V.
Bodáki keressen magának más szinészt, a közönség más bolondot, háziasszonyom más leányt. Kocsis hajts sebesebben, hadd vaduljanak meg a lovak, szikrázzék a patkó, dobogjon a föld, repüljön a kocsi. Hanem te szelid galamb, ne félj, borulj keblemre s aludjál. Az égen mindjárt kiderülnek választott csillagaink, a földön két barát őrködik fölöttünk: a fekete súgó és a fekete éj. Átkozhatsz megrabolt anya! nem félek az átoktól, megszoktam már, s akár milliók átkát hordozom e millióktól irigyelhető áldásért.
A szende, ártatlan leánykát elszöktettem.
Oh, ő hamar felfogta s még hamarább megtanulta a szerelmes Julia szerepét s Lorenzo áldása nélkül is karjaim közé hanyatlott, szendén, ártatlanul, mint áldozatra szánt bárány, mosolyogva, reszketve, mint Io, midőn a felhő csókját érzé. Mit nevetsz oly kétértelműen, te csaplárleány! Ne hidd, hogy én is oly ember voltam, mint a te első kedvesed, ki meglehet, szeretett, de nem becsült. Én szerettem, tiszteltem s még gondolatban sem vétkeztem ellene: imádtam őt. Hah, én őrült! Bálványt alkottam belőle s sanyargattam magamat dicsőítésére. Már öreg vagyok, idő előtt megvénített a bú, kihűtötte szívem a csalódás, megfagyasztotta vérem a nyomor; de ha most még egyszer elém lebegne hullámos kebelével, mely, hogy megtörjék, nyugtalanul mintegy partot keres – reám emelné könnyes szemét, melyben szemérem és vágy küzdenek, – kebelemre temetné arczát, mely pirul és csókért sóvárog, – körülfogna reszkető karjaival, melyeknek már csak ölelni van erejök: oh, érzem, még egyszer megifjulnék, és többé – nem kimélném. Szilajon, dobzódó hévvel szorítnám magamhoz, letépném homloka liliomát, kiszívnám ajkimmal édes ifjú lelkét, s midőn egy hosszú óra alatt megutáltam, eldobnám magamtól, mint egy kifacsart czitromot, s ha utánam rohanván, kiáltaná: add vissza ártatlanságom, nyugalmam, fiatalságom kincseit, vagy vedd le rólam a gyalázatot, a lélekvádat, a világ gúnyjait: hangos hahotával kaczagnék föl, hogy csődüljön össze az utczanép és szégyenítse meg hazugságaiban.
A harmadik éjjel már közeledtünk Kassához, hová szándékoztunk. Kornélia – igen, Kornélia, nem nevezem többé szende, ártatlan leánynak, – átok rá, hogy valaha annak hittem! – tehát Kornélia keblemre hajtva fejét, csöndesen aludt. Karjaim közé tartottam, köpenyemmel takartam, lehelletemmel melengettem. A kocsis egy szomorú népdalt énekelt; a fekete súgó pipázott, nézte a holdat, s elmélkedett. Én alvó kedvesem arczvonásain merengtem, s jövőnkről álmadoztam. Majd hirtelen egy gondolattól megkapatva, rákiáltok a fekete súgóra:
– Súgó, te bölcs ember vagy: súgd meg: hihetni-e a szerelemben? Te rég ismered már a szinpadot, súgd meg: lehet-e a szinésznő hű és jó feleség?
– A szinésznő csak szeretőnek való. Hű és jó feleség, – minő gondolat! Dávid, ezt mások előtt ne mondd, mert kikaczagnak. Egyébiránt, mi bölcsességemet illeti, az Jago szerepében van megirva s körülbelől ide megy ki: nincs oly ostoba és rút nő, ki épen úgy ki ne rugjon, mint a szép és okos.
– Ostoba vagy.
– S te szerelmes.
E szóváltás közben Kornélia fölébredvén, csevegni és enyelegni kezdett. Én komoly maradtam a min ő csodálkozott, s elbúsulta magát. Ekkor elmondám neki, hogy már nem messze a város, s közelg az elhatározó percz. Kérdém: elszánta-e magát valósággal a szinésznői pályára, s pillanatnyi lobbanat, vagy erős szenvedély költötte-e föl benne e gondolatot? Gondolja meg jól. Még van idő. Ha átlépte a küszöböt, többé vissza nem léphet. A közvélemény, a nagy világ bosszús cherubként űzi vissza a szinpadra, s a szinpad megízlelt varázsa, mint az első embert a bűn, örökre megrészegíti, elbűvöli. Aztán lefestettem a szinpad nyomorát, mely nagy, örvényeit, melyek szédítők, nehézségeit, melyek számtalanok. Elmondám, hogy szinésznőre nézve mindez kétszerte nagyobb, szédítőbb, számtalanabb – kivált Magyarországon. A szinésznő előtt zárva majd minden jobb társaság, s mégis az egész világé. Minden, ki megfizeti a belépti díjt, számot tart nem csak művészetére, hanem szívére is. Ő többé nem önmagáé már, hanem a közönségé, a szeszélyes, a gyáva, a kegyetlen közönségé. Ma a nőnek tapsol, holnap a szinésznőt fütyüli ki; most a nő kegyéért eseng, majd a szinésznőn bosszulja meg magát. Előbb megkoszorúzza, mint a régiek az áldozatot, aztán megöli boldogságát, becsületét. Elrabolja ifjúsága tavaszát s az élet telén kidobja a zivataros éjbe. És ez mind nem elég! A szinésznő – fájdalom! – kivételes lény, s gyalázat – külön szempont alá esik. Hozzá mindenki más modorral, gondolattal, igénynyel közeledik, mint rendszerint becsületes férfiú becsületes nőhöz. Sebeit koszorúval hiszik elfödözhetni, boldogság helyett dicsőséggel fizetik ki. S minő keserű gúny! Merészeljen erényes lenni, rágalmazzák, gyűlölik; legyen kaczér, könnyelmű, kigúnyolják, megvetik. Ha még e mellett a tehetséget a vágygyal, a művészet szerelmét a hiúsággal téveszti össze s egy eltépett élet árán még dicsőséget sem vehet, mihamar össze kell rogynia a csalódások súlya alatt. Előtte gúnyos közönség, mögötte fájó emlékek; csak egyetlen rövid szerepe marad, melynek végén e zárjel közti utasítás áll: megőrül vagy meggyilkolja magát. – Kértem, ne legyen szinésznő, maradjon nőm. Hadd szenvedjek, küzdjek egyedül, vigasztalódjunk, enyhüljünk ketten. Tegyen boldoggá, úgy is életemnek csak fele enyém, másikat a közönségnek adtam el. A terhet, a mely reám nehezül, ketten elbírhatjuk, de kettőnkének hol a harmadik váll. Maradj keblemen – esengék átölelve, – ne dobd magad a közönség, a szeszélyes, a gyáva, a kegyetlen közönség karjaiba.
Kornélia sirni kezdett, aztán rám emelvén könnyes szemét, így szólott:
– Látom, te nem szeretsz már, meguntál. Egykor magad bátorítál s most lebeszélsz. Így fogod meghazudtolni szerelmi vallomásod is, mert e kettő elválhatatlan. Emlékezzél csak az eltünt szép napokra. Én benned a művészetet s a művészetben téged szerettelek. Kettőtökért hagytam el anyámat, meg virágaimat, meg mindent. Te nem szeretsz már, bizonyosan tudom. Kétségbe vonod tehetségemet is. Igen, én ostoba liba vagyok, s tán rútabb Eliza tensasszonynál. Erényemben is kételkedel. Igen, én kaczér vagyok, elszöktem veled. Ez minden bűnöm. De mindent tűrnék, csak ne untál volna meg. Te nem szeretsz már, bizonyosan tudom.
Itt elcsuklott szava. Én mély fájdalomba merülve néztem magam elébe, míg a súgó gúnyosan tekintett felém, a mi lelkem fenekéig hatott. Ekkor Kornélia mellém csúszott, átölelt, letörölte könnyeimet s azon az édes hangon, melylyel első szerelmi vallomásomra felelt, suttogni, enyelegni kezdett. Mit tudom én, mit? E sátánnő megbűvölt, elvette eszemet. Nyomorult valék, mint egy rabszolga, szánandó, mint egy tébolyodott.
Az igazgató – egy mosolygó képű csinos ember, kihez ajánlva voltunk, nagy örömmel fogadott. Hamar szerződtünk. Én megköszöntem jóindulatát és nejét egyszersmind megkértem, hogy Kornéliát vegye magához szállásba. Elmondám neki egész titkomat, hogy szeretem, hogy nőül veszem, mihelyt a szükséges iratok kezemben lesznek; addig véde, őre, tanítója, testvére, atyja akarok lenni. Az igazgatóné beleegyezett, min aztán férje jobban örült nálam. A derék ember, gondolám.
A társaság, melynek tagjává lettünk, az állandó társaságok legjelesbike volt. Igaz, itt sem volt még ekkor a szinésznő nagysád, a férfiak közül is csak a nemes embert hítták tensúrnak; igaz, finomabb alakban itt is föltaláltam mindazt, mit Bodáki társaságában tapasztaltam, – mégis elégült voltam. E nagyobb város, mívelt közönség, némi jóllét – jótékonyan hatottak reám. Új lelkesüléssel tanultam s nagy sikerrel kezdém meg szereplésemet. A hír csillaga fényt vetett reám, vetélytársaim elsápadtak. A közönség tapsolt, a műértő kezet szorított velem, önérzetem emelkedett s tehetségem gyors fejlésnek indult. De Kornéliát sem feledém. Szenvedélylyel szerettem, s fáradatlanul tanítottam. A leány hamar tanult, s a művészetnek látszott szentelni életét. Örvendettem csalódásomon, s midőn első föllépése után a rendkívüli tetszés, melyet előidézett, mit sem változtatott rajta, örömem határtalan lőn. Ti hiú, irigy, könnyelmű nők, ti Thalia bachansai, nem soká megmutatom nektek, mi egy szinésznő. E névről letöröltétek a szent fényt, melylyel istenek övezték! Nem soká újra ragyogni fog Kornélia homlokáról: szűz papné, az égi művészet menyasszonya.
Az egész közönség Kornéliába bolondult. A diákoktól kezdve föl a szalonokig minden szív mozgásba jött. Mennyi látogatás, mennyi levél! A látogatásokat nem fogadta el, de azt nem állhatta meg, hogy a leveleket el ne olvassa. Kért, bocsássam meg gyermekies kandiságát. E levelek meg is érdemelték. Ha! ha! e levelek! A diák, zsebkönyvekből kiirt verseket küldött, vagy regényekből lopott szerelmi vallomásokat. A kereskedő borzasztó ortographiával s alázatos kéréssel állott elő: ne vegye megbántásnak, ha legszebb kelméjével kedveskedik. A vidéki nemes otromba alakú, de tartalmára nézve annál czifrább levelében egész leereszkedéssel önti ki szívét, s mindig oda irja neve alá: több nemes vármegyék táblabirája. A gavallér – oh, levele illatos, sima, aranyozott fehér – választékos bókot mond, gyöngéd czélzást sző közbe s udvarolni kíván a nagy művésznőnek, vagy karpereczet, nyaklánczot küld ismeretlenül, de legényének megengedi, hogy nevét – ha kérdik – titokban megmondhassa. Órákig elnevettünk rajtok. Aztán az enyéimet vettük elő, mert én is kaptam néhány levelet ismeretlen kéztől, mert belém is sokan bolondultak, kivált a nők közül. Szerették jámborságom, félénk modoromat, épen ezt, a mit a leányok kevésre becsülnek. De én Kornéliát szerettem. Kis szobájában, s a szinpadon egykép kedvesem volt ő. Nem kellett szinlelnünk, s a szinpadon csak a kis szoba jelenéseit folytattuk. Oh szerelem, oh művészet! oh ifjú bohó napok!
Egy idő óta Kornélia nagyon megváltozott. Én ezt mámoromban későn vettem észre. Előbb hinni sem akartam, aztán még többet is hittem, mint mennyi a dologban volt. Ő unatkozott. Ha az asszony unatkozik, már bűnös, s a szerető, vagy férj homlokán nőnek a szarvak, – bár nem láthatni – de nőnek. Sokszor alig figyelt szavamra. Mindjárt-mindjárt az ablakhoz ugrott, hogy gyönyörködjék az utczanépen. Majd kért, hogy vigyem társaságba. Én bezárom őt, féltékeny vagyok, pedig ő oly nagyon szeret. Igaza volt, de csak azóta voltam féltékeny, mióta a szívemet szúró sejtelemnek nevet adott. Ekkor megijedt arczom elvadult kifejezésén, s nyakamba borult. Én oly erővel szorítám magamhoz, hogy sírni kezdett. – Te meg akarsz fojtani, te gyanakodol, pedig jobban szeretlek, mint valaha. Tovább zokogott. Látván könyneit, első pillanatra Othello szava visszhangzott lelkemen: ha asszonykönnytől teherbe esnék a föld, minden cseppből egy-egy krokodil születnék; de a másodikban már lábához borultam és szerepem legszebb helyeit szavaltam el, a hol csak engesztelődés, hűség, szerelem fordul elő. Tépjétek le az ablakokról a függönyöket, hogy nézzen be a kíváncsi nép, mi dicső komédiát, tragédiát játszunk. Szégyelje meg magát Shakespeare és Moliére, piruljon Garrick és Rachel asszony.
Többször kért, hogy csináltassak neki szebb ruhákat. Bár anyja nem volt épen gazdag s többet költött magára, mint reá, mégis máskép öltözködött. Most olyan, mint egy apácza. Ez a nyakig érő fekete ruha elfödi teste minden szépségét. Ő még ifjú, neki más illik. Akkor én is inkább szeretném, ő is többet örülne. Én minden megtakarított pénzemet rá költöttem. De e ruhák sem tetszettek neki, szebbekre vágyott. Egy reggel fényes új ruhában lépett előmbe. Dühösen rohantam felé s kérdém: honnan e ruha? Ő félénken, reszketve, mintha atyja előtt állana, megvallotta, hogy az igazgató előtt nemrég ilyesmit emlegetett s ma e ruhát találta szobájában. Én széttéptem a ruhát, mire majdnem ájulásba esett. Hanem mikor megmondám, hogy e sima igazgató el akarja adósítani, hogy magához kötve, vele, mint rabnővel, kereskedjék, elborzadva borult karjaimba: bocsáss meg, te testvérem, atyám vagy. Semmi kétség, ő szeretett engem. Midőn esténként szinház után megkoszorúzva és fáradtan hajtottam ölébe fejemet; midőn olykor bejártuk a várost s az emberek utánunk susogták: mily szép pár; midőn néha a felindulás gyöngéd óráit töltöttem lábainál: büszke szerelemmel, mély ragaszkodással látszott rajtam csüngeni. De én már elvesztém nyugalmam. A féltékeny szó fülembe csengett. Ezt más gondolatnak kellett benne felkölteni. Ő fél tőlem, oka van reá, bizonyosan oka van. Miket gondol ő, midőn egyedül van, mikről álmodik? E gondolatokat, ez álmokat nekem Mindenható s vedd életem felét. Mégis! Hisz arcza oly ártatlan, oly angyali. De ki ismerte valaha az asszonyt? Van-e kebel, hova tiszta érzések közé álruhában be ne lopódzék a bűnös is? Az ördögöt csak a hitrege festi rút, borzasztó alakkal. Szép bájos az, mint Kornélia. Tépjétek le az álarczot, látni akarom. Fejem kábul, alkalmatlan vagyok mindenre. Bizonyságot nekem, bizonyságot, hogy öljem meg, aztán szeressek s legyek nyugodt. Oh, Isten veled szinpad, ihletés szent órái, szabadság, nyugalom, dicsőség! Dávid többé nem szűz muzsát imád, hanem egy földi csába teremtményt. Dávid örökre meghalt a művészetnek s kicsinyes szenvedélyeknek él. E homlokon a dicsőség koszorúja helyett – hah, átok!… átok!…
Kornélia első fellépése óta keveset haladt, sőt napról-napra gyengült. Neki szép tehetsége volt, de nem szerette a művészetet. Hiúság vonzotta a szinpadhoz, könnyelműség tartotta fenn, szeszélyek lelkesítették. Szépségben, csinos ruhában s némi nyomorúságos modorban állott minden művészete. E modor tehetsége meglepő nyilatkozataival a kontárság nevetséges ferdeségét egyesítette. Ez ujdonságával néha bódítón hatott a közönségre, a mi aztán őt hetyke és bizarr fogásokra ragadta. Való érzés helyett erőltetett láz, egész ritkán, csak eldarabolt részek, nyugodt önbizalom soha, könnyelmű vakmerészség mindig. Örvény szélén állott. Még egy lépés s többé soha sem lehet lelkesült művésznő, csak egy erőszakos komédiásné, ki kinlódva hatás után kapkod. Hiába kértem, könyörögtem: koszorúival felelt és csókokkal nyugtatott meg. Hinni kezdém, hogy csalódom. Talán a szinpadi közelség csal. Talán játéka, mint a durván festett függöny, távolból máskép tűnik fel. Egy este a közönség közé vegyültem, hogy meggyőződjem a valóságról. Egész nyomorultságában állott előttem e kontár és kaczér művésznő. Úgy öltözött, szavalt, játszott, mintha mint nő akarná magához csábítani a közönséget. Alig fordult a szereplőkhöz. Most a földszint ifjaira kacsintott, majd a páholyok szemcsöves hőseihez intézte szerepe szenvedélyesebb helyeit. Talán azt sem tudta, mit játszik, talán nem is szerepét játszotta. Egy naiv leányt kellett volna játszania, s egy kaczér, csábító nőt ábrázolt. Talán önmagát játszotta. Hah, gyalázat! e botrány miatt némelyek pisszegni kezdettek, de a számosabb rész roppant tetszészajjal némítá el, s ő büszkén tovább fűzte hiú esztelenségeit.
Egyenesen lakába mentem azzal a szándékkal, hogy bevárom. Szobájában ledültem egy pamlagra. Oh kis fehér szoba, aranyzott könyvek, nyíló virágok, susogó függöny, szemérmes ágy: mondjátok meg Kornélia titkát, élményeit, álmait! sóhajtám és szememmel körüljártam a szobát. Mindenütt lágy kezenyoma, ártatlan szemérme intett felém, az öltöző-asztal patyolatterítőjétől a keskeny ágy fehér párnájáig. E néma, gúnyos vád ingerelt. Hazugság! kiáltám mérgemben, s fölhánytam szekrényét, ruháit, könyveit. Sehol semmi. A legkisebb szalagot, a legcsekélyebb papirdarabot is ismertem. Haragtól, szégyentől könnyekre fakadva, dültem le újra a pamlagra.
A szobában mély csend volt. Csak a függönyök öblei türemlettek, rojtjai ingtak s gyertya lobogott hol jobbra, hol balra. Könnyes szememre a kitombolt fájdalom enyhe éber álma, fáradt lelkemre a női szoba szűz titkainak egész költészete szállott. A hiú, kaczér szinésznő alakja elmosódott. A szende, ártatlan leányka ruhájának suhogásait véltem hallani. Úgy tetszett, mintha vőlegény volnék, a ki menyasszonyára vár. Homlokomra bomladozó hajfürtök borultak, arczomon fűszer-lehellet égett, keblemhez dobogó mell ért. Lelkem vágyó sóhajokban halt meg, örömkönnyekben támadt föl.
Midőn felnyitám szememet Kornélia kezét éreztem fürteim közt, csókját homlokomon. Oh mért szólaltál meg, mért mutattad föl koszorúidat? Mért nem maradtál szende, ártatlan leánykának, mért juttattad eszembe, hogy szinésznő vagy, ki ma az egész közönséget elbolondítád? Miért nem öleltél szótlanul magadhoz, hogy egy rövid éjen át még hihessek benned?
Ingerülten ugrottam föl s koszorúit lábbal tapostam.
– Te kaczér asszony, kontár szinésznő vagy. Te a taps-zajt szereted, nem a művészetet; te nem tudod, mi a szerelem, csak gyönyört szomjazol. Oh gyönge asszony, kegyetlen asszony, elveszted magad, elvesztesz engem.
Kornélia sírni kezdett. Én tovább beszéltem a szerelemről, a művészetről. Elmondtam mindent, a mire az ihletés és fájdalom tanított. Szemére hánytam mindent, a mit a szenvedély rég elhitetett velem, de a gyöngeség mind eddig visszatartott. Nem válogattam a szavakat, enyhülnöm kellett. Kornélia nem sírt többé, megbátorodott. A gyöngédség korlátai már szétrombolva köztünk, s a kiszabadult féktelen szenvedélyeké a tér. Alig juthattam szóhoz. Ki szakítja félbe az ingerült asszony beszéde folyamát, – ki mulja fölül fájdalomszülte ékesszólásában, – ki maradhat nyugodt könnyelmű ötleteinek sebző gúnyaitól? Kornélia szinésznő volt, s a szinésznő kétszer asszony. Nem emlékszem a részletekre. Ő magánkívül volt, s földig alázott, én őrjöngve kezet emeltem reá, hogy arczul üssem, s mit tudom én, talán érintém is.
Ekkor az előszoba ajtaját megnyilni hallottuk. Talán az igazgató jön, kinek e zaj feltünt. Józan nyugodt lettem újra. Hiszen szinész vagyok, ez mesterségem.
– E botrányról senkinek sem szabad tudni. Az igazgató most be nem léphet. Holnap eljövök.
– Ajtóm és szívem örökre zárva ön előtt – mond Kornélia, bezárván az ajtót.
– Kornélia lefeküdt s nyugodni kiván. Jó éjtszakát igazgató úr.
Az igazgató mosolygott, én sirva bolyongtam az utczákon, s a hajnal Kornélia ablaka alatt talált. Néhány napig a szerep szavain kívül egy szót sem szólottunk egymáshoz, s csak a szinpadon találkoztunk. De azért gondosan kisértem minden léptét, mert inkább szerettem mint valaha. Magára hagyatva, védelem nélkül, nem tudta föltalálni magát. Megijedt szabadságától, rabja lőn félelmének. Idő kellett, hogy tájékozhassa magát. Látogatásokat sem mert elfogadni, a sétányon sem jelent meg. Szenvedni látszott. Az igazgató vezette föl a szinházhoz és kisérte haza. Mindig zavarba jött, ha ilyerkor rátekintettem. Volt pillanat, melyben engesztelőn, kérőn emelte hozzám szemét. Nem állhattam többé ellent s a hatodik nap, midőn az Ármány és Szerelem czímű drámát adtuk, szenvedélylyel szorítottam magamhoz, ő hőbben viszonozta, mintsem a szerep kivánta, s míg a közönség zajos tapsai miatt nem juthatott szóhoz, Luiza beszéde helyett, ezt sugta fülembe: védj meg, az igazgató szerelmével üldöz. Feledtem a közönséget, sokáig tartottam átölelve. Szerencse, hogy a fekete sugó rám kiáltott: Dávid, újra csendesség van, szavald szerepedet. Tovább játszám, s mondják életemben legjobban. A szerelem egy pillanatig nagy szinészszé tőn. Nyomorúság! Nyugalom, magány, szabadság kellett volna nekem. Egy sziklacsúcs az élet tengerén, hová ne érjenek a szenvedélyek hullámai, hol megpihenhessen a fáradt genius, hogy érezzem csókját, hallhassam szent sugallatait.
Másnap elhatároztuk, hogy a várost oda hagyjuk. Egy szinész-társulat meglehet sokban hasonlít a köztársasághoz, de azért egy igazgató mindig török basa. Kornélia nem lesz háremhölgy, sem Dávid nyomorult rabszolga. Előttünk nyitva a nagy világ: Magyarország ötvenkét vármegyéje. Mindegy! Akármely faluban összeszegezhetni néhány deszkát szinpadnak; mindenütt terem búzakalász, mely szájunkba élelmet és fejünk alá szalmát ád; követni fog a víg kedély, nem hagy el a művészet, megvéd a szerelem. Úgy-e, szép Kornéliám, ki, bár nem érdemlem, mégis szeretsz. Szépségednél csak hűséged nagyobb. Nem sokára enyém lészsz! Oh kedves hitvesem!
Épen jövőnk terveiről beszélgettünk, midőn a szobaleány egy grófot jelentett be.
– Kornélia nem fogad el látogatásokat. Ki sem mondhatám jól e szavakat, s már a gróf előttünk állott.
– Ezer bocsánat! tudtam, hogy a kisasszony nem fogad el látogatást, de nekem beszélnem kell vele.
– Méltóztassék helyet foglalni.
A gróf megütődött, látván, hogy én a házigazda szerepét játszom, aztán folytatá: – Én nagyra becsülöm a színművészetet s igen örvendek, hogy már a magyar szinpad is oly művésznővel dicsekedhetik, mint Kornélia kisasszony.
– Valóban! Nagyon örvendünk!
– Különben látogatásom oka nem csupán a hódolat. Én erdélyi vagyok. A kolozsvári szinpad most legjelesb a két országban. Igen örvendenék, ha szinpadunknak megnyerhetném a kisasszonyt. Az igazgatóságnál némi befolyásom van.
– Kornélia magára nem szerződhetik, csak velem. Én vőlegénye vagyok – mondám beszédébe vágva.
– Az mit sem tesz, sőt annál jobb – viszonzá a gróf minden zavar nélkül – én holnap elutazom s két hét alatt önök megkapják a meghivást, s ha kell – a szerződést is.
Kaptunk az alkalmon, elfogadtuk a meghivást s a harmadik héten már föllépésünket ünneplé a kolozsvári közönség.