A VÉN SZINÉSZ
I.
A szinpad!… a szinpad!…
Ti nem tudjátok, mi az. Csak én tudom, én, a ki éltem, örültem, szenvedtem rajta.
Hogy is tudnátok! Hisz kik vagytok ti?
Te kicsapott diák, a ki sohasem forgattad Sophoklest. Te sírásó, a ki csak a katastroph után jelensz meg, midőn a lehulló függöny már elfödte a tragédiát. Te asztalos, a ki a szinpad deszkáit gyalulva távolról sem sejted, hogy kínpadot készítesz – s minő kínpadot! – Nevetnie kell a sírónak és sirnia, a kinek szíve örömében majd kipattan; s a sirás és nevetés e torzvonásain, mint gladiator-tusán, szemtelen tomboló közönség mulatja magát. Te csaplárleány, ki ugyan fested magad s könnyen cseréled szeretőidet, mint bármely jeles szinésznő, de nem hiszed el, ha mondom, hogy ez arczczal a szende, ártatlan Juliát is eljátszhatni. Te korcsmáros, a ki megvigasztalod az embereket, bort teszesz eléjök, jó szót adsz hozzá, s biztatod, hogy ürítsék ki utolsó cseppig, a mi még öröm lehet a világon, s vágják földhöz a kiivott pohárral együtt az élet bolond fájdalmát, az eszmélet éber nyomorúságát; de még nem is álmodod, hogy van egy más bor is, melynek poharát ha ajkainkkal érintjük, varázsos mámor száll meg, ragyogó istenálmakkal.
Korhely diák, mogorva sírásó, szurtos asztalos, kimázolt csaplárleány, elhízott korcsmáros… No ugyan szép társaságba jutottam. És e rongyos csárda? Félrevágott kalapjával majd eldűl, mint a részeg ember, s oly nagyokat lélekzik, hogy gyertyánkat is ki-kioltja.
Ha! ha! ha! Én, a ki után annyi úri nő bolondúlt, annyi szép leány epedett. Én, a ki koszorúk párnáján aludtam, szerelmes levelek illatát szívtam, s uralkodtam az embereken, mint egy király, hogy omlottak könnyeik. Hajh! rég volt az már, s talán nem is igaz! Sokszor magam is azt hiszem, hogy csak álmodtam, álmomban megőrültem, s most nem tudom, melyek őrjöngő, melyek világos perczeim. Nem csoda. A vén Dávidot elfeledte a világ, mikép a vén Dávid megfeledkezett a világról. Pedig nekünk egymásra emlékeznünk kellene. De a szinész végzete nem a szőlővesszőé, melynek nedve maradékról maradékra száll, hogy élvezzék és lelkesítsen, hanem a virágé, mely egy rövid tavasz után elhervad s illatát sem éli túl.
Igaz, én még élek; de minő élet ez? Van-e élet a szinpadon kívül? Oh, mit nem rejtenek e vászonfüggönyök! Minő tündérvilágot varázsol elő a csengetyű egyszerű hangja! Mily öröm átélni az életet a legnagyobb költők gondolataiban! Engem elűzött róla a sors, szerepeimet másoknak osztá, nekem csak egyet hagyott – a szegény Tamásét. Hideg van, fázik szegény Tamás!
Hanem jobb így, elfeledve, eltemetve. Én gyűlölöm a világot. Átok a közönségre, mely nem érti Shakspere-t s csak a szép szinésznőkért jár szinházba: átok a közönségre, mely dicsőséget adott s elrablá boldogságomat; átok a közönségre, mely gyilkosnak kiált, mert megöltem Desdemonát, mint egy becsületes Othellóhoz illik.
Ti elég vagytok nekem. Szeretitek a vén Dávidot; oltalmazzátok, mikor az utczagyermekek sárral dobálják; kenyeret adtok, ha éhezik, s viharos időben ajtót nyittok, tűzhöz ültetitek, hogy megmelegedjék, igyék és beszéljen a tarka-barka életről.
Temetésemre nem fog majd eljőni a nép, mely tapsolt és magasztalt; síromon nem emelkedik márványoszlop; fejemhez, hogy minden tavaszszal megújuló, koszorú övezze, nem ültetnek virágot a nők, kik velem ábrándoztak. Jobb is. A zaj boszantana, a márványoszlop nyomná a szívemet; a virágok tavaszról, szerelemről, dicsőségről susognának, én pedig aludni akarok, mélyen, álom nélkül, örökre.
Itt vagytok ti. Te asztalos, koporsót készítesz; te leány, szemfedőt varrsz; ti ketten kivesztek, eltakartok és emlékezni fogtok mindnyájan reám. Ha az utczagyermekeknek nem lesz többé kivel mulatni; ha, midőn kinn szél zúg, nem kopogtat senki; ha a hosszas téli estéken nem hallgathatjátok többé szomorú dalaimat, furcsa regéimet, – fel fogtok sóhajtani: a vén Dávid aluszik, – Isten nyugtassa meg!
Ide azt a kancsót. Töltsétek meg, hadd igyam, hadd sirjak, hadd beszéljek.
Éljen a barátság!
De ama másik testvért, a szerelmet, ne emlegessétek. Indulatba jövök, s haragban, kínban reszketek. Shakspere őrjöngésben írta Romeo és Juliát: Petrarca nyomorúlt ábrándozó, s én – egy bolond, vén komédiás.
Nevettek? Jobb is. Inkább szeretem, mint ha könnyeznétek. A víg ember őszintébb, mint a szomorú, s legigazabb, midőn ittas. De én nem leszek se víg, se ittas, – maradok szomorúnak; mert az én vígságom szomorúbb a búbánatnál, vadabb a haragnál, ijesztőbb a kétségbeesésnél. Aztán ma ünnep is van, a vén Dávid nagypéntek napja. Ezelőtt mintegy huszonöt évvel, e napon tapodtam utolszor a szinpadot. Ezóta bujdoklom, – ekkor keresztelt meg a vihar vén komédiásnak, bolond Dávidnak.
Tudni akarjátok életemet? Ám legyen. Emlékeztek-e, hogy mennyit firkálgattam azon az asztalon, mikor beteges voltam? Életemből jegyeztem egyet-mást. Olvasok nektek belőle valamit.
Ünnepem van; hadd tartsak egy ríkató prédikácziót! De el ne mondjátok másnak. Egy kóbor költő meghallhatja, rímekbe szedi, s még sírni fog rajt’ a közönség, mint sír, midőn a szinpadon koldust lát – s otthon elűzi ajtaja elől. Hah, e krokodil-könnyek! Hogy félek tőlök.
Az én életem rövid, szomorú és elmés, mint egy sírkő epigrammja. – Minő badarságot beszélek? – Az én életem egy összeférczelt tragédia, melynek kontár szerzője meglopta Shakspere-t; mert én szerettem, mint Romeo; szenvedtem, mint Othello; bolyongok mint Lear; s nyomomban mindenütt az emlékezet, e hű, e gúnyos, e kegyetlen bohócz!