III.
Az ily éjszakákra virradó reggelek voltak legkomorabb órái. Meg-megszállotta a halál gondolata s még inkább az, hogy megszakad benne a régi hírneves család. Egyetlenegy fiáról, a ki a magyar hadseregben szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor megsiratta, mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlenegy leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes özvegyénél, a ki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmakor, vitte volt el magával, hogy lásson egy kis világot s gyakorolja magát a német nyelvben. A leányka egész ott mulatását nehány hónapra szabta, de a háborús idők odarekesztették, azóta nem tud felőle semmit. Írt ide, írt oda, hol fia, hol leánya után, most az ezredesnének, majd barátjainak, kétszer küldött el hetenként a postára, mind hiába. István mindig üres kézzel jött vissza, hogy búsítsa urát és szidalmat nyerjen fáradsága jutalmául, holott egész évi fizetését örömest odaadta volna a postamesternek, ha szánakozik rajta, s abból a nagy halom levélből odadob neki legalább egyet.
Ilyenkor aztán egész nap a gyermekekről folyt a beszéd; eldícsérték, elsajnálták a kis Gézát s a kis Erzsit, kik ugyan elég nagyok voltak már, egyik tizenkilencz éves, a másik tizenhét, de ők jobb’ szerették így nevezni. A jó cseléd még akkor szokott volt erre, midőn ölben hordozta őket, az apa pedig gyöngéd pillanataiban mindig így szólott hozzájok, s most folyvást e pillanatok varázsa alatt áll. A kis Gézából más körülmények között könnyen válhatnék alispán vagy épen főispán; István tábornoknak szánta, hiszen mikor a méltóságos úr beteg volt, ő látta mint hadnagyocskát s legszebben lovagolt az egész ezredben. A kis Erzsi a Küküllő mentén legszebb leánynyá nőhetett fel – folytatta az apa – a régi jó időben mily jó szerencsét tehetett volna; István hozzátette, hogy egész Erdélyben nincs olyan leány, akármely gróf szerencséjének tarthatja, ha hozzámegy; dejszen látta ő az utolsó tisztújítás alkalmával, hogy’ nézett a főispán fia a még csak tizenötéves leánykára, pedig az meg tudja itélni a leányokat, a legelső gavallér Kolozsvárott.
Soha még a világon nem volt két ily derék és okos gyermek, ismételték untalan, és mélyen sóhajtottak reá. Ily beszélgetés alatt aztán szépen összebékéltek; az úr elfeledte, hogy a cseléd ma sem hozott levelet, a cseléd örült ura csendesedésének és vigasztalni bátorkodott. Sokszor meg is vigasztalta. Paraszt egyszerűségében annyi bensőséggel beszélt, oly mély hittel mondogatta: az Isten nem hagyja el, a ki benne bízik, az Isten akkor is jóra szokta fordítani az emberek dolgát, mikor nem vélik, hogy Radnóthy úgy hallgatott reá, mint a papra. Remélni kezdett. Meg-megveregette a hű cseléd vállát s enyhülve mondá: – Hallgassa meg az Úristen kendet s adjon nekünk még egy jó napot.
Egy ily, legalább jónak látszó nap csakugyan el is érkezett. Egy reggel nagy örömmel rohant be hozzá István, folyvást kiáltva: – Levelet hoztam, két levelet hoztam. Radnóthy mohón kapta ki kezéből a leveleket, de nem merte mindjárt fölbontani, sokáig nézegette s a remény és aggodalom fölindulásai közt is feltünt neki, hogy többé nem czímezik alispánnak s a praedicatumot is kifeledték. Több hónap óta ez az első levél; hajdan minden nap kapott kettőt-hármat, illően czímezve; mindig a papirvágó ollóval vágta fel a pecsétet s odaírta: vettem die mensis ekkor s ekkor. Most is az olló után nyult, haragudott, hogy ezt is elrabolták, s rossz kedvébe ismét visszaesve, törte föl a leveleket. Egyik levél az ezredesnétől jött s össze-vissza, hol magyarul, hol németül volt írva, annyit mégis kivehetett belőle, hogy egy évig rendületlenül vagy épen nem járt posta Bécsből Erdélybe, az ember hiába írt; sógora újabb leveleit csak a mult héten vette, számszerint tízet, eltévedtek a rossz czímzés miatt, mert ők nem laktak folyvást Bécsben, hanem hol Gratzban, hol Salzburgban; szegény testvére halálát nagyon sajnálja, bizonyosan rosszul ápolták, hibásan gyógyították, hiszen egész Erdélyben alig van valamirevaló orvos, a nyáron lerándul Erzsivel s ott tölti az őszt október végéig.
Erzsi is mellékelt a levélhez egy kis czédulát, a mely így hangzott: «Kedves papa! Sokat búsultam szegény mama halálán – papát sokszor emlegetjük – küldjön nekem egy kis pénzt – a télen sok báli ruhát csináltattam, – aztán tavaszira és nyárira is kell – máskor többet írok – most nem érkezem – megyek egy soirée dansante-ba – ott lesz Kahlenberger kapitány is – igen mulatságos ember. Csókolja Erzsi. Papa el ne feledkezzék a pénzküldésről.»
A másik levél Milanóban kelt s úgy látszik, fiának egyik barátja írta, a kivel együtt sorozták be. Az egész rövid tudósítás oda ment ki, hogy Géza már régóta beteg, még most is kórházban fekszik, ezért nem írhat, de – hála Istennek – túl van már a veszedelmen s több tekintetből jó volna neki egy kis pénzt küldeni.
Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyost tudhat, mégis e levelek leverően hatottak reá. Egy kis vigasztalást, a szeretetnek egy kis melegét várta vagy legalább körülményes tudósítást – és száraz jelentést kapott. Többször elolvasta mind a két levelet, meg-megütögette, hogy kirázódjék a rézpor, de akkor is csak annyit olvashatott ki belőle, mint azelőtt. Jól esett volna szívének elérzékenyülni, kibúsulnia magát s haragudnia kellett. A milanói levélre még elmondogatta: – Szegény jó fiam, édes kis Gézácskám, mennyit szenvedhettél! de midőn sógorasszonya és leánya levelére jött a sor, kitört belőle a méltatlankodás: – Ez az Erzsi egészen más leány lett. Tánczol, vígad, holott az anyja meghalt, bátyja betegen fekszik, atyja koldusbotra jutott. Négy sort írni is alig van ideje, mert bálba kellett menni, hogy ihogjon-vihogjon valami Eggerbergerrel. – Még azt sem írja, hogy csókolja kezét engedelmes leánya, csak azt veti oda: csókolja Erzsi. Ugyan úgy-e? Hogy’ fölvitte Isten a dolgát. Fölfordult minden, megváltozott minden, még a gyermeki szív is. Sógorasszonyom rontotta el szegényt bizonyosan. De miért is engedtem, hogy magával vigye? Hiába… Ugy kell nekem!… Azt kivántam, hogy lásson világot, tanuljon meg jobban németül, művelődjék. Hiába!… A magyar nemes embernek mindig Bécs volt a paradicsoma, a magyar úri asszonynak jobban kell tudni németül, mint magyarul, csak úgy művelt. Úgy kell nekem!… Szegény Erzsit hogy’ elbolondíthatja nagynénje, az a cziczomás teremtés, a ki vénségére is nagy bolond vuklikat visel. S mennyi ostobaságot ír össze. Hogy nincs Erdélyben valamirevaló orvos. Neki semmi sem tetszik, a mi nem bécsi, pedig ő szegény senkinek sem tetszik Bécsben; soh’ sem volt se szép, se eszes, az ezredes is alkalmasint pénzéért vette el. Mennyire elütött boldogult feleségemtől, ha ő élne – Istenem, ha élne: – beh nem aggódnám ezért a rossz leányért.
Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig födözte a folyó költségeket, a jószág ujonnan beruházása pedig csak a kegyes óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett folyamodni vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egy pár száz forintot összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett, s még folyvást gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa legpénztelenebb országa volt. Most nagy bajjal újra összeszerzett egy pár száz forintot fia és leánya számára, de ez kezdetnek sem volt elég, e mellett a gazdaság folytatása és saját magánszükségei is pénzt igényeltek. Hajdani adósai, a kiknek kötelezvényei udvarháza földúlásakor elégtek, részint kivándoroltak vagy elpusztultak, részint nem akarnak adósságaikról tudni; ügyvéde be is pöröltette őket, de az új törvényszékeket még csak most rendezik, a pör hosszasan folyhat, s az eredmény akkor is kétséges. El kellett tehát adni valamit, mit adjon el, csak ez lehetett a kérdés. A számtartó váltig javasolta, hogy az új félfödelű hintóért s a három almásszürke lóért szép pénzt adnának, úgy sincs szükség reájok; a hintó használatlanul romlik a rossz kocsiszínben, a majorság költ benne, a lovak meg ok nélkül eszik a sok drága zabot és szénát.
– Hát én mivel utazom aztán, számtartó uram? – csattant föl Radnóthy. – Azt akarja, hogy bivalokat fogassak hintómba? A számtartó uraméból eszi-e az a három ló a zabot és szénát, hogy úgy sajnálja? Ki az oka, hogy a hintó romlik? Tüstént csináltassa meg a kocsiszínt, a kis sánta Mányi kergesse el a majorságot. Ezt még nem is tudtam. Miért nem mondotta előbb? Udvaromban én tudok meg mindent legutoljára. Ez valóságos szekatura!
A számtartó nem merte megjegyezni, hogy a méltóságos úr, mióta hazajött, még egyszer sem fogatott be, sehova sem utazott, ha pedig épen ki akarna kocsikázni, ott a gazdasági fogat, a melyet nemrég vétetett, azok is csak lovak, s ilyen nyomorúságos időben senkinék sem válnék szégyenére. E helyett egy nagy darab határszéli föld eladását indítványozta, a melyre a szomszédbirtokos, a mint tisztje mondja, rég áhítozik és jó pénzt megadna érette.
– Ősi birtokomból adjak el valamit – folytatta Radnóthy még hevesebben – azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem városi ház, a melyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberé. Úgy adom át fiamnak, a mint atyámtól örököltem. Annak a grófnak adjam el, a ki mindig ellenségem volt, alispánná választatásomat is ellenezte? Soha. Inkább éhen halok meg. Bezzeg szeretné az én szép földemmel kikerekíteni az ő dib-dáb földjeit – semmi sem lesz belőle – számtartó uram pedig ne czimboráljon az én ellenségem embereivel.
A számtartó most is hallgatott, nem merte megjegyezni, hogy az a szép darab föld az idén is vetetlen maradt, mert az elcsapott tiszttartó nem bírta megmíveltetni, sőt még azt is elmulasztá, hogy felébe adja ki; új indítványnyal állott elő, tanácsolta, hogy állíttassa helyre pálinkafőzőjét, árultassa saját pálinkáját a falu korcsmáján, mert bizony most a mástól vett pálinka árultatása keveset jövedelmez.
– Mit, én pálinkát főzessek, a finánczokkal vesződjem, törvénytelen adót szaporítsak? Számtartó uram ilyeneket ne merjen nekem beszélni. A pipát is azért hagyom el, hogy ne szaglálódjanak utánam a finánczok. Én pálinkát főzessek? Hogy’ jut eszébe ilyesmi? Teremtette, nem tanácsolná azt is, hogy álljak be bezirkernek, mert akkor több jövedelmem lesz.
A számtartó nem mert egy darabig szólani. Radnóthy hevesen járt fel s alá, s folyvást a törvénytelen adó ellen dühöngött. Később, midőn csendesülni kezdett, a számtartó újra bátorságot vett, s az erdő eladását hozta szóba.
– Azt a szép erdőt – kiáltá újra Radnóthy – az valóságos prédálás lenne. Nem tudja, számtartó uram, hogy ezelőtt egy hónappal is el akartunk adni belőle egy darabot, vagy ötven szekér fát, s mily keveset igért a vásárhelyi pálinkafőző. Most sem ad többet. A jó gazdának mindent a maga idejében kell eladni, a mikor ára van s nem elprédálni, csakhogy pénzt lásson. Mindig úgy tettem és soh’ sem bántam meg.
Valóban igazat mondott; hajdan jó gazda volt, s talán még most is az, ha nem éri annyi politikai és családi csapás és jószága régi állapotjában van, de ez az örökös összetévesztése a múltnak és jelennek, hol büszkeségből, hol bánatból, hol bosszúságból, ez az örökös tervezés, tétlen álmodozás, zavarba hozták minden dolgát és szakadatlan keserítették. Most is alig egyezett belé az erdő eladásába, már megbánta, más tervet dolgozott ki, s midőn mégis el kellett adnia, vigasztalhatatlan lőn. Azt hitte, hogy az egész megye csak róla beszél, hogyan pazarolja erdejét, mily rossz gazda, mily koldus méltóságos úr, mily ütött-kopott alispán, a ki meggyalázza egész multját.
E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömöt, a melyet gyermekei feltalálása keltett szívében. Eddig gyermekeiért búsult, most meg mind azon tépelődött, hogy miből fogja őket rangjokhoz méltóan eltartani. Mennyi költsége lesz ezután: leánya már eladó, fia egész ember, sógorasszonya meglátogatja e nyáron, a kit illően kell fogadni; minderre pénz kell s a mindennapi költségeket is alig képes fedezni. Kettőzött hévvel fogott gazdasága rendezéséhez és kettőzött hévvel rontotta el mindazt, a mit a jó számtartó valahogy rendbehozott. Kivált elfoglalt földjeinek visszaszerzése vált rögeszméjévé. Ha ezek most kezén vannak, ha curialistái teljesítik tartozásukat, talán erdejét sem kénytelen eladni, sóhajtott gyakran, az a gondolat pedig, hogy ősi birtokát idegen bitorolja, egészen föllázította.
– Miért menjek panaszra, miért pöröljek? – mondogatta számtartójának – még azt fogják gondolni ezek a bezirkerek, hogy nincs igazam. A mi az enyém, visszafoglalom; kiverem belőle azokat a gazembereket, panaszoljanak, pöröljenek ők extra dominium, nekik nincs igazok. Ügyvédem mind csak halogatja a dolgot, még pört sem mer kezdeni, azt mondja várjunk, a míg enyhül egy kicsit ez a fölfordult világ. Mire várni annyit, azzal csak az ő malmukra hajtjuk a vizet, kurtán kell őket fogni, hogy féljenek, rájok kell ijeszteni, letörni szarvukat, fenntartani az auctoritást. Számtartó uram ahhoz nem ért, azért paczkáznak velünk. Megmutatom én nekik, hogy most is az vagyok, a ki voltam. Induljon tüstént, admoneálja curialistáimat, a maga módja szerint, egész ünnepélyességgel, hogy három nap alatt vagy kitakarodjanak birtokomból, vagy fizessék meg az eddigi tartozást, és szerződjenek újra: különben erőszakkal vettetem ki őket az utczára, a milyen igaz, hogy Radnóthy Eleknek hívnak s maig is törvényes alispánja vagyok a vármegyének.
Ki az erdélyi viszonyokat nem ismeri, alig értheti Radnóthy földfoglalási ügybaját. Az erdélyi nemeseknek rendes jobbágyaikon kívül még számos oly szolgálattevő emberök volt, kik némikép hasonlítottak ugyan a jobbágyokhoz, de tulajdonkép nem voltak azok. A dolgozó kéz száma tevén a legtöbb jószág becsét, majd minden gazdagabb nemes betelepítette nélkülözhetőbb curialis földjeit. E lakosok között különböző fokozat volt, s a vidék és viszonyok szerint hol curialistáknak, hol hurubásoknak neveztettek. Csak fejöktől fizettek adót, de nem egyszersmind telköktől, a mely nemesi volt. Napszámban dolgoztak a földesúrnak, vagy rendes cselédi szolgálatot tettek, vagy épen haszonbért fizettek. Midőn a jobbágyok fölszabadultak, a curialisták viszonya a földesúrhoz természetesen a régi maradt. A legtöbb curialistának nem férvén fejébe, hogy miért nem szabadult föl ő is, holott sorsa hasonló volt a jobbágyéhoz, kezdte megtagadni eddigi tartozását, a forradalom folyama alatt pedig épen oly sajátjának tartott minden kezénlevőt, mint a jobbágy, sőt még foglalt is hozzá valamit. Kivált az oláh curialisták voltak erőszakosak s foglalásaikhoz még akkor is ragaszkodtak, midőn másnemű kihágásokkal már föl kelle hagyniok. Ez állapot 1850-ben még teljes virágzásban állott; Bach kormánya épen nem sietett a bajt orvosolni; az új tisztviselők, a kik ellenszenvvel viseltettek a magyar nemesség iránt, inkább a curialisták érdekeit pártolták, s a közigazgatási eljárástól a törvényszékire utasították a földesurakat. Csak később kezdett rendes kerékvágásba zökkenni e kérdés, de még ezután is nem egy pörre adott alkalmat s folyvást táplálta a magyar és oláh elem közti surlódást.
Radnóthynak számos ily curialistája volt, különösen az oláhok közt, a kik a falu lakosságának felét tették. Közéjök tartozott hajdani kertésze is, a kinek alig négy éve, hogy új házat építtetett, s eddigi illetékét egy jó darab kukoriczafölddel toldá meg. Erre haragudott leginkább, nemcsak azért, mert legtöbbet bitorolt, hanem azért is, hogy a régi gazdasszonyt elcsábította a háztól és nőül vette. E mellett gyanúja volt reá, hogy udvarháza kipusztításakor egy kézre játszott a dúló népcsoporttal, s a gazdasszonynyal együtt sokat eltakarított fölkelhetőiből. E leghálátlanabb és leghatalmasb ember megbüntetésével akart példát adni a többieknek, azért a három nap eltelte után, először is ehhez küldé Istvánt, hogy nézze meg, vajon kiköltözött-e már lakából.
István nagy kedvvel teljesíté e parancsolatot ő is haragudott a kertészre, mert elszerette előle a gazdasszonyt, a kire hajdan ő is kacsintgatott volt, kiszemelve végnapjai gyámolául, s midőn visszatért, egész kárörömmel jelenté urának, hogy – engedelemmel legyen mondva – a kertész azt kérdezte tőle: megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily ostobaságot izen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztök, száz kicsapott alispán is jöhet reá, mind kiveri őket.
– Majd meglássuk, holnap olyan példát teszek rajta, hogy az egész falu elhül belé, – mondá Radnóthy, a kit ez esemény egészen fölpezsdített – kend meg ne szóljon senkinek, megtudhatnák a falusiak, besúghatnák a kertésznek; hajnalban minden cseléd itt a tornáczon legyen, adjon nekik bőven pálinkát, a számtartó is itt legyen, kend aludjék egész délután s ne feküdjék le az éjjel, hogy engem minél korábban fölkelthessen.
Hajnalban az udvarház tornácza egész hadiszállássá változott. Radnóthy fölfegyverezte cselédeit, kard és puska hiányában, kit a mivel lehetett. István rézfokost villogtatott, a béresek vasvillával hadonáztak, a bivalos petrenczés rudat emelt, a kocsis ásót élesített, a darabont egy kaszát egyenesített ki. Maga Radnóthy kardot kötött, egy nem rég a padláson megtalált régi kardot, a melylyel hajdan a megyegyűlésekre járt. Mint a jó hadvezér bátorítgatta csapatját, töltötte nekik a pálinkás poharakat és pirongatta a számtartót, a ki folyvást le akarta beszélni ez erőszakos lépésről. Egész elemében volt, megyei brachium vezetőjének képzelte magát, mely minőségben – mert Erdélyben az alispánok vezették a brachiumot – hajdan annyiszor hajtá végre a törvényt.
E kellemes izgatottság mozgékonynyá s még tréfássá is tette: szóval hazajötte óta ez volt első vidám napja; mintha vesztét érezte volna, oly jól esett neki e bizarr szeszély s általa mintegy enyhűlni látszott.
Hosszas készülődés és tervelgetés után végre kiindultak. Elől ment a komondor, mint valami előörs, utána István, a ki hadnagyként vezette a többit, hátúl ballagtak a vezérek: Radnóthy és a számtartó, ez utóbbi nagy kénytelenséggel emelvén egy dorongot. A konyhaépületnél tartalékcsapatúl hozzájok csatlakozott a gazdasszony és a kis sánta Mányi, a kik nem voltak ugyan fölfegyverkezve, de annál többet fecsegtek, sápítoztak. Minél közelebb érkezett a csapat az ostromlandó házhoz, annál inkább csillapúlt vérszomja. A bivalos arra emlékezett, hogy a kertésznek puskája van; a béres pisztolyairól is tudott valamit, a mi a darabontot nagy félelembe ejté. Maga István is gondolkozóba esett, különösen arról gondolkozott, hogy mily jó lenne, ha a kertésznek nem volna puskája, de még pisztolya sem. – Azonban késő volt minden habozás. A komondor megkezdte már a támadást, összetűzvén a kertész kutyájával, mire aztán István jelt adott a rohamra, szívére kötvén a csapatnak, hogy a puskától ne féljenek, azzal csak egyszer lehet lőni s ha akkor az ember a földre dobban, kutya baja sem lesz, s egy ugrással semmivé teheti az ellenséget.
Csakugyan az történt meg, a mitől féltek. Az álmából fölvert kertész puskával állott ki a küszöbre, csúnyán fenyegetőzött, hogy a ki közel jő, lelövi, mint a kutyát, s czélozgatni kezde. Legelőször a darabont ijedt meg s követvén István utasítását, ledobbant a földre, mi által jobb és balszárny egyaránt zavarba jött, mert a többiek s maga István is, megfeledkezvén a hadi cselről, futásnak eredtek, s mind keresztülbuktak rajta. Csak a vezérek állottak még az egész csapatból, de ezek támadás helyett egymással küzdöttek; ugyanis Radnóthy kihúzván kardját, egymaga akart rárohanni a kertészre, a mit a számtartó jónak látott meg nem engedni s félre húzta-vonta urát. Szóval az egész hadjárat dugába dűl, ha a véletlen nem segít.
– Az Istenért, mit csinálsz, itt emberhalál lesz, tedd le azt a puskát – sikoltá a kertész felesége s elkezdett sírni.
– Menj be innét, ez nem asszonynak való dolog – csitítá és tolta be feleségét a kertész.
– Egy tapodtat sem megyek, inkább engem lőjj meg; add ide azt a puskát. Gyilkos akarsz lenni? Gyilkos… gyilkos… gyilkos! – rikoltott az asszony, megragadva a puskát, hogy férje kezéből kitekerje.
– Ejnye teringette, ereszd el azt a puskát, hiszen nincsen megtöltve, nem is az enyém, a jegyzőé, a minap hagyta itt, hogy vigyem be a városba igazítás végett – nyugtatá feleségét a jó férj.
E nyilatkozatra kezdé magát összeszedni a csapat. Először István vőn újra bátorságot, szörnyen szégyelvén megfutamodását. A többi követte s a kertészt, a ki még mindig feleségével küzdött, csakhamar körülvették. Ekkor minden ponton megkezdődött a támadás, s valóságos hadi lárma keletkezett. István elől birkózott a kertészszel, a béres hátúl ütötte ugyancsak a kertészt. A kertészné sírva, nyelvelve, átkozódva seprűzte a kocsist. A bivalos rettenetesen forgatta a petrenczés rudat, nem ütött ugyan senkit, de hangjával majdnem egy ostromágyút helyettesített. A gazdasszony szidalmazta a kertésznét, a hajdani gazdasszonyt, a kis Mányi mind azt visította: – Jaj csak a méltóságos urat meg ne ütnék! – A szomszédból odagyűlt kutyák versenyt ugattak az udvari komondorral s a kertész kutyájával; a számtartó pedig, a ki tétlenűl állott s csak Radnóthyt igyekezett védelmezni, koronként föl-fölsóhajtott:
– Uram Isten, mi lesz ebből?
– Az lesz, számtartó uram – felelt Radnóthy kardjával suhintva – hogy visszafoglaljuk telkünket s elrettentő példát adunk a többieknek. – No csak szaporán munkára! Vessétek ki a gazembert feleségestül, bútorostul, gyermekestül – folytatá a küzdőkhöz fordúlva – az utczára vessétek ki, a világ csúfjára. A ki legelőször kiveti, az lesz helyette curialistám.
– Dejszen megkeserűli ezt méltóságod – dühöngött a földre nyomott s eldöngetett kertész, hirtelen fölugorva s Radnóthy elé állva – olyan pörbe keverem, hogy oda fizeti mindenét, utolsó fillérig s a tömlöczben rothad.
– Mit? Még az orrom alatt mersz hadonázni, te rabló, te tolvaj! – kiáltá Radnóthy hirtelen haragra gyúlva s hozzá vágott kardjával.
– Jaj gyilkos, kiontotta a véremet, megbénított, szerencsétlenné tett egész életemre. Segítség, segítség! – ordítá a kertész, a hogy’ száján kifért, örülve a karjára kapott nem mély, de jókora sebnek. Rohant a faluba, fellármázni az embereket, panaszra szaladt a jegyzőhöz, a ki tüstént kocsira ültette, s azon véresen küldé a kerületi biztoshoz, maga pedig sietett lecsendesíteni a falusiakat, a kik már vasvillára kaptak, az oláhok a kertész, s némelyek a magyarok közűl Radnóthy segítségére sietve.
– Megmondtam, hogy ez lesz belőle – mondá a számtartó – dorongjával döfölve a kerítést. Nem hitt nekem a méltóságos úr, s ime, mekkora baj gyűl fejünkre.
– Mit mondott meg, számtartó uram? Nem mondott meg semmit, ostobát mondott mindig. Mi lesz belőle? Hát abból mi lett, midőn ezelőtt húsz évvel elszántott földemet fölfegyverzett jobbágyaimmal szereztem vissza, csúfosan elvervén szomszédom embereit? Pedig az sokkal csekélyebb dolog volt. Tudom én a törvényt, azért tettem censurát Maros-Vásárhelytt a királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemes ember curiáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját földjéről?
– Rég volt az, méltóságos uram! – jegyzé meg félénken a számtartó.
– Rég volt, rég volt! de csak annyira föl nem fordúlt a világ, hogy curiámat is elvitassák tőlem. Elvették jobbágyaimat, ám legyen, adót fizetek, Isten neki, de szeretném én látni azt a prókátort, a ki curiámat elpörli. Majd megmutatom én, mi az igazság, egy törvénytudó emberrel nem lehet oly könnyen elbánni.
Ezalatt a kertész kiköltöztetése derekasan folyt. A kertészné kezét tördelve átkozta magát; ő az oka mindennek, ha férjét lőni engedi, szegényt nem aprítják össze, ő nem özvegy, gyereke nem árva, s kétségbeesve borúlt Istvánra, a ki hajdani gyöngédségének némi maradványával vezette ki gyermekével együtt. A többiek a bútorok kihányásával foglalatoskodtak. A kis Mányi megismert egyet-mást, a mi az udvarházból raboltatott el s a gazdasszony segitségével diadalmasan gyűjtötte egy rakásba. Néhány pillanat alatt a kertésznek mindene az utczán hevert, a falusiak bámulatára, a kik vasvillásan lepték el a tért, de a jegyző intésére minden erőszakosságtól tartózkodtak. Egyik előre nyújtotta nyakát és tátott szájjal hallgatózott; a másik megjegyzé, hogy ő méltóságát estig hűvösre téteti a kerületi biztos; a harmadiknak tetszett, hogy emberére talált a dölyfös kertész; a negyedik esküvel erősíté, hogy egymaga össze tudná verni az összes udvari cselédséget. Az asszonyok a kertésznét vígasztalták, elbeszéltették vele az egész véres históriát, s összecsapták kezöket. Egyik házát ajánlotta menedékűl, a másik a bútorokat akarta behordani, a harmadik fennen nyelvelt, hogy maradjon minden úgy a mint van, míg eljő a kerületi biztos és igazságot tesz. Szóval mozgásban volt az egész falu: minden sövénynél ugatott egy pár kutya s minden házajtóban sírt legalább két-három gyermek.
Radnóthy keveset hallott e megjegyzésekből, tetszett neki, hogy a lakosság mintegy elismeri felsőségét és csendesen viseli magát. Beszédet tartott nekik, megmagyarázta a tulajdon szentségét, a curialis földek természetét, kijelentve egyszersmind, hogy mindenik curialistájával így fog bánni, s miután egyik béresét ünnepélyesen beigtatta a visszafoglalt telekbe, diadalmasan tért vissza udvarházába reggelizni.