Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész

Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabiró, s az első órától nem sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát feltalálni otthon. Hasonlított Ripp Van Winkléhez, egy éjszak-amerikai népmonda hőséhez, a ki húsz évig aludt a Kaatskill-hegy barlangjában s hazatérve nem ismert falujára, nem talált házához, a korcsmához sem, a mely egészen szállodává alakult, s czímere többé nem III. György király volt, hanem Washington tábornok; víg czimborái felől is hiába kérdezősködött, az iskolamester a congresussba utazott, mint képviselő, a másik valamelyik csatában esett el, a harmadiknak már sírköve is elpusztult a temetőben, s így tovább, úgy hogy szegény kétségbeesve kiáltott fel: «Hát senkisem ismeri itt Ripp Van Winklét!»… Radnóthy nem aludott, csak betegen feküdt, azt is csak másfél évig, kétségbeesve sem kiáltott fel, de százszorta szerencsétlenebb volt Ripp Van Winklénél.

Nehezen szokott mindenhez és semmit sem szokhatott meg. Hánykódott a mult és jelen között; nem tudott feledni, mert minden a multra emlékeztette és örömest feledte a jelent, ha a multon mélázhatott. Mintha egy gonosz tündér ütött volna tanyát szobáiban, a ki ringatja, költi, ide-oda csalja, szeme közé nevet s ott hagyja keserűségének. Reggelenként nem egyszer kapott az éjjeli asztalhoz ezüst csengetyűje után, a melyet már rég összeolvaszthatott az ötvös; sokszor kérte elő Istvántól egyik vagy másik ruháját, a melyet ki tudja hol szaggatnak; többször kerestette tajtékpipáit, a melyek már bizonyosan negyedik kézen járnak; még házi sipkáját is kérte, neje utolsó himzetét, a melyet, jól emlékszik reá – az asztalfiókban hagyott volt. Ilyenkor aztán rendesen elkedvetlenedett, szitokra fakadt, noha nem volt szokása, s majd mindig azon vette észre magát, hogy kávéja meghűlt, elfeledte megczukrozni, kereste a szelenczét, sehol sem találta és lármát ütött, István háromszor is elmondta, hogy egyetlen szelencze sincs a háznál, ott a czukor a pirított kenyér mellett. Ura is háromszor ismételte, ritkán bosszusan, a legtöbbször erőtlen fájdalommal: – Jól van, jól, hallottam már, kend egészen tele kiabálja az ember fejét.

Hát még a szobák, a hol oly kényelmesen lakott, a régi bútorok, a melyek mindenikéhez annyi drága emlék tapadt. Talán azok csak azért állanak még, ezekből csak azért maradt meg némi töredék, hogy kínozzák a hazatért gazdát s ne engedjék nyugodni. A néhol felszakított avagy újra csak tél-túl bedeszkázott padolaton mindjárt-mindjárt meg kelle botlania s ha leült, kedves, de megsántúlt zsölyeszéke ide-oda biczczent. A falakra sem nézhetett felindulás nélkül, drága fegyverei nem ragyogtak többé ott, az ősi képek elhasgatva vagy elcsúfitva néztek alá; nagyanyjának tisztes arczára épent bajúszt festett valaki szénnel, nagyatyja szájába pedig makrapipát. Semmi sem volt ép, semmi sem állott a maga helyén. Ez a felpattogzott asztal hajdan egyik vendégszobában foglalt helyet; azt az otromba ruhaszekrényt a tiszttartó szobájából keríthették ide; a pamlag bőr helyett házi szövettel volt bevonva, s annyi s oly sokféle szék állott mindenütt láb alatt, mint a zsibárus raktárában. Hiába fogott a rendezéshez; nem tudta visszavarázsolni a régi kényelmet, csint és nyugalmat. Félbehagyta, megint elkezdte, hamar belefáradt, oda ült pihenni iróasztalához s nézte, hogy hol állott hajdan a nagy kalamáris, a nagy rézporzó s az a sok irat, itt a hivatalosak, ott a magánügybeliek, galanddal összekötözve, márványkővel lenyomtatva.

Eszébe jutott minden, még az is, hogy egyszer bizonyos bonyolult ügy miatt késő éjig virrasztott itt jurátusával; neje többször benyitott hozzá, kérte, hogy feküdjék le, ne rontsa egészségét, holnap is nap; szóból szó kerekedett, összezördültek, magok sem tudták hogy’ s aztán egész éjjel se aludni, se dolgozni nem tudott.

– Szegény feleségem! – sóhajtá s mind komorabban húzogatta ki a záros, s most feltört fiókokat, a hol féltőbb iratait szokta tartani; a családi okleveleket, szerződéseket és kötelezvényeket. Összeszaggatott darabjokra sem talált, mégis mind kereste, s midőn abbanhagyta, önkénytelen hátradűlt a széken, gondolkozott és számlálgatta ujján a kötelezvények összegeit – mindenre jól emlékezett, mintha most olvasná – aztán öklével az asztalra ütött, s oly erős hangon kiáltá: – Negyvenezer pengő forint! – hogy az ablak alatt elmenő kis Mányi elsikoltá magát s ijedtében szaladt lefelé.

A többi szoba még szánandóbb állapotban volt. Mindeniket bejárta napjában kétszer-háromszor, mint valami kóbor lélek, a ki sehol sem tud nyugodni. A nagy, de üres ebédlő kongott; tisztán kivehette léptei visszhangját, a mit addig sohasem tapasztalt. Megütődött e természetes jelenségen, hátratekintett, nem látott ugyan senkit, de azért volt mit nézzen és nézte az árvaságra jutott pohárszéket, kifordult sarkú ajtóival, az összetört csillár lecsüngő vasát, a kapcsos szegek helyét, a hova az óra volt akasztva, e régi és derék szerzemény, a mely mindig pontosan járt s ütése az egész házban meghallatszott.

A nappali, a hálóterem, a fiúk, leányok és vendégek szobái sokkal több és szánandóbb látványt nyújtottak. Itt minden összetörve és széthányva hevert egymáson, itt mindent elváltoztatott a por, penész és senyvedés. Ő mégis mindent megismert és sokáig elsajnálkozott rajtok. Hogy’ is ne? Falun, különösen régi szabású nemeseinknél, minden bútornak megvan a maga jelentősége, története, mondhatni szentsége. Az apa nagyatyjától örökölte, a fiú ragaszkodik hozzájok szokásból, kegyeletből; ritkán vásárol egy-egy új darabot, legfeljebb valamely ünnepélyes alkalomra, ha házasodik vagy nagyobb hivatalt nyer, a mi szintén nagy esemény és szentesítő erejű. Így a büszkeség, kegyelet s gyöngédség ez emlékei annál drágábbak lesznek, mennél inkább vénűl a birtokos. Radnóthy elérzékenyűlve vizsgálta kedves bútorainak maradványait, megszemlélt minden zeg-zugot, fölemelt minden darabot s oly kimélettel tett helyre, mintha még hasznukat venné.

Szomorú foglalkozása azonban némi gyér örömben is részesítette. Néhány kedves könyvét találta meg a lomok között, jogi könyveit, a melyekből juratus korában censurára készűlt s a családi bibliát, a melyet a buzgó I. Rákóczi György fejedelem ajándékozott volt egyik ősének, saját kezével írva be nevét, a mint azt most is láthatni némely protestáns egyház ily ajándékbibliáján. Leült és forgatta a bibliát, a mely azon módon ép volt, csak ezüstkapcsait törték le; kedvencz helyein magától megnyilt mint régen, a czímlap előtti tiszta papir is megvolt, a hova a családfő híven bejegyezte a gyermekek születésének s halálának, házasodásának vagy férjhezmenetelének napját. Ott volt saját kézirata is; olvasta, mikor házasodott meg, mikor születtek gyermekei, három meghalt, kettő él – Isten őrizze meg őket a sors csapásaitól, jobban, mint apjokat – csak neje halálának napja nincs még beírva, hogy’ is írhatta volna be, hiszen azóta nem volt otthon, hanem be fogja irni – oh ez el nem mulasztható kötelesség.

És írt, nehezen írt – mily rossz a toll, a tinta meg fehér, valóságos szégyen, semmi sincs a háznál – de azért írt és sokat szenvedett. Neje halálának emléke egészen felújult benne, elképzelte, hogy a szegény asszony, a ki az immár az egész környékben kiütött oláh fölkelés elől egy éjjel futott el innét a közel városkába, mennyi ijedtséget állhatott ki; ő akkor nem volt otthon, jött, futott, repült volna, de lehetetlen volt; Kolozsvárott megbetegedett – Istenem minő napok voltak ezek – de hiába sietett volna hozzá, halva találta volna; el sem temethették illendően, ideiglenesen a városi templom sírboltjába tették le holttetemeit s csak később szállították ki a családiba, nem is tudja mikor, ő akkor már nagyon beteg volt, halálos beteg, most is az, talán sohasem gyógyul meg egészen.

E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelki ereje maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny különcz lett. Se munkára, se mulatságra nem tudta magát összeszedni; mindkettőt megkisérlé ugyan, de mindannyiszor visszasülyedt bosszúságába és merengésébe, a mi aztán egész elemévé vált.

Hol is keresett volna szórakozást? Régi jó szomszédai nem igen látogathatták; egyik a csatatéren maradt, másik fogságban szenvedett, harmadik bujdosott, s ha mégis valaki jőni talált, restelte, bosszankodott, mert meg sem vendégelhette becsületesen. Akaratlan és szüntelen csak a forradalomra és az oláh pusztításra fordúlt a beszéd; Radnóthy is panaszolt, vendége is. Emlegették a régi jó időket, a vármegye, az ország dolgait és szivökből elkeseredtek. Radnóthy nem olvasott hirlapot, gyűlölettel fordúlt el mindentől, a mi az új korszak szüleménye volt, lett legyen az eszme, ember, vagy nyomtatvány; egyik-másik vendégétől tudta meg, hogy mi újabb történik a két magyar hazában, mily rendeleteket ad ki Bach miniszter, ki lett Erdély kormányzója, hány kerületté olvasztották össze a magyar megyéket, székely és szász székeket, hogy idegen tisztviselők lepik el Erdélyt, német lábra állítanak mindent, még a faluk magyar nevét sem igen tűrik. Az ily s ezekhez hasonló ujságokat bár hányszor ismételték előtte, mindig szörnyű méregbe jött, a mely a beszéd folytán mély bánattá szelidűlt, s a végén keservesen elsiratta a magyar alkotmányt, nemzetet és királyt.

A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és búskomorabbá tették. Csak akkor derült fel, ha egy-egy gúnyos adomát hallott az idegen, leginkább Galicziából Erdélybe rendelt tisztviselőkről, az úgynevezett bezirkerekről, különösen arról, a ki a megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot sóhajtott s el-elmormolta fogai közt:

Ez volt az egyetlen nóta, a melyet néha elfütyölt vagy elmormolt, az egyetlen új dolog, a mi tetszését megnyerte. Mindig elmosolyodott, ha ajkára jött, aztán sóhajtott s megint elkomorult.

Legrosszabban töltötte ünnep- és vasárnapjait. A templomban sem találhatta föl a vigaszt és nyugalmat. Mit ér, hogy ülőhelye bántatlanúl áll a szószék közelében, a kántor híven kikeresi számára az éneklendő zsoltárt, ha nem láthatja kedves tiszteletesét, a kivel együtt vénült meg. Néhány hónap óta egy fiatal lelkész szolgál, a kit sehogy sem tud megszokni, ki nem állhatja bajúszos és szakállas arczát, rövid imádságait, a melyeket áhítatosan reszkető hang nélkül mond el, világias prédikáczióit, a melyek valóságos hirlapi czikkek, s kivált azt a sok új szót, a mi épen botrány. De hagyján, csak kegyúri kötelességeit teljesíthetné. Meg kellene fedetni a templom rozzant födelét, javítni valamivel a lelkész leolvadt fizetését és nincs pénze. Ez több volt bosszúságnál, fájdalom volt, s még inkább elrontotta vasárnapjait, a már csak emlékezetben élő jó vasárnapokat.

Szégyelni kezdette szegénységét, mint valami bűnt, s koronként hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással, ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények között. Először is elcsapott tiszttartójával gyűlt meg a baja, a ki ugyan másnap kitakarodott az udvarból, de roppant hosszú számadást hagyott hátra s nem épen szerény követelésekkel állott elő, s pörrel fenyegette hajdani gazdáját, ha ki nem elégíti. Radnóthy egy zugba lökte számadását, levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem lehet oly törvényszék, a mely tiszttartójának igazat adjon, a ki a zavaros időt és távollétét felhasználva, csalta-lopta s mindezt még meg is akarja fizettetni vele. Az egész ügyre többé nem is gondolt s új tiszttartó keresésével töltötte idejét. Hirtelen nem talált kedve-szerintit, s minthogy most különben nem is adhatott nagyobb fizetést s leginkább maga akart gazdálkodni, ideiglenesen egy írástudó közszékely gazdát vett föl, a kit csak számtartónak nevezett, mert a csekélyebb fizetéshez csekélyebb czím illik. Hanem azért oly fenhéjázó parancsolatokat adott ki, mint gazdasága virágzó idején. E mellett igyekezett mindent a régi lábra állítani vissza. Mindenütt kerestette régi szakácsát, egyik jobbágya fiát, a kit ő taníttatott volt ki a főispán udvarában, mert neki csak az tud főzni; de minthogy e híres szakács a forradalomban egy tábornok konyhájához szegődött, s azóta senkisem hallotta hírét, kénytelen volt szakácsnőt fogadni. Fogadott is Kolozsvárról egy meglehetős drágát, a ki gazdasszony czíme alatt el is foglalta a konyhaépületet, de nem volt miből gazdasszonykodnia. A háromszori csengetés újra divatba jött. A bivalost letette törvénytelen béresi méltóságáról, noha a bivalok száma csak egyetlenegyre apadt. Hozzákezdett udvarháza javításához is, de csak annál maradt, hogy új kőczímert csináltatott. A pajtákat és istállókat egészen újra akarta építtetni, pedig nem volt többje annál a három lónál, a melyekkel hazajött, néhány ökörnél és tehénnél, a melyeket otthon talált.

– Majd lesz, – mondá sokszor – rendet csinál, fölmondja a bérbe adott földeket, maga fog míveltetni mindent, fenyegette a curialistákat, hogy adják vissza elfoglalt földjeit, mert törvényszék elébe állíttatja őket, katonákat hozat reájok, de másnap már mindenről megfeledkezett, új bosszúság törülte el a régit, most az adó miatt pörölt a jegyzővel, majd a közmunkát sürgető falusi birót kergette ki szobájából vagy pedig búskomoly mélájába sülyedt s napokig nem lépte át küszöbét.

Ilyenkor a legtöbbször olvasott. Előszedte megmaradt könyveit, még egyszer áttanulta a magyar törvénytárt és történelmet, s politikai elmélkedésekbe merült. Szorosan véve nem tartozott azon két politikai nagy párt egyikéhez sem, a melyek egy századnegyed óta oly szenvedélyesen küzdöttek egymással a megye- és országgyűléseken. Nem volt kormánypárti, de teljesen ellenzéki sem, természeténél fogva hajlott a conservatismushoz, de fogékonysága s a közhangulat a reformok felé ragadták. Becsületes táblabiró, derék magyar nemes volt, a ki büszkébb őseire, mint kiváltságaira, s a kiben a régi és új eszmék sajátságos vegyületben olvadtak össze. A nemesi tekintélyre sokat tartott, de atyai indulattal viseltetett jobbágyai iránt s az úrbéri ügyekben mindig a szabadelvűekkel szavazott. Látköre korlátolt volt, a vármegyeháza ablakából szemlélte a világot, de ösztönszerüleg visszariadt a kihívó, koczkáztató politikától. Nem sokat olvasott, kevesett beszélt, de annál tevékenyebb tisztviselő volt, általában áldozatra kész hazafi, a ki egész optimismussal csüngött nemzete jövőjén. Most pessimista vált belőle. Bár a forradalmat betegágyban élte át, s csak egy pár hét óta van otthon, politikai érzülete egészen megváltozott. Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki benne, de egyszermind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel udvarházát, a kikkel annyi jót tett, mint magánember s a kiknek érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az ősök bölcseségét. Most seholsem látott hiányt; kegyelettel olvasott át minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt s az állambölcseség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan tevékeny férfiú, a ki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségében szemlélődővé vált. Visszaélte magát a multba s mindarról álmodozott, hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé lőn, hogy a democratiai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a jelentől s gyönyörrel olvasta a mult lapjain a magyar nemzet, azaz a nemesség örök dicsőségét.

– A nemesség szerzette e hazát, – mondogatta magában – nyolcz századon át, a legnehezebb körülmények között is, jól-rosszul meg tudta tartani, sohasem vesztette el egészen, egyszer került a democratia kezébe s ím örökre elveszett.

Ez elmélkedő álmodozások között elfeledte, hogy gazdálkodni kellene s már egy pár nap óta nem tette meg szokott gazdasági körútját. Ki-kiindult hát a komondor kiséretében, hogy mint hajdan, saját szemével lásson dolgai után. Benézett az istállóba, beszélt a kocsissal, de nem meglevő lovairól, hanem a hajdaniakról; dicsekedett velök, sajnálkozott rajtok, s elballagott meg sem mondva, hogy tulajdonkép miért jött. A csűrben mindazokat a régi nagy asztagokat és boglyákat emlegette, a melyek seholsem voltak s nem figyelt a számtartóra, a ki a leendőkről okoskodott. Némely cselédjét a helyett, hogy munkára ösztönözte volna, restségre szoktatta, mert sokáig elbeszélt velök udvarháza földulatásáról és ismételve megkérdett minden apró részletet. A napszámosokat rendesen szidalmazta, hogy oly drágáért dolgoznak, holott hajdan mint jobbágyoknak ingyen kellett dolgozniok. A kertben legtöbbet a beomlott kő Neptunnal vesződött, így is fölállíttatta, amúgy is, s midőn teljességgel nem akart jönni orrán-száján a kis patak vize, fenyegette a kertészt, a ki nem volt már szolgálatjában, hogy megtanítja becsületre. Aztán sétált egyet, s eltévedt a gyomfölverte ösvényeken, s csak nagy bajjal ért el malmához, gazdasága egyik fő jövedelem-forrásához; nézte a malomkerekek forgását, hallgatta a víz moraját s nagyfáradtan tért haza ebédelni, szentül hivén, hogy egyet-mást valahára rendbe hozott.

Ebéd alatt rendesen elkomorult, egyes-egyedül ülvén a nagy kongó ebédlőben és sokáig várakozva az ételekre. Ritkán ízlett valami; az új gazdasszony nem tudta jól készíteni kedvencz ételeit, a miért sokat zsémbelt Istvánra, István meg a gazdasszonyra. De valóságos étvágya alig volt ezeriben egyszer. Néha csak megkóstolta az ételeket, aztán merőn nézett a levegőbe. Látni vélte családját, vendégeit, a kik hajdan körülülték e hosszú asztalt. Az asztalfőn neje foglalt helyet, itt egyik jó barátja, túl a tiszteletes, a ki mindennapos volt a háznál, jobbról fia, a kit, Isten tudja, mikor lát, balról leánya, a ki Bécsben van, s így tovább. Oly élénken látta mindeniket, mintha valósággal ott ülnének, hallani képzelte őket, a mint susognak, nevetnek, tréfálkoznak. A látomás eltünt, megjelent, újra eltünt, és nem látott senkit, csak az asztal végén ülő juratusát, aztán azt sem látta, de mintha hirtelen megnépesülne a terem, több volna a vendég, poharak csendülnének, felköszöntések hangzanának és zene riadozna, mint annyiszor nevenapján. Valóban nem álmodott, kinn a tornáczon czigányok húzták, a régi jó szokás szerint. Ő nem is tudta, hogy ma nevenapja van, bámész arczczal hallgatta a jól ismert nótákat, de csakhamar e kiáltással szakította félbe:

– Elég már, elég! – és szíve eltelt keserűséggel.

Délutánjait nagyrészt a tornáczon töltötte. Unta magát és sokáig elnézett mindent, udvarháza árnyát a folyóvíz-tükrében, az eszterhaj fecske-fészkeit, egy-egy légben úszó karvalyt, a vándor felhőket, a nap lementét s a szürkületben nyugtalanul repdeső denevéreket. A mint sötétült s megkondult az esteli harangszó, mind elhagyottabbnak érezte magát; némi gyűlölséggel nézett le a falura, a hol világosodtak az ablakok, összecsoportosult a család, vígan fogott vacsorához, hamar kioltotta a gyertyát s édes álomba merült. Ritkán vacsorált, sokáig kinn ült, mert kerülte az álom, de ha elálmosodott is, nem könnyen aludt el, nem engedték kisérteties látomásai s fel-felköltötte a zaj.

A puszta vagy romlásnak indult épületekben mindig hallhatni bizonyos rejtélyes hangot, a mely félelmet, baljóslatot kelt a lélekben, nem hagyja aludni a nyugodni vágyót s megbabonázza az álmokat. Szüntelen fú bennök a szél, nem tudni honnan. Eleinte alig hallható zokogással kezdi, aztán nagyot sóhajt, mintha azt mondaná: jaj! s valami lehull, vakolat vagy tégladarab; majd dörömbölni kezd s kinyit egy ablakot vagy ajtót, a melynek megrozsdásodott sarka csikordulva ríjja: fáj, fáj! Máskor egyhangú kip-kop dobogások hallszanak, a melyeket egy-egy mély húh üvöltés szaggat meg; hirtelen csend áll be, de nem sokáig tart, halk nyöszörgés reszkedez, a kis gyermek sirásához hasonló, a mely lassanként tompa zúgássá erősödik s heregni kezd az egész épület, mintha vihart érzene s összeomlani vágynék. Radnóthy órákig elhallgatta e hangokat ébren s félálomban. Úgy rémlett neki, mintha szellemek látogatnák, a kik nem nyughatnak a sírban, a multakról suttognak, gyönyörködve tépik föl sebeit, s reá akarják dönteni a házat koporsóúl. Hánykódásai közben eszébe jutott minden, a mi szívének valaha fájt. Ifjúkori vágyai és szenvedései; a megyei pártharczok és ellenségeinek cselszövényei, rágalmai; a férji és szülői gondok; három gyermekének halála és haldokló neje; honvéd-huszár fiának harczi küzdelme, új meg új alakban: most egy ágyugolyó zúzza szét karját, majd egy kozák lándzsája szúrja agyon s trombitahang és ágyudörej tölti be a levegőt. Gyakran kiugrott ágyából s félrehúzta a függönyöket. De minden csendes volt; a hold épen a templom irányában szállott lefelé, a rejtélyes hangok is elnémultak, s ő nehéz, mély álomba merült, a mely jobban kifárasztotta az ébrenlétnél.