VII.
Kinyitottam az ajtót s egy más kisebb szobába léptem, melyről azt hittem, hogy a szalonba vezet. Benyitottam ide is, s nagy csodálkozásomra már senki sem volt benne. Oly hamar elmentek volna-e templomba? Ily egyszerű volna-e Etelka szalónja? Nem lehet. Ez más szoba. Oh Istenem, hisz jól ismerem e szobát, ez az ő nappali szobája, a Marié, kit kedvesemnek neveznék, ha rá feljogosítva érzeném magamat csak azért, mert szeretem őt, bár nem tudom, viszonozza-e szerelmemet. Mindegy. Itt nem hallja senki, nem tünhetek föl dicsekvőnek, nem sérthetem meg őt, különben is magamban mindig kedvesemnek neveztem, már akkor is, midőn először láttam s annak fogom, ha többé nem láthatom, ha örökre elvesztem is. Hiszen halottaink is csak névben élnek, mégis magunkéinak nevezzük s mikor mondott le a száműzött hazájáról, habár az hálátlan is hozzá?
Hadd maradj, hadd nevezzelek kedvesemnek s bocsásd meg, ha nem tudlak úgy dicsőíteni, a mint egy igazi szerelmeshez illik. Oh nem te vagy az asszonyok legdicsőbbike, sokan vannak, kiket náladnál szebbnek, szellemesebbnek, derekabbnak tart a világ. Termeted nem oly sugár, mint a nádszál, nyakad nem a hattyúé, hajad nem ébenfekete s kibontva nem omolhatnék bársony-palástként sarkadig. Arczszíned nem hótetőn piruló hajnal s idomaid és vonásaid sem oly szabályosak, hogy a képírók és szobrászok eszményének beillhetnél. De szép vagy, nekem legszebb a világon. Mély tüzű szemedből annyi érzés és jóság sugárzik, vidám, nemes arczodon annyi derű mosolyog, a mennyi egész életemre elég volna vigasz- és áldásnak.
Az öltözködésben nem tünsz ki. Azt a két selyemruhát, melyet már évek óta viselsz, nem az első szabó csinálta s annyit alkalmazod az újabb divathoz, hogy már látszani kezd rajtok némi erőltetés, mint a vénülő nőkön, a kik erőnek erejével ifjak akarnak lenni. De egyszerű rózsaszín vagy zöldes viselő ruhádban oly csinos, oly kedves vagy, hogy nem tudok betelni nézéseddel s mindig előttem állsz, bár hová megyek. Látlak mindenütt, magányos szobámban, az utczai tömeg között, álmomban, ébren, s mindig fürteid között képzelem azt a kis kék virágot, melyet egy párszor oda tűztél, mi annyira megtetszett nekem, hogy hangos dicséretre fakadtam s életemben az első bókot intéztem hozzád.
A szellemességben is sokan felülmulnak. Oh Magyarországon annyi a szellemes nő, hogy fele is elég volna. Te nem használod Jósika új szavait, nem tanultad meg Jókai regényeiből a phantastikus érzelmességet, nem halásztad ki Eötvös Karthausijából a gondolat-gyöngyöket. Te nem tudsz politizálni s magadra aggatni vezérczikkeink és szónokaink sallangjait. Szegény fejed, kevés szolgálatot tudna tenni a politikai, irodalmi és művészeti pártoknak; oly kevéssé szeretsz vitatkozni, mint valami elmést mondani s annyira nem ragyogtatod elméd, hogy egyetlen szónok, író és művész sem vadászná tetszésedet. Ugyan mi okosat és szépet tudhatnál te nekik mondani, mikor nem vagy képes jól-rosszul ismételni, kellemesen összezavarni mindazt, a mit ők magokról vagy mások rólok már elmondottak? Hogyan nevezhetne valaki szellemesnek, midőn a leghaszontalanabb regény-, szín- vagy dalműről sem mered kimondani itéletedet, mert félsz, hogy talán nem mondasz helyest? Nincs bátorságod, e nélkül pedig semmire sem mehetni, ez az első lépcső, a többit a gyakorlat adja meg.
Valóban nagyon is hallgatag vagy a zajos társaságok közepett, hol annyi alkalmad volna fényleni, feltárni olvasottságodat, kaczérkodni gondolatiddal. Fogadni mernék, naplót sem viszesz, nem jegyezd ki a könyvekből a szebb phrasisokat, melyeket oly jól lehet alkalmazni levélben és társalgásban egyaránt. Ezért talán némelyek együgyűnek gondolnak, pedig Istenemre, otthon, midőn ketten vagy hárman vagyunk, oly szépen és okosan tudsz beszélni, hogy akár reggelig elhallgassalak. Megvallom gyöngeségemet, örömestebb hallgatlak, mint olvasok sok híres magyar könyvet, sőt némely klasszikust is irodalmunk arany korából. Mindenesetre jobban és szebben beszélsz magyarul; csevegésed fölér egy tuczat sonettet, tréfád egy kötet epigrammát, mosolyod egy egész csoport lyrikust.
Ha már ennyiben van, ne is légy szellemes, maradj okos- és szeretetre méltónak. Én csak szeretlek s nem akarok büszkélkedni veled a világ előtt. Éppen azért azt sem bánom, hogy nem váltál híres zongorajátszóvá s tartózkodol még a kevésbbé műértők előtt is kimutatni, hogy mit tudsz. Bizonyosan megtapsolna a társaság, megdicsérnének udvariasságból még a művészek is, de szivökben talán unnák magukat a mig végig küzdöd Beethoven valamelyik nehéz sonatáját.
Játszszál te csak nekem s azt az egyszerű méla dallamot, a mely annyira szívemre hatott. Emlékszel-e, most egy éve? Késő este volt, a gyertyák már csaknem leégtek, atyád elszunnyadt karszékében, én itt ültem, a hol most, te ott játsztál s hangjegy sem volt előtted. Mintha emlékeimből játszottál, szivemből vetted volna a hangot. Mennyi minden eszembe jutott, gyermekségem és ifjúságom napjai, a remények és csalódások hosszú sora, a szerelem emléke, melynek csak kínjait ismertem, s midőn ezek is elviharzottak, egy rideg, sivár közönyt, minden kínnál kínosabbat. Oly boldogtalannak éreztem magam, úgy szerettem volna egy pillanatra boldog lenni, aztán meghalni. Ellágyulva lábadhoz akartam borulni, hogy megköszönjem ezt az enyhítő, régóta első könnyet, mely szemembe tolult, de nem volt hozzá erőm, a helyett ráborultam a szék karjára s elmerülésemben nem vettem észre, hogy már nem játszol, hanem felém tekintesz, s engem is elszunyadtnak hivén, nevetsz rajta, hogy zongorád mindnyájunkat oly szépen elaltatott. Jó, hogy atyád is fölébredt s tréfára fordult a beszéd. Talán könnyezve vallottam volna meg szerelmemet, mi igen regényes, igen szinpadias lesz vala s legfeljebb csak azt nyertem volna vele, hogy többé nem léphetem át küszöbödet s nem lesz helyem a világon, a hol megpihenhessek. Jól teszed, hogy nem tartod magad nagy zongoraművésznőnek. Ily nagy hatást zongorád csak reám tehetett, ki nem sokat értek a zenéhez, de annál mélyebben szeretlek.
Nincs kétség benne, hogy sok nő szebben zongoráz mint te, sőt sok másban is túltesz rajtad. Nem hiszem, hogy a gazdasszonyoknak eszményképe légy. Alkalmasint nem tudnál nagyobbszerű háztartást kormányozni s fényes estélyeket s bálokat adni, mert nem szereted a zajos társaságot. A cselédekkel sem tudsz pörleni s nem vonsz meg tőlök egyetmást, hogy egyébre inkább teljék. Azt sem vettem észre, hogy sokkal olcsóbban vettnek tudnád hirdetni mindazt, a mit épen oly drágán vettél, mint akárki más. A bő költéshez sem igen volt módod hozzászokni, pedig a híres gazdasszonyság, akárhogy csűrjük-csavarjuk, sok pénzbe, kerül. Például, van-e híres gazdasszony, a kinek nincs sok és jó befőttje? S nem kerül-e ez sokba ha csak a czukrot számítjuk is? Ki látott híres gazdasszonyt, kinek asztaláról hiányzik a mi jó? S vajon csak a készítéstől függ-e a valódi jó étel s nem egyszersmind valami olyantól is, mi drága pénzbe kerül? Mennyi mindent kell bevásárolni egy híres gazdasszonynak s annál többet, minél hiresebb. S vajjon azt a sok mindent ingyen adjék-e? Oh a hires gazdasszonyság sok pénzbe kerül. Te kedvesem nem fogsz híres gazdasszony lenni. Nem lesz nagy háztartásunk, nem fogunk adni estélyeket, ebédeket, s épen nem szokhatod meg a bő költést, ha mindjárt vágynál is reá, mert nem lesz miből. Egyébiránt nem baj, ha asztalunkon kevés is lesz a sok jóból; a vendéglőben sem szoktam összeveszni a pinczérrel, hogy nem adja előmbe a legjobb ételt. Miért vesznék össze veled? Legfeljebb csak sajnálkozni fogok, hogy nem vagy híres gazdasszony, s a Nemzet gazdasszonyai czímű egyesület bajosan vesz be bizottsági tagjai közé.
De hova tévedtem? Úgy beszélek róla, mintha vőlegénye volnék, csak az esküvőt várnám, sőt mintha már nőül vettem volna s háztartásunkat rendeznők. Hova jut az ember, ha a szavakkal játszik, nem csak a politikában, hanem a szerelemben is. Megengedtem magamnak, hogy kedvesemnek nevezzem s im már menyasszonyommá, nőmmé változott. Csunyaság! Hiszen azt sem tudom, vajon szeret-e, csak annyit tudok, hogy jó indulatú irántam, örömest tűr körében és szeret elbeszélgetni velem. Igaz, midőn elbucsúztam tőle, oly részvéttől sugárzó tekintetet vetett reám, oly megindulva nyújtotta jobbját! Miért ezt mindjárt szerelemre magyarázná? Hiú, dicsekvő, léha vagyok. Ott suttogó függönyök, csevegő madárka ott a kalitkában, s ti nyiló virágok asztalán, ne hogy megsugjátok neki badar beszédemet, megsértve érezhetné magát, rossz órát okoznék neki és soha sem bocsátanám meg magamnak. Legyetek okosabbak, mint én s inkább az ő titkát súgjátok meg nekem. Mondjátok el: nem volt-e beteg, mióta elhagytam, jó kedve volt-e mindig, emlegetett-e néha? Ha csak egy párszor is mondotta volna: beh kár, hogy nincs itt, mi jól elbeszélgetnénk, szegény, ki tudja, hol jár most; ha elsóhajtva nevemet, mélán tekintett volna a távolba: oh akkor megáldanálak benneteket, azt kivánnám neked jó függöny, sokáig, nagyon sokáig élj s érezd kezének lágy nyomát; neked madárka, hogy mindig kezéből nyerj czukrot, s nektek nyíló virágok, hogy fürtei között hervadjatok el. Kívánhatok-e ennél többet, nagyobb áldást? De akár emlegetett, akár nem, csak hogy itt vagyok, csak hogy e szobába vezetett angyal vagy ördög, nem… nem… angyal, hisz hozzá vezetett, hisz csak azért tárta föl előttem nehány boldogtalan nő titkát, hogy inkább örülhessek jó szívének, ártatlan lelkének, s kétszerte jobban szerethessem. Varázs vagy álom, angyal vagy ördög, bár ki légy, csak hogy visszaadtad nekem e szobát, e pamlag előtti karosszéket! Vajha jóságodat még azzal tetéznéd, hogy ide a pamlagra varázsolnád őt magát is, hadd beszélgetnénk el egy órácskát, aztán nem bánom, vigy vissza Párisba, fektess beteg-ágyamra, itass meg velem újra egy rakás keserű orvosságot. Ez óra öröméből erőt fogok meríteni egy egész évre.
Mi ez? Mintha a másik szobából a Mari hangját hallanám. Természetesen. Hiszen reggel van, eddig hálószobájában felöltözködött s mindjárt ide fog jönni. Valóban, nem sokára belépett egyszerű zöldes ruhájában, pirosan, derülten mosolyogva. Hogy örvendettem, hogy nem látott meg s hogy szerettem volna mégis, ha a viszontlátás örömében elsikoltja magát s karjaim közé omlik. Megint elbíztam magamat, azért igazán megérdemeltem, hogy nem ült zongorájához azt a méla dallamot játszani, se azt a kis kék virágot nem szakította le s tűzte fürtei közé, hanem szörnyűködve a különben épen nem poros butorokon, hirtelen törlő rongyot fogott s egész prózailag elkezdett törülgetni. Jó, hogy útjába esett a madárkalitka, legalább egy kissé megpihent madárkájával csevegni; jó, hogy virágait sem mellőzhette, s félbehagyva a törlést, gondosan megöntözte őket. De aztán ismét fölvette azt a csúnya törlőrongyot, letörülte a zongorát, a pamlag és székek karfáját, a tükrös asztalkát s magát a tükröt. A tükör hálából mosolygott reá s oly szépen sugározta vissza alakját, hogy nem könnyen válhatott meg tőle. Letette a törlőrongyot, úgy sem volt már mit törülnie, megállott a tükör előtt s nézte magát benne.
– Ez a ruha igazán jól áll – szólalt meg néha enyelgéssel – épen az a szín, az a szövet, a mi a régié. Az új selyem ruhámat akartam fölvenni, melyet atyám a minap csináltatott nevem napjára; bizony ideje is volt, mert az a régi eleget szolgált. De mégis ezt vettem föl, abban az új selyemruhámban oly méltóságosan nézek ki, mint egy kompolti kisasszony, soha sem volt oly nehéz selyemruhám, nem tudom mi jutott eszébe atyámnak, hogy ilyennel lepett meg. Ez sokkal jobban áll nekem, tudom, neki is inkább fogok tetszeni benne. De honnan tudom?… soha sem mondta. Csak úgy gondolom, rejtem, mert ismerem őt… Alig várom, hogy lássam… Az este kellett megérkeznie, legalább azt írta egyik barátjának. Ha délelőtt bizonyosan meglátogat, bár jőne, ebéd felé, atyám talán itt marasztalná, ebéd után is egy pár óráig itt maradna, talán egész estig, elkísérne a színházba, ma úgy is új darab van, s ő már egy egész év óta nem látott magyar előadást…
Rólam van-e itt szó vagy másról? Ki az az ő, ki az este megérkezett? Azonban tünődésemet nem fűzhettem odább, mert néhány percznyi szünet után újra megszólalt.
– Így ni, – folytatá, még egy kissé csinosítva magát, mintegy utána pótolva, mit öltözőasztalánál elfeledett – mindjárt kész vagyok, most már jöhet. Oh, ha még ma délelőtt eljőne! De vajon eljő-e, emlékszik-e reám, jutottam-e néha eszébe? Ha egy kis emléket hozott volna nekem Párisból, valami semmiséget, mi alig ér egy pár fillért, beh híven megőrizném! De mi jogom van mindehhez?… Mily hiszékeny és önhitt vagyok. Azt hiszem róla, hogy udvarlóm, szerelmes belém, csak azért, mert szíves néha meglátogatni, örömest beszélget velem, egy pár könyvet hoz, vagy ajánl olvasni, s mindig köszön, még messziről is, midőn alig veszem észre. S mindezt én már szerelemre magyarázom, mintegy követelem, hogy engem látogasson meg először, emléket hozzon nekem Párisból, egész napját nálam töltse. Ez rút, nagyon rút. Ugyan micsoda orczával fogadhatnék el tőle emléket? jó, hogy nem tudhatja meg, a mit gondolok, alkalmasint megvetne, többé nem jönne hozzánk… De meg nem foghatom, eddig is miért járt ide, olyan okos ember nem jobban elmulathatna-e másutt, mint nálam szegény együgyű leánynál?… Jól mondom, igazán együgyű vagyok, kivált ma; van egy hónapja, hogy ennyi bohóságot nem gondoltam össze…
Vajon én volnék-e az a nagyon okos ember? Igaz, hogy én mindig örömest látogattam s beszélgettem vele, könyveket is vittem neki, messziről is köszöntem mindig, s Párisból csakugyan vissza kell térnem valaha. De vajon nem lehet más is ily ember, magamra vegyem-e mindezt? Oh kedvesem, mondd ki nevemet, aztán némulj el s enged lábadhoz borulnom! De ő nem értette meg néma vágyamat, folyvást hallgatott, elkedvetlenedve fordult el a tükörtől s az ablak felé lépett. Virágaihoz érve egy kissé felvidult. Ki is ne vidulna fel azokra a kis virágokra tekintve, melyen a zöld lombok közt fehér pettyes kék szemeikkel oly vidáman mosolyognak, mintha lelkök volna? Gyönyörködve nézte őket, velök mosolygott, aztán leszakított egy párt belőlök, a tükörhöz szaladt és fürtei közé tűzte.
– Nagyon illik nekem, így! E virágot tűzve hajamba, valóban szép vagyok, legalább ő így tart szépnek. Ezt nem csak sejtem, hanem tudom. Ő mondotta, nem is mondott több bókot soha, épen azért nem szabad elfelednem s e kedvencz kék virágával kell fogadnom; délutánig csak nem hervad el, s ha elhervadna, mást szakítok, mert az lehetetlen, hogy el ne jőjön; ha délben nem jön, eljön délután, ha délután sem, eljön este. El kell jönnie, örülni fog, ha meglátja hajamban a kék virágot s megint azt mondja – oh Istenem, arra nem is gondoltam – mást is mondhat, azt mondhatja magában, hogy kaczérkodom vele. Ez nem illenék hozzá, mert nem volna igaz; de igaz, hiszen semmi által nem adta jelét, hogy szeret. Hát én adtam-e, s mégis szeretem őt? Ő legalább azt mondotta, illik hajamba a kék virág s így vagyok legszebb. Miért mondotta? Csak azért, hogy aztán megitéljen, ha követem izlését; ha megitél: nem szeret s akkor – nem, nem – kitépem hajamból a virágot, pedig kár érte, szegény virágok hasztalan hervadnak el. Csak legalább le nem szakítottam volna… Én bizony feltűzöm, bármi történjék. Isten látja lelkemet, nem vagyok kaczér, csak szeretek, csak szeretem őt.
Újra feltűzte a már egyszer levett kék virágot, aztán ismét levette, megint föltette s kétszer-háromszor elsuttogta: én bizony feltűzöm. Aztán mintha véget akarna vetni minden okoskodásnak, mintha félne a további küzdelemtől, a feltűzött virággal fürtei közt elszaladt a tükörtől, zongorájához ült s játszani kezdte azt az egyszerű méla dallamot, a mely engemet egykor annyira meghatott volt.
Oh most nem éreztem magam boldogtalannak, nem kivántam boldog lenni, boldog voltam, s lábához borulva ölébe hajtám fejem.
– Szeretlek! – rebegtem, hozzá emelve karjaim: könnybe borult szemeink egy átható pillantásában összeolvadt lelkünk, s im egyszerre elsötétült előttem minden, karja lágy ölelése helyett két markos kéz durva rázását éreztem, édes suttogása helyett valami éles, mérges hangot – fölébredtem, most az egyszer és utoljára igazán, többé nem álmomban, hanem valósággal.
Ott feküdtem újra a kandalló előtti karszéken, szemembe a reggeli napfény sütött, előttem a hôtel fehér nyakkendős orvosa állott, ki csak az elébb szabadíthatta ki magát lázasan ölelő karjaim közül. No hiszen volt drága dolgom. Az orvos szörnyem megdorgált, tüstént lefektetett. Azt mondotta, hogy ismét visszaestem lázamba; hogy, ha nem engedelmeskedem parancsainak, nem áll jót értem, soha sem gyógyulok meg. Három üveg orvosságot rendelt, de azt hiszem, nem attól a sok fekete, sárga és piros zagyvaléktól gyógyultam meg. Meg vagyok győződve, hogy lázálmam gyógyította meg lázamat egész homœopathice.
Még az nap csendes, nyugodt és derült lettem. Egy pár nap mulva már kimehettem a szobából. Oly jó kedvem volt, oly szépnek tűnt fel előttem minden: mindenütt ott láttam őt, egyszerű zöldes ruhájában, kék virággal fürtei közt, mindegyre fülembe csengett az a méla dallam s mintha hallanám az ő édes suttogását is: «Csak szeretek, csak szeretem őt!»
Oh édes Marim!