EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA
I.
A Radnóthy Elek udvarháza híres volt a Kis-Küküllő mentén. Tulajdonkép nem is volt udvarház, a hogy’ Erdélyben a kisebb birtokú nemesek falusi lakait nevezik, még kevésbbé várkastély, a mely névvel csak a mágnások várakból átalakított vagy nagyobbszerűen épített kastélyait szokás megtisztelni. A Radnóthyé e kettő közt foglalt helyet, hasonlóan családjához, mely se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem tartozott, hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a nagyságosnál s több a tekintetesnél.
Az udvarház magas dombon emelkedett. Onnan uralkodott az alatta elterülő falun, s vetett hosszú árnyakat, ha napfényes alkonyon vagy holdas éjjel a folyam tükrében nézegette magát. Nagy négyszög, földszintes épület volt, belső udvar nélkül, de ha ennyiben különbözött is a várkastélyoktól, annyiban épen nem hasonlított a közönséges udvarházakhoz, a mennyiben négy úgynevezett tornyos bástyával büszkélkedett, magas emelete majdnem kettősnek látszott, széles zsindelyfödele pazar szeszélylyel nyújtózott a magasba, homlokzatán óriás s már megfeketült kőczímer gúnyolta a házőrző kőrisfák százados fiatalságát s kinyúló tornáczából oly fennhéjázó kilátás nyilt, hogy a birtokos udvarházához tartozóknak képzelhette a völgy hosszában elszórt falucskákat.
Udvara kénye-kedvére nyúlt el. A felső udvar a domb síksága volt, a melyet kert övezett, egész a folyam kanyarodtáig. A ház mellett, mintegy hozzáragadva, a konyhaépület húzta meg magát, mindig füstölgő kéménynyel, eczetes üvegekkel megrakott tornáczczal s léczes ajtóval, a mely előtt az úgynevezett gazdasszony vagy más néven kulcsárné, a szakács ellenőrzője, segédje s ha kell, helyettesítője, mindegyre megjelent, hol sápítva, hol nyelvelve, mint a kin az egész ház terhe nyugszik.
Itt hasalt vagy kapkodott csontok után a nagy komondor, a melyet, hogy meg ne dühödjék, folyóvíz nevére, Marosnak keresztelt a babonás béres. Itt függött egy faalkotmányocskán holmi kis harangnak is beillő csöngetyű, a mely napjában háromszor pontosan megszólalt: tizenkettőkor a külső cselédeknek, egykor a belsőknek, kettőkor az uraknak. Rendesen a kis sánta Mányi csengetett, egy nyomorék árva leány, a ki a majorságot, főleg a ludakat őrizte; nagyon gyönyörködött a csöngetyű hangjában s félóráig is elhúzta volna, ha a mérges gazdasszony ki nem kiált: – Nem hallgatsz már, te kis béka! – Itt jelent meg reggelenként a méltóságos asszony széttekinteni, pirongatózni, munkát adni a jobbágyasszonyoknak s alamizsnát osztogatni a szegényeknek. Itt gyűlt össze esténként beszélgetni a cselédség szine: a szobaleány, az inasok, a huszár, a hintós kocsis, s a kertész, a ki nyalka, rátartó volt, s nagyon is a gazdasszony kegyében állott.
A kertész nem ok nélkül tartotta rá magát. A keze alá bízott kert egy egész kis tartomány volt; se a régi franczia kerthez, se az új angol parkhoz nem hasonlított, eredeti magyar kert volt, a mely dúsan megáldva a természettől, magában foglalt mindent: virágos, veteményes, gyümölcsös, méhes kertet, aszalót, pálinkafőzőt, malmot, egy pár rétet, jó darab erdőt s a családi sírboltot a falusi temető felé. E rend a rendetlenségben, e számítás a pazarlás közepett, e gond a hanyagság kiséretében, sok bizarr bájt, vadon szépséget ruházott reá. A kertész mindig jobbágy családból telt ki, s a fiú örökölte atyja hivatalát. Mindenik öregbítette tudományát és gondolt ki valami újat. A mostaninak atyja volt köztök a legnyughatatlanabb; járt és tapasztalt, nagy tervekkel jött haza, a melyeket soha sem tudott végrehajtani. Azonban az a hársfasor a kert legkiesb pontján, a mely középütt tágas körré alakúl, az ő műve. Egy kékesfehérre festett kis filegorja díszeleg itt, elevenzöld gyepkarikák váltakoznak szanaszét, cserepekbe ültetett virágok nyílnak köröskörűl, s roppant kő Neptun ontja orrán-száján egy kis patak vizét. A falusiak minden vasárnap eljöttek ide bámulni, a gyerekek órákig elállingáltak a kő Neptun előtt, be is dugdosták orrát fűvvel vagy szöszszel. Nem egyszer hangzott innen nagy lárma! a kertész ütlege s a gyerekek visítása.
Az alsó udvarban elszórt gazdasági épületek emelkedtek. Az egész tért porcsfű vonta be, kopott szőnyegként, egymást átvágó ösvények czirádáival. Egyik egyenesen sietett a gazdatiszti lakba s onnan a csűrnek fordult; a másik az istállóba futott s a csikós kertben veszett el; a harmadik meg-megbujva kigyózott az ólakhoz és ketreczekhez; a negyedik sokfelé ágazva rohant a pajtákba. Mindeniknek volt mellékága a gémes kúthoz, majd mindeniket átvágta a porondos kocsiút, a mely büszkén huzódott a galambbúgos kaputól fel a dombra, az udvarházig.
– Csak annyi forintom volna, a hány kocsi jár itt naphosszat – sóhajtá sokszor a féleszű bivalos, a berobogó kocsikra bámúlva.
Radnóthy nem is szűkölködött vendégek nélkül; azért sok év óta első alispán, azért lakik oly közel az országúthoz, azért van annyi vendégszobája. – Hiven megőrizte a ház becsületét. – A félszer ritkán volt idegen hintó vagy kocsi nélkül. A kapufélfánál vagy beljebb is szünetlen egy-egy paripa ficzánkolt, valamelyik kurta nemesé, a ki tisztelkedni vagy értekezni jött. A gyalogosok sem hiányoztak. Alatt és fenn nyüzsgött az udvar a sok ügyes-bajos jobbágyembertől, a kik levett kalappal csapatonként sorjáztak fel a méltóságos alispán úrhoz.
Hát még mikor név- vagy születésnapra gyűlt össze a szomszéd nemesség vagy tisztújításkor kortescsapatok vonultak át. Pattogott az ostor, nyihogott a ló, szűkölt a kutya. Az érkező vendégek egymást kergették, a félénk asszonyok sikoltoztak, a sürgő cselédek egymásba ütköztek. A kurjantás riadó zenébe veszett s a táncz mámora a boréval egyesült. Fenn a teremben, kinn a ház előtt, alatt az udvaron, mindenütt dobogott a föld, csengett a levegő, csapongott a szív, s a vénülő ház kivilágított ablakaival mintegy megifjodva tekintett ki az éjbe, messze hirdetve a környéknek, hogy gazdája mulat.
Mindez csak volt és oda van. Az udvarház pusztulását és szegénységét gyászolja. Alig ismerhetni reá. Maga a hazatérő Radnóthy is ámulva nézi, mintha nem volna az övé, pedig csak másfél év óta nem látta. De ez a másfél év több volt egy századnál s egy udvarháznál régibb és nagyobb dolgokat is megviselt vagy elpusztított. Radnóthy 1848 ősze óta nem volt otthon, mert Kolozsvárott megbetegedve, majdnem egy esztendeig nyomta az ágyat, s még azután is sokáig gyöngélkedett. Azalatt egy nagy forradalom viharzott el, s Erdély iszonyú csaták- és pusztításoknak volt szinhelye. Nem csoda, ha 1850 kora tavaszán alig ismer udvarházára. Bizony a ház is alig ismerhet reá. Ő sem a régi többé; nagyon megfogyott és megőszült. Komor, beesett arczán vonásai régi kifejezésének csak romjaira találhatni. Apró fekete szeme villog ugyan, de némi haragos búskomorságban. Bajusza sincs kipödörve, a helyett hosszú szakálat eresztett, a mi még mogorvábbá teszi. Öltözete is hanyagabb, mondhatni kopott. Rókamálos mentéje pecsétfoltos s a zsinórzat rajta foszlásnak indúlt. Vidrafövegét kiette a moly, s hol jobbra, hol balra csapja, a mint rossz kedve hozza magával. Minden, a mi jobb napjaira emlékeztet, csak félfödelű díszes kocsija, a melyet az utolsó tisztújításra csináltatott, öreg István huszárja, a ki régi fontosságával ül a bakon, s a három almás-szürke ló, a melyek oly vígan ügetnek, mintha most is a megyeházától hoznák haza.
Hajdan nemcsak a lovak ügettek vígan, maga a bennülő gazda is derült volt. Majd mindig csendes megelégedéssel közeledett ősi birtokához, a hol minden mintegy várta és üdvözölte. A tornyocskák közt kanyargó füstgomoly már messziről intett feléje, a malomgát moraja mind hangosabban és barátságosabban köszöntötte; a kert fái virágosabb lombbal vagy érettebb gyümölcscsel fogadták; szeme nem egyszer pihent meg egy-egy újabb boglyán vagy asztagon; a hazatérő nyáj kolompja, mint szives «jó estét» csendült fülébe; a hunyó nap csak érte, csak azért látszék késni, hogy még egyszer rávilágíthasson a táj szebb pontjaira s a tornáczon ülő nejére, a ki már megismerte a jól ismert kocsit és kendőt lobogtat. Akkor mindezzel keveset gondolt, most a legapróbb részlet is eszébe jut, eszébe juttatják az udvarház düledező kéményei, rongált tornyocskái, roskatag födele, betört ablakai, penésztől sárgás-zöld fala, a pusztuló udvar, a romok, az elhagyottság s az egyetlen még régi állapotjában levő épület, a családi sírbolt, a melyet úgy kiemel az alkonyfény, mintha mondani akarná, hogy odanézzen, most várja neje.
De bármily erős volt a felindulás, a mely Radnóthy szívét emésztette, arcza egykedvűen komor maradt. Nem akarta, hogy szánakozzanak rajta cselédei, kivált István huszár, a ki a bakról mindegyre betekintett és szólani szeretett volna, hanem folyvást a volnánál maradt szegény, mert a mióta ura kedvetlen és beteges, ritkán tudja és meri eltalálni, mi esik neki jól s mi nem. Az is baj, ha szól, az is, ha hallgat. Bárcsak aztán haragunnék reá Isten igazában s ütné nyakon, mint régen, a mi szintúgy jól esett, mert megérdemelte. Most is elszenvedne akármit, csak szólani engednék; hiszen neki is az fáj, a mi urának, ő is itt növekedett, itt élte világát, itt vénült meg. Így évődött a hű cseléd s elvégre is erősebb volt érzése, mint akaratja.
– Hejh méltóságos uram, beh pusztulásnak indult itt minden! – tört ki belőle keservesen a szó s épen rosszkor, mert a kocsi egy gübbenőbe zökkent.
– Mit fecseg kend, mi köze hozzá? Még feldülünk, fényes nappal, saját udvarházam előtt! – kiáltá indulatosan Radnóthy s neki is épen oly jól esett a szó, mint cselédjének.
Azalatt István huszár leszállott, tartotta balfelől a kocsit, noha akár ne is tartotta volna, mert ura nem annyira reá bosszankodott, mint inkább a rossz útra, a mely hajdan síma volt, mint a palló, a kinn ácsorgó volt jobbágyokra, a kik egykor messziről levették előtte a kalapot s most alig billentik meg.
Benn az udvaron sem várt reá öröm. Romjait is alig láthatta annak, a mi hajdan gyönyörködtette. Nem sürögtek a cselédek, nem lepték el a vályút lejármolt ökrök; nem fejték a teheneket vidor szolgálók, nem ülték körül dolgosok a malomkő asztalt a tiszttartó háza előtt, maga a tiszttartó sem sietett elébe, e hű ember, a ki harmincz év óta szolgálja, s ha otthon van, mindig kiszalad kocsijához elmondani a távolléte alatt történteket. Hát a kedves gyermekek, Géza és Erzsi, az ősi birtok és jó név e nagyreményű örökösei, hol maradtak? Hányszor futottak elébe hazajöttekor, hogy hozott-e a városból valamit. Most senkisem fogadja. Az udvaron csak a féleszű bivalos lézeng, a ki, úgy látszik, béresi méltóságra emelkedett. Négy sovány ökröt fog ki a járomból egy gyerkőcz segítségével, s úgy bámészkodik reá, mintha idegen volna. Az ösvényeket benőtte a fű, a kocsiút porondját elmosták a záporok s a kétfelől ültetett akácz- és eczetfákat disznók turkálták fel. A pajták és istállók bedőlve vagy üresen ásítoznak egymásra, a csűrős kert is puszta, a kerítés meg’ mindenütt megbomlott s a szolgáló tüzelőnek hordja, nem is szégyelve magát, épen a szeme előtt. Még a komondor sem akar reá ismerni, előbb megugatja, csak azután, a mikor mély parancsoló hangon hallja kimondatni nevét, hunyászkodik meg és lapul lábához.
A kutyaugatásra végre megjelent a tiszttartó, egy köpczös kis ember, egy ingben, rongyos kalappal és hosszúszárú pipával. Radnóthy most látta először tiszttartóját, a kit a mult évben küldött ide egyik jó barátja, mert régi tiszttartóját még a forradalom elején megölte volt a föllázadt oláhság. De bár soh’se látta volna; nem tetszett neki az egész ember, talán mert sajnálta a régit, talán mert sértette az a szégyenítő lárma, a melyet ez ütni kezdett, ide-oda futkosva, szüntelen kiabálva, hogy megérkezett a méltóságos úr, felesége csináljon jó vacsorát, a szomszéd faluból kerítsenek valami jó bort, a zsidótól hozzanak két szál gyertyát, a kocsisnak és lovaknak is adjanak, a mi telik. Sokkal örömestebb szemlélte a kis sánta Mányit, a ki egész örömmel futott hozzá és zokogva csókolta kezét.
E nyomorék árvát boldogult neje vette volt a házhoz, s ime most csak ő az egész család képviselője, belőle áll a viszontlátás egész öröme.
Így mélázva haladt fölfelé, itt-ott megállva, kérdezősködve s nem várva be a feleletet.
A tiszttartó kérdés nélkül is felelt, össze-vissza beszélt mindent. Áldotta az isteni gondviselést, hogy ide jöhetett és rendbeszedhette a jószágot. Azt nem is képzelheti ember fia, hogyan feldúlt, kirablott itt mindent a fellázadt oláhság; ő éjet-napot összetett, futott-fáradott, orrával túrta a földet, hogy a régi lábra állítsa vissza a méltóságos úr jószágát, de van is ám láttatja. Az udvarház egy része már lakható, a méltóságos úr szobája egész paradicsom. Az elrablott bútorokból is sokat visszaszerzett, hol a harmadik, hol a negyedik faluból, még a konyhaépület csengettyűjét is megkerítette, fizetett is értök elég borravalót, s ezt a méltóságos úr bizonyosan megtéríti neki. A gazdaság is foly valahogy, de nincs semmi jövedelem, mert a beruházásra kell fordítani mindent; az is nagy baj, hogy a volt jobbágyok elfoglaltak néhány darab földet; a többit majd mind felébe adta ki, mert drága a napszám, a curialisták nem akarnak se dolgozni, se fizetni, kivált az oláhok; marha sincs elég, aztán az adó, szállásolás, pörlekedés fölemészt minden jövedelmet; tulajdon pénzéből is fordított már valamit a jószágra, csekély összeget ugyan, mert neki is kevés van, de épen jókor, mert valóságos szégyentől menté meg a méltóságos udvart.
Radnóthy mind csak hallgatta, mint a molnár malma zúgását. Egészen egyébre gondolt.
Vizsgálta a házőrző kőrisfákat, a melyek némi történeti nevezetességgel dicsekedtek, a mennyiben Apaffi, erdélyi fejedelem kétszer ozsonnált árnyaik alatt, a mikor meglátogatta egyik ősét, a ki igen kedves embere volt. Nézte a homlokzat kőczímerét, a mely úgy illett a tisztes épülethez, s egyik fődíszéül szolgált, azaz csak romjaikat, mert a kőczímer összetörve hevert a földön, a fák pedig beégett derékkal sindevésztek.
Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört czímere családja pusztulását és gyalázatát jósolná. Néma gondolatjaira, elfojtott érzéseire oly kellemetlenül hatott a tiszttartó zajos fecsegése. Egy párszor szeme közé nézett és hallgatást akart neki parancsolni, de a helyett, maga sem tudta miért, talán szórakozottságból, talán kiváncsiságból, figyelni kezdett reája.
A tiszttartónak sem kelle több, még részletesebben, még hangosabban erősítette, hogy tenger a költség és nics jövedelem.
– Hát tiszttartó uram azt hiszi, hogy én pénzt hozok, zacskóval hozom az aranyat, vékával a tallért – vágott közbe Radnóthy, bosszusan emelkedve föl egy beomlott gyeppadról, a hová még jól le sem telepedett.
– Hinni, csak elhinném, méltóságos uram! de látni? Megelégedném én bankóval is – nevetett a tiszttartó, tréfának vélve a dolgot.
– Mit röhög? Azt hiszi, hogy engem meglophat, belőlem csúfot űzhet? – folytatta Radnóthy, egész testében reszketve a méregtől. – Hogy mer egy ingben állani elémbe? Vegye le fejéről a kalapot – hallgasson!
E kitörés tulajdonkép nem is tiszttartót illette, hanem azokat, a kik összetörték a kőczímert, beégették a kőrisfákat, földúlták jószágát. Csordultig telt keserűségének pohara, ki kellett ömölnie és arra, a ki legelőször érinti. Épen azért a tiszttartó jól teszi, ha hallgat s nem zavarja ura búskomorságát, a ki már talán el is feledte, a mit mondott s a kinek épen az fáj, hogy nem lehet kétkednie, s a rom, pusztulás igenis kézzelfogható. De neki természete volt mindenkit kezéhez szoktatni, most pedig épen szükségesnek látta meg nem engedni, hogy a csak gondolomra mondott, de igen alapos gyanú gyökeret verjen.
– Dehogy hallgatok, ha tűzre tesznek, sem hallgatok – kezdé nagy szörnyűködéssel – vétenék méltóságod úri személye ellen, elámítanám, megcsalnám, megérdemleném, hogy elcsapjon. Én tolvaj?… Én Istenem, mire jutottam! Hát ugyan honnan lopjak? Bizony Isten, ha akarnám sem tehetném. Isten úgyse’ még a magaméból adnék, a mint hogy adtam is néhány forintot. Dejszen nem csodálkozom; méltóságod most érkezik, nem ismerheti jószága állapotját, nem értheti, mily bajos most gazdálkodni.
– Még feleselni mer? Takarodjék szemem elől! Nem ismerem jószágomat… szemtelen! Nem értek a gazdasághoz… szamár! Kegyelemből élek… gazember! Elpusztuljon udvaromból még ma, ebben a pillanatban.
– Ugyan úgy-e? – pattogott a tiszttartó ijedtében, csodájában, mérgében, felcsapva imént levett kalapját. – Ez-e a köszönet? Ez-e a hála? Úgy bánni velem, mint egy kutyával. Így jár az ember, ha ilyen koldus uraságot szolgál. Bár soha se tettem volna be lábamat ebbe a jószágba! Bolond voltam, hogy annyit fáradtam, guzslódtam, csak azért, hogy méltatlanságot szenvedjek, kárt valljak, mert tudom én, mit akar méltóságod: megkárosítani, pénzt csikarni rajtam, aztán elcsapni. Nem oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye, a szegény embernek is pártját fogják, méltóságod sem alispán már, – hála Istennek – nem ám…
Még többet is beszélt volna, azonban István, a ki a podgyászt hordta fel, meghallván a zajt, ott termett s olyat lódított rajta a domb menedékén, hogy repült belé a kis ember s az alsó udvarig meg sem állhatva, orrára bukott. Radnóthy elfordult s meg sem dicsérte a hű cselédet, tekintélyének e vitéz védelméért. Ott állott bódultan, mintha valaki arczul ütötte volna. Még mind fülébe csengett a tiszttartó gorombasága, még mind azon tünődött: vajon csakugyan mert-e a pimasz neki olyasmit mondani. E néhány szó ezer fulánkot ütött belé s életében először érezte magát megalázva. Aztán elfásult, nem érzett, nem gondolt semmit, s arczára néma, buta érzéketlenség ült ki. Az esti homályba merülő táj visszamosolygott utoljára; mind nézte-nézte s nem látott semmit; csípős tavaszi szél fútt; nem érezte, nem húzta összébb mentéjét; az éledni kezdő falusi korcsmából vidor zene hallatszott ki; nem hallotta, arra sem fordult; csak midőn vacsorára szólalt meg a csengetyű, kezdett ébredezni – a kis Mányi húzta s egész erejéből, örömében, hogy már valahára húzhatja és sokáig, mert nem volt gazdasszony, a ki reá ijeszszen, – ezt hallgatta, mind hallgatta, mint a gyermek a csengő játékszert – oh az ismerős régi hangok – és szemébe könnyek facsarodtak.