Kis török.
Az ember, ha egyéb dolga nincs, szívesen lovagol régi emlékein, amelyek mindig érnek annyit, mint az újak. Idő multával az emlékekből lassan kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat s csak a jó dolgok maradnak meg, hasznos alkalmatosságul arra, hogy a délutáni csibukfüstben felmerülve, elimbolyogjanak a szobában, ahol az ember a gondolataival egymagára van.
Igy bujik föl nekem a trebinjei kék füstjéből néha, mintha a rokon dohány mérges zamatával akarna egybevegyülni, egy csodálatosan száraz, nagy égőszemű gyermekfej, piros, kékbojtos fezzel a borotvált kicsi koponyáján, fapapucsokban, vézna, öregesen görnyedt termetén fehér ing, fehér salavári, piros selyem öv kopottas – bizony – a derekán, abban feszeng aztán, helyét nem találva, egy rettenetes nagy handzsár, nagyobb, mint az egész kicsinyke férfiú.
Török gyermekek közt csodálatos szépeket lehet látni. A leánygyerek, ha a szél elfújja néha a fejéről a fátyolt, amit buzgó anyja a Korán törvényét megelőzve, már kiskorában ráerőszakol, oly arcot mutat, amelyet megnézhetne akármely lelkesebb ifjú költőnk, aki leírásaiban szereti úsztatni fehér tejben a halvány-piros rózsát. Pufók, kedves képű baba valamennyi. Messze idegenben a hazátlan, kicsapott katona, ha gyereket látott az úton, elévődött rajta (tudom magamról), hogy ugyan melyikre hasonlít ez vagy amaz az otthoniak közül. Káplár Papp, aki asszonyt, két iskolás gyereket hagyott itthon, talált is a Cadinje Brdó fenyős tetején egy bosnyák házban két apró fiút, olyat, hogy megesküdött volna rá, hogy az övé mind a kettő.
Annál csodálatosabb volt ez az apró öregfejű gyerek a többi között, az ő magába vonult szótlanságával, hallgató szájával. Csak a szeme volt neki véghetetlen beszédes. Gyakran láttuk, mert egyetlen mulatságunk volt nekünk is, ha beültünk Antóniohoz, az albánhoz, akinek az útszélen volt a csárdája és lestük az úton a kószáló utas törököket, akiken legalább volt mit nézni, gyönyörű régi fegyvereket hordván valamennyi.
Fönt mindjárt, ahogy a maródi lovak istállójánál nekikanyarodott az út a Cadinje-hegynek, kezdődött a Szmail bég kertje, akit közönségesen török grófnak neveztek a táborban. Régi nemes familia, amely valaha szerb volt a nagy Dusán alatt, azután törökké vedlett s nagy úr volt a környéken nagyon, mert rajta kívül csak egy civil aga akadt még az egész Priepoljén. Ennek a feleségeihez volt beosztva Ibrahim, onnan szaladgált le naponkint többször az albánhoz, hogy az ő grand magazinjából selyemszalagot, cukrot, egyéb tetszetős dolgot vásároljon a Szmail bég asszonyainak.
A Limben gyerekek fürödtek nyaranta egész nap, azok okvetlenül meghajigálták az öreg fiút, akit nem vettek be maguk közé. Szomorúan nézett végig rajtuk s a szeme égett, mint a parázs, olyan fáradt, öreges futással szaladt előlük, mint amikor egy vén embert kergetnek.
Kicsi homlokán ráncok voltak, az tette olyan öreggé. Vékony hangján köszöntötte be a mer habát a boltba.
– Hogy vagy, Ibró?
A vállait megrántotta egy kicsit s nagy egykedvűséggel felelt, csakhogy éppen mondjon valamit:
– Bás…
Soha senki se látta játszani, de nem is kellett ő a többinek s olyan sivár volt ennek a gyermeknek az élete, mint maga a priepoljei kősziklás tájék.
– Ibrahim, akarsz dohányt?
– Nem… mondta lassan, a jatagánon úgy támaszkodva a könyökével, mintha asztal volna.
– Szépek a bej feleségei?
Valami fáradt, kötelességszerű felháborodással lépett hátra s fenyegetően, ami végtelen furcsán hangzott az ő kis eunuch-torkából, szólt a kérdezőre:
– Ne beszélj, mert leszúrlak.
Ha a jól megtermett katonák, akik félkézzel a levegőbe dobhatták volna minden jatagánostul a kicsi háremőrt, megnevették ezt az erélyes föllépést, halvány arcára némi pir ült ki.
Nem szerette senki, nem szeretett senkit, üres óráiban a hegyen mászkált és fújta a tárogatót. (Mert ott lent még most is megvan ez a csodálatos furulya, hiába tüzeltették föl annak idején Magyarországon valamennyit).
A cigányok Novibazárban is a város szélén laknak, kovács valamennyi, rajtuk túl már nincs egyéb, csak a koldusok. Sorba ülnek és énekelnek. Ennek a nyomorult sornak a szélén ült egy leány, szerb volt és nyomorék, kék ruhában, fehér kendő a fején. Nem tudom, mint támadt a vélemény, hogy olyan, mint egy irgalmas néne. Sohasem kért semmit, csak ült szótlanul nyomorék lábain, sápadt arcát a földnek hajlítva. Mert hogy semmit sem kért senkitől, ő kapott legtöbb alamizsnát, amint már szokása az adakozónak, hogy elkerüli a lármás koldust.
A többiek haragudtak reá, szidták, ő hallgatta csöndesen.
Egyszer nagy lárma volt ott.
Pénzfizetés napján történt. A baka odalent úr. Többet keres, mint amennyi itthon a téli napszám, pénzét nem költhette, mert nem volt mire. Valaki, aki nem tudott a vagyonával mit csinálni, egy teljes ezüst forintot dobott oda a sorornak, ahogy egymás közt neveztük. Ebből kezdődött a mérges verekedés. A többi mind rátámadt, irígy haraggal akarták elkergetni a helyéről. A nyomorult leány néha szólt nekik, könyörögve, a koldushad üvöltött, mankók emelkedtek föl s úgy lehet, agyonverik, ha nem jön le akkor megint a Cadinje oldaláról Ibrahim, az a kis eunuch.
A nagy jatagán hirtelen szerepelni kezdett. A gyermek kirántotta, megcsillant a széles acél a napon, az apró ember a féktelen had elé állt, merészen fenyegetve, ölni készen, vékony hangja úgy csendült, mint egy erős vezényszó:
– Natrág! Vissza!
Vissza is mentek morogva. Amint a katonai iskolákban a hadi cikkelyekről tanítják, hogy elhatározó pillanatokban egyes emberek helyes föllépése csaták sorsát döntötte el. Alig mukkantak, helyükre mentek s a földre tették mankóikat.
Amint a had elvonult, gyöngéden hajolt le a nyomorékhoz Ibró s megcsókolta a kis irgalmas néne homlokát.
– Ne félj…
Az nem félt. Fekete szemeiben könny csillogott, Ibró ügyetlenül dugta vissza a jatagánt s lassan lépkedve veres babussaiban a sziklaösvényen, fölment az asszonyaihoz.
Eddig van. Több nem történt. Kivéve, hogy gyakran bosszantották a fiút az albán füstös, rozoga kantinjában e dologgal a katonák, kivéve, hogy egy napon rákiáltottak:
– Ibró… Ibrahim, a kis koldusleány meghalt.
Ibró megdöbbenve állt az ajtóban s elfeledte becsukni. Halovány vékony arca megfakult.
– Nem igaz! – mondta határozottan.
Kiment a koldusok sorához, a nagy százados diófák alá. Nem találta sehol a kis nyomorékot, a foszlányos kék ruhában s végig kérdezte a többi szerencsétlent, hogy hát hol van. Hát hol van, hát elment, föl a hegyek fölé s mankóját hagyta csak itt.
Szomorúan jött vissza s vásárolt a boltban egyet-mást, ami éppen akkor kellett a Szmail bég féltucat feleségének.
– Hát igaz-e, Ibró? – kérdezték a katonák.
– Igaz – mondta halkan, remegő hangon, lehúzva vékony ajkszögleteit.
A kegyetlenek tovább kérdezték:
– Sajnálod?
Nem felelt, csak intett s megindult kifelé. Lassan haladt a vízparton, ismét kergetni akarták tarfejű gyermekek, de ő visszafordult, szemközt állt velük és szótlan mozdulattal tette sovány kezét kése markolatára.
Amint azok megrettenve az eddig nem tapasztalt bátorságon, visszatértek, megint ment föl a hegynek, fáradtan, lehajtott fejjel. Olyan öreg, olyan nagyon öreg volt e pillanatban a kis szerencsétlen félember, mint egy agg, aki száz évet hordoz roskatag vállain.