IV.
Eljött az est. Oh, hogy vártam, oh, hogy féltem tőle! A félelem és remény ez idegrázó küzdelme, a gyermekies félénkség és vakmerő önbizalom közt hullámzó hevületek, a lelkesülés és a hiúság e nagyszerű pillanatai majdnem ájulásba ejtettek.
Mily szép lehet ilyenkor a halál, s minő álmok a sírban! Meghalni a pálya küszöbén, melyről még minden szépet hiszünk, elaludni a lelkesülés szent perczeiben csalódás és kiábrándulás, gyűlölet és cynismus nélkül. Nem hordani egy tévesztett élet keserű emlékét; nem érezni, hogy az ég áldása korlátoltságunk miatt átokká fajult; nem kérdeni: miért élünk, midőn már úgy is meghaltunk. Oh, mert ritka az a művész, a ki az életet a művészettel összhangba olvasztva, épen oly nagy művész tud lenni, mint boldog ember. Rendesen feláldozzuk az egyiket a másiknak.
Ki tudná elbeszélni érzéseimet, midőn nevem először pillantám meg az utczaszögletek szinlapjain? Ki mondja meg, mi zsibongott agyam idegszálain, hallva a gyülekező közönség zúgását? Mi voltam én akkor, midőn megzendült az első csöngetyűhang?
Ott állottam a szinfalak között mozdulatlanul, merőn, de égve, lobogva, mint egy lángoszlop.
A közönség tapsokkal fogadott, – hiszen csinos ifjú voltam és frissebb erővel dühöngöttem, mint Bodáki, – hiszen hánytam-vetettem magam mint kötéltánczos – hiszen az elragadtatás, a műértőkön kívül, kit nem ragad megával! Mit bántam én, hogy ez együgyű kisvárosi közönség egy karcsú, jól nőtt termetet, csinos öltözetben, többre becsül bármily művészi mozdulatnál és egy nagy pathosszal elszavalt üres phrasis kedvesebb előtte, mint a jól felfogott s ábrázolt jellem. Elég volt, hogy tapsot hallhattam s éreztem démoni erejét, mint Faust, midőn a bűnös, de égő és ifjú szenvedélyek angyalával alkura lép.
Ti nem tudjátok, mi a szinésznek a taps. Az, a mi a kártyásnak a mámoros izgatottság, ingerlő hevület, rettentő felindulás, a mely a játék gyászos asztalához lánczolja; a mi a hadvezérnek a csata, a haldoklók jajai, s az élők tomboló diadaléneke; a mi a bor, zene, és élvsóvár nők nevető hangja annak, a ki élni, élvezni akar, nehány napban egy egész életet. Istene, álma, ördöge, kedvese, költészete. A pályabér, a melyért küzd, a melyet megnyerve megvet, s elvesztve nem kiván élni; a varázsos balzsamcsepp, a mely egész fájdalomtengert megédesít; egyetlen és egész dicsősége, mert nem költő, szobrász vagy képíró, hogy a jelen hálátlan gúnyait feledtessék a jövendő koszorúi – legalább a síron. Ő nehány évhez, egy városhoz, egy házhoz van kötve. Azontúl senki sem emlékszik reá, azon kívül alig tudják, hogy él. A közönségnek, melyet majd imádnia kell, majd megvetnie, királya, egyszersmind rabszolgája. Ritkán emelheti magához, többször hajlik lába alá. Oh, hányszor kell lemondani eszméiről, meggyalázni lángeszét, hogy el ne veszítse ez ingatag kegyet, e szeszélyes jutalmat, hogy érezhesse azt a felindulást, mámort, mely élteti, fenntartja, bódítja, megemészti.
A második felvonásban még inkább tombolt a sokaság, s egy virágbokréta repült lábamhoz. Furcsa, bolond történet ez, de reám száz kritikus dicséreténél lelkesítőbben hatott. A szinpadtól alig tíz lépésnyi távolságra egy szende, ártatlan leányka ült. Egész előadás alatt a legnagyobb figyelemmel csüngött a szinpadon. Némely félelmes perczeimben könnyei adták vissza bátorságomat, tapsai lelkesítettek. Ő volt az is, ki művészetem, vagy Moor Károly szenvedéseitől meghatva, virágbokrétáját majdnem öntudatlan a szinpadra dobta. E bokrétát most is szívemen hordom, mint őt magát szivemben. Szegény szende, ártatlan leányka. Csak szárnyai hiányzottak, hogy égbe repüljön. Angyal volt ő, de Byron égből földre szállt angyalai közül. Homlokán mennyei fénykör, a melyet Istentől nyert, szivében bűn, a melyet a Kainok maradékaitól tanult. Hah, a szép asszony, a csalfa asszony! Miért szerettem én úgy? Mért félek most tőle? Éjfélenként eljön hozzám, fejér éji ruhában, zilált hajjal, s kezét összekulcsolva sír: ölj meg holnap, hagyj még ma élni. Ilyenkor megmozdul szivemen a bokréta, szúr, mint a tövis, fojt, mint a mérges növények illata… Vegyétek el a gyertya hamvát. A szellemek sötétet szeretnek, futnak a világosságtól. Így van megírva, valamelyik szerepemben… Adjatok bort, mert elfáradtam, mert félek, mert reszketek.
Hol is hagytam csak el? Úgy… Ebből nagy história, roppant zaj kerekedett. Az anyák reá s anyjára támadtak, hogy elhárítsák azt a gyanut, mintha a bokrétát leányaik hajították volna. Ki volt az? Nem szégyelli! Egész közönség szeme láttára! Én Istenem, mily romlott a mostani világ! hangzott mindenfelől. Az anyák sápítoztak, a leányok sugdostak, a férfiak nevettek, – szóval: a közönség játszott, s mi nézők lettünk.
Alig áll helyre a csend, alig hevülök újra szerepembe, s ime, újabb intermezzo! Legkedveltebb jelenetemet játszom, s a düh legmagasb pontján kiáltva: «Bosszú, bosszú, bosszú, oh meggyalázott, megszentségtelenített öreg, így tépem szét örökre a testvéri köteléket!» egyszersmind a vállamra szélesen kihajló galléromhoz kapok, hogy utasításom szerint széttépjem. Ekkor az igazgató a szinfalak mögül reám kiált: – Nehogy elszaggassa! a nótáriusné tensasszonytól kértük kölcsön, nehogy elszaggassa, megfizeti. – Én elvesztém lélekjelenlétem, merőn, szótlan nézek körül, – a közönség zúgni kezd s már-már a bukás pontján állok, midőn a szende, ártatlan leánykára esik szemem. Nem tudom, mosolygott-e, sírt-e, intett-e, – csak azt tudom, hogy Amáliának képzeltem, ki megérdemli, hogy folytassam az átkozódást és széttépjem a nótáriusné gallérját. A közönség tapsolni kezd, győzelmem kétségtelen. Többi jeleneteim még jobban sikerülnek. Számtalanszor megtapsolnak, kihívnak. Társaim irigy szemmel néznek; Eliza egy második csókkal szentel művészszé; Bodáki pedig, kinek különben nem egészen tetszett e roppant dicsőség, méltósággal így nyilatkozik: – Hat év mulva remélheted, hogy talán még engem is meg fogsz közelítni.
Nem soká hires ember lettem! Ismert az egész város, beszélt rólam a vármegye. Igaz, azon túl azt sem tudta a világ, hogy élek-e; de hát én tudtam-e róla? Miért is tudtam volna? A nélkül is nagy férfiú lehettem, hisz erre úgy sem kell egyéb, mint sokat hinni magunkról, mert mindig találkoznak emberek, kik ezt épen úgy elhiszik, sőt még jobban. Büszke is voltam ám! Az hittem, hogy az utczán minden ember engem néz, a társaságokban csak rólam beszélnek. Volt is okom rá. Hívtak ide, hívtak oda, most ebédre, majd bálba. Mennyi bók, mennyi szerelmes pillantás! Húsz szeretőm is lehetett volna! Hát még mennyi ajándékot kaptam ismert és ismeretlen kézből. Félre vágtam a kalapom, s vígan énekeltem: Az ég alatt a föld szinén, nincs oly derék legény, mint én. Mind e mellett a nők iránt érzéketlen maradtam. Hadd epedjenek, majd inkább tapsolnak; hadd maradjak távol tőlök, annál több idejök marad koszorúkat fűzni. Szép, fényes élet volt ez, mint a szivárvány, mint a páva farka. Kár, igen kár, hogy oly kevés ideig tartott. Jól mondják, hogy az ember élete hasonlít a vadász álmához, ki verőfényes napon alszik el és zivatarban ébred! Miért is szeretem én jobban a művészetet, mint egy becsületes komédiáshoz illik?
Elfáradtam a dicsőségtől, meguntam a zajt. Modorom szerényebb, lelkem büszkébb lőn. Később a büszkeség is fájdalomba veszett; elégedetlen voltam magammal. Ez idő óta többször fölkerestem a magányt, a természetet. Az alkony óráiban újra meglepett az álmodozás, eljöttek látományaim, épen oly ingerlően, épen oly bodítón, mint hajdan. De az ébredés kínosabb volt. A könnyek most nem enyhítettek, hanem égettek, a fejemnél nyíló koszorú megalázott, a patakzúgás bosszantott, a vén sziklák gúnyosabban nézlek le rám, s mögülök ördögien hangzott: vajjon oly nagy művész vagy-e te Dávid, mint magad hiszed?
Nem volt többé nyugalmam; oh a szinpad kínpaddá vált. Utáltam magamat, mert kontár vagyok, gyűlöltem a közönséget, mert ostoba. A legzajosb tapsviharban is éreztem, hogy ha a költő jelen volna, lekorbácsolna a szinpadról, a műértő pedig ezt kiáltaná: menj szántani, fiam szántani menj! Egyik leghiresb magyar szinész játéka épen kétségbe ejtett. Ez átutazóban egy pár vendégszerepben lépett föl társaságunknál. Szép alakja, mozgékony arcza, s nagy terjedelmű hangja volt, de én leginkább azt bámultam benne, hogy minden magyar szinész között leginkább tudta játékában egyesíteni úgy a fönségest, mint a nevetségest, az egyéniesen jellemzővel. Vizsgálni kezdettem magamat őszintén, kérlelhetetlenül, s minden nap újabb gyötrelmeket termett. Ha ittas szerepet játszottam, valamelyik tagom mindig józan volt: mint Romeo, csak hangommal voltam szerelmes; Brutus helyett Petur bánt személyesítettem; ó- vagy jelen-kor mindegy volt nekem, épen úgy, mint a szalmás kunyhó, vagy szalon. Mindegyikben szavaltam, dühöngtem, a mint Bodáki megtanított. Ezek után mihamar észre kellett vennem, hogy egyetlen egyént sem tudok ábrázolni. Minden szerelmest, hőst, ármánykodót egykép játszom. E modort még szörnyebbé teszi a nagy pathos, mely nélkül lélekzeni sem tudok, a soha sem nyugvó arczjáték, melyet megtapsol a karzat, az édeskésen szerelmes és mesterkélten hősies mozdulatok, a melyekben a nőknek kedve telik.
Sirtam, kétségbeestem, majd reméltem s az akadályok új erőt öntöttek belém. Figyeltem az emberekre, vizsgáltam az életet, tanulmányoztam Shakspere-t. Oh mi mást olvastam ki most soraiból, mint hajdan, mikor nehány merész kép, vagy szenvedélyes kitörés, egy-két hatásos jelenet volt minden, a mi megkapott. Megnyilatkozott előttem a szenvedély változatos természetessége, a jellemrajz mesteri ereje s a tragikai és komikai küzdelem nagyszerű költészete; kezdettem sejteni, mi a drámai művészet Behatoltam a különböző jellemek titkaiba, felfogtam a typus és egyén lényegét, s mindkettőben az alapvázlat főbb pontjait, a vegyület alkatrészeit, a fejlődés fokozatait, a melyekbe a hang, arczjáték és taglejtés ezer árnyalatával kell elevenséget, életet lehelni a szinésznek, s mintegy újra teremtenie a költő gondolatát. Azonban eszméimnek nem tudtam alakot adni. Olyan voltam, mint a rejtezött, ki lát, hall, eszmél s tagjait nem mozdíthatja. Ki old fel ez átok alól? kiáltoztam sokszor elkeseredve; összetörtem tükrömet, mely előtt napokig próbálgattam valamely jellemet, s benne mégis mindig csak magamat láttam. Csupán az a gondolat vigasztalt: sokat tudok már, mert nem tudok semmit; nem soká mindent fogok tudni, mert feledni kezdem, a mit ezelőtt tudtam.
Így telt el egy év; ez alatt társaságunk bebarangolt egy pár vármegyét, s télre újra visszatért abba a kis városba, a melyben először fölléptem. De nem csak a magány termett kínokat, a közönség is megtette a magáét, pályatársaim sem voltak fösvények. Mert több mérséklettel és müvésziebben játszottam, ritkán fogadtak tapssal. Hiába kerestem szememmel a szende, ártatlan leánykát is. Szokott helye már hetek óta üres. Sehol egyetlen résztvevő arcz, egyetlen könny, egyetlen sóhaj! Ezer gúny, ezer baj, ezer ármány mindenütt. Bodáki úr, mióta a közönség kegyében hátra toltam, ellenségemmé lőn, s tán elcsap, ha jó remény fejében már azelőtt el nem adósít. Így még néhány hónapot kellett lejátszanom. Örökségem, anyám ötszáz forintja, rég elfogyott; részint elpazaltam, részint elcsalták tőlem. Elszökhettem volna ugyan, de buta eszemhez soha sem férhetett az az elv, hogy a mi más embernél bűn, művésznél genialitás. Eliza tensasszony, a kinek szerelmét nem viszonozhattam, a rég kiszabadult Romeóval fáradatlanul üldöz. Az egész személyzet, le az utolsó szinházi szolgáig, bosszantásomra esküszik. Csak a kis súgó fogja pártomat, ki társaságunkban rendesen az ellenzéket alkotta. A becsületes, a jó ember! Neki sem szenvedélye, sem hiúsága. Néhány pohár borban s egy-két jó barát körében leli minden örömét. Szinésznek pályatársai közül különben is csak a súgó lehet barátja. Nekem ő jó barátom – áldja meg az Isten! – jó barátom volt! Szerepeimen kívül még azt is híven megsúgta, hogy jó lesz összébb húzni magamat, nem reggeliznem, nem vacsorálnom, mert csak így fizethetem ki egy pár hónap alatt adósságomat s mehetek vele együtt egy nagyobb társasághoz, hova meghítták, s hol nekem is helyet szerez. Megfogadtam tanácsát. Böjtöltem és tanultam, s ezt jó minden kezdő szinésznek megtanulni.
Szállásban egy tudákos csizmadiánál voltam, ki először mint atyamester, másodszor, mint egyházfi nem a közönséges csizmadiák közé tartozott; gyakran járt szinházba, nagy pártfogója volt társaságunknak. Engem különösen szeretett: s ha vitéz, derék, becsületes embert személyesíték, másnap meghívott ebédre és a tisztelet minden nemével elhalmozott. Egyszer valami rossz német drámát adtunk, s nekem egy szörnyű gazember szerepét kelle játszanom. Jó szeszélyben voltam, s a közönségnek egy kis mulatságot kívántam szerezni. Borzasztó rút arczczal s öltözetben jelentem meg. Túloztam, a mint csak lehetett. A közönség egész magánkívül volt. A karzat szidott, a földszint átkozott, a nők nem mertek reám nézni. Ha! ha! ha! – Az istentelen! A gonosz! Ki hinné róla, hisz szelid embernek látszott! sóhajtá a lágyszívű közönség. Tapsról persze szó sem volt, mert az ily szerepeket játszó köszönje meg, ha meg nem hajigálják; de a nagyszerű hatás, a művészet varázshatalma, – mint mondaná Bodáki; de az én fölséges mulatságom és ez az együgyű kisvárosi közönség!
Másnap az én csizmadiám fontos képpel beáll hozzám és így szól:
– Uram!
– Állok szolgálatjára.
– Álljon az ördögnek, minthogy úgy is van.
Elbámulok, ő folytatja:
– Én istenfélő, virtusszerető, belső ember vagyok.
– Egyszersmind csizmadia.
– Hát Böhm Jakab, ama vallásalapító, nem volt-e csizmadia? hát – hogy városunkból se menjek ki – papunk nem csizmadia fia? Bizony mondom, nem is komédiásokból telnek ki a belső emberek.
Itt elhallgatott s a többi fontos okokat arczával fejezte ki.
– Ámbátor én eddig az urat becsültem, mindazonáltal igen rosszul tettem. Ki a gazembereket úgy játszsza, mint az úr, az otthon sem lehet becsületes ember. Ennélfogva, mivelhogy én istenfélő, virtusszerető, belső ember vagyok; tehátlan házamban sem lakhatik olyan, a ki nem az: azért keressen az úr más szállást.
– Jól van, jól – mondám nevetve – egyébiránt: ne sutor ultra crepidam.
Elindultam szállást keresni. Csakhamar egy ház kapuján e feliratot olvastam: itt szállás van kiadó. Valami iskolás gyermek alája firkálta volt: ki kiveszi, nagy bohó. A gyermeknek igaza van. Bolond valék. Talán nem is a gyermek írta azt oda, hanem a sors titkos keze. – Mindegy! elég, hogy bolond valék. Mindjárt meglátjátok, miért. Különösen te csaplárleány, figyelj, téged érdekel leginkább: szerelemhistória.
A ház, hol szállást fogadtam, egy özvegyasszonyé volt, a ki valaha szép lehetett, s modoráról itélve, még most is szépnek tartja magát. Nem sokat törődtem se ezzel, se egyéb körülményeivel. Beköltöztem szobámba s tovább bőjtöltem, tovább tanultam. Egy szép tavaszi reggel korábban felköltött a madarak éneke, mint máskor. Fölnyitottam az ablakot, hogy jőjjön be a friss lég, s kikönyökölvén, elmerengtem a hajnal sugarán, mely a szomorúfűz lombjain oly résztvevő, oly szelid fénynyel remegett, mintha bánatát akarná enyhíteni. Enyhe fényt, résztvevő sugárt szomjuz az én lelkem is. Oh! a midőn kétségtől kínzatva, küzdelmeimben kimerülve, összerogyok tükröm előtt; oh, a midőn állapotom gyalázatán sirva, önszenvedélyemtől gúnyolva, a közönség zajában alfáradva, hideg nyoszolyámra hajtom fejemet: hol a kéz, mely letörölje szememről a bánat könnyét, homlokomról az utczák sarát, lelkemről a hő izgalmak nyugtalanságát? Űrt érzek szívemben, s fáj, hogy a művészet cultusa nem tudja betölteni. Határzatlan vágy, édesbús sejtelem nyugtalanít. Egyedül, elhagyatva érzem magamat. Ifjúságom rideg napjait egyetlen örömsugár sem deríti fel, egyetlen édes emlék sem koszorúzza. Némely szerepemből képeket sző az ábránd, s az álmatlan éjeken könnyező szemem elébe tartja. Esengek, mint a szomjú föld, hervadok, mint a hévütött virág. Vajjon ama felhő, mely láthatáromon képződik, mit rejt? Szélvészes záport, vagy szellős permeteget, sujtó villámot, vagy mosolygó szivárványt? – Szerelem! szerelem! susogtam öntudatlan.
Ablakom csinos kertre nyílott. Csak most veszem észre, hogy tőlem alig nehány lépésnyire egy leány virágokat öntöz. Nem a házi asszony, mert ő nem ily karcsú, nem ily fiatal. Mily bájosan hajlong! Bár arczát láthatnám! Ekkor a leány, mintha gondolatomat sejtette volna, felém fordul, majd hirtelen, távolabb virágágyakhoz szalad, s eltűnik a kert fái közt. Én is, mint szemérmes gyerek, elkapom magam az ablaktól.
Ő az, az ártatlan, szende leányka, a ki bokrétát hajított nekem! Hogy tudhattam ennyire elfeledni? Nem csoda, épen nem csoda, hisz hetek óta nem látom már a szinházban! Mégis, hogy tudtam feledni? Ily szende arczot, ily tündéri termetet, ily ártatlan szemeket lehet-e feledni? Én ostoba! De ki ő?… Később, kérdezősködéseim után megtudtam, hogy háziasszonyom leánya, s hosszas betegeskedéséből nem rég üdült föl.
Ez esemény fölvert fásultságomból s életemnek új színt kölcsönzött. Még nem voltam szerelmes, csak az érzést szerettem, a mely gyönyörrel töltött el; a felindulást, a melyre rég sovárgok, magát a a szerelmet, a melyről annyit álmadoztam; szobám remetéje, s a kert őre lettem. E kertben termett az a koszorú, mely a művészt jutalmazta; itt virul az a másik is, mely az ifjút fogja boldogítni. Lebocsátott függönyömön nyílást vágtam, s azon át, tőle látatlanul, figyeltem jövetelére, ellestem minden mozdulatát. Tudtam, melyik virágágyat öntözi előbb, minő virágokból köt bokrétát, melyik fa alatt pihen, mikor áll meg a kerten átfolyó patak partján, hogy nézze magát tükrében s felfúván orczáját, nevessen visszatükröződő torzképén, s tapsoljon kis kezével. Fehér ruhájában mint vadgalamb rebbent föl a parti virágok s magas fűszálak közül; majd a házeresz alatt megállva, mint együgyű pásztorleány, játékos hangon hivta a galambokat buzaszemeire; majd versenyt csattogott a madarakkal, hogy csengett belé a lég; majd kis gyermekként bejövő anyja elébe futott, s enyelgő tréfákkal csevegte körül.
E napok voltak életem legszebb napjai, teliek örömmel, titokkal, költészettel. Újjá születtem. Miként szivembe életkedv, úgy szállott művészetembe, mi eddig hiányzott, élet, elevenség, egyszerűség, emelkedettség. Megnyílt az érzések kristálytiszta forrása, lehullottak az eszmék koporsófödelei. Tavasz szívemben, tavasz lelkemben, élet szobámban, élet a szinpadon. Boldog ember voltam. Szobám függönyei mellől a szinpad függönyei közé léptem, s mindenütt – a kertben, a földszinten – őt láttam. Ott lebegő fehér ruha, vidám dal, mosolygó arcz, itt tapsoló kis fehér keztyű, a tetszés jelei közt megingó kalaptoll, a felindulás drága könnyei; s ha fárasztó szerepeim után néha későn ébredtem, ablakomban virágbokréta, hasonló ahhoz, a mely első föllépésemkor lábamhoz hullott. Vajjon a művészt illeti-e, vagy a hő szívű ifjat? Tán épen mindkettőt. Vajjon érti-e a virágnyelvet? Hisz e bokrétában babérlevél és rózsa van együtt.
Romeo és Juliát adtuk. Életemben most voltam először elégült magammal. Mily szép a világos és mély művészi önérzet. Nyugodt boldogság, megtisztult lelkesültség, szűzies öndicsőülés. Mennyivel többet ér, mint a taps és koszorúk zajos, szennyes mámora. Oh, ha inkább szeretnők a művészetet, mint a közönséget, ha kevésbbé volnánk hiúk, s több lenne büszkeségünk! Csöndes, tiszta gyönyörben lépdeltem haza a kihalt utczákon. Világos volt az éj, fénylett a hold, ragyogtak a csillagok. Eszembe jutott a mai darab második felvonásának második jelenete. Szerepem néhány sora lebbent el ajkamról, s öntudatlan a kertben találtam magamat, hova eddig soha sem mertem belépni. Valami vonzott mint beljebb, beljebb ahhoz a fához, hol a szende, ártatlan leányka szokott megpihenni. Egyszer csak föltekintek s im előttem áll. Ha ekkor mint Julia, azt kérdi: ki vezetett ide? tán Romeóval felelek… a szerelem. De ő ijedten fölsikoltott.
– Bocsánat… nem akartam… megijesztém.
– Inkább ön bocsásson meg, hogy minden ok nélkül úgy megijedtem.
Mondani akartam valamit, de nem juthattam szóhoz. Más szinész eddig szerelmes szerepeinek legszebb helyeit szavalta volna el. Én elfogultságomban csak Romeo szavaira emlékeztem: igen merész vagyok, ő nem szólhat velem.
– Szép idő van – mondám később.
– Nagyon szép.
– A csillagok oly fényesen ragyognak.
– Én épen választék közülök. Nézze ön, azt a fényest, mely most épen fejünk fölött ragyog.
– Az esthajnal-csillag. Én a mellette levőt választanám, ha választhatnék. Mindig eszembe juttatná e szép éjet, e szép órát.
A leány nem felelt. Én megijedve bátorságomon, kettőt hátra léptem.
– Nemde, szép virágaim vannak?
– Oh, szépek, kivált a liliomok.
– Az a tiszta szív jelképe. Nekem a rózsák is tetszenek.
– Az a szerelmet, s ha babérlevél is van mellette: szerelmet és dicsőséget jelent.
A leány elpirult, jól láttam a holdfénynél. Én újra megijedtem, s indulni akartam. Ő marasztott. Helyet foglaltam tehát egy gyeppadon, de tőle távol egy pár lépésnyire.
Oly tiszta idő volt, hogy az Istent lehetett látni az égben; oly csöndesség, hogy az angyalok éneke lehallatszott. Az égbe néztünk, hallgattunk, s éreztünk annyit, oly mélyen, hogy nem tudtunk szólani.
Oh boldog, boldog éj! Csak attól félek, hogy mivel éj van, álom az egész, hizelgőbb, édesb, mintsem való lehetne.
Majd a lány megszólalt. Beszélt a szinházról, a mai darabról, rólam, önmagáról, virágairól, madarairól s mit tudom én még, miről. Én keveset szólottam. Az ámulat varázskört vont körülem, honnan nem szállhatott ki lelkem, se szó, se sóhaj szárnyain. Egy gyöngygyé nem alakulható, egy megtört könnyben olvadt föl mindkettő. Oh, ha egy virrasztó angyal fölfogva a könnyet, mennybe viszi, talán Isten, örömében, hogy boldog embert láthat, megszán s álomba szenderít, mély álomba, melyet a balgatag ember halálnak nevez.
Az éj már messze haladt. – A lenyugodni akaró anya leányát kiáltozta. A leány felszökik s jó éjt kíván. Én nem mozdultam, vártam, hogy visszajő, mint Julia s még egyszer jó éjt kíván. Később szobámba léptem s lenyugodtam, de nem tudtam elaludni. Nem szenvedély, nem lángoló vágy tartott ébren, hanem egy nyugodt, néma boldogság Majd lassú álom kezdett szememre szállani. A függönyön átszűrődő holdfény gyöngén arczomra világít, – egy közel bokron a csalogány föl-fölcsattog szakadozva, álmadón. A holdfény és csalogánydal álmaimhoz vegyül. Az lelkemre képeket rajzol, ez szívem legtitkosabb húrjain átrezg. Mintha æolhárfa zendülne, mintha tündérország kapuja nyílnék.