II.
A vén Dávid élénk, vidám gyermek volt, s anyjának egyetlen öröme, – anyjának, mondom, mert atyám még két éves koromban meghalt.
A ki elment házunk előtt, ama szük és sáros utczában, melyet csúfságból Boszorkány-sornak neveztek, s látta anyámat egy nyomorult ház majdnem földig süppedt ablakában jó reggeltől késő estig varrni és látott engemet rongyos ruhában elkényszeredve csatangolni fel s alá: szánakozhatott vagy nevethetett kedve szerint, mert a nyomorban komikum is van, épen mint a gazdagságban tragikum.
Pedig mi nem voltunk boldogtalanok. Az Isten, az árvák és özvegyek atyja, megvigasztal, ád munkát és hozzá türelmet; ád jó kedvet s mellé reményt. Volt mindig kenyerünk s nem koldultunk soha, sőt sátoros ünnepeken, néha még vasárnap is, anyám töltött káposztát főzhetett s egy-egy új ruhát aggathatott reám, melyet ugyan még aznap letéptek rólam pajtásaim; de szegénynek megvolt az az öröme, hogy fiát legalább reggel az úrfiakhoz hasonlíthatta, a kiknek ruháján soha sincs folt, de a kiket én sohasem irigylettem, mert betegesek, halványok s oly gyöngék, hogy közülök félkezemmel akár tizet is földhöz vágtam.
Ördöngös gyermek voltam én. Nélkülem semmi tréfa, semmi csiny nem eshetett meg. Ha! ha! ha! a midőn reájok emlékszem, úgy kaczagok, hogy szinte könnyezem belé. Ki az ördög gondolta volna, hogy később a sors oly szomorú arczczal tesz csúffá, mint a minőket azokon a borzasztó historiákat ábrázoló vásznakon láthatni, melyeket vásárkor pénzért mutogatnak és magyaráznak. Hanem Gombos András uram – ha! ha! ha! a vén iskolamester, ugyan megjárta. Mintha most is látnám. Nagy hasa volt s kurta lába, vörös orrot s hosszú sárga kabátot viselt. Délután majd mindig ittasan jött be, s könyv nélkül, pedig se délelőtt, se délután nem tudott tanítani. Ha szép idő volt s játszani akartunk, valami szolgálat ürügye alatt belopóztam szobájába, asztaláról elloptam egész tudományát, minek aztán az lett a vége, hogy az nap nem taníthatott. Mi diadallal rohantunk a rétre s a nap hőse én voltam. Különben Gombos András uramtól az olvasáson kívül még sok szépet tanultam. Például, a földrajzból: csak két nevezetes ország van: Magyarország és mennyország; a vallásból: tisztelni kell az Istent s mest’ uramnak pontosan megfizetni, a mivel tartozunk; a historiából: Adám és Éva magyar emberek voltak, valamint Nabugodonozor is, mely annyit tesz: ne bolondozzon az úr.
Tizenkét éves koromban az úgynevezett collegiumba küldött anyám, s tudtomra adta, hogy pappá kell lennem. Ez neki mint kálvinista pap leányának, kedvencz eszméje volt. Esténként mindig erről beszélt. Elmondta, hogy akkor majd ide hagyjuk ezt a sáros és szűk utczát, falura megyünk, s ott házunk egy kis dombocskán fog emelkedni sugár jegenyékkel környezve, nem messze templomtól.
Az istállóban lovak, tehenek lesznek, az udvaron asztagok és majorság, a pinczében bor.
Minden vasárnap töltött káposztát eszünk, s túrós lepényt. Fényes fekete posztóból csináltatja ruhámat és selyem kalapot vesz. A falu népe nagy tisztelettel fog viseltetni irántunk; az öregek levett kalappal üdvözölnek bennünket, az ifjak kezet csókolnak neki, valamint nekem is, s a jobb gazdák, ünnepeken ajándékkal becsülik meg házunkat. Én áhitattal hallgattam, aztán kérve kértem, hogy akkor a töltött káposztába tegyen több húst, a lepénybe több túrót.
– Minden meglesz, kedves gyermekem – mondá anyám, megölelvén – még fánkot, kürtös kalácsot is sütök, csak tanulj jól; most pedig imádkozzál s aludjál el, hogy jókor fölkelhess. Gyertyánk ugyan elfogyott, de csizmadia szomszédunk már négy órakor fölkel; ő jó keresztyén s megszenved műhelyében.
Az Isten meghallgatta anyám kivánságát. Pappá lettem, csak hogy Shakspere lőn bibliám, boldogság helyett dicsőséget adott, s áldásul egy féktelen szenvedély átkát.
S mindezt egy hegedű okozta, egy vén muzsikus hegedűje, ki velünk egy házban lakott. Nem hijába sirt az a hegedű oly szomorúan, nem hijába sirtam én is vele együtt, mikor a vén muzsikus jó kedvében a legbúsabb nótákat húzta. Ketten sirattuk a jövendőt. Eddig rég néma, összetörte az idő, mint a vén Dávidot, a ki nem soká utána megy. Hajh, felettök senki sem fog sírni a multért!
A vén muzsikus víg, tréfás ember volt, s engem nagyon szeretett. Midőn lakodalomból vagy bálból jött haza, mindig hozott számomra valami csemegét. Ilyenkor ingerkedni szeretett. Szokása volt kitaláltatni velem: melyik zsebében van a nekem szánt valami. Én mindjárt tudtam, hogy a balban: mert a jobból rendesen egy-egy lúd- vagy csirkeczomb kandikált ki, melyet a maga számára tett el a jó öreg.
Egy reggel vigan toppant be anyám szobájába. Én mindjárt sejtettem, hogy most valami készül.
– No, Kató asszony, ma fiának egy kis mulatságot szerzek. Komédiások érkeztek városunkba s az orchesteren én is muzsikálni fogok. Ha Dávid elhozza hegedűmet, végig nézheti az egész előadást. Te kópé, tudom, el fogod tátni a szádat, csak el ne aludjál, mert bajuszt festek az orrod alá. He! he! he!
Anyám elbocsátott s én este felé egész büszkeséggel czepeltem a vén muzsikus hegedűjét. Előbb ki akartak vetni, de a vén muzsikus megvédett, – hatalmas ember volt ő ott, – a szinpadtól alig két lépésnyire, egy nagy gordontok mellé helyezett el. Schiller Haramjáit adták. Mintha csak tegnap történt volna, oly jól emlékszem rá. Moor Károly vöröses öltözetben jelent meg. Ferencz feketében, az öreg lepedőbe burkolódzott. Még most is fülembe csengenek a tüzesebb magán- és párbeszédek, s a fordítás kifacsart nyakú magyarsága, a melyet szintén megbámultam. Valamelyik szinházi szolga rám nyomta a gordontokot, de én nem éreztem fájdalmat, magamon kívül voltam. Önkénytelen, a nélkül, hogy értettem volna a drámát, Károlylyal szenvedtem, Ferenczczel ármánykodtam s atyjokkal átkozódtam. Ösztönszerű, rejtélyes sejtelem nyilott lelkemben, s kedvem lett volna a szinpadra ugrani, beszélni, mint ezek a bemázolt emberek, de nagyobb tűzzel, merészebb mozdulattal, hogy a közönség sírjon, nevessen, tapsoljon, mint egy eszeveszett.
Otthon elbeszéltem anyámnak a darab meséjét. A vén muzsikus nevetett s megcsipkedte orczámat, anyám pedig örült, hogy oly eszes gyermek vagyok. A collegiumban sem tudtam egyebet beszélni; majd félre hívtam jobb barátaimat s eljátszottam nekik az egész darabot: Károlyt, Ferenczet, Amáliát, a haramjákat egy személyben. Ezóta komédiás Dávid lett a nevem, melyhez tanítóim később a korhely nevet ragasztották, mert többé nem a latin nyelvtant tanultam, hanem a szerepeket és stylgyakorlat helyett szinműveket másoltam. Ácsorogtam az utczákon, futkostam a szinészek és szinésznők után, a kik előttem félistenek voltak; szívszakadva vártam az estét, s csak akkor vettem észre, hogy tanítómra kellene figyelnem, midőn nyakon ütött.
Anyám eltiltott a szinháztól, én elszöktem; anyám fenyegetett, én daczoltam vele; anyám megvert, kemény bottal ütött, s velem együtt sírt, de nekem nem a bot fájt, hanem könnyei s hogy inkább szeretem a szinpadot, mint őt. Olyan voltam, mint a szerelmes ifjoncz, a ki először csókol leányt; elveszti nyugalmát, mind sovárabb, emésztőbb vágyak kelnek szívében, míg csak az undor nem nyujtjá mérges gyógyszerét. Rám nézve az idő sokáig késett e gyógyszerrel, s még most sem érzem erejét. Nem élveztem eleget. Adjátok vissza a szinpadot. Ide, Romeo köpenyét, Othello tőrét, Coriolan kardját! Még egyszer ifjú, boldog akarok lenni! Hadd ragyogjak, hadd uralkodjam, hadd haljak meg a közönség tapsai és szitkai közt.
Anyámat mindinkább emésztette a bánat. Sokszor félbe kellett hagynia a varrást, mert a könynyek elhomályosíták szemüvegét. Keze között megázott a gyolcs, s e sóhajtással szárította: szemfedőmet fehérítem. Én sötéten, elmerülve állottam mellette s nem mertem vigasztalni. Többé nem valék vidám gyermek. Arczomon egy különös sötét vonás, Kain-bélyeg kezdett feltünni. Nézzetek arczomra, most ez a vonás uralkodik rajta, megölte többi testvéreit, az Ábeleket, daczolt Istennel, gyermekeket nemzet: a fájdalmat és bűnt.
Anyám, édes anyám!
Oh, midőn e szomorú, jámbor arcz felém fordúlt, hasadozni éreztem szívemet! Oh, midőn megeredtek könnyei, s elcsuklott szava, megátkoztam a szinpadot! Oh, midőn a bánat ágyba szögezte s imáimmal és könnyeimmel nem tudtam visszatartani már-már elszálló lelkét: megesküdtem, hogy soha sem lépek többé szinházba, s ájultan rogytam ágya elébe.
Évek töltek el.
Anyám vidáman varrt az alacsony ablakban, bár napról-napra vénült és betegeskedett, én szomorúan tapodtam a collegium küszöbét, bár erős, s a mint mondani szokták, csinos fiatal emberré fejlődtem. Beköszöntött hozzám is a remények és vágyak, a barátság és szerelem kora. Én messze kerültem a leányokat. Kopott egyszerű ruhámban minő társaságban is jelenhettem volna meg? Gyermekkori barátaim, a város ünnepelt ifjai, a kik halálra tánczolták magokat, órákig öltözködtek, víg poharazás között zeneszó mellett virradtak meg, nem érthettek engem. A bort pénzért mérik, csak a forrás nyujtja ingyen italát; a zene ezüst viszhangot követel, csak a madár nem fizetteti meg énekét; a társadalom nem nap, a mely a legkopárabb bérczekre is elküldi melegét, fényét, mosolyát, s én szegény, nagyon szegény voltam s e mellett élhetetlen, ábrándozó. De azért voltak örömeim. Nyitva állott előttem Shakspere és a természet; itt föltaláltam mindent: reményt, barátságot, szerelmet, boldogságot. Halhatatlan művei mellett aludtam el, szerepeket tanúlva, s a hajnallal ébredtem. Ismert a völgy, tudott rólam az erdő, túlkiáltottam a vízesés harsogását, beszéltem a virágokkal, dalaimmal felköltöttem az alvó viszhangot, kergettem pillangókat, pihentem hegyi folyamok partján, elaludtam a fáradt madarakkal. Gyakran az alkony óráiban, midőn az elboruló homály, s a már rég lehanyatlott nap még földerengő visszfénye sötétkék lepelbe burkolja a völgyeket, az égen alig mutatkozik néhány félénk csillag, a lombokon elhal a lég bolygó hangja, s a természet csöndes merengésbe látszik merülni: kifejezhetetlen érzések, különös látványok leptek meg. Megjelentek előttem a vérző Julius Cæsar, a halvány Cassius, a sötét Macbeth, az ősz haját tépő Lear, az epedő Romeo, a dühös Othello, a kétkedő Hamlet. Árnyaik rajzolódtak a levegőbe, hangjok suttogott a meg-megingó lombokon. Majd elmosódtak a feljövő holdfényen, de hangjok még mindig suttogott, de én még mind sírtam, s a kiderült csillagok hidegen mosolyogtak reám. Ha ilyenkor kimerült testtel, de költészettől ittas lélekkel elaludtam, fényes, ragyogó szinpadon találtam magamat. Felöltöttem az árnyak alakját; én voltam Romeo, Othello, Hamlet; küzdöttem, átszenvedtem életöket, míg végre egy tapsviharból alakúlt fölleg, a függönynyé vált koszorú mindent elfödött szemem elől. Midőn ébredtem, harsogott a patak, zúgott a völgy, mint egy ingerült közönség; fejemnél virágok koszorúi nyiltak; a nap, mint lángoló dicsőség, vakítóan sütött szemembe; de a vén sziklák szeszélyes arczaikkal gúnyolni látszottak, s mögülök a visszhang baljóslón kiáltá: miért késel?! – Bódult voltam, azt sem tudtam, hogy e szókat én kiáltottam el.
Szinész leszek! El, el! a szinpadra!
Ez elhatározás mind mélyebb-mélyebb gyökeret vert bennem. Kezdettem tisztába jőni magammal, s nyugodtabb lettem. Éreztem, hogy a művészet egész lelket kíván, minden szenvedélyével, egész életet, minden boldogságával; sejtém, hogy közelg a pillanat, a mely tettre hív, s a melyet egy örökkévalóság sem ad vissza; tudtam, hogy egy szerető szívet török össze, – de már rögeszmémmé kezdett válni, hogy nekem nincs anyám, én a múzsák gyermeke vagyok.
Összeszedve minden erőm, megkeményítettem magamat, s beléptem anyámhoz.
– Már három napja, hogy nem láttalak fiam!
– Krisztus hetekig készült, mielőtt pályájára lépett volna.
– Isten nevét hiába föl ne vedd, fiam. Te nem vagy istenfélő. Oh, gyermek! mennyi bút hoztál fejemre!
Megcsókoltam kezét.
– No még sem vagy oly rosz. Hát mit csináltál azóta? Tanultál, úgy-é? Hiszen te már nem soká végezni fogod tanulásodat. Falura megyünk. Minő derék pap lesz belőled. Majd keresek számodra egy jó, kedves feleséget. Hanem faluról veszünk. Lásd, engem is onnan hozott apád.
Én nem tudtam szólani.
– Miért vagy oly szomorú? talán kevés a kereseted? Az elég rosz, fiam. Én nem sokat dolgozhatom már, mert gyengülök minden nap. Hanem mégis csak megélünk valahogy. Ki enni ád az ég madarainak, felöltözteti a mezők liliomát, gondot visel reánk is.
– Anyám, én holnap indulok.
– Hová, gyermekem? Talán valami állomásod akadt? Nevelőség vagy káplánság? Oh be jó, oh be szép! majd szerzesz egy kis pénzecskét, beleverjük valamibe, az enyémet is hozzá teszem, s neki kezdünk az életnek.
– Szinész leszek anyám! – kiáltám, eltökélt lelkem egész erejéből.
– Komédiás! komédiás! – sikoltott felugorva anyám – kivájom szemedet, kitépem nyelved, elpusztítlak! Ezért ápoltalak, ezért növeltelek, mint egy úrfit, hogy csavargó, naplopó, kötéltánczos, Istentől elrugaszkodott szemfényvesztő légy? Apád anyai részről nemes ember volt, én pap leánya. Komédiás, komédiás! Én Istenem, ne vigy kisértetbe. Kitagadlak mindenemből.
– Egy pár év alatt híres ember leszek, dicsőséget, vagyont teszek lábaihoz, édes anyám!
– Elment az eszed? Szép dicsőség: bemázolni az embernek magát s ugrándozni, hogy röhögjenek a vásott diákok. Szép gazdagság: koplalni, rongyosan járni, mint egy ágról szakadt. Komédiás, komédiás! oh, hogy nem fojtottalak meg, midőn még kicsiny voltál!
– Anyám, édes anyám! – kiáltám elkeseredve s egy perczig mély gyűlöletet éreztem iránta.
Ekkor anyám – talán fájdalmamtól meghatva – reám borúlt, megölelt, megcsókolt, könnyeivel áztatott.
– Oh, fiam, kedves fiam! Úgy-e, neked is fáj, nagyon fáj? Te jó fiú vagy, te el nem hagyhatod anyádat. Úgy-e, szeretsz engem?
– Igen, édes anyám – mondám, heves öleléseit megegyezésnek véve – minden második hónapban meglátogatom, aztán elviszem magammal, s többé nem válunk el. Hanem egy kérésem van – folytatám fölbátorodva – adjon nekem abból az ötszáz forintból, a melyet nem rég bátyjától örökölt, kétszázat. Így sikeresebben kezdhetnék pályámhoz. Egy év alatt, ha mindjárt koldulom is, visszafizetem. Úgy-e, nem tagadja meg, édes anyám?
Anyám a végszavakig nem tudta mit beszélek, csak szám mozgását nézte, csak hangomban gyönyörködött; hanem akkor fölrezzent és szekrényéhez rohant.
– Tolvaj! – kiáltott, szekrényében kutatva; – de még sem, mind megvan. Egy fillért sem adok, takarodjál szemem elől.
– Adjon százat.
– Elmész!
– Adjon ötvenet.
– Ha éhen vesznél sem adok.
– Adjon hát tizet, ötöt, vagy csak egyet erre a hosszú útra, egyetlen fiának.
– Nekem nincs gyermekem.
– Legalább áldását!
– Átkomat! – kiáltá, fölemelve kezét s mint egy kőszobor, meredten állva meg. Kitántorogtam, mentem egyenesen a collegiumba.
Nem kellett sokáig készülődnöm. Egy-két könyv, kevés irat, néhány, zsibvásárról került ruha: ennyiből állott mindenem. Midőn rendben valék, még egyszer hátratekintettem: nem hagyok-e ott valamit. Hát botom még ott állott a szögletben Kezembe véve, felsóhajtottam: jó lesz koldusbotnak. Társaim nevettek, elménczkedtek, hogy tán valamely szerepből tartok próbát.
Megindulás nélkül hagytam oda a szobát, léptem át a kapu küszöbét, sőt úgy éreztem magam, mint a rab, midőn fölnyitják börtönajtaját. Hanem mikor az utczaszögletnél be kellett fordulnom, nem állhattam meg, hogy a collegium felé még egyszer visszafordulva, föl ne kiáltsak: tehát nem fogom többé hallgatni e nagy férfiakat, kik oly fontosan tanítják, mit magok sem igen tudnak; tehát már senki sem lesz, a ki őrködjék erkölcsöm felett. Oh, tudós és erényes férfiak! Oh, ostoba és istentelen Dávid.
A város végén is megállottam, de más érzelmek között. Sokáig őgyelegtem ott, mintha nem tudnék megválni szülőföldemtől. Oh szülőföldem, édes szülőföldem! Mennyi emlék, mennyi érzés támadt föl lelkemben! Hiszen e fát, a mely alatt épen állok, egykor madárfészekért másztam meg; e völgyben pillangókat kergettem; e kis patakra gátot, malmot építgeték. Hát a városban amott az a bádogos torony, melyet az elhunyó nap megaranyoz, – ott kanyarodnak be abba az utczába, hol anyám lakik. Elgondolkoztam: mit csinálhat ő most? Sir szegény, s nincs ki letörölje könnyeit; várja fiát, sokan mennek el ablaka alatt, de Dávid nincs köztök; Dávid rosz fiú. Talán épen most sóhajtja: soha sem fogom látni fiamat. Sir egész éjjel, s csak hajnal felé alszik el ruhájában. E gondolat folyvást kisért, lassította lépteimet, megállított. Már jó messze haladtam, rég a hegyek mögé tüntek a város tornyai, de még mind előttem lebegett anyám halvány, könnyes arcza.
Vissza, vissza, ha este van is! Még egyszer látnom kell őt. Átok helyett áldása kisérjen.
Visszatértem. Ismert a házőrző eb, átugrottam a kerítésen, tudtam a járást, s hogy mint kell fölemelni a kilincstelen ajtót. Lábujjhegyen léptem be anyám szobájába, ágya elé feküdtem, s nem soká elaludtam. Hajnalban, midőn fölébredtem, még minden csöndes volt, pedig anyám e tájban szokott fölkelni. Ágyára tekintek; mozdulatlan fekszik; ráborulok: hideg, élettelen; édes szavakkal ébresztem, könnyeimmel öntözöm: néma, halott.
Lássátok, azért tapsolt meg engem a közönség zajosabban, mint máskor, ha a szinpadon halottra borultam. Anyám s a fájdalom tanították be első szerepemet. De az átok alól senki sem oldozott föl.
Mi az ördög! Hát az a sírásó elaludt? Hejh, kelj föl, áss sírt! Anyámat temetem.