III.
Néhány napig sirtam és vezeklettem; lesújtott a bánat, furdalt a lelkiismeret. De a fiatal szív sokat megbír, s hamar megenyhül. Végre megnyugodtam sorsomban és nyakamba vettem a világot. Most nem állottam meg a város végén; a temető felé sem tekintettem, a hol anyám nyugszik: a bádogos torony felé sem, melynek árnyában bölcsőm ringott. Csak mentem, gyorsan mentem, mintha féltem volna, hogy valami láthatatlan kezek visszahúznak.
Szemem ragyogott, de nem a könnytől; mellem dagadt, de nem a sóhajtól. Szökeltem, daloltam, mint a fölöttem lebegő pacsirta. Minden bánat, minden bús emlék a városban maradt; előttem csak öröm, remény nyílott, mint úti társam a vidor patak mentében, a virág.
Szabad vagyok! – E gondolat szárnyakat adott lelkemnek és szállott velem a jövendő végtelenjén, – elfáradt a taps zajában, s megnyugodt a dicsőség koszorúján. Akkor láttátok volna a vén Dávidot! ha életunt találkozik velem, még egyszer megkivánja az életet, – a kétségbeesett eldobja öngyilkos fegyverét, – a szerencsétlen mosolyog és remél. Félisten voltam, ifjú, szép, ragyogó, bátor.
Másnap elértem azt a kis várost, hová szándékoztam. Itt egy vándor szinésztársaság működött, s én köztök akartam megkisérteni szerencsémet; igen, mert az állandó társaságok ezek jeleseiből szoktak ujonczozni. Különben az állandó társasáságok csak annyiban voltak állandók, a mennyiben egy évben csak kétszer szedték föl a sátorfát, s talán többször jóllaktak mint mi.
Közel a piaczhoz egy vendéglőt pillantottam meg, mely egyszersmind kávéház is volt. A midőn közelébe értem, egy férfiu lépett ki ajtaján. E férfiu különös férfiu volt. Hasonlított azokhoz a pánczélos vitézekhez, a kiket némely czifrább korcsmák falaira szokás festeni. Aztán volt valami benne tanáraimból, sőt szemöldét ép úgy szedte ránczba, mint Gombos András uram. De bezzeg máskép mozdult: úgy hányta, vetette tagjait, mintha nem is hozzá tartoznának, – nyakát pedig alkalmasint valami gipsz macskától kérte kölcsön. Egyébiránt vörösgallérú fehér köpeny volt nyakába vetve, mely egészen elfödvén, csak sárga csizmáit láttatá, e figyelemre méltó sárga csizmákat, melyek ha nem Mátyás király, akkor alkalmasint Rákóczi Ferencz idejében lehettek divatban.
Elébb rábámultam, aztán megszólítám.
– Nem szíveskednék-e megmondani, merre van a városi tánczterem?
– Talán az úrnak a Thalia szent temploma felé tetszik irányozni lépteit?
– Oda.
– Nekem is. Mily különös – s ha szabad magamat így kifejezni – csodálatos összetalálkozás!
Én elbámultam e nagy páthoszszal mondott szavakon, s csodámban hirtelen azt találtam mondani:
– Abban bizony nincs semmi csodálatos.
– Már nekem, hallja az úr, mindegy, akár találja csodálatosnak, akár nem. És annak találom, s azzal vége.
Mindezt oly emelt hangon és méltóságos arczjátékkal ejté ki, hogy megijedtem, s hibámat mintegy jóvátevőleg mondám:
– Kihez legyen szerencsém?
– Még azt kérdi az úr? Alkalmasint – de nem! bizonyosan csak most került ki az iskolából, s nem járt még az élet, az emberi társaság, a nagy világ kígyódzó labyrinthjain s nem emelkedett azon magasztos principiumokra, melyek ariadnei fonalként vezethessék. Szerencsétlen fiatal ember! Az úr nem tanult physionomikát, s annál kevésbbé psychologiát. Hogy kihez legyen szerencséje? Meghiszem. Nem látja-e arczomon azt a kiválóan különös kifejezést, szememben azt a megdöbbentő fénysugárt, a melyről a nagy római lantos, az én kedves Flaccusom, így zengedez: quem semel Melpomene nascentem…
Föltekinték, de két sebhelyen s néhány kék folton kívül alig láttam egyebet.
– Nem veszi-e észre e termeten, e magatartáson, e mozdulatokon, egy bizonyos nemét a méltóságosnak, nagyszerűnek, bájolónak? Nem jut-e önkénytelen eszébe: e férfiu Caesarok, Romeók, Hamletek, Don Carlosok, Mortimerek, Ferdinándok, Abellinók, Rollák ábrázolására alkottatott?
Újra föltekinték, de a taglejtés közben kinyilt köpeny nyilásánál csak egy potrohos hasat, s holmi bizonytalan színű ruhadarabokat láttam.
– Nem hallja-e, hogy nem oly culinaris stilusban beszélek, mint a közönséges emberek, kikhez alkalmasint az úr is tartozik? Fölfogja-e azon különös akcentust, hanghordozást, mely könnyekre fakaszt, mint a panaszosan suttogó szellő, – mosolyt csal ki, mint a tavaszszal zendülő madár; ijeszt, rémít, mint a vihar dörgedelmes hangja, hanem azért, mert mindig meghatja, elragadja az embert, mert úgy van teremtve, mert úgy akarom.
S csakugyan igaza volt; mert ily hangokat még soha sem hallottam.
– Én Thalia helybeli templomának főpapja vagyok, vámospircsi Bodáki Pál úr. Első actor, egyszersmind director, kinek több nemes megyétől, sőt magától a fönséges nádortól is oklevelei vannak; ki társalgott főispánokkal, nem egyszer ebédelt alispánokkal s egyszersmind hált úri palotákban; kihez nemzeti kulturánk előmozdítója, tekintetes Döbrentei Gábor úr külföldi szinjátékait egy sajátkezűleg írt levél kiséretében küldé meg; kihez egy másik, amaz ossiani lantos, így irt: halad a kor s te még állasz tölgyfaként a szinpadon; ki egyébiránt maga is auctor, s egy szomorujátékot írt ily czím alatt: Hunyadi László lefejeztetése, vagy vérpad és trón, mely több helytt osztatlan tetszéssel adatott s Kassán nem soká meg is fog jelenni tekintetes Burián Pál költségén, Werfer Károly úr nyomdájában.
Itt elhallgatott; én pedig nem tudtam szólani. Hisz ez a director, a kit én keresek. Reszkettem előtte, mint hajdan Gombos uram előtt, s kezdettem hinni, hogy különcz, de genialis, szurtos, de nagy férfiú, s én ostoba diák, ki nem emelkedett magasztos principiumokra, nem tanult physonomikát, s annál kevésbbé psychologiát.
– Ezer bocsánat! Nem volt szándékom sérteni. Oh, de hogy is lett volna, tisztelt director úr! Lássa, én szinész akarok lenni s épen társaságában. Ezer bocsánat!
– Mit, szinész? – kiáltá még méltóságosabb állásba helyezve magát. – Hát olvasta-e Aristotelest, Quintiliant, Blair Hugót, Lessinget? Tudja-e, ki volt a nagy Roscius, az isteni Garrick, a halhatatlan Talma? Hallott-e valamit Shakespeareről, Schillerről, Kotzebueról, Iflandról, Kisfaludyról, s másokról, kiket most nincs időm elősorolni. Tudja, mi a mimika, gestus, declamatió?
Mondani akartam valamit, de nem engedett szóhoz jutnom.
– Nem olyan könnyű dolog az, mint sokan s respective az úr hiszi. Oh, sok kell oda, sok, sőt azt mondom, még a soknál is több, s a mit én mondok, az igaz. Igen, úgy van, valóban igaz. Elég patriota-e, hogy elszánja magát a honi kultura e sivatag mezején heroicus elszántsággal vívni? De ha elég is, érez-e magában talentumot, geniét, vénát? Tudja-e, mi a talentum, genie, véna? Hallott-e valamit a psychologiáról, igen még egyszer mondom, a psychologiáról? Lássa, én egész életemben ezt tanultam. A világ, a profanum vulgus, korhelynek nevez, hah, a nyomorú Zoilusok! pedig én csak művész vagyok. Korcsmába járok, kártyázom, dorbézolok, verekedem is néha, mert tanulnom kell az életet. Így tett Kean is, ama britt szinész, s így tesz vámospircsi Bodáki Pál úr is; mert tudja meg az úr, hogy én nemes ember is vagyok, minő Kean nem volt. Jusson csak eszébe találkozásunk első pillanata. Én mindjárt megmondám, hogy különös, csodálatos összetalálkozás. Az úr tagadni merte, pedig nem úgy van-e? Az úr szinész akar lenni, s én director vagyok. És minő director? Épen éji studiumomat végzem, s azon szomorú elmélyedés lep meg: vajon ki fogja helyemet pótolni, ha az öregség fölteszi fejemre a halál hálósipkáját? Kihúzzam-e a következményt? ért-e engem az úr, veszi-e észre, fölfogott-e?
– Föl, tisztelt director úr!
– Igen helyes. Az úrból, lelkes vezetés mellett, még lehet valami. Majd meglássuk. Most követhet.
Menetközben egy szót sem szólott, s én nem mertem megzavarni. Nem soká elértük a városi táncztermet, s megtelepedtünk Terpsichore és Thalia közös templomában, a mint Bodáki úr kifejezte magát.
A toronyban kilenczet ütött az óra, s Bodáki úr lármázni kezdett.
– Kilencz óra már elmult, itt a próba ideje, s a korhely gazemberek még sem jőnek. No, jól van, s mikor én azt mondom: jól van, az azt teszi: rosszul van, azaz rájok nézve, – lehúzom fizetésöket.
Ezzel leült egy aranyos papirral beragasztott karosszékbe, a mely különben trón helyett szolgált. Engem nem ültetett le. Ott állottam előtte, mint egy eklezsiakövető, s feleltem kérdéseire, a melyek kifogyhatatlanok voltak, s bámultam a diszítményeket, a melyek a dísz tulajdonságával épen nem dicsekedhettek.
Kitudakolta körülményeimet, aztán így szólt:
– Tehát az úr e pillanattól fogva társaságom tagja. Először próbahónapot tölt, azután szerződünk. A próbahónap alatt nem kap fizetést, csak ajándékot, azaz sonkát, sajtot, kenyeret, szóval élelmiszert, a szerint, a mint maecenásaink küldeni kegyeskednek. Ha jól játszik, egyszer-másszor egy-egy huszast sem fogok sajnálni. Még pedig a legfényesebbiket kapja, mi a kasszába bejön. Hanem kötelességét pontosan teljesítse. Érti-e, mit tesz az, fiatal ember? Játszani fog minden szerepet, ír szinczédulát, s midőn nem játszik, szed bilétet, az úribb házakhoz az előadás napján requisitumokért megy. Társaságomnál ez mindig a legfiatalabb szinész kötelessége. Holnap a Haramjákat adjuk, te Károlyt fogod játszani, – igen te, mert én ifjabb szinészeimet tegezni szoktam. Első szerelmesemet adóssága és gorombasága miatt épen tegnap csukták be, – én inkább az éltesebb hősöket játszom már, aztán most kedvem sincs; azért Károlyt fogod játszani. Tudod-e a szerepet?
– Tudom.
– Ezt már szeretem. A genialis embernek mindent kell tudni.
Alig mondá ki e szavakat, midőn három férfiú lépett be. A három különböző alak, de annyiban mindegyik egyező, hogy hajuk ki volt fodorítva, s különben megviselt ruházatjokon megakadt egy-egy kevésbbé megviselt is, azaz, a kinek jó volt a csizmája, annak a kabátja gyöngélkedett.
Bodáki úr szidalommal üdvözlé őket, még pedig szavalva.
A három férfiú hidegen állott meg előtte s mindegyik, bár különbözően, elhúzta száját és szemével boszantóan hunyorított.
– Hát bolond az úr? – suttogta az egyik.
– Hát részeg az úr? – mormogta a másik.
– Hát megveszett az úr? – orditotta a harmadik.
Bodáki úr dühbe jött, még jobban szitkozódott, még emeltebb hangon szavalt. A három férfiú épen nem maradt adós se szitok-, se szavalatban. Ebből roppant zaj, perpatvar támadt, mert az igazgató, alkalmasint miattam, inkább fenn akarta tartani tekintélyét, mint talán máskor. Valószínűen ütlegre kerül a dolog, ha egy tollas kalapú asszonyság be nem lép.
– Minő czigányvásár ez? – szólt méltósággal. – Bodáki, te nem kiméled magadat; Bodáki, téged megemészt a méreg; az urak pedig legalább engem kimélhetnének.
– De kincsem – felelt a director valamennyire szelidülve – az iszonyú, rettenetes, borzasztó, a mit ezek az emberek mívelnek. A próbának órájára nem jelennek meg pontosan, a studiumnak éjeit elkorhelykedik. Kártyáznak, isznak – hah – kártyáznak, isznak. Nézd, most is mámorosak. Fogadni mernék, tegnap kiadott fizetésöket már elkártyázták, a nélkül, hogy adósságaikat megfizették volna s még gorombáskodnak. Majd be fogják őket csukni, mint különben derék és tehetséges Romeónkat, s aztán én egyedül veled, édes Elizám – folytatá érzékenyen, megfogva neje kezét – te számkivetett angyal, te bolyongó csillag hazai művészetünk egén, te pályalombja küzdelmeimnek, te egyetlen virág életem szomorúan sivatag térein. Aztán játszthatunk-e ketten? Írt-e költő kétszemélyű drámát, avagy megcsonkíthatni-e az öt személyűt is ennyire? Az Isten szerelméért, feleljenek, szóljanak, beszéljenek!
– Hát a director úr nem kártyázott-e egész éjjel? – kiáltott fel egyik szinész. – Én is fogadni mernék, az egész tegnapi jövedelmet elvesztette, s a hónap elején majd azzal áll elő: nincs jövedelem. Pedig tegnap is zsufolva volt a szinház.
– Hallgasson az úr! – riadt rá a director.
– Hallgasson az úr! – ordított mind a három.
– De hallgassanak az urak! – mondá Eliza – nem látják, hogy idegen van köztünk. Kompromittálják a társaságot.
Itt felém fordulva, azt kérdé férjétől, hogy ki vagyok.
– Ez egy becsületes fiatal ember, a kiből különb szinészt fogok nevelni, mint minők e korhely gazemberek. Holnap a Haramjákat fogjuk adni, ő Károlyt játsza, s te Amáliát.
– Mit! hát az úr megbolondult? – csattant föl Eliza, ki férjét, ha haragudott rá, urazni szokta. – Egy kezdővel játszszam? Majd ha fagy. Abból az úr nem eszik. Hisz legjobb jelenetemet elrontaná. Én nem fogok játszani.
– De édes Elizám!
– Nem fogok játszani. Hát nem értett az úr, siket az úr?
– Angyali Elizám!
Eliza nem szólott, hanem felém fordult, a ki majdnem könnyekre fakadtam, s oly fürkésző pillantással méregetett tetőtől-talpig, hogy vérem arczomba szökkent.
– No – mondá kaczéran szemembe tekintve – mégis tán meggondolkozom. Nagyon fiatal, lehet belőle valami. Meglássuk. – Ezzel kezét nyujtá, melyet nekem férje intésére meg kelle csókolnom.
Ezalatt lassan-lassan gyülekeztek a társaság többi tagjai. Megjelent két nő is, kiknek egyike Elize tensasszony körül némi szobaleányi kötelességet teljesített, s egyszersmind a szinpadon is e szerepeket játszta. Néhány szinész velök enyelgett, többen reggeliztek. Egy nagy fa árnyában Jago iddogált itczés pálinkás üvegéből, egy várromon Brutus szürcsölte tejét, egy hajó orrán Wallenstein küzködött egy nagy darab szalonnával. Mások szerepet tanultak. Bodáki úr a decoratorral vitázott, mi különben veszekedésnek is beillett, neje pedig velem váltogatott néhány kegyes szót.
Ekkor belép a sugó, egy czigány külsejű kis ember, ki miatt el nem kezdődhetett a próba.
– Hát az úr mikor állott be grófnak? – kérdé mérgesen a director – csoda, hogy nem tíz óra után kel föl! Hanem mennydörgős mennykő! csak most jut eszembe, hogy tegnap az úr borzasztó czudarul viselte magát. Száz frank helyett száz frakkot sugott. Legjobb jelenetemet elrontotta.
– Engem is csúffá tett a minap! kiáltá felugorva Jago a fa árnyából – a hogy szerepemet, épen oly hangon sugja e szavakat is: leesett a bajusza. Én utána mondom, a közönség kaczagni kezd s rám kiált: le biz’ a, vegye föl. A kihivástól fosztott meg.
– És nekem – zúgá Brutus a romokról – Eliza tensassony szerepét sugta, s így ezt kelle mondanom a tensaszonynak: «oh férjem!» Meg akarja buktatni a társaságot. Le vele!
A kis sugó mind ezt türelemmel hallgatta végig, aztán komoly arczczal és sugva, mert mint régi sugó, elvesztette beszédhangját, megszólalt:
– Ha oly emberek lennének az urak, mint a milyeknek hiszik magokat, bizony derék emberek volnának.
– Még gúnyolódik az úr?
– Ha még csak ennyi volna! de nem is sugok, míg az úr ki nem fizet. Egy huszasom még hátra van, s már két hete, hogy biztat.
– Becsukatom.
– Még sem sugok,
– Ez botrány! – kiálták többen.
– El kell csapni! – sikoltá egyik nőszemély.
– Még sem sugok! – állítá a rettenthetetlen sugó.
– No jól van – mondá szomorúan a director, mely, a mint tudjuk, nála annyit tett, mint rosszul van, s ez egyszer épen nem másra nézve, – im, itt van nyomorult huszasa. Látszik, hogy nem isteni szikrától lángoló művész, hanem csak hitvány, pimasz sugó. Nem hazafiságból, dicsőségért áldozik Thalia oltárán, hanem néhány nyomorú krajczárért. Hah, szégyelje magát.
– Most már súgok – mondá ez, rá sem hallgatva, s beült teknőszerű s talán épen teknőből rögtönzött rekeszébe.
A próba elkezdődött, azaz legelébb is újra meghúzogatták a már eléggé meghúzott darabot, s egy óranegyedig veszekedtek egy pár szerepcsere miatt.
Én el sem játszhattam első jelenetemet, midőn Bodáki úr fontos képpel félbeszakította a próbát.
– Fiatal ember, az úr szerencsétlen, az úr nem tud semmit, úgy játszik, úgy beszél, mint a hogy rendesen minden ember szokott. Ez nem ér semmit, ez nem művészet. Idealizálni kell. Tudja-e, mi az idealizálás? Megvetni a rút életet, a vad természetet, és szállani a képzelet szárnyán az ábrándok honába, s ott egy új világot, egy szebb természetet alkotni. Mert a közönség nem azért jár szinházba, hogy olyat lásson, a mit otthon is lát, hanem azért, hogy olyat lásson, a mit sehol sem láthat. Ez az idealizálás. Károly dühöngjön, mint ember nem dühöng, Amália szeressen, mint nő nem szerethet. Ez a nagy titok. Ért-e engem, fölfogott-e? Kiáltson egész erejéből: ez a pathos; a szók közepét és végét itt-ott kapja fel, s nyújtsa el érzékenyen; ez a sentimentalismus; szegezze földre szemét s dobbantson lábával, hogy szakadjon be a szinpad, vagy emelje égre szemét s kinyújtott reszkető kézzel tántorogjon vissza; ez a tragikai momentum. Így ni!…
És szavalt és játszott. Én igyekeztem úgy tenni, mint ő. Új hibákon kapott, megjavítottam; ekkor mások támadtak meg, én engedtem mindenben, sőt alázatosan meg is köszöntem. Még a sugó is elkezdett egyet-mást javasolni, azt is elfogadtam, s talán a szinházi szolgáéit is követtem volna. Nem voltam eszemen, egész őrjöngő voltam. Azt sem tudtam már: Moor Károly vagyok-e vagy Dávid. Amáliát lázasan szorítám magamhoz, mi különben nagyon is ínyére volt; Spiegelberget meg akartam fojtani, s majdnem kivertem az egész személyzetet, miért aztán nehány ütleget is kaptam.
– Bravo, bravissimo! kiálta próba végével a director – csak ne pazarold el előre erődet. A legerősebb hangot gazdálkodd meg mindig az utolsó nagy jelenetre. Tanuld meg, hogy az első és az utolsó jelenet szokta eldönteni a sikert. Az első jelenetnek nyugodtnak kell lenni, az utolsónak erősnek, szörnyűnek, hangosnak, s te már be is rekedtél.
– E csókkal művészszé avatlak, – mondá Eliza, ki heves öleléseim óta fölötte nyájas lett irántam és most egész hévvel megcsókolt.
Szinésztársaim gúnyosan nevettek, de alkalmasint nem dühöngésemen, mert ők még jobban dühöngöttek, hanem egyeben. Eliza tensasszony gyöngédségén, a melyet még akkor nem tudtam megérteni. A világ legnevetségesebb embere lehettem, de boldog voltam. Mit bántam, mi történik körülem, hogy mint kiáltok, mint hányom-vetem tagjaimat, csak hogy kiönthettem egyszer lelkemet. E söpredék nép gyalázata, e kontárok lármája, e nevetséges-szomorú helyzet nem hathattak lelkemre. Vágyaim révében voltam, tapodtam a szinpadot, s keblemben a genius mozdulatát érezve, kimondhatatlan gyönyörben úsztam.
Oh, szép napok! oh, drágalátos tudatlanság! oh lelkem ifjúsága! szivem szűziessége! Nincs könnyem, hogy megsirassalak benneteket, csak átkaim vannak azok ellen, kik tőlem mindezt elrabolták, egy útszéli koldus alig hallható átkai, melyeket az alamizsnát nyujtó tömeg áldásnak vél.