Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész

E jelenet csak kezdete volt a többinek. Az udvarház csendes szobái örökös viszály színhelyeivé váltak. Radnóthy most már idegenebb lőn otthon, mint volt csak azelőtt is. Többször jutott eszébe neje, midőn az ezredesné ült az asztalfőn, többször búsult leánya után, mióta Elisabethet – a hogy’ az ezredesné nevezte Erzsit – komédiásnő ruhákban látta maga előtt, többször boszankodott a világ fölfordulásán, a mióta sógorasszonya a régi rend maradványait is föl akarta forgatni házában. Most már nemcsak a kertészszel, jegyzővel, tisztviselőkkel kelle pörölnie, hanem két nővel s egy kis kutyával is.

Az első találkozás keserűsége oly erős benyomást tett mindhármukra, hogy nem tudtak menekülni tőle. Folyvást ingerelték egymást önkénytelen, akaratjok ellenére is. Az ezredesné azért utazott Erdélybe, hogy rávegye Radnóthyt Erzsi férjhez adására Kahlenberger kapitányhoz, a ki ugyan még forma szerint nem kérte meg, de elég érthetőleg nyilatkozott, s csak a cautió letétele okoz egy kis nehézséget, a melyet Radnóthynak kellene lefizetni. S im utazása czélját sehogy sem képes előhozni, mert bármiről beszél Radnóthynak, veszekedés a vége, a mi igen rossz bevezetés ily kényes természetű ügyhöz. Nénje utasítása szerint Erzsi is föltette magában, hogy kedvében jár atyjának, de ha csak rá tekintett is haragos arczára, már elhagyta bátorsága, arra az áldozatra pedig épen nem tudta elszánni magát, hogy máskép öltözködjék, fölhagyjon a német csevegéssel s ne fogja nénje pártját. Maga Radnóthy is szeretett volna kibékülni velök, de mihelyt körükbe lépett, már kész volt a boszúság. Az ezredesné mindent fitymált, kivált a szobákat, bútorokat, ételeket, pedig a házi gazda költségbe verte magát, hogy sógornője és leánya kényelmesebben lakhassanak, a gazdasszony pedig ugyancsak kitett magáért. Az ezredesnének senki sem tudott főzni, mosni; untalan Bécset emlegette, lenézte Erdélyt, sógora tömérdek kárán nem szánakozott illő megindulással, az ország állapotján épen nem búsult s az asztal fölött legtöbbet arról beszélt, mi ujság Bécsben s mindent elmondott, mit kedves lapja, a Fremdenblatt, legújabb számában olvasott. Erzsi sokáig öltözködött, el-elkésett a reggeli- vagy ebédtől, kevés kedvet mutatott a ház gondjaiban való részvételre, a helyett érzékeny német regények olvasásával töltötte az időt vagy Saphir Wilde Rosenjei mellett ábrándozott Kahlenberger kapitányról. Radnóthynak hát elég oka volt reá, hogy ellenséges lábon álljon sógornőjével és lyányával, de az épen fölbőszítette, ha az ezredesné haragjában hánytorgatni kezdé, hogy a börtönből kiszabadulását neki köszönheti, ha Erzsi nénje pártját fogta, s elkezdtek egymással németül csevegni. Ez utóbbi, minthogy minden nap megtörtént, már majdnem tűrhetetlenné vált. Radnóthy ifjabb korában tudott valamit németül, tisztelője volt a német műveltségnek, de most már keveset ért belőle, s mióta német lett a hivatalos nyelv, ha tudna németül, sem akarna tudni. Már maga a hang fölingerelte, aztán azt hitte, hogy róla beszélnek, a mikor nem is beszéltek róla, azért néha szörnyen rájok mordult, mire az ezredesné kis kutyája ugatni kezdett, s kész volt a botrány. Az uraság versengése a cselédekre is kihatott. István egy párszor jól oldalba döfte az ezredesné hórihorgas legényét, mert csúfolkodni mert hegyes bajuszával, a gazdasszony sok mindennek összemondta az Erzsi bécsi szobaleányát, mert becsmérli az ételeket s egész grófnőt játszik. Mindennap történt valami olyas, a mire az ezredesné közel volt az ájuláshoz, Erzsi sírt és Radnóthy szitokra fakadt.

E miatt folyamodványain, ügyei védelmén sem dolgozhatott a régi erélylyel. A költségek is mindennap növekedtek, annyira, hogy kénytelen volt egy új darab erdőt eladni. Ha panaszolt az ezredesnének, ha kikelt az új rendszer ellen, ha elmondotta, hogy így pusztul ki lassanként minden erdélyi nemes ember, tüstént vita, szitok és sikoltozás támadt belőle. Az ezredesné mindent a lármás megyei és országgyűléseknek tulajdonított, kofaságnak nevezte a sok czifra szónoklatot és fölterjesztést, betyároknak a kardos juratusokat, vén bolondoknak a tisztes táblabirákat; hogy ez lesz belőle, azt neki előre megjövendölte az ő boldogult férje, még ezelőtt tíz esztendővel. Radnóthynak sem kelle több; bár a forradalmat magában sok tekintetben hibáztatta, az ezredesné ellenében védett mindent. Megtámadta az ezredest, a ki már tíz év óta nyugszik a grazi temetőben, az ezredesnét, a ki saját udvarházában mer ilyeket beszélni, leányát, a ki elég istentelen nénjének fogni pártját. Kihozta iratait, fölolvasott nekik belőle mindent s midőn még sem szűntek meg vitatkozni, fenyegette őket, hogy kitekeri nyakokat s földhöz vágta az Erzsi Wilde Rosenjeit, az ezredesné Fremdenblattját, mert alkalmasint ezekből tanulják azt a sok istentelenséget; ő nem olvas mostani ujságot, se németet, se magyart, mind hazugságot és ostobaságot írnak s ha ide kapna vagy egy szerkesztőt, bár soha sem volt kegyetlen ember, Isten úgyse’ lehúzatná s huszonötöt veretne rá István huszárral. Erre a nagy kegyetlenségre az ezredesné természetesen elsikoltotta magát s még aznap el akart utazni, – de azért ott maradt harmad napra is.

Erzsiért is sokat versengtek. Radnóthy vádolta az ezredesnét, hogy egész bécsi leányt nevelt belőle s kivetkőztette jó szokásaiból; hiszen már anyanyelvét is feledni kezdi, a gazdasszonykodáshoz semmit sem ért s otthon sehogy sem tudja feltalálni magát. Az ezredesné hálátlannak nevezte sógorát, Erzsi nagy műveltségével kérkedett, a kit akármely tábornok is nőül vehet; nem is nevelte ő holmi betyár erdélyi úrfi számára, sem azért, hogy Kolozsvárott vagy Maros-Vásárhelytt temesse el magát, s ekkor hevében kikottyantotta, hogy félig-meddig már akadt is szerencséje; Kahlenberger kapitány udvarol neki, soha ily derék embert, soha ily deli, vitéz, művelt és nagy befolyású férfiút, a sógor úr kiszabadulását is egyrészt neki lehet köszönni. Radnóthy öklével az asztalra csapott, hogy neki azt az embert többé senki se említse, megesküdt, hogy leányát csak magyarországi vagy erdélyi törzsökös hazafihoz adja nőül. Megtiltotta Erzsinek a franczia és német csevegést, különben kitépi nyelvét; fenyegette, hogy lehasítja komédiásnő ruháit, megparancsolta, hogy lásson a házi dolgok után s úgy elfelejtse Kahlenbergert, mintha soha sem is született volna, különben kitekeri a nyakát. Ebből aztán nagy perpatvar támadt, az ezredesné görcsöket és migraine-t kapott, Erzsi beteggé sírta magát s Radnóthy fölrúgta a ráugató Figarót.

Így telt el néhány nap. Az ezredesné halálra unta magát; attól az egyetlen mulatságától is elesett, hogy sógorával versengjen, mert Radnóthy szobájába vonult, mélyebben merült előbbi búskomorságába s csak irataival foglalkozott. A két nő elhatározta hát, hogy szórakozás, mulatság kedvéért látogatást tesz a környéken, a közel városkában. Azonban innen is, onnan is hamar és kedvetlenül tértek haza. Erdélyben akkor mind politikai, mind társadalmi tekintetben holt idény uralkodott. Mindenkinek volt valami sebe, ha testén nem, lelkén, vagy legalább is vagyonán. Majd minden család magába vonult és sebeit kötözgette.

A régi vendégszeretet, víg élet eltűnt, mintha a régi alkotmánynyal temette volna el az idő. Rom, bú és szegénység üdvözölték mindenütt a két mulatni vágyó nőt. Ide járult még, hogy, bár gyöngédebb változatban, mindenütt hallottak valami ahhoz hasonlót, a mit Radnóthy beszélt, vitatkoztak is egy keveset s némely helyt az elváláskor épen hidegséget tapasztaltak. Találkozott oly táblabiró is, a ki az ezredesnét nagyon gyanús szemmel nézte s holmi politikai szerepet tulajdonított neki; egy másik épen kémnek hitte, a ki azért látogatja a nemességet, hogy a vidék érzületéről tudósítsa a hatóságokat. Egy helyt elszörnyedt az egész társaság, a midőn az ezredesné azt beszélte, hogy Bach miniszter mily szép, okos és derék ember, s egy estélyen mily jól mulatott vele.

Erzsit hajdani játszótársai nem győzték eléggé nézni, s divatos, drága ruháit talán irigyelték is, de gúnyolódtak vele, hogy kiejtése kissé idegenszerű s Bécsben nagyon elbüszkült, de hogy’ is ne, midőn egy kapitány az udvarlója. Egyszóval nagyon rosszul ütött ki a mulatság. Az ezredesné és Erzsi a két legszerencsétlenebb nő volt a szerencsétlen Erdélyországban. Nem volt egyebet mit tenniök, mint gyönyörködni a természet szépségében, a melyet nem sokra becsültek, tűrni Radnóthy búskomor szeszélyeit, a melyeket napról-napra tűrhetetlenebbeknek tapasztaltak, kérődzni a bécsi szép napokon, olvasni Saphir Wilde Rosenjeit és sóhajtani Kahlenberger után.

– Ah – sóhajtotta Erzsi nem egyszer – én sokkal boldogtalanabb vagyok, mint édes néném! A néni visszamehet Bécsbe, engem nem ereszt atyám, nénit szerette volt boldogult férje, engem nem szeret Kahlenberger. Azt igérte, hogy meglátogat, s még mindig késik, csak egyetlenegyszer írt a néninek, akkor is azt írta, hogy szabadságot kér, jő – és még sem jő… Ah, jól mondja Saphir:

– Ach! meine Elisabeth, mit beszélsz? Kahlenberger épen úgy szeret téged, mint engemet boldogult férjem. Épen abban az ezredben szolgál. Mein theurer Carl! Ach, mennyit szenvedtem én leánykoromban, hányszor voltam úgy, hogy

s Carl mégis az oltárhoz vezetett. Elhagytam érte hazámat és utána mentem. Hogy’ dobogott szívem, mind azt dobogta:

Ach ez a Saphir mily szépen tudja kifejezni a szív érzéseit. Nincs nála jobb költő a világon. Egészen megifjulok, ha olvasom. Én is épen úgy szenvedtem, mint te, s épen oly boldog voltam, mint te lészsz.

Ilyenkor aztán eldicsérték Saphirt, ábrándoztak a boldogságról, boldogtalanságról. Az ezredesné vígasztalta Erzsit, elmondotta, hogy ő csak Kahlenberger megérkezését várja, ekkor atyjától megkéri ünnepélyesen Erzsi kezét, ha beleegyezik jó, ha nem, akkor magával viszi Erzsit Bécsbe, s majd talál módot rá, hogy összekeljenek, s ha atyja akkor sem egyezik belé, nem lesz nagy baj, mert kipörlik tőle az anyai részt. A megvígasztalt Erzsi nyakába borult a jó néninek, összecsókolta, fölvidult, de minthogy nagyon bele jött már a boldogtalanságba, azért mégis egész nap sóhajtozott és szavalta Saphir kétségbeesett verseit. Szerencsére nagy boldogtalanságában épen nem hervadt, folyvást jó egészségnek örvendett s oly kevéssé törte meg szívét a boldogtalan szerelem, mint kedvencz költőjeét.

A mit annyira óhajtottak, nemsokára teljesült. Kahlenberger megérkezett. Nem kellett szabadságot kérnie; ezrede Erdélybe, egyik közel városkába rendeltetvén, mindennap látogatója lehetett Erzsinek. Az ezredesné magán kívül volt örömében, különösen midőn Kahlenberger férjének egy pár régi barátját is elhozta magával. E régi barátok később elhozták nejeiket és leányaikat is, a kiknek kedvéért aztán néhány fiatal tiszt és hivatalnok is bemutattatá magát az ezredesnénél.

Ez idő óta az udvarház ritkán volt vendég nélkül. Az ezredesné rendezett, csinosított s bocsánatot kért a vendégektől, hogy nem varázsolhatja ide bécsi szalonját. Erzsi új ruhákat csináltatott s panaszolt a kolozsvári szabókra, a kik elrontják pompás kelméit. A vendégek mosolyogtak, s dicsérték a romladozó udvarház regényességét, Kahlenberger pedig épen Siebenbürgens Perlenek nevezte Erzsit, mire az ezredesné megjegyezte, hogy Kahlenberger úr valóságos Schöngeist. Most nagy ebéd volt, majd nagy ozsonna, egy párszor estélyt is adtak. Kahlenberger kihozott az ezred zenekarából egy pár zenészt és tánczoltak reggelig. A pusztuló udvarházban újra visszhangzottak a régi napok örömei, de a kivilágított ablakok fénye csak szomorúabbakká tette a rongált tornyocskákat, düledező kéményeket, roskatag fedelet s a zaj siketen hangzott végig a csendes udvaron.

Radnóthy e víg élet folyama alatt nem volt otthon. Megszaporodott házi kiadásai és a pörköltségek miatt kénytelen volt eladni egy más megyében fekvő zálogos jószágocskáját, melyet maga szerzett volt s rendesen haszonbérbe adott ki. Ide utazott hát, hogy örmény haszonbérlőjével alkuba bocsátkozzék, a ki eddig is kölcsönözgetett neki. A lelkiismeret minden fordulása nélkül hitte megköthetni az alkut, mert a birtok csak vett jószág s így a fiára szállandó ősi örökséget nem csonkítja meg. Csak Erzsi szenved kárt, de annak ő maga az oka, mert miatta szaporodtak meg kiadásai s a leány része különben is mindig pótolható készpénzben.

E terv közben eszébe jutott, hogy még nem tett végrendeletet. Elhatározta, hogy mihelyt végrehajtja a vásárt, megírja végrendeletét, gondoskodni fog leánya pénzbeli kárpótlásáról, ha beleegyezésével megy férjhez s átok alatt meghagyja fiának az ősi jószág hű megőrzését, hadd szálljon az firól fira, unokáról unokára.

Útja több időt emésztett föl, mint a hogy számította, s mint minden, a mihez haza jötte óta fogott, nem eshetett meg kisebb és nagyobb keserűség nélkül. A múlt embere itt is összeütközésbe jött a jelennel. Régi szokás szerint indult útra s nem vitt magával útlevelet, a miért aztán letartóztatták s négy napot kellett elveszítenie, a mennyi idő alatt igazolhatta magát. Kocsisa is majdnem pörbe bonyolította; ez ugyanis hozzá szokott volt a régi időkben, kivéve a főispánt, senki elől nem térni ki s ráhajtott egy főhivatalnok kocsijára. A kocsi eltört, a kocsist pedig elfogták a csendőrök. Ebbe is bele telt egynéhány nap. Majdnem két hét múlva érkezett meg a haszonbérlőhöz, a kivel hosszasan alkudozott. Végre megkötötte az alkut, a jószágok akkori értékéhez képest meglehetős árban. Kipihenvén magát, kissé fölvidulva készült haza, azonban egy Milanóból érkezett levél, a melyet az ezredesné utána küldött, nagy szomorúságba ejté.

Arról vett tudósítást, hogy fia újra visszaesett régi betegségébe s bár az orvosok biztatása nem hiányzik, a veszély nagy, s megmaradása kétséges. Mindjárt fogatott és sietett haza. Hazulról egyenesen Milanóba akart indulni s magával vinni leányát beteg fia ápolására. Aztán eszébe jutott, hogy ő kezességre kibocsátott rab, a ki nem lépheti át az ország határát; neki otthon kell ülni és várni, míg egy fekete pecsétes levél érkezik, fiát idegenek temetik el, a régi család kihal s az ősi jószág idegen kézre jut. Búval és haraggal telt el. Leányára gondolt és Kahlenberger kapitányra, a kit az oly sokat emleget s a kit bizonyosan férjül választ, ha ő kidül, a mi oly könnyen megtörténhetik.

Ekkor az ezredesné ellen fordult haragja. Elhatározta, hogy minél hamarább visszaküldi Bécsbe; leánya kikerülvén befolyása alól, újra hozzá édesedik, elfelejti Bécset, Kahlenbergert s mindent, a mivel őt annyira búsítja. Haldokló és gyógyuló fia, megváltozott és újjá születendő leánya alakjai között lebegett lelke, egyiktől a másikhoz, s nem tudott megnyugodni.

Így ért haza s meglátván kivilágított udvarházát, a honnan zene hangzott ki, összerázkódott, mintha valaki megütötte volna. Fia temetése és leánya menyegzője egy bősz képpé olvadtak össze lelkén, a halotti ének és tánczzene őrült hangzavarként zúgtak fülébe. Megtörülte homlokát, a mely hideg verítéket izzadt, s lassanként magához jött.

– A beteg még nem hal meg – nyugtatta magát – én is mily hosszas beteg voltam… a hosszas beteg még kevésbbé. Reméljen az ember, a meddig lehet, sőt azontúl is. Bizzunk az Istenben!… Miért is haragszom szegény Erzsire oly nagyon? Elrontották egy kissé, majd megjavul. Igen keményen bántam vele, elvadítottam magamtól. Hibás vagyok. Majd jóvá teszem. Hadd mulasson. Miért ne mulatna? Hiszen nem tudja, hogy bátyja beteg. Fiatal, szép; miért ne tánczolna? Meg sem mondom neki holnapig a rossz hírt. Bizonyosan egy-két régi jó barátom látogatott meg fiastul, leányostul s Erzsi egy kis mulatságot rendezett számukra. Jól tette. Hadd mulassanak. Bár szeretne belé valamelyik barátom fia. Istenem, ha együtt tarthatnám meg fiam és leányom lakodalmát! Örömest meghalnék.

A kocsi megállott s Radnóthy összeszedve minden lelki erejét, hogy a rossz hírt eltitkolhassa, benyitotta az ajtót.