VI.
Az ezredesné épen legfényesb estélyét adta. Számos vendég gyűlt össze, több, mint máskor. Természetesen Kahlenberger játszta a főszerepet, az ezred Don Juanja, a kit társai famoser Kerlnek neveztek, s nem ok nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt, híres opportirozó kutyával dicsekedett, elméssége soha sem fogyott ki, Weber Demokritosát majdnem könyv nélkül tudta, beszélt valamit francziáúl, sőt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit is elolvasgatja, ha el nem foglalják az asszonyok, a kik minden városban bele bolondúltak. Aztán hogyan tánczolt! A française-t más is tudta úgy, mint ő, de a walzerben és polkában keresni kellett párját. Most is bámúlta az egész társaság. Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy könnyezett belé, ha tréfáit hallgathatta.
Egy öreg őrnagy, a ki a kipirúlt ezredesnét mulattatta, megjegyezte, hogy e szép párt csak össze kell esketni, ő szívesen lesz násznagy s kezet is adott reá. Egy hadnagy a cautióról beszélt, a mely a leány vagyonából oly könnyen kitelik s utána vetette: bagatelle! Egy kerületi hivatalnok neje tréfásan jó szívvel látta magát a mához egy évre megtörténendő lakodalomra, mire az ezredesné azt mondá: – Es versteht sich. Egy mérnök suttogva figyelmezteté Kahlenbergert, hogy a rozzant ház helyébe mindenesetre egy pompás mezei lakot kell építtetni s ő holnap a legczélszerűbb tervrajzzal ajándékozza meg, a mit Kahlenberger nagy hahotával fogadott s a miről teljességgel nem akart szólani a kérdezősködő Erzsinek, a ki aztán úgy tett, mintha haragunnék. Szóval mindenki vőlegénynek nézte Kahlenbergert s a tréfa és vígság általános volt.
Az atyára senki sem gondolt, s beléptét sem vették észre. Legelőször is az ezredesné látta meg, azután Erzsi. Mindketten majdnem felsikoltottak, mert féltek, hogy valami botrány lesz. Azonban az ezredesné hirtelen föltalálta magát, elhallgattatta a zenét, karon fogta vendégeit s egyenként bemutatta Radnóthynak, a ki tisztelve a vendégi jogot, a lehető nyájasan üdvözölte őket. A vendégek alig tudtak szóhoz jutni s elkezdték bámúlni a házi gazda bozontos ősz haját, szakálát, különös úti öltözetét s magok közt nem egy csipős megjegyzést suttogtak. Legelfogulatlanabb volt köztök Kahlenberger, a ki tüstént elmés beszédbe kezdett, a melyet egy egész óráig is folytat vala, ha Radnóthy részint tört németséggel, részint kézjellel nem adja tudtára, hogy keveset ért németűl, nagyon fáradt s le akar fekünni. Kahlenberger panaszolta barátjainak, hogy ezután neki meg kell tanulni a pantomimiát, különben lehetetlen lesz beszélnie leendő ipával. Az őrnagy elszörnyedt Radnóthy műveletlenségén, a ki még németűl sem tud s mégis alispán volt. A hadnagy egy curios fölkiáltással fejezte ki csodálkozását. A kerületi hivatalnok mind azt emlegette, hogy bizony csak nagyon hátra van a culturában Erdélyország. A mérnök föltette magában, hogy mihelyt haza megy, lerajzolja az öreg urat, mint a kiveszendő régi magyar nemesek példányát s fölküldi az Illustrierte Zeitungba. Mindezt ugyan csak magok közt beszélték a vendégek, de némi gyöngédebb változatban becsúszott az a köztársalgásba is. Az ezredesné és Erzsi pirúltak, nagyon szégyelték a szegény sógort és szegény papát, mentegették is a társaság előtt, de szívökben nem nyomhatták el titkos örömüket, hogy a kis intermezzo nem adott botrányra alkalmat s az öreg úr mérsékelte magát. Csak szánták, de nem haragudtak reá, s egész vígan fogtak a megszakított estély folytatásához.
Radnóthy szobájában virasztott, nyugodtabban, mint valaha, de soha ily mélyen leverve. Elhagyta a bú, a harag, a remény és vígasz; valami érzéketlen bódulat, fásultság fogta el. Először is levelet írt és pénzt küldött haldokló fiának, aztán végrendelete megírásához fogott. Egy-egy könnye hullott a papírra. A bevezetésben hazája és családja romlását siratta. Aztán elmondotta, hogy az ősiség eltöröltetvén, teljes szabadsággal rendelkezik vagyonáról minden esetre, még arra is, ha fia halálával magva szakadna, mert a koronára nem szállhat többé semminemű nemesi birtok. Elsajnálta az ősiségi intézményt, a mely fenntartotta a magyar nemességet s vele együtt a nemzetet; átok alatt meghagyta fiának, hogy semmit el ne adjon ősi birtokából, mert megfordúlna sírjában, ha az idegen kézre kerűlne. Előszámlálta, hogy mije volt és mije van, fölemlítette, hogy csak szerzeményét adta el, az ősi örökség csonkítatlan megvan, ha csak a bezirkerek önkénye meg nem csonkítja. Elmondta, hogy az anyai rész, a mely drágaságban, pénzben és kötelezvényben mintegy negyvenezer forintot tett, udvarháza földúlatásakor elraboltatott vagy megsemmisűlt, anyja után tehát se a fiút, se a leányt semmi sem illetheti. Megírta pontokba foglalva, hogy minden fekvő és fölkelhető vagyonát fiának hagyja, azonban ez tartozik Erzsi testvérét illően kiházasítani s férjhez menetelétől számítva, tíz év alatt, a jószág értéke harmadának megfelelő összeget fizetni ki neki vagy maradékainak, az illető kamatokat addig is pontosan kiszolgáltatván, de csak azon esetre, ha Erzsi lemond Kahlenbergerről s erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez, ellenkező esetben mindenéből kitagadja, még akkor is, ha fia elébb találna meghalni, mintsem a végrendelet teljesedésbe mehetne. E gyászos esetben a protestantismus és magyar nemzetiség egyik főtámaszát, a Bethlen Gábor fejedelem alapította nagy-enyedi főiskolát teszi örökösévé, a melyben kiképeztetését nyerte s a mely annyi kárt szenvedett a forradalom alatt, az oláh pusztítás idejében. A végrendelet hosszú volt, idő telt abba is, míg a fölhívatott lelkész és számtartó megérkeztek, hogy mint tanúk aláírják. Midőn minden rendben volt, lehajtotta fejét a karszékre s hallgatta a szobájáig hangzó zenét, föl-fölsohajtott s a régi napokra gondolt; el-elszúnyadt néhány pillanatra, majd hirtelen fölriadt, fölugrott s a leégő gyertyára bámúlt. Épen akkor oszlottak a vendégek; az utolsó kocsi is elrobogott. Kezébe vette a végrendeletet és gyertyát s az ezredesné hálószobájába indúlt.
Az ezredesné még nem vetkőzött le s vígan beszélt Erzsivel a nagy nap eseményeivel. Radnóthy beléptére fölkeltek mindketten s vidoran siettek elébe. Az ezredésné sajnálta, hogy sógora nem vett részt a mulatságban, a mely non plus ultra volt. Erzsi nyakába borúlt és sokat beszélt Kahlenbergerről, a ki a papának fegyverengedélyt fog eszközölni s minden héten kijő ide vadászni. E szíves magaviselettel nagy önmérsékletét köszönték meg, s az elmenetele óta halomra szaporodott árjegyzékek keserűségét akarták megédesíteni.
Radnóthy hallgatott; elővette a Milanóból kapott levelet s átnyújtotta nekik.
– Csak nagyítás az egész – mondá az ezredesné – hogy minél több pénzt küldjön a sógor. Gézának annyi baja sincs, mint nekem, a ki ezekben a rossz szobákban minden nap háromszor kapok rheumát.
– Kahlenberger majd írni fog Milanóba – szóla közbe Erzsi – őt mindenütt ismerik s Gézára nagy ügyelettel lesznek.
Radnóthy nem felelt, a helyett kihúzta tárczáját s két darab ezeres bankót kivevén, az ezredesné elébe tette.
– Itt van, a mivel Erzsiért tartozom: koszt, ruha, szállás és nevelés. Koronként küldöttem is valamit, tudom, hogy így sem sok, a nevelés pedig, oh az épen megfizethetetlen. De kevés pénzem van.
Aztán leűlt, elővette a végrendeletet s egész terjedelmében fölolvasta.
– Tyrann! – sikoltá az ezredesné, s elkezdett átkozódni németűl, francziáúl, versben, prózában. Majd magyarra fogva a beszédet, eldühöngte, hogy törik-szakad, Erzsi a Kahlenberger neje lesz, ha saját vagyonából kell is érte letennie a cautiót. E nagylelkűségen aztán maga is elérzékenyűlt s féligmeddig elájúlt.
– Ach! – sohajtá Erzsi: több nem jutott eszébe a Wilde Rosenekből, hanem azért mégis hangosan sírt.
Radnóthy hátat fordított az ezredesnének és hallgatott. Leányát nézte, kinek sírása őt meghatni látszék. Ellenállhatlan erővel vonzódott feléje, mintha utoljára beszélne vele. Megfogta kezét, ölébe vonta, megcsókolta homlokát s gyöngéden kérdé tőle:
– Emlékszel-e Erzsike, most három éve, egy kis bált adott volt szegény megboldogúlt anyád? Hogy ne emlékeznél, hiszen új ruhát is csináltattunk neked, szép rózsaszín ruhát? Kis lyány létedre is magadra vontad az ifjúság figyelmét. Sokan megtánczoltattak. Istenem, mily szépen jártad a csárdást a főispán fiával! Szegény édes anyád sírt örömében, hogy oly módosan viseled magadat. Úgy-e, emlékszel a főispán fiára? Ő nagyon jó fiú; gróf, de nem büszke, nem nézi le a nemes embert, a kinek ősei régiebbek az övéinél; tudja, hogy törvény szerint Erdélyben nincs különbség a mágnás és nemes közt. Maholnap bizonyosan meglátogat bennünket. Az öreg Radnóthyt lassanként újra fölkeresik régi barátai. Adunk egyszer-egyszer bált is. Újra tánczolhatsz vele. Hát ha megkérne, édes Erzsikém? Én nem fogok ellenkezni, ha te is beleegyezel.
– Megbolondúlt a sógor, hiszen a főispán fia a tavaszszal jegyzett el egy bárónőt; lejöttünkkor hallottuk Kolozsvárot – kiáltá az ezredesné, a kit szörnyen bántott, hogy sógora hátat fordít neki, nem is szól hozzá. Kezével indulatosan kezdett hadarni, s ez erőlködése közben vendégfürtei a földre estek.
Radnóthy megvető tekintetet vetett reá, s némi gúnyos udvariassággal, a melyet különösen az tett sértővé, hogy nem volt kiszámítva, lehajolt, fölvette a vendégfürtöt s elébe tette az asztalra.
– Hát arra a magas, szőke fiatal emberre emékszel-e – folytatá újra megcsókolva leányát – a kit mindig kis feleségének hívott? Mondhatom, derék fiatal ember. Rég nem hallottam felőle semmit. Mondják, hogy atyja, az én kedves barátom, meghalt, ő pedig Magyarországra bújdosott. Ha visszajő, tüstént meglátogatja Radnóthy bácsit, megkérdi, mit csinál az ő kis felesége. Mit feleljek neki, szólj édes Erzsikém?
– Egy bújdosó, egy földönfutó felesége legyen? Abból semmi sem lesz. Én Kahlenbergernek igértem, az ő felesége lesz, az övé, az övé, csak azért is… dühöngött az ezredesné, oly keményen csapva az asztalra, hogy a Fremdenblatt egy-két száma a légbe röpűlt.
Radnóthy összehúzta szemöldökét, fölvette a leesett Fremdenblattot, mintha mondani akarná az ezredesnének, hogy olvassa kedves lapját és hallgasson, s nem ügyelve sűrű és hangos átkozódásaira, folytatta leányával a beszélgetést.
– Hát arra a halvány, szemérmes kis fiúra emlékszel-e, tudod arra, a ki neked annyi képes könyvet hozott, s oly szép verset írt anyád nevenapjára, aranyosszélű velinen, tulipánok és nefelejtsek között? Jó tanuló volt mindig, és többre vitte volna, mint atyja, a ki teljes életében szolgabíró sem lehetett. Most szegény fiú nem használhatja tudományát, de azért folyvást bújja otthon könyveit. Atyjának van valamije, kis birtokú nemes ember, de jó gazda. Tudod, én soha sem adtam sokat a vagyonra. Hála Istennek, van annyim, a miből elélhetek. Megépíttetem nektek ez udvarházat. Eltépem a végrendeletet, ha akarod mindjárt, szemed láttára. Itt fogtok lakni boldogan, mint én édes anyáddal. Négy lovat veszek, s új hintót csináltatok menyegződ napjára. Nem lesz az egész megyében csinosabb menyecske, mint az én kis Erzsikém.
– Du Unmensch! Egy betyárnak adni őt, az én Elisabethemet, a kit Kahlenberger szeret – kezdé újra támadását az ezredesné, oly nagy zajjal, hogy most a kis fekete kutya is megbátorodott, s vele együtt ugatta és harapdálta Radnóthyt.
Radnóthy dühvel ugrott föl, azonban nem fordúlt az ezredesné felé, a helyett olyat rúgott a kis kutyán, hogy az egy élest ordítva elnémúlt és sántítva kullogott ki a szobából. Az ezredesné nagyot sikoltott, a kis kutya után akart szaladni, de midőn látta, hogy Radnóthy újra leányához fordúl, szenvedélyesen átöleli, megállott az ajtóban, visszatartóztatva a kiváncsiságtól.
– Nagynénéd holnap el fog útazni Bécsbe vagy a hova akarja, és többé nem fog ide jőni soha – mondá Radnóthy csöndesen. – Te itt maradsz velem.
– Scandal! Infamie! – sivított az ezredesné egy székhez huzódva, hogy legyen hová ájulnia. – Kiűzni a házból engem, hátat fordítni nekem, nem szólani hozzám, vuklimmal csúfolódni, a kis kutyám lábát eltörni! Ach, élne csak szegény férjem, tudom, duellumra hívná e sértésért, megszúrná, levágná, összeaprítaná, így ni, – s ekkor fölugorva, mintegy mutatni látszott kezével, hogy mikép szúrnák meg, vágnák le, s aprítanák össze Radnóthyt.
– Te itt maradsz velem! – folytatá az atya elsimítva leánya homlokáról kibomlott fürteit. – Nem szükség, hogy oly hamar férjhez menj. Válogass leányom, hiszen ifjú vagy még. Miért sietnél? Annál több időd marad, hogy szegény apádat ápold, vigasztald. Jól fogunk mi itt élni ketten. Te gazdasszonykodol, én gazdáskodom, újra rendbe hozunk mindent. Majd látogatást teszünk a szomszédságban; megint víg élet lesz itt, mint hajdan. Nem leszek én mindig oly komor, most sem vagyok az, csak sok a gondom, csak pöreimet végezhetném be, csak bátyád jöhetne vissza. Pedig visszajő, ha te itt maradsz, az Isten meghallgatja a jó leány imádságát. Úgy-e Erzsike, te jó leány vagy, szereted atyádat, nem hagyod el vénségére, nem haragítod meg többé, olyan lészsz, mint édes anyád volt, ez az áldott asszony, a kihez úgy hasonlítasz? Csak most veszem észre, hogy szakasztott mása vagy anyádnak. Mikor sírt, épen ilyen volt; mennyit sírt, hol értem, hol értetek, csak magáért nem, soha… soha…
Erzsike nem szólott semmit, s midőn atyja, fölindulásában kifáradva, egy székre hanyatlott, kifejtőzött karjai közűl. Ott állott az atya és nagynéne között, nem tudva, hogy tulajdonkép melyikhez tartozik. Hol egyikre, hol másikra nézett, és föl-fölsohajtott: – Welch’ ein hartes Schicksal!
– Elisabeth, komm zu mir! – kiáltá az ezredesné.
– Erzsikém jer velem, jer a szobámba – suttogta gyöngéden az atya, fölemelkedve a székről, kézbe véve gyertyáját s a végrendeletet.
Az ezredesné újra ismétlé hívását. Az atya hallgatott, s egy fájó édes pillantást vetve leányára, még egyszer megállott a küszöbön.
– Hah Triumph! Triumph der Liebe und der Tugend – szavalta az ezredesné, megölelve a karja közé szaladó Erzsit; aztán mindketten sikoltva borúltak a pamlagra, mert egy iszonyú csattanás hangzott, az ajtó csattanása, a melyet a szobájába tántorgó atya erősen becsapott.
Már dél felé járt az idő, midőn Radnóthy másnap fölkelt. Sokáig aludt a terhes út és izgalmas éj után, s fáradtabbnak érezte magát, mint lefekvése előtt. Rossz álmai voltak s alig bírt felöltözni. Egyedűl öltözött föl, mert István jókor reggel a postára ment. Oly csodálatosnak tetszett neki a mély csend, a mely udvarházában uralkodott. Nem hallotta se az ezredesné lármáját, se a kis kutya csaholásait, se a szobalyány sürgését. Az ebédlőben sem volt senki, csak a tornácz küszöbén talált valakit, a kis sánta Mányit, piszegve s egy levelet tartva kezében.
Némán vette át a levelet. Az ezredesné levele volt, kék tintával írva, aranyos porral meghintve s megtömve mindazzal, a mit már tegnap is elmondott. Mindennemű istentelenséggel vádolta sógorát; megparancsolta neki, hogy a végrendeletet tüstént tépje szét, s aláhúzta e szavakat: Erzsi csak azért is Kahlenberger felesége lesz, s én nekik hagyom mindenemet, nem szorúltunk a maga rongyos házára, sem pörös földjeire. A panaszok és fenyegetések hosszadalmassága miatt e levél tulajdonképeni tartalma az utóiratba szorúlt; itt röviden tudtára adta Radnóthynak, hogy se ő, se Erzsi nem állhatják ki tovább kegyetlenségeit, ma reggel elútaztak Bécsbe, s mindaddig még levelet sem írnak neki, míg meg nem kérleli őket.
Zsebébe gyűrte a levelet s leűlt karszékébe. Maga sem tudta, mit csinál, czél nélkűl nézett ide-oda; nézte az eszterhaj fecskefészkeit, a hol a kis fecskék vígan csevegik körűl anyjokat, és sohajtott; nézte a vídám galambokat, a melyek enyelegve repűlnek szét a dúczos kapuról, és mormolt valamit foga közt; nézte a nagy komondort, a mely hízelegve csúszott lábához, és fölkiáltott a mint megsímogatta: «Becsületes Maros!» – végre megakadt szeme a kis sánta Mányin, a ki még mind ott állott és folyvást piszegett.
– Mi bajod? – kérdé tőle durván.
A kis lyány úgy megijedt, hogy még jobban kezdett piszegni s csak annyit volt képes mondani: – Erzsi kisasszony!…
– Mi bajod neked is Erzsi kisasszonynyal? – kérdé még durvábban.
– Mikor előállott a kocsi, átadta nekem ezt a levelet – szepegte lelkendezve a kis lyány – én futni kezdettem. «Miért futsz?» azt kérdezte. «Hát föl akarom költeni a méltóságos urat», azt feleltem. «Miért akarod fölkelteni?» «Hát hogy búcsúzzék el a kisasszony, messze mennek, úgy illik», azt feleltem és futottam. A kisasszony utánam kapott és pofon ütött. Az nem baj, de elhasította ezt a szép piros kendőt; a méltóságos asszony vette volt nekem, most harmadfél esztendeje, ni, hogy elhasította…
– Ne sírj, veszek én neked majd szebb piros kendőt – mondá Radnóthy magához szorítva az árvát, mintha Erzsit ölelgetné, s egy mosoly lebbent el ajkán. Aztán elkomorúlt, elfordúlt, lehajtotta fejét és gondolataiba mélyedt. – Hajh Erzsike… a kígyó, a kígyó… – kiáltá hirtelen s ellökte magától a kis Mányit, a ki ijedten szaladt lefelé, vissza-visszanézve, vajjon nem fut-e utána a szegény méltóságos úr.
Radnóthy ott ült, nem is tudva, vajjon ellökte-e magától a kis lyányt, vagy nem. Öntudatlanúl vette ki zsebéből az ezredesné levelét, újra elolvasta és széttépte.
– Bár csak egy sort írt volna! Nem. Azt is nagynénjére bízza. Bár csak egy kissé búsúlt volna, hogy elhagy! Nem. Örvend, tegnap is nem értem sírt, hanem szeretőjeért. Bár csak reggel jött volna be hozzám, hogy megcsókoljon, mikor alszom. Nem. Pofon üti a szegény árvát, ki kötelességére emlékezteti. A kígyó!… többé nem akarok reá gondolni. Van nekem még egy gyermekem. A fiúk mindig inkább szeretik apjokat. Nekem fiam van. Lehetetlen, hogy meghaljon… lehetetlen… lehetetlen – és összefogván kezét imádkozott, buzgón, hosszan; nem vette észre számtartóját, a ki már egy negyed óra óta áll előtte s beszélni akar vele.
A számtartó végre megszólalt, s benyújtván egy nyaláb árjegyzéket, pénzt kért.
– Kérjen a sógornőmtől, küldje a sógornőm után. Én nem fizetek egy krajczárt sem. Nekem kell a pénz, nekem beteg fiam van, nekem nincs leányom, nincs… nincs… nincs!
A számtartó vállat vont s az adóról kezdett beszélni, a melyet, ha egy pár nap múlva be nem fizeti, exequálni fognak.
– Hadd exequálják. Adják vissza curialis földeimet, akkor fizetek, addig egy krajczárt sem. Csak rajta, jőjjön az executio, üssék meg a dobot, licitáljanak tetszésök szerint. Számtartó uram legtöbbet fog igérni, kész pénzzel fizet ki mindent, erre adok pénzt – s ekkor tárczájából egy ezeres bankot vett ki – itt van, aztán számoljon róla. Nem vagyok én oly szegény, de megmutatom, hogy velem nem lehet oly könnyen paczkázni. Ez is protestatio, ez a vis inertiæ. Tudja mi az? Nem tudja, nem is szükség, tegye, a mit parancsolok.
A számtartó a gazdasági ügyekre vitte át a beszédet, de Radnóthy nem hallgatta, visszaesett mélájába s ebédig mozdulatlanul ült karszékében. Délben néhány kanál levest evett, s egész délután mind csak azt kérdezte: haza jött-e István a postáról, s midőn azt mondották, hogy még nem jött haza, azt felelte: – De haza jő, jó hírt hoz.
Megint ott ült karszékében, pipára töltött s panaszkodott, hogy a régi jó dohányt még csak egy pár hétig szíhatja az ember, kardja után pipáját veszik el a magyarnak. – Kinézett az útra, várta a jó hirt, ki-kiesett a pipa szájából s elaludt.
Alkonyat felé István csakugyan haza jött s egy levelet hozott. Gyöngéden költötte föl urát, a ki mohón kapott a levélhez és lassan bontotta föl. Olvasta, mind olvasta, kétszer, háromszor, négyszer, aztán fölnézett Istvánra és hallgatott. István nem merte megkérdezni tőle, hogy mi van a levélben; nem félelemből, hiszen urának arcza nem hogy haragos lett volna, még bánatos sem volt, de az a buta érzéketlenség, azok a meredt, fénytelen szemek egészen megborzasztották. Radnóthy hátra hanyatlott karszékén, megint elolvasta a levelet, s épen oly csodálatosan nézett a tornáczhoz közeledő lelkészre, mint Istvánra.
A lelkész a városból jött s két levelet hozott az ügyvédtől; az egyik Radnóthynak szólott, a másik az ezredesnének. Radnóthy mintegy ösztönszerűen visszahökkent, kezével eltolta magától a levelet, majd hirtelen elkapta, feltörte s oda adta a lelkésznek, hogy olvassa föl. A lelkész elébb az ezredesnének szóló levelet olvasta fel: az ügyvéd figyelmezteté az ezredesnét, hogy a Radnóthy carialistáit illető pör néhány hét alatt Szebenben tárgyalás alá kerülvén, jó volna, ha mind ő, mind Kahlenberger kapitány istápolnák a dolgot befolyásukkal, ugyanezt kérte Radnóthy többi pörére nézve is, melyeket ő, a mennyire lehet, húz-halaszt, a míg enyhűl a kormányrendszer, de fél a kerületi biztos s a csendőrtiszt ellenséges indulatától, a kiket Radnóthy maga ellen bőszített. Lehet, hogy ezek siettetni fogják az ügy bevégzését, lehet, hogy Radnóthyt még egyszer kikérdezik, a mi nagyon ártana a dolognak, mert talán nem mérsékelné magát, azért jó lesz, ha sehová sem megy s tovább is betegnek marad, ha mindjárt a legegészségesebb is. – A Radnóthynak szóló levél rövidebb volt. A jó ügyvéd egy kis pénzt, egy kis perköltséget kért tőle s ismerve gyöngéjét, így is, amúgy is rábeszélni igyekezett, hogy legyen beteg további tudósításáig.
Radnóthy intett fejével és nem szólott semmit. A lelkész csodálkozva távozott el. Radnóthy hosszan nézett utána, aztán ismét Istvánra vetette szemét és hallgatott. Így telt el majdnem egy negyed óra s már besötétült. Ekkor Radnóthy fölemelkedett székéről, s mintha most akarna válaszolni a lelkésznek, fölkiáltott:
– Beteg vagyok, beteg leszek. Nem kell tettetnem… Nem bánom, vegyék el mindenemet. Nincs kire hagyjam. Én vagyok az utolsó Radnóthy.
– Hát meghalt Géza úrfi? – kérdé István urához rohanva.
– Meg! – felelt Radnóthy az általa hozott s Milanóból érkezett levélre mutatva s ajka nyitva maradt.
A hű cseléd elkezdett hangosan sírni, mire Radnóthynak is megeredtek könnyei; zokogott, ráborúlt Istvánra, földúlt családja s az elsülyedt múlt ez egyetlen maradványára.