Egyszerű emberek

Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb darab már nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát lehessen rajta verni, mert a tanyát leginkább nem építik, hanem verik, nem úgy, mint hajdanta a sátrat verték, mert azt sohasem verték, hanem csak a karóját verték le a földbe. A tanyának ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé szorítanak. Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal emelésének legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában szintén így készítik az újfajta egyszerű házakat, csakhogy nem földdel tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon minden, újak válnak a régiekből s régiek lesznek az újak. A kívülről fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai boglyakemencében, a boltban árult száraztészta a tarhonyában, a bádogba szorított húsételé abban a vászonzacskóban, amiben a pásztorember őrzi a napon szárított paprikáshúst.

Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy hat hold földön alul már csak úgy lehet megélni, ha napszámba jár az ember is, meg az asszony is, így keresnek valami segítőpénzt az élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert bizonytalan az élhetés. Kevés a van. Sokkal több a nincs. Betegség, halálozás, jégverés könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy, hol tűzveszedelem.

Nem is ilyen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása. Ha az adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet az a másikon is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy és mentében nem lehet útját állani.

– Ahán, – mondják az emberek – Nagy Mihályék alatt megindult a föld.

És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a háznál. Hogy mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek, hogy a más kezére ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom észlelhető, hogy azt semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a föld: a föld. Az az élet és az a birtok. Minden más vagyon elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a dög. Ezüstöt, aranyat ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt elsikkaszthatja az úri huncutság. De a földet nem veheti el semmi hatalom, még ha háború lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz elveszi, még az is visszaadja.

– Ez így van – mondja Sós Mihály. – Csakhogy az a baj, hogy nagyon sokan tudjuk, hogy így van.

Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze van, az azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne földet venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából minél nagyobb darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak rebbenése legyen annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem eladódik, már végigszárnyal az izgalom a határon s az emberek gyanakodva kémlelik egymáson, hogy ugyan hányójukkal kell majd harcba szállni annak a kis földnek a megragasztásáért. Ez a neve: ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat, akármi csippet-csuppot is, csak területében szélesbedjen és hatalmasodjon s legyen majd mit örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon, amin rajta áll az ember és ami nem szalad ki a lába alól.

* * *

Pál János aféle szegényes ember. Kétkézi munkás, meg van egy kis földje is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy soványosan vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az asszony meg egy gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de ez merészen áll nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától ráér, szorgosan jár napszámosmunkára, de az asszony is, mióta a gyerek már akkora, hogy attól lehet menni. Vannak szőlők is a környéken, azokba gyakran kell a munkásember is, asszony is, mert az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott mindig van tennivaló. Igy hát keresnek és csendben éldegélnek, olyformán nézvén kis örökföldjüket, mint a szentséget.

Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú s mind terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt, néhány új holdat ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják nagyon jól, így hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor pusztulnak majd ezek a rongyosok. No, majd, majd…

Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a szegénység kenyerével és a kétkari munka erejével, kis holdaik pedig állnak egymás mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás, nem mulatós, az asszony nem cifrálkodó, nem parádéznak, még csak kerítést se készítenek a tanya elé, mert minek kis helyre nagy udvar: jobb, ha abban is búza terem.

Szóval ezeket nehéz kivárni.

Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől, hogyha nem kapnának munkát s azon nem keresnének, idővel csak felélnék a földet. De az csak olyan gondolatforma, aminek értelme nincsen, mivelhogy elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis kevés a munkás, örülni kell, ha dologidőben kapni lehet belőle elegendőt.

Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy a ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni maga a gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt is elég, de felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek s kiröpültek az otthoni födél alól. Akinek az egykori örökföldjéből a ragasztások támadtak, a nincsetlenségbe jutott emberek vándorbotot fogtak a kezükbe s mentek kijebb, be a pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt. Igy hát fogy a kétkézi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek, gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy tízszerannyi munka van vele, mint ezeknek előtte.

Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a földet, de azért ne menjen el a határból.

– Már hogy nincsetlen zsöllér maradjak? – riadt föl János.

– Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért kapsz, kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót se fizetsz utána.

Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek lábuk kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely rissz-rossz tanya, kidült-bedült oldalú, fakófalú, mint amilyenben már lakdosni szokott az, akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja. Az ilyen tanyának haszna nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb csak bedől végképp s még azt sem mondja, hogy befellegzett. Néha tűz is támad az ilyenben, nem tudni mi okból s vert romfalai azután évekig meredeznek a szomorú elhagyatottságban, míg csak szét nem mossa az eső s a téli viharok egyenlővé nem teszik a földdel. Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót fogni, ha akad. Van rá eset, hogy akad a nincsetlenségből. Az ellakik benne, valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal a gazdának: aféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén. S hűbéri várából azután mikor ráér, járhat napszámba, amerre akar.

Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha a magáéban lakhat, a más keze-lába legyen? És elváljon kis örökföldjétől-e vajjon? Gyermekének ne maradjon semmisem abból, ami egykor volt s amiből valami kevés még ő rá is maradt. Nem lehetséges ez. Otthon az asszony is ijedten hallgatta az efelől való beszédet s gyermekét szorgos félelemmel húzta az ölébe. Apáink örökét elkótyavetyéljük-e s menjünk világnak, mint a Döme kutyája?

János mosolygott, de erősen mondta:

– Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon.

Bíz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle semmire sem mehetünk…

* * *

Este van, a nap már régen lehaladt aludni s a földi élet is pihenni tér. Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a csillagokat kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az idő, szegény helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon, elteszik magukat holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek, miként ahogy ez az eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.

Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő hangosan, hogy durr!

Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.

János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.

– Mi ez?

A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska szavától nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van kötve, még a kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy menekülhessen.

János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált az ágyból, ahol a gyermekével fekszik:

– Ne mönj ki ruha nélkül!

Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér testi ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért nevezik is csőszlámpásnak.)

János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli felsőruhát s így siet az ajtóhoz.

Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne, újból hallatszik odakint a dörrenés s újfent reccsen egyet az ajtó.

– Ne menj ki! – sikolt az asszony. – Majd megint lünnek!

– Nem lü már – csitítja János – mert puskaszó volt ez.

Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha revolver szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a puskának csak két csöve van, két csőben két töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.

János fölrántja az ajtót s kiugrik a ház elé, onnan pedig mindjárt az öreg eperfa vastag törzse mellé.

Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele kezebeli eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó szomszédok közül, aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.

Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak. Csak egy alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát nem látja, de az egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A gazdag szomszéd. Az asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott s kidugta félve rajta a fejét, szintén erre vél, mert azt súgja rémülten Jánosnak:

– Mit véthettünk neki?

– Mit véthettünk? – mondja János. – Hogy még a mienk ez a kis föld, azt vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron kéri. De hiszen – tör ki belőle a keserűség s rázza az öklét a másik tanya felé – van még Isten az égben!

– Jaj – csitítja az asszony – csak vigyázz! Csak ne tégy semmi olyant, amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet húzza!

– Hát hiszen az igaz – véli János.

Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis tanyában. Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki nyügös, fél, megriasztották a puskalövések. Ők maguk is félve lesik, hogy nem következik-e újabb durranás. Mert hátha nem is jól láttak. Hátha nem a szomszéd volt. Hátha valami kósza cigányság támadása, ijesztgetése volt, hogy a lövő után induljon az ember s addig a magára hagyott tanyába be lehet törni. Baltát, nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere nincsen, mert a puska drága s adót is kell utána fizetni.

– De revolvert mégis csak tartani köllene – mondja az asszony.

– Az igaz – szól János. – Ugyan az is drága, ha jó, de nem is igen tudok vele bánni. Én csak a puskát tanultam a katonaságnál.

– Majd eltanulnád mástól a bánását.

– Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.

– Úgy-úgy – biztatja Rozál – legalább ilyenkor visszalünnél. Hadd tudná mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne akkor, akárki volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnálják a patront, mindön hétön lőnek esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög mindönki, hogy ott fegyver van a háznál.

Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg… ha most véletlenül eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna arra nézve, hogy a maga védelmére cselekedett?

– Hát ott az ajtó – mondja Rozál. – Az is mutatja, hogy körösztül van lőve.

Ez is igaz, de kérdés, hogy tanu-e a törvény előtt egy rozoga, puhafa deszkából készült ajtó. S meg tudja-e mondani az ajtó, hogy ki lőtt bele? Nem, ezt nem tudja megmondani.

Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad fel, hogy:

– Jaj, gyünnek, édösapám.

Hol az asszony szól ijedten:

– Valaki jár kint. Hallgasd csak… Bezártad-e az ajtót?

– Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.

Fölsóhajt az asszony:

– Birni is kéne… Hejh, istenöm-istenöm, de leesött róllunk a tekintetöd ebbe a pusztaságba… Hallod, megint jár kint valaki.

Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón s látja, hogy a kutya. Lecsillapult az ijedtsége s hazajött.

– Látod – mondja Rozál – ez is azért szaladt el, mert sohase hall itthon lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett volna egy darabot a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki volt.

– Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert hallgat. Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a puskával segítségre.

Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy világosodik, János kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban szokott arra a csendőrök két embere portyázni. Egészen megvirrad közben, a nap fölkel s megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a vetések között föltünedeznek. Megvárja az errébbhaladásukat és jelenti a katonáknak az esetet, hogy lövés történt.

A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón egy egész sor luk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének, de a homokban nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt is, János meg a kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már azon a helyen, ahol az éjjeli támadó besurrant. Igy tanácstalanul állnak.

– Cigány nem volt, – mondja a csendőr – mert most nincsen a határban. Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken?

Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az ember, majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű vádolni, de nehéz tanusítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj fejem régi igazság járja itt is.

– Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan, aki mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan nincsen.

Nézi a káplár Jánost s megint kérdezi:

– Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis földet?

– Dehogy nem – esik bele a szóba az asszony. – Nem is egy, de az egész szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbül a kis örökbül.

Bólintgat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az senki. Egy, valaki. De ki az az egy?

Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.

– Ez megvan. Az egyik.

Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán elégett, vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt. Az a fojtás ez, amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg a sörét között szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja, némely része elégett, de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr vigyázattal bontogatja. Azután azt mondja:

– Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?

– Van egy kicsi.

– De már az első osztályon túl van?

– Alighanem túl, – mondja János – mert már tavaly is járt a tanító úr elébe. Miért kérdezi?

– Csak azért, – feleli a csendőr s mutatja a papirost – mert ennek a fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud olvasni?

– Tudok.

– Hát olvassa el, mi van rajta.

S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott papirosáról: … z is–ten az ég–ben la–kik…

Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:

– Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a puska csövébe kerül.

– Hát az úgy van – mondták a csendőrök s mentek tovább, keresni azt a tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki van tépve.