Egyszerű emberek

János a tanyai csizmadiánál járt lábbeli-reperálások irányában. Arról volt szó, hogy van néhány ócska csizmaszár otthon, tudna-e vajjon azokból a pásztorgyerek részére bocskort csinálni? Nem olyan bocskort, amilyent a tótok és egyéb pálinkaevő népek viselnek, akik leginkább csak akkor szokták azt magukról elvetni, hogy ha vagy ők elpusztulnak, vagy a bocskor elpusztul s ezen okból madzagokkal és különféle szíjakkal igen szorosan magukra erősítik, – hanem azon magyaros csuszát, amely csatton jár és könnyű lerúghatás tekintetében azonnal a papucs után következik.

A csizmadiánál János az ügyeket szakavatottan elintézte. Két pár ócska csizmaszárból lesz két pár új csusza, a harmadik párból pedig bőrtarisznya, csak az átalvető szíjat kell külön megfizetni, de annak az ára sem pénzben jár, hanem János a télen majd ád érte fűteni való venyigét, miután ezen növényszárakból a tavaszon a szőlőtőkékről sokan letakarodtak.

Az alku rövid volt és egyszerű, mert a csizmadia igen csendes és rendtartó ember, mesterségét a Csillagbörtön nehéz és száraz szabályai és falai között tanulván, tisztán csak szórakozásból. Ez azonban már régen történt: a csizmadia, aki akkor még nem volt varga, továbbá János, aki már akkor is János volt, a pusztai kápolnánál tartott politikai beszámolóról éjtájon hazajövet az úton elmélyedtek azon kiváló kérdés taglalásába, hogy miért nem húz a király szíve hozzánk jobban, mint ahogy húz. Szelíd holdfény volt a hallgatag jegenyeákácok között, akik csöndes paraszti utainkon mint óriás testőrség állnak sorfalat, ez alkalommal Jánost a másik ember, a király szívének hovahúzását másként magyarázván, bottal fejbeütötte. De nem esett idegennek, különben is ebcsont beforr. Jánosnak ugyan a feje egy kicsit behorpadt, de hamarosan meggyógyult, pedig orvos is járt hozzá; míg a másik ember, aki a király szívének védésében botra vetemedett, néhány olvasatlan hónapra a Csillagba került, ellenben ott, szorgos tanulmányai folytán, csizmadiává lépett elő.

Különben nem ér ez a sok beszéd egy semmit sem. A tény csak az, hogy János eljött a csizmadiától s halad hazafelé azon komoly célzattal, hogy fölmegy a padlásra és előkeresi az ócska csizmaszárakat.

Ugyanekkor azon a gyalogösvényen, amelyen a bognár tanyája felé mehet az, aki akar, jön egy ember csúcsos báránybőrsipkában, fekete nyakravalóval a nyakán: kenetteljes emberek szokták a nyakukat így bekötözni, bár nincsen olyan anyaszült, aki meg tudná mondani, hogy miért. De ez mindegy. Ők a nyolc rőf fekete selyemszalag egyik végét reggelenkint az ajtókilincshez kötik, a másik végét a nyakukhoz illesztik s így kellő megfontolással beleforognak a nyakravalóba. Szép az ilyesmi is annak, akinek tetszik. Rendszerint rekedtek szoktak lenni, ami ismét olyan rejtély, hogy csak az orvostudomány magyarázhatná meg, de a közeli környéken nem tartózkodik orvos, volna ugyan egy bába, hanem az is elhalt, még tavaly. Nem szolgált jól bele a levegő a tüdejébe. Ez volt az oka. Tehet erről valaki?

Illés, már hogy ez a bízonyos nevezetű Ballangó Fekete Illés (másként Vödörlopó Illés, mert az apja a pusztai kutak ostorfájáról ritka szorgalommal lopkodta a merítő-vedreket) a bognárnál járt, hogy kegyes szavakban megfeddje s felkérje, hogy a mult héten kerékküllők csinálása után fizetett két pengőből adjon vissza legalább két hatost, mert a küllők nem jók. Nem állnak rendesen sem a talpfába, sem a kerékagyba, minélfogva a végiglyuk rezeg a tengelyen és olyan S betű mozgásokat csinál a kerék, mint a rozoga cigánykocsié.

Illés találkozván Jánossal, kezelnek. Ez a kézszorítást jelenti a külső nyelvben. A belső nyelvben a pénztáros szokta elkezelni a kezére bízott pénzt, a külső nyelvben pedig az emberek elkezelnek egymástól akkor, ha távozóban búcsúzásul kezet szorítanak. Ha meg találkoznak, akkor csak kezelnek. Igy változik a szónak a fogalma. Milyen érzéssel lehet a külső ember, aki a földből él, mint élt az apja, öregapja, minden őse, erre a szóra: földművelés, mikor az ő nyelvében a művelés, műveltetés szó ugyancsak sértő fogalmakat fed?

Ez azonban most már mindegy. János elmondja Illésnek, hogy a vargánál járt, Illés elmondja, hogy a bognár nem adta vissza a két hatost. Ez nem járja.

– Hát – kérdezi János – valóságosan olyan rosszak azok a küllők?

– No – mondja Illés – hát hiszen nem egészen egészen. De hát mért nem adja vissza? Mert úgyis sarcol. Nagyon kitartja mindönnek az árát. Mért nem adja vissza a két hatost? Rossz világ van. Rossz termés lösz. Ni, micsoda szárazság! Mi lösz velünk? Hisz a télire nem marad a gyerököknek betevő falat. De mindönki rajtunk akar élni. A bognár is. Mért nem adja vissza? Ugy mögmérgesedtem rá, hogy ha nem vónék istenfélő, fejbevágtam vóna úgy, hogy még ma este vacsorán éri Pilátust.

János, ahogy a homokban haladnak, elgondolkozik a beszéden s a bot végével többször a földbe szúr. Lám, ilyen emberek is vannak. Pedig vagyona van. De azért mindig azon sopánkodik, hogy éhen hal. Most nem restelt a bognárhoz elmenni, hogy két hatost visszakunyoráljon. Pedig a küllők bizonyosan jól vannak megcsinálva. S a bognár szegény ember. A gyerekek aprók, de sok van belőlük, mint kocsmában a pohárból. Az asszony beteges. Miért, hogy mostanában az asszonyok közül egyre több a beteges?

Ezt a kérdést föl is adja Illésnek:

– Mondja már kend. Azelőtt nem volt ilyen sok beteg asszony. Hogy van az, hogy most sok köztük a beteg?

– Volt az azelőtt is, csak nem mondták – véli emez. – Röstelték mondani. Az igaz, hogy nem is jártak annyit tánchelyre, nem táncolták magukat agyon már lánykorukba… Különben – tette hozzá – a jó Isten tudja csak, hogy ez hogy van?

– Úgy, úgy. Csakugyan csak az tudja.

– Én nem tudom. De mindön változik, János, mindön változik. A világ nem olyan, mint a régi. Akkor mögadtuk a földnek a munkát, azután termött. Ma hány az ártó bogár? Nem éppen csak az asszonyok betegök, hanem mindön beteg. A búza beteg, a rozs beteg, a kukorica, a dinnye, a káposzta, mind beteg. A disznó is elhullik. Micsoda világ ez, mikor az embör két hatosokért mögy a bognárhoz, hogy visszakívánja? A régi fajta kocsiba nem tudtuk magunk is belecsinálni a küllőket? De újmódi van, új kocsi van, cifra kocsi van, ennek a kerekibe már nem illik bele az a küllő, amit én a paraszti baltával kinagyolok.

– Haj, haj – sóhajtja János – ami igaz, az igaz.

Haladnak, csendben haladnak. Tavasz van még, de perzselő a nap. A fák bágyadtan állnak, a fiatal napraforgók lekonyítják még apró fejüket. A mezei virág elbujt, nem mutatkozik. Hetek óta nem volt eső. Ahol fekete föld van, repedezik. Az úton a homok föl van áradva, hogy alig lehet benne járni. Ez a közön van. A csinált utakon pedig por van, minden kocsi után felhőben emelkedik fölfelé, messziről nézve úgy látszik, mintha az egész határ ködbe volna borulva. A vetésre nézni – elszomorító. Szárazság van. Még az éji harmat is elmaradt. Ha még egy hétig nem lesz eső, oda van minden.

– Látod – mondja Illés Jánosnak, mind a két tágra tartott karjával mutatva maga elébe a fakó határra – mi ez? A szögénység, a nincsetlenség. A licitáció.

– Nono, hallja kend, – szól János, hogy éppen csak mondjon valamit – talán majd csak mögfordul az idő…

Az öreg idegesen hányja-veti a fejét.

– Mögfordul, mögfordul. Te fiatal vagy. Negyven vagy, tán negyven se vagy. Nem tudod, mi történt hatvanháromban. Borzasztóság rá emléközni is.

– Hallottam…

– Hallhattad is, mert azt nem löhet elfelejteni. A te dolgod különben más. Te még egy-két hétig kibírod.

János nem szól egy darabig, azon jár az esze, hogy szóljon-e. De azután mégis csak mondja, kissé szomorúan:

– Hát még egy kicsit bírom.

Illés rákiált:

– Ne beszélj. Jobban tudom én, mint te. Te még kibírod két hétig. Még háromig is kibírod. Neköd szöllőd van, mélyen a gyökere, lent. Az még élhet. Még talál egy kis nedvességet odalent a föld alatt, de a föld fölül elvette az Isten. Akaratába belenyugodjunk. De elpusztul mindön vetés. Ha így tart, a gólya agyonveri a fészökben a fiát, mert kiszárad a tó, nem tud neki önnivalót vinni.

Az öreg megáll, a csizmája fejét félig beletúrja a homokba. Azután lehajtja a fejét és nézi, hogy mint mozog a homok a csizmáján. Mint emelődik föl s mint folyik le róla ismét szerteszét.

– Az állat… – mormogja. – Az állat inkább elpusztítja a fiát, de nem nézi, hogy éhen kínlódjon…

János úgy érzi, mintha az öreg fösvény szavai szíven ütnék. Igy is szolgálhat valakinek az esze? Az öregek zsörtölődők ugyan és elégedetlenek rendszerint, de hát mégis. Amint azonban föltekint a szomorú, leszáradt tájékra, látja, hogy az semmi reménységet nem nyújt a jövő iránt. Most eszébe jut hirtelen, hogy az élet, a munka élete nehéz. Valóban igen nehéz.

A közön lassan, szótalan, elkomorodva lépegetnek. Hát csakugyan így van? A lelkekben nehéz fásultságok és bús elkeseredések lakjanak?

De talán nem. Az iskola előtt haladnak el. Városi kocsi áll az udvaron, a falak újra meszelve, zöld lombok a nyitott ablakokban. Itt most vizsga van alighanem. Csakugyan az van, már a vége felé is közeledik, mert énekelnek odabent. Vékony a gyerekhang, de sok van s az ablakokon át kiárad az az útra, csilingelve jövén ártatlan gyermekszívekből az imádság: Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel…

A két ember megint megáll s egymásra néz. Szemükből néhány meleg könnycsepp poros arcukon át a forró homokra esik.