Sabotage.
Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt történt sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó, valami új divatot, vagy pedig tengeri herkentyüt? De azután írja az újság, hogy az a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült gazdasszonyok föllökik a piacon a kofák sátrait és letapossák a földre a túrót, a vajat, a gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez nem új dolog, ilyesfélét már láttam honi földön is. Az igaz, hogy nem most, hanem régebben. Szám szerint éppen huszonegy év előtt és pedig – még kimondani is furcsa – a katonaságnál.
Az aradmegyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben éjszakára tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor, szeptember második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott fölváltsa a szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig kellett „csinálni“ a székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán, bár augusztus másodikán indult az ezred Szegedről, csak szeptember tizennyolcadikán látta meg a Szent István tornyát, addig folyton kódorgott hol erre, hol arra, Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben, Biharban. Már ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a legénységet.
Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból még a nyár elején, hogy az ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a katonalegény. Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se kocsival, se ágyúval dolga, hanem a hátára veti a bornyut, a kezébe veszi a puskát s: omnia mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt a bécsi kéjkirándulást a vén harcosok, agg csatárok, dicső csontok se vették haraggal, ha majd szépen fölrakják őket itthon a vasútra és azután majd „sikojtozva mögy a vason a bagon“ egészen Bécs városáig, ahonnan már csábító angyalként integetett az a hír, hogy ott a kantinban egy liter sört tizenkét krajcárért mérnek.
De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba helyezett negyvenhatnapos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a többi meg gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet ide-oda, az ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de a legénység nem tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek hívják azt a helyet, ahova még ma el kell érni, de annyit tudni szeretne, hogy hány órai gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt nem tudja, csak annyit tud a parancs nyomán, hogy másnap hajnalban hány órakor kell útrakészen állni. Ha tudná, hogy hány órai út áll előtte, könnyebben nekifohászkodna és mikor már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az erőfejtésre azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az egész (annyit pedig még akasztva is elbír az ember).
Azonban ezt nem igen szokták megmondani neki s ez kellemetlen. Ezenfölül abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki osztották ki kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd fent Bécsben bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán hordta egy-egy sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel velejárt, hogy mindig másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg kint éjszakázhatott a harmatos réteken. Már pedig tudvalevőleg szép az a harmat a versben, mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem kellemes benne. Ha a költőtől azt kivánnák, hogy hajnaltól alkonyatig vigyen harminc kilót, azután vackolódjon le a nedves fűbe s ott várja meg azt az ebédet, amely talán esti tíz órára alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna verset a harmatról.
Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték ugyan azt a dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.
A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt ott. A mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére, azzal szokott együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó oldalán. Hát két ezred éheseit kellett kielégítenie a kantinosnak, jó üzlete volt neki, mert úgy tolongtak a sátor alá a harci dicsőség kedveltjei, mintha ott ingyen mérnének. Még napvilágnál jól ment a dolog. Két finánc fegyveresen kióvakodott a faluból és firtatni kezdte a kantinost, hogy van-e neki italmérési engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen fölingerültek. Egy cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a visszavonulás nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak csen-de-sen hát-ra. Miután a fináncok nem értették meg, a császár gyöngyei elég érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek zöldhuszárhúst és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek a húsnak az evése fog bekövetkezni.
Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei visszavonultak.
Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg csucsai tagjai a szabad kereskedelem hívei voltak és a külső támadás ellen megvédték a kantinost.
A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a fegyveres erő császári része ő mellette van.
E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai részére az öt pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja. Amit a haderő tagjai eleinte megütközéssel vesznek tudomásul. Azután méltatlankodnak. Akad legény, nem egy, hanem több, aki a csöppnyi szalonnát, mint véres kardot hordozza meg a táborban, kiáltván:
– Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!
Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely valóban olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna.
De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar lenni.
Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajjon? Nem. Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne látni és hallani, ha követ fujnának. De se nem látni, se nem hallani semmit.
Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskáját pucolván, vagy a nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt fütyüli, hogy: tárititi, táratatta, tiri-tári-dum. Ez az ezred hívója. Trombitaszóból magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A szögedi hírös lányok helyre tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak helyre tyu. Harminc krajcár a napszámjuk tyu-tyu-tyu. Mégis slingös a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu. Nem valami kiváló műdal, hanem hiszen van ennél különb ezredhívó is. Némelyik olyan, hogy nem bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy. A fődolog az, hogy a tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki szólnak.
Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy mégis slingös a szoknyájuk, hejre tyu-tyu-tyu.
Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos gyöngyei valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen nem tudatik. A külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a legények tisztogatják a feleségüket, (már hogy a puskájukat), továbbá a derékszíjjat viaszkolják azokkal a viaszbólvaló s már félig elkopott gyertyákkal, amiket ottjártuk alkalmával a radnai templomból „fogtak“. (A baka ugyanis sohasem „lop“, hanem csak „fog“. Ezt sokan nem akarják megérteni, de azért ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt, mint tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság urai előtt, menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három krajcár értékű fegyverkefét „fogott“ a cimborájától s akinek ezért kidukált a hat hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem lopás, hanem csak fogás, a cimbora holnap vagy holnapután visszafogja tőle a kefét és visszafog mellé még két pénz ára faggyút is, bakancsot zsírozni, de a hadbírósági kihallgató úr más véleményen volt és az ügyeket egyéb területekre irányítván, megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban tolmácsolok. Álltam is szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván: bolond már megint a német. Abban az időben ugyanis teljes gondolatszabadság volt engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy kimondani nem volt szabad, hogy mit gondol az ember.)
Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az ezredhívót. És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az aradi testvérei is fütyülik az ő maguk ezredhívóját.
Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja egymástól a regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér, de azért választófalak nélkül különféle összeveszések történnének. A katona oly könnyen összevesz egymással, hogy az csoda. Például a debreceni és a nagyváradi regiment testvér. A debreceni magyar, a váradi meg olájjal kevert. Ennélfogva a debreceni katona nustyunak nevezi a váradit, mert az oláh legénynek az a szokása, hogy minden kérdésre azt mondja a maga nyelvén: nu sciu: nem tudom. De a váradiaknál leginkább magyarok az altisztek, azok megtanítják magyarul az oláh legényt. Mikor azután az ilyen oláh legény elmegy a debreceni testvér mellett az országúton, csendes odavetéssel megkérdezi tőle:
– No testvér tudsz-e már magyarul? – Amiből természetesen verekedés támad és kiröpül a „sajt“-jából a „bajnét“.
Könnyen áll az összeveszés.
Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban a kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences Jellasich-regiment is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet a mieink köznyelven bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a szegedi bicskáskompánia titulusért. A kaszárnyában azonban azért nem veszhettek össze a legények, mert a mindenekről intézkedő felsőbb katonai igazgatás gondoskodott arról, hogy ugyanabba a kaszárnyába az egymásra agyarkodó magyarok közé oda helyezzen a középső helyre egy cseh dragonyos regimentet is. A magyarok részéről a gyűlölködés tehát közösen eme kocsisok ellen irányult, mint olyan lények ellen, akik a király úrnak való dicső szolgálatot istállószemét talicskázásával töltik el és olyan rézbográcsot raknak a fejükre, hogy halat lehetne benne főzni. Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a különböző nemzetek indulatos fiai közé és a csehek békességben nyakalhatták a mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben volt részük, amit ők – hatalmas testű, nehéz-lovassági mohamed-emberek – még csendesebb megvetéssel viszonoztak.
A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban merült ki. Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt a tea, öt krajcár a gyenge tejeskávé, a „melange“ s egyes tobzódók csokoládét ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy porció csokoládét, danolni kezdett és azt kérdezte a füstös falaktól, hogy barna kislány mi lesz vacsorára?
Mit tehet ilyenkor a barna kislány?
A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy halpaprikás, mi gondja van rája, fehérvári bakát várok vacsorára.
A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a császárváros falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem kalapos és kalapos Mirclik – de barna kislány, valóságos és tökéletes barna kislány hogyan lehetett volna ottan.
Az emberek a levegőbe bámultak és ott keresték a barna kislányt. Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben, éppen az ő valóságos kivánsága szerint.
Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok megértéséhez szükséges, hogy tekintetbe vegyük, miszerint a barna kislány fehérvári bakát vár az vacsorára. A bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott, onnan sorozták, onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás testület szintén jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry generális az inhóberje a regimentnek.
Igy tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő barna kislány melyik fehérvári-regimentből való bakát vár az vacsorára.
E kérdést – mint mindenki beláthatja – csak bajonéttal, sörösüveggel és csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.
Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a csucsai réten is az aradi testvérekkel. Az is nyustyu. Jó, hogy köztük volt az országút.
Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól. Az emberek azt mondják:
– Nézd csak, nézd.
Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló, hogy némelyik embernek füttyszóra áll a szája?
De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!
Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt ellenség, ez csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu, ritatitati…
Azt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani. Az egyik fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is van benne.
Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az illető trombitaszónak. Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a gyülekezőre hívó trombitaszót úgy fordítják le magyar nyelvre, hogy: az ezredes úr együtt akar-ja látni a szama-rait.
De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így szól, hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostromot fuj-nak. Fegy-verre, magya-rok, véd-jük a hazát.
A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen izgató szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.
De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a kerek világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen tekintettel a haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is tapasztalta, amikor Branyiszkónál rohamra fuvatott, de a csapatok tót része állva maradt, mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak szól.
Hanem most más volt az eset.
Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az ordítás:
– Hurrá! Hurrá!
A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol eddig a kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége rohanta meg, elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán csak azért, mert öt pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi dukál.
Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát és tovább mentünk. A két ezred részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai mezőn. Ki tudna itt, ennyi vitéz csont és császári gyöngy között igazságot és vizsgálatot tenni?
Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre az utunk vitt és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta ki a szalonnákat.