fájna, hogy anyját nem becsülheti, vádolnia kell azt az egyetlen lényt, a ki egyedül szerette a világon, ha nem okosan is.
Oly kellemetlen hatott reám e jelenet. Gyermeket szülővel, szülőt gyermekkel, testvért testvérrel, mint ellenfélt, látni szemben, gyűlölet, harag vagy megvetés felindulásai közt, már természetlenségénél fogva is föllázasztja érzelmeinket. S még is Etelka iránt, e kellemetlen benyomások között, ébredt szívemben valami olyas, a mit részvétnek nevezhetek. Eddig csak a kíváncsiság részvétével viseltettem iránta, szemcsöveztem a szinházban hideg, büszke arczát, bámultam öltözékét, szép termetét, lovaglását, s ha néha valamelyik társaságban hozzám leereszkedni méltóztatott, feleltem oly közönyösen, mintha nem is a főváros egyik leghíresebb szépségével beszélnék. Most szántam, s azt hiszem, hogy velem együtt szánta volna az a sok nő is, kik úgy irigyelték sorsát, melyben nem volt semmi irígylésreméltó, kik most is irígylik tőle a gazdag vőlegényt, ki annyira szerencsétlenné teszi. A szerencsétlenségben mindig van valami, a mi engesztel, nemcsak azért, mert a szenvedés mindig rokonszenvet kelt, még ha megérdemelt is, hanem mert a szenvedőben majd mindig fölkelt egy-egy szúnyadó nemesb érzelmet. Etelka talán most volt legjobb egész életében. A csapások alatt meglágyúlt kemény szíve mélyebben kezdett érezni. Nem tisztelte többé anyját, sőt megvetette s mégis volt benne iránta annyi kegyelet, hogy mindezt ki ne mutassa; mélyen meg volt sebezve hiúsága, de e fájdalomnál egy sokkal élesebbet érzett, érezte azt, hogy alig van nyomorúbb lény, mint egy nő, ki szerelem nélkül megy férjhez, legfeljebb csak az a férfi nyomorúbb, ki ezt tudja vagy sejti s mégis nőül veszi.
De nem csak én szántam Etelkát, hanem tükre is; ez pedig mindig hízelgett hiúságának, táplálta reményeit s most nevetnie kellene szerencsétlenségén, mint a hogy a hízelgők és csábítók szoktak. Azonban a jó tükör épen nem nevetett, sőt a mint úrnője öltözőasztalánál ülve maradt és elgondolkozott, igyekezett együtt érezni vele s minél fájdalmasabban adni vissza arczát, mint a jó képíró, ki nem csak másol, hanem eszményítve, lelkéből is tesz hozzá valamit. Annyi sajnálattal rajzolta le szép szemét, a mely sírni szeretne, s ma mégis oly sokat kell mosolyognia, finom és bájos arczát, a mely akkor legkétségbeesettebb, méltóságos termetét, karcsú derekát, a melyet ma egy gyűlölt férfi fog átölelni, pompás, gazdag ruháját, a mely fényes gyászpompaként övedzi halálra sebzett szivét, szóvat mindazt, a mi rajta bús és szép volt, hogy Etelka ijedten fordult el tőle, a karosszék hátára hajtotta fejét s a földre nézett. De a tükör ott is folyvást rajzolgatta. Most mélábban emelte ki vonásait, kevesebb fájdalommal, de több bánattal s némi alig észrevehető gúnynyal ajkai körül. Tudta, hogy úrnője a multakra emlékszik, s ki ismerte ezt jobban nálánál.
Hány estélyre, bálra készült előtte, mennyit fecsegett anyjával, néha össze is zördült, hogy melyik ruhát válassza. Akár előszámlálja is legszebb ruháit, hiszen mindeniket ő tanácsolta, hagyta helyben, sőt arra a páratlan lovagló öltönyre is ő biztatta s vele együtt mosolygott, midőn ebben legbájosb volt minden ruhái közt. S nem csak öltözéke történetét tudta ő, hanem szívének titkait is; jól emlékezett, hogy midőn Etelka egyszer haza jött a lovaglásból, mely kipirult arczczal állott meg előtte, mennyivel hosszabban nézte magát benne, mint máskor s mily boldogan sóhajtotta: Jenő! E nevet most is elsóhajtja, de minő különbség akkor és most! Ő, a tükör, azt legjobban tudja, érzi, épen azért mélyen elkomorult s egész búskomolyságát elöntötte az újonnan lerajzolt képen.
– Oh Jenő! – kiálta Etelka, mintha nem birhatná már némán gondolatai súlyát – még csak egy órám van hátra, ha te meg nem mentesz, örökre elvesztem. Mindenből azt kelle hinnem, hogy szeretsz. Vártalak sokáig, te késtél, négy hónapja már, hogy nem láttalak. Oh ne vess meg! Lehet, hogy először a grófot szerettem benned, hiú, léha nő voltam, de most szerencsétlen vagyok, lehet hogy nem voltam érdemes szerelmedre, de Isten a bizonyságom, hogy szeretlek, jobban, mint a hogy te volnál képes. Dobd el czímedet, vagyonodat, jőj magad, ragadj ki innen, ments meg. Mi örömest elfeledném érted és veled a nagy világ minden hiú örömét, mi boldog lennék karjaid között, elfeledve, a tömeg közé vegyülve, az élet ezer apró bajával küzdve, mint akármelyik utolsó polgárnő. Oh Jenő, csak érted, másért senkiért!
E kitörés megenyhítette s arcza szelídebb kifejezést vőn. A jó tükör örvendett rajta, hogy némi méla örömtől áthatottan sugározhatja vissza arczát. Mintha Etelka e sötét órában néhány perczre egy idylli jelenetet álmodnék át, távol a nagy világ zajától, lemondva mindenről, de boldogan Jenő karjai között, ki többé nem gróf, hanem egyszerű polgár, ki egész nap családjáért dolgozik s egész lelkéből szereti nejét. S vajon ki tudja, nem vonult-e át lelkén e kép? A halálra itélt nem reméli-e egész végperczéig, hogy kegyelmet nyer? S ha egyszer már kétségbeestünk, semmiben sem hiszünk, nem természetes-e, hogy pillanatokra jól esik hinnünk a lehetetlenben?
Azonban ez ábrándkép hamar szétfoszolhatott, s Jenő polgári alakját hamar háttérbe tolta a deli aristocrata, legalább Etelka, mintha előtte állana, egész szenvedélylyel szórta ellene vádjait.
– Szégyen, gyalázat! Oh Jenő, mily lovagiatlan voltál, kitüntettél mindenütt, kisértél lovaglásomban, udvaroltál nekem s örömest tűrted, ha a világ azt beszélte, hogy szeretsz és szeretlek. Mindennapos voltál házunknál, nélkülem nem volt egy jó órád, bókkal, gyöngédséggel halmoztál el s jogos reményeket ébresztettél bennem. Igaz, nem omlottál lábamhoz szerelmedet megvallani, nem igérted, hogy nőül vészsz, de minden szónál, igéretnél többet beszélt arczod, szemed, tetted s a felőlünk való hír, melyet nem igyekeztél még jókori visszavonulásoddal megczáfolni. S neked mindez szórakozás, mulatság volt. Untad magad és szükséged volt valamivel szellemibb felindulásra, mint a minő a lóverseny és vadászat. Mert divatban voltam, szükséged volt szerelmemre, mint a legutolsó divat szerinti ruhára. Nem becsültél többre, mint gyémántos tűdet; ékszered voltam, oh hisz elég szép voltam ahhoz! Gyalázat! Oh Jenő, te sokkal bűnösebb vagy mint én. Én csak asszony vagyok, te férfiú, én csak magamat tettem szerencsétlenné s nem mást is, én csak nagyravágyó, hiú, fényűző voltam, de te nyomorult vagy. Oh Istenem, ha szeretni tudnám Izidort, ha mondhatnám, hogy megvetlek Jenő, mert megutáltalak, mert egy becsületes férfiúhoz megyek nőül, kit szeretni tanultam; oh ha mint nőt meglátogatva lábamhoz borulnál, ha a büszke gróf az egyszerű bankárt megtisztelné házi-barátságával, hogy elcsábítsa nejét: mily megvető gúnynyal tipornálak össze, hogy kaczagnék ostoba arczkifejezéseden, a mint csodálkozol, hogy a ki egykor annyira szerelmes volt beléd, most nem akar szeretőddé válni. Oh Isten! add hogy szeressem Izidort, engedd élveznem a boszúnak csak egyetlen pillanatát s vedd el életemet.
A tükör egy pár pillanatra megelevenedett Etelka villámló szemétől, kihivó arczától, fölmagasodó termetétől. De mindez nem tartott soká, a tükörnek ismét szomorú arczot, megtört alakot kellett rajzolnia, a mint visszahanyatlik székére.
– S én akarnék büszke, boldog lenni, én mernék bosszút állani? – Én? oh Istenem! a legtehetetlenebb, legnyomorultabb lény a világon, ki hogy a koldulás elől meneküljön, eladja szívét a többet igérőnek. Akármelyik koldusasszony megszégyenít, mert az legalább nem rabszolganő, csak szenvedő szerencsétlen, ki más alamizsnájából él ugyan, de nem alázza le magát a hazugság- és képmutatásig. Méltán gyűlöl a világ, méltán vetsz meg Jenő; te ha megcsaltál is, becsületesebb vagy, soha sem adtad el magadat. Ime Etelka szerelmét megvásárolja a bankár, mint a börzepapirt; ime Etelka ma hazudni fog az oltárnál; ime Etelka arra számít, hogy férje már nem ifjú, nem sokára meghal, s így ő hamar gazdag özvegy lehet, a ki majd kénye kedvére fog élni; ime Etelkának nincs annyi lelkiereje és becsületérzése, mint az utolsó konyhaszolgálónak, a kit ha nagyon megsért a szakácsnő, odahagyja a házat, világgá bujdosik s nem fél, hogy meghal éhen. De hát én miért féljek az éhhaláltól, nincs-e két kezem, nem tudok-e dolgozni? Inkább varróleány, szolgáló leszek, mint Izidor neje. Úgy… úgy… Etelka nem adja el magát, nem fog hazudni az oltárnál, nem lesi férje halálát s megszégyeníti rágalmazóit. Oh Istenem! erősíts meg jó szándékomban, eltűrök mindent, csak ments meg Izidortól. Nem… nem… soha sem leszek neje. El veletek csalfa ragyogványok, letéplek gyémántos ékszer, – oh e szabad lehelet, mely most keblemet emeli, ez éltető tűz, mely ereimben forr, ez édes megelégedés, mely lelkemen elárad, minden örömnél többet ér, melyet csak valaha nyujtottál nekem hívságos világ!
Az öltöző-asztalra dobta ékszereit s úgy örült a jó tükörrel együtt kiderült arczának. Valóban Etelka most volt legszebb egész életében. Szemében most sem hiányzott a büszkeség, de ez egészen másnemű büszkeség volt, mint a melylyel lovaglási és báli diadalairól hajdan haza szokott volt térni. Némi erkölcsi fönség egészen megnemesítette. Vidámságában is a gondolatlan pajzán kifejezést a bánat és öröm vegyületének ama csendes derültsége váltotta fel, melyet csak az erős küzdelem utáni önérző nyugalom kölcsönözhet. Azonban ma se Etelkának, se tükrének nem volt meg az a szerencséje, hogy sokáig örülhessenek egy-egy derültebb felindulásnak. Alig határozta el Etelka, hogy nem lesz Izidor neje, már megijedt e nagy lépés következményeitől. Kétségek kínozták és sivár gondolatokba mélyedve könyökölt öltözőasztalára.
Vajon miről gondolkozhatott? Arról, miről igen sokan gondolkoznak az életben s rendesen oly sikerrel, mint talán Etelka fog. Ki ne ismert volna közülünk büszke fiatal embert, ki nagy tehetséggel, politikai erős meggyőződéssel lépett a világba, de szerette a fényűzést, élveket, nem tudott lemondani rólok, adósságba merült s midőn tolláért vagy szónoklatáért drága bért igértek, nagy felindulások között határozta el, hogy visszautasítja, bármi történjék, oly jól érezte magát, egy szabadságdalt dúdolva feküdt le, mégis aztán egy pár nap mulva félve gondolt a nyomorra, és elgondolkozott, mint Etelka. Miért mondjak több példát? Mindnyájan ismerjük a viszonyok kényszerűségét, a melyeket ha egyszer elfogadtunk, ragadtatunk általok vagy ha ellenök akarunk állani, ki akarjuk vas karjaikból szakítni magunkat, több kell hozzá, mint egy izgatott pillanat felbuzdulása, oly erkölcsi erő, melyet nem egy nap alatt szerezhetni meg s nem egy pár olcsó sóhaj és könny árán.
Etelka is talán a varróleányra gondolt, ki néha nálok is dolgozott, ki jó reggeltől késő estig varrt, mégis alig tudott annyit szerezni, hogy vak anyjával együtt eltengődjék s utoljára is a kórházban halt meg. Eszébe juthatott a szolgáló is, a kinek oly kevés bére van s a kit a kapu között a kocsis, ha lehet, mindig megölel, midőn a kútról vizet hoz, pedig szegény leány eleget szabadkozik, sőt néha nyakon is önti kelletlen udvarlóját. Oh, hogy álhatná ki ezt Etelka! Nem is hiszem, hogy komolyan gondolkozzék róla. Más egyébről gondolkozhatott, hozzá illőbb életmódról, de a mint arczáról látszik, nem sok vígasztaló volt gondolataiban. Talán leczkét adhatna zongorából, rajzból, franczia nyelvből növendék leányoknak. Csak az a baj, hogy egész Pest ismeri őt, mint úrhölgyet. Hogyan léphetné át mint tanítónő a polgárnők küszöbét, a kiket eddig lenézett; hogyan forduljon az aristocratia hölgyeihez, a kikkel eddig vetélkedett? Nem… nem… Pestet itt kell hagynia és örökre. Talán külföldön szerezhetné meg kenyerét. De hogy vigye oda anyját, a ki Pesten kívül nem tudna megélni? S vajon akár itthon, akár külföldön szerezhetne-e annyit, a melyből ketten tisztességesen megéljenek? Ő még megélne, de anyját hogyan foszsza meg megszokott kényelmétől? Sok lehetőséget elképzelhetett, de mindenütt a szükség, szegénység, nyomor képei inthettek feléje, hogy leforrázzák lelkesülését, kihűtsék szivét. S mint olyan, ki mindig bőségben élt, kétszeresen iszonyúbbnak gondolta azt, a mit nem ismert. Gyönge idegeit szörnyű látományok izgathatták. Látta a terhes munkát, melyhez nem szokott, a megaláztatást, a melyet nem tűrhet, a szennyet, a melytől undorodik. S anyja alakja is ott állhatott, láthatta a mint elájul, mert nem utczai és szegényes szobába költöztek, a mint átkozódik, mert nem járhat kocsin, a mint éhezik, mert oly ételekhez kell ülnie, melyeket egy rongyos szolgáló főzött.
– Oh! vége… vége mindennek, ments meg Izidor a nyomortól, tied vagyok! – kiáltá zokogva s oda borult tükre aljára s keserves könnyekkel áldozott hiúsága oltárán, a mely sok ideig csak mosolyainak és diadalainak volt tanuja.
Az ajtó felől léptek hallatszottak. – Etelka hirtelen felugrott, bezárta az ajtót, hogy senki se lephesse meg könnyei közt.
– Édes leányom! – hangzott kívülről – megérkezett mennyasszonyi koszorúd. Izidor is már várakozik reád a szalonban, sok vendégünk van. De miért zártad be? Nyisd ki! Talán rosszul vagy.
– Nem, csak a ruhámmal történt egy kis baj, le kellett vetnem, mindjárt kész vagyok.
Ezzel felkapta az asztalról ékszereit, magára rakta, egy kis finom kendővel letörölte könnyeit, rendbe hozta öltözékét s igyekezett mosolyt hazudni arczára. A szegény jó tükör úgy megijedt úrnőjétől, ilyen mosolyt soha sem látott rajta, s épen azért igyekezett szebben visszaadni. S csakugyan egy kis megerőltetés után az ő segitségével sikerült is Etelkának visszakapni régi arczát. Szemében újra büszkeség égett, arcza gondatlan vidám lőn, csak az ajkai körüli rángás mutatta, hogy szenved.
– Mosolyogni, nevetni, kaczagni fogok, senkisem fog gyönyörködni kínaimon! susogta, bevégezvén terhes szerepének próbáját.
– Édes leányom, nyisd ki már! Itt van Róza barátnőd, látni kiván.
Etelka kinyitotta az ajtót s anyjával mintegy öt darab Róza lépett be üdvözölni a mennyasszonyt. Föltették fejére a koszorút: az anya elmondta, hogy soha sem volt Pesten olyan menyasszony, mint leánya, mit helyeseltek ugyan a jó barátnők, de arczok oly fintorgatásával, mintha azt akarnák mondani: Wie abgeschmackt! Etelka élénk beszélgetésbe ereszkedett barátnőivel, egy hang, egy mozdulat sem árulta el szenvedését; egész erejét összeszedte, hogy senki kárörömének ne szolgáltasson táplálékot. Valóban nagy lelki erőt fejtett ki! Oh ha ez erővel csak felényire is tudta volna fékezni nagyravágyását, hiúságát, fényűzését, nem kell vala átkoznia Jenő grófot, készülnie varróleánynak s végre férjhez mennie Izidorhoz.
De ki az az Izidor? Kiváncsi vagyok reá. A távozó nők után kell sietnem a szalónba. Hadd lássam, csakugyan oly vén-e Izidor, oly hamar özvegyasszony lehet-e Etelka?