Egyszerű emberek

Abban az időben nem igen lehetett mást csinálni a szép Novibazárban, mint hogy fogadásokat kötött az ember. Egy kis darab helyőrség volt az egész, lenyomva Törökországba, a senki és a semmi közé, a hatalmas Isten háta mögé: valami négyszáz gyalogos, valami tizenöt tüzér, tíz szekerész, két dragonyos mint tábori zsandár, két pék-katona, két dögész-katona; valóban jó, hogy még néhány haditengerészt nem rendeltek közénk oda fel a kietlen hegyekbe. Amúgy szépen eléltünk, télen jó hűvös volt a barakk, nyáron jó meleg a sátor, e tekintetben semmi panasz nem volt tehető. A legények járták a határt, állták a posztokat s a régi, hosszú bajonétok élén fönt az ormokon a balkáni hold hideg fénye csillogott. Hogy mit őriztünk, azt nem igen tudom, azt csak a berlini szerződés tudná megmondani, mert nem volt ott a mienk semmi más, csak az életünk. No dehát ott voltunk, mert elvégre valahol csak kell lenni és jó is volt, hogy valamit dolgozni is kellett, mert másként tökéletesen és végképpen halálra unta volna magát az ember. Még így is sok volt az unalomból. Mert ha a tisztelt albán hazafiak nem nagyon jártak idáig föl rabolgatni, naponta csak hatvanegy ember ment szolgálatba, a többi egy kis gyakorlattal ölte délelőtt-délután az időt, de mikor nagy hó esett, azt sem igen lehetett csinálni. A katonák némely része ilyenkor elbujt a hegyi barlangokba, hogy ott keverhesse titokban az ördög bibliáját, más része ivott, mint a gödény. A tornaszerek a tábor udvarán jobban koptak, mint valamely iskolában, mindig rajtuk lógtak az emberek, a tüzérek unalmukban úgy pucolták az ágyúkat, hogy annál jobban pucolni már tisztára teljes lehetetlenség, két dögészkatonánk, ha nem volt beteg az ispotályban, igen szigorúan harmonikázott és okarinázott, mert borbélyok voltak az istenadták, a train-katonák pedig felültek volna a lóra lovagolni, de nem volt lovuk, mert ide nem való a ló, hanem szépen kihizlalt öszvéreik voltak, de ezekre nem szokás ráülni, az öszvér nem bőrnyerget, hanem vasnyerget visel s ki az ördögnek volna kedve vasnyeregbe ülni, a szegény polyák szekerészek így más mulatságtól elesvén, szép lengyel hangon fujdogálták, hogy esztye Polszka nyezginyala, poki mizsijeme. Szép ez nagyon, különösen mikor a dögészek is harmonikáztak és okarináztak s a tömérdek török kutya vonyított hozzá. A káplár Szeles ugyan lőtte őket, már hogy a kutyákat, de sohasem tudott annyi töltényt lopni, mint amennyi kutya jött, minélfogva bele is bukott a vállalatba, pedig a kutyák tökéletes kiirtására nézve egy csillogó halbe napszba fogadott, ami ázsió nélkül négy forint öt krajcárt jelentett, ázsióval pedig öt forint tíz vasat: ez felelt meg ugyanis a fél Napoleon d’or fogalmának.

A tisztek is csak úgy ölték időt, ahogy lehetett. A legtöbbje nőtlen, a nősek közül csak egynek volt bátorsága ahhoz, hogy lehozza e kietlenségbe a feleségét. Hosszú levelek jöttek-mentek haza, meg hazulról, a postaőrmesternek volt elég dolga velük, különösen mikor a hóban elakadt a postapatrull. Szerteszéjjel laktak a tisztek a szomszéd török városkában, csak a hadnagyunk, meg az őrnagy tartott a táborban lakást. Egyedüli összejöveteli hely a tiszti menázs, ahol ebédnél, vacsoránál találkozni lehetett. Az asztalfőn az őrnagy prezideált, egy hihetetlenül nyugodt észjárású ember. Ha angol katonai expedícióról való könyvben olvasom, hogy egy kurta és rekedt vezényszóra hat percig tüzelnek a gépfegyverek és hat perc mulva az expedíció nyugodtan halad tovább arrafelé, ahova elérni akar, mindig Kónya Sándor jut eszembe. Copfokon és elavult szabályokon keresztül lépett s nem vette észre, hogy olyanok is léteznek. Megmondta, hogy mi szabad és mi nem szabad. Ha egy benszülött szándékosan meglök és nem vágod bele rögtön a bajonétot, az gyávaság és két évi börtön; ha egy török nő elől teljes tisztességgel ki nem térsz, az hitványság és tíz évi börtön. Mikor egyszer éjjel a részeges puskaművesünkre rálőttek, röviden izent a kajmakámhoz, hogy: még egy lövés s mind a négy oldalán fölgyújtatja a várost. Volt eset rá, hogy átjött vizitálni a generális Boszniából. Nagyon sokáig vizitálta a csapatokat, Kónya elunta a dolgot ahogy kísérte, ennélfogva a hóna alá csapta a kivont kardot, mint a diák a könyvet, előhúzta a zsebéből a dohánytartót, cigarettát csinált és rágyujtott. Hogy azután ezen a generális mekkorát nézett, azzal egy árva garas árát sem törődött.

Mikor hazafelé jöttünk, Sarajevóhoz közeledvén, a csapatok elébe kilovagolt a határba Appel, a félszemű táborszernagy, az okkupált tartományok kormányzója. Tíz napi mars után persze nem egészen olyanok az emberek, mintha két napig készülődtek volna az úrnapi parádéra, de azért tetszett Appelnek a társaság. És azután mégis azt mondja Kónyának:

– S a kocsik, a kocsik?

– Málhás kocsik vannak a szabály szerint való számban.

– Igen, igen. De a betegek kocsijai. Hány kocsi kellett a maródiaknak?

– Kegyelmes úr, nincsenek maródiak.

– Nincsenek maródiak? Tíz napi mars után? Hisz az lehetetlenség!

Azt mondja Kónya:

– Kegyelmes úr, ha a jelentésem igazságában kételkedik, méltóztassék végigtekinteni a marsoszlopot.

Appel végigment a marskolonnán s kereste a végén a maródiakat. A kocsikat, amik az elgyötört és kidőlt katonákat hozzák. Azonban seholsem talált ilyesmit, mivelhogy nem is voltak. Mikor visszatér a haladó csapat élére, melegen gratulál Kónyának az embereihez.

– Kegyelmes úr, – jelenti Kónya – úgy tessék nézni a dolgot, hogy nincsen ebben semmi különös sem. Ezek is csak olyan emberek, mint a többi emberek. Ilyen úton, ilyen időben, tíz napi mars után bizonyosan megvan köztük is a szokásos százaléknyi beteg. De nem jelentkeznek.

– De hát miért? Hol a magyarázat?

– A magyarázat ott van, kegyelmes úr, – mondja a lóról Kónya – hogy hazafelé megyünk és az emberek nem akarnak elmaradni egymástól.

Hogy mint volt ezzel a fölvilágosítással megelégedve az öreg generális, akit hosszú életében különféle országokba vetett a sorsa s aki a haza szent szerelmének tüzeit talán sohasem érezte a lelkében, az valóban nem tudható.

* * *

Ide s tova negyedszázada lesz már e dolgoknak és már nem jut eszembe annak a hegynek a neve, amelyen a hadnagyunk esete történt. Alighanem Csadinye-bodó. De az nem bizonyos. Annyi bodó van ott, hogy valóban csak a jó ördög tud ráemlékezni valamennyire. Csunya nagy veres sziklák, még az emberlakta hely közelében is fölhaladnak ezer méternyire.

Mikor mászta őket az alföldi puszták síkjához szokott fiatal katona, nem állhatta meg, hogy ne szóljon az elüljáró káplárnak:

– Ezök már igazán csunya nagy kövek, apám.

– Pedig ez csak még a fele, fiam, ami kiáll belőlük a földből – vigasztalta a káplár – mert a nagyobbik felük benne van a földben. Hátha még az is kibujna?

Voltaképpen azonban e magasságok csak látszólagosak voltak, egy ezerméteres hegyet egy óra alatt meg lehetett járni, mert maga a völgy is hétszáz méter magasban feküdt. A tábor mellett állott ez a Csadinye-bodó, alighanem most is ott áll, de azóta ebből az országból a mi katonaságunk már kihurcolkodott s azóta most már éppenséggel nem tudjuk, hogy mi annak idején miért töltöttük ott az időt s miért hagytunk lent tizenhét olyan embert, akik egész bátran itthon is meghalhattak volna?

Szóval a Csadinye-bodó. Annak a legtetején állott egy megkopasztott fenyő, rá volt kötözve egy nagy csomó gyanta, meg puskapor s az őrnagy lakásából, a táborból villamos gyújtózsinór vezetett föl hozzá. Katonai műnyelven úgy hívják az ilyesmit, hogy fanále. Arra való, hogyha valamely túlnyomó számú ellenség támadná meg a tábort, lángra lobbanjon és tüzével a legközelebbi helyőrséget értesítse, hogy baj van, gyertek segíteni. A legközelebbi helyőrség Európához hat óra járásnyival idébb feküdt Taslidzában, ott a törökök részéről Szulejman Akkib volt a pasa, a mi részünkről meg a vörösorrú Fuchs a generális. Ott sokkal nagyobb volt a fegyveres erő, mint nálunk s egy őrségnek csak az volt a foglalkozása, hogy állandóan a mi fanálénkat figyelje: mikor gyullad ki. Nem bántott ott bennünket senki sem. Táborunkat nem mi építettük, hanem az előzőleg ott járt szebeni vadászok. Azok még veszekedtek. Az egyik vadász rakta a barakk favázai közé a téglát, a másik meg puskázott mellette. Azokból még haltak el fegyver által, de már a mi időnkben csend és béke volt, amit csak az albán hazafiak rablásai zavartak meg olykor. A tizenhét halottunk, akit ott hagytunk, nagyrészt betegség nyomán távozott közanyánk ölébe: talán a világ legtisztább levegője van ott, mégis a halál kasza gyanánt a tüdővészt használta, mert hegymászás közben a nehéz fölszerelés alatt kiizzadt a legény, a hegytetőkön meg úgy vágott a szél, mint a borotva: e két körülmény összejátszásánál fogva kellett síroknak való üregeket vájni a sziklákba. Vajjon halottak napján ki tesz most azokra koszorút? Senki. Engedd meg, tisztelt olvasóm, hogy én most rájuk tegyem s az emlékezés sóhajtását küldjem el ama csontok felé, amelyeknek egykori viselői az ország szolgálatában álltak s idegen földbe kerültek. Ma úgy sincsen már ott senki, aki tiszteletet adjon nekik.

Ami pedig a hadnagyunk esetét illeti, nagyon kevés híja volt, hogy szintén közébük nem került. Egy bolond fogadás nyomán.

Albán barátaink ebben az időben ismét erősebb működést fejtettek ki s rabolták a ruhát, a pénzt, a kecskét és a birkát. A szolgálat hirtelen nagyot ugrott. A szabad közlekedés biztosítására szolgáló úti őrjáratokat az őrnagy megnégyszerezte. Ahol eddig négy ember is elég volt, oda tizenkettőt rendelt, míg a tizenkettősek számát huszonnégyre emelte. A kajmakámhoz is átizent, (az olyan polgármester-főszolgabíró-féle állás a török közigazgatásban) hogy járassa jobban a török csendőröket is.

De azért a helyzet mégsem javult. Nagyon kellemetlen helyzetben voltunk. A szerbség a szabadítóját látta bennünk, ellenben a törökség gyűlölt bennünket. De amennyire gyűlölt, annyira félt is bennünket és a hatalmunkat önkénytelenül is megcsodálta. A tulajdon szemeivel láthatta a különbséget a mi katonaságunk s a maga katonasága között. Annak a legénysége talán különb anyag, de másként anyagi eszközöknek híjával, mert a Stambulból küldött pénz elolvadt a pasák kezében: rongyos egyenruha, rossz fegyver; ha egy török katonának a Henry-Martini-fegyvere elromlott, meg sem tudták csinálni: a mi puskaművesünk javította ki szívességből. Szóval igen különös ellenségek voltunk mink ott akkor. Itt rend és összetartás, amott példátlan szigorúság, de örökös pénzhiány: a védelmet váró nép felénk tekintett. És nem lehetett a védelmére semmit sem tenni. Nem volt hozzá juss. Amíg bennünket nem bántottak, nem volt szabad még az ujjunkat sem mozdítani. Hiszen még azon helyért is, ahol a sátraink álltak, csengő aranyokban a török államnak bért fizettünk. Ha a legénységet ásógyakorlatra kellett vinni, hogy a fiatalabb katonák is tanulják meg, hogy puskázás esetén miként áshatnak maguknak fedezéket: a kajmakámtól erre külön engedélyt volt szükséges kérni s a kajmakám az engedélyt csak a megásott gödrök földjének visszatakarása kötelezettsége mellett adta meg. Ezt mind tűrni kellett és ide valóban olyan flegmatikus ember kellett, mint Kónya Sándor. Sajátos helyzet volt az: négyszáz fiatal, jóizmú fegyveres állott a nép védelmére, de teljes és tökéletes mozdulatlanságra kárhoztatta őket a berlini szerződés. Gondolom, a tizedik pontja.

* * *

Azt mondja vacsora alkalmával a tüzérhadnagy:

– A helyzet kezd ugyanis komolyra válni. Nem kellene ezt már tűrni tovább.

– No, – mondják a többiek – tudjuk, hogy baj van, de a baj nem lett nagyobb, mint tegnap volt.

– Hát – mondja a tüzér – Bogulovics már nagyon közel jár.

Ennek a Bogulovicsnak a neve ott olyan hírt viselt, mint nálunk annak idején Rózsa Sándoré. Albán volt, a török seregben szolgált egy ezredorvosnál mint szolga, megölte a gazdáját, kirabolta s fölcsapott rablóvezérnek.

– Hát majd elintézik a captiék – felelnek neki.

Ez meg a török csendőrök neve. Derék, jól lövő emberek, akik azonban szintén az örökös pénzhiányban sinylődtek. A pénzt lehet, hogy kiadták Carigrádban nekik, de a pasáknak sok felesége van és sok selyemruha kell a hárembe.

Azt mondja a tüzér:

– Az éjjel egy ember bemászott a sáncomba. Kétszer rálőttek az őrök, mégis bemászott. Úgy mászott a bozótban, mint a vadmacska. Mikor elébem hozták, azt mondta: inkább lőjjetek agyon, minthogy éhen haljak.

– Miféle ember?

– Innen lent valami faluból. Bogulovics kirabolta, az egész családját megölte, ő maga öt nap óta nem evett. Kérlek – fordult a számvivő tiszthez – én most etetem ezt az embert, mert nem birom a sáncból kidobni: az étap-relutot fölszámíthatom?

A számvevő nem szólt semmit, a számvevők ilyenkor nem szoktak szólni semmit, de egy ember azt mondja:

– Hátha így áll a dolog, a helyzet csakugyan kezd komollyá válni. A táborig hosszú az út, az őrnagy úr jól tenné, ha gondoskodna arról, hogy éjszaka fegyveres őrség kísérje haza a lakásáig.

– Ugyan, – mondja az őrnagy – ne lássatok mindenütt rémképet. Mi az ördögnek az őrség?

A hadnagyunk beleszól:

– Minek az? Nem kell az ide. Rend van itt. És ha nincsen, majd írunk a kajmakámnak.

A hadnagy ugyanis íródeákja volt az őrnagynak. Nem zászlóalj-segédtiszt, hanem konzuli titkár, mivelhogy az őrnagy ott egyúttal konzuli minőségben is képviselte az országot. A konzuli titkárnak tehát ezen minőségében kötelességében állt, hogy a közigazgatás ellen intézett militáris támadásokat kellőleg kivédje. Ez is furcsa foglalkozás – egyenruhában. De történnek ilyesmik is.

Azt mondja gúnyosan a tüzér:

– Teszerinted minden rendben van itt, pajtás?

– Hát persze, hogy rendben van – mondja a hadnagyom.

– Hát – kötekedik a tüzér – ha olyan rendes itten a közbiztonság, légy szíves és csinálj egy sétát föl a fanáléhoz.

– Miért ne? – mondja a hadnagyom. – De ingyen nem csinálom meg.

– Tíz üveg ménesi cabinet, – mondja a tüzér. – Áll-e a fogadás?

Bár a pénz odalent elég dúsan állt a házhoz, mert a nehezebb szolgálatot jobban díjazta az állam s mindent aranyban fizetett, ami abban az időben még húsz százalék különbséget is jelentett, de azért tíz üveg ménesi bor nem volt megvetendő nyereség. Igen megdrágult, mire leért, mert ha Amerikába küldik, kevesebb viszontagság éri. Általán ott nagy fényűzés volt magyarországi bort inni, de az ottvalót meg nem hívták semminek sem, savanyú volt és fekete és sűrű, hogy szinte megállott volna benne a kanál.

– Áll a fogadás – mondta a hadnagyunk.

– De én sétáról beszélek és nem őrjáratról – mondja a tüzér. – Abban nincsen semmi virtus, ha fölriasztod a készenlétet s tíz emberrel fölmászol a hegyre. Sétát mondok én, teljesen egyedül. Fegyver nélkül, kard nélkül. Teljesen egyedül.

– Jó, – mondta a hadnagyunk. – Egyedül, fegyver nélkül, csak a kutyámmal. Csak a kézi lámpát viszem magammal. Most tizenegy óra, a fanáléhoz nappal háromnegyed órányi az út, éjjel egy negyed órával több. Éjfélkor fönt leszek. A jelzés az lesz, hogy a fanálé előtt a lámpát háromszor körben megforgatom.

– Áll, – mondta a tüzér s a hadnagy a kutyával meg a lámpával megindult.

A menázsiház erkélyéről föl lehetett látni a Csadinye-bodóra s a fanáléra. Onnan lesték. Néha látszott a sötétben a sziklák között egy kis fénypont, mint a szentjánosbogár, ahogy halad fölfelé.

Pontban éjfélkor a lámpa a hegy tetején három fényes körvonalat rajzolt a levegőbe.

– Megnyerte a magyar, – mondta a tüzér s intézkedett, hogy hozzák elő a vesztett borokat.

A hegyről lefelé csak félóra az út, fél egy órára várták vissza a nyertest. De még egy órakor sem jött s két órakor sem jött.

– Bizonyosan elfáradt a mászásban s nem akar idáig jönni, hanem lefeküdt a táborban a lakásán.

– Az nem egészen bizonyos, – mondta az őrnagy, aki eddig egy szót sem szólt. – Lehet, hogy lefelé jövet érte valami baj. Meg kell nézetni a lakásán.

Megnézették. De ott sem találták.

Nyilvánvaló, hogy baj érte valahol.

Le nem lőtték, mert fegyverdörrenés nem hallatszott, de lehet, hogy leszúrták.

– Szép kis mulatság, – mondta az őrnagy. – Ezek az ostoba fogadások! Most már tessék az egész társaságnak fölmászni a fanáléhoz: gyerünk elébe.

Megindultak, de nem kellett egészen fölmászniok, mert fél három óra táján a bodó lábjában találkoztak a hadnaggyal.

Akkor beszélte el, hogy csakugyan, lefelé jövet kalandja történt.

A fanáléhoz vezető úton van egy őrház, meg egy kúcsa. A gunyhót nevezik ott kúcsának, egy vén mogorva kecskepásztor lakott benne. Az őrház erődített hely volt, az őr a falakon belül állott. A kúcsában fölfelé menet látott világosságot, de nem törődött vele.

De mikor lefelé jött s a kúcsa előtt elhaladt volna, a sötétben elébe állott a kecskepásztor.

– Dobar vecser, – mondta.

– Dobar vecser, – felelte a hadnagy.

Novibazár Törökországban van ugyan, de ott jóformán csak az Isztambulból kirendelt hivatalos személyek, a közigazgatási emberek és a katonatisztek tudnak törökül, járóbeszédül egy szerbo-bosnyák-turkó nyelvzagyvalék szolgál, aki azonban a szerb vagy a horvát népies nyelvet ismeri, kevés fáradsággal könnyen eligazodhat benne.

A pásztor a jóestét kívánás után ezt mondja a hadnagynak:

– Gyere be a házamba.

A házba való meghívás el nem fogadása a Balkánon olyan sértés, aminek ott lent, ahol olcsó az emberélet, egyetlen megtorlása van. A halál. Ha éjszaka van.

A hadnagy szó nélkül követte a pásztort. Csak mikor belépett a kúcsába, akkor gondolta magában: No, szép Szeged városa, téged se látlak többé.

Öt fegyveres ember ült a tűz körül a földön, a hatodik volt a pásztor. Itták a kávét.

– Dobar vecser, – köszönt be a hadnagy.

– Dobar vecser, – fogadják mogorván. – Ülj le.

Leült a többi közé a földre. Azaz, hogy nem is ülnek, hanem csak guggolnak ott az emberek.

Egy öreg rabló, aki egész fegyvertárt viselt az övében, azt mondja neki:

– Mit kerestél itt a bodón?

– Semmit. Csak sétálni jártam, – felelte a hadnagy.

– Éjszaka? Fegyver nélkül?

Ott teljesen szokatlan a fegyver nélkül való járás. A hadnagy mondja:

– Igen, fegyver nélkül. Mi, ha sétálunk, nem szoktunk fegyvert viselni.

Csend. Az emberek a fejüket csóválják és hallgatnak.

A pásztor megfőzte az ital kávét és sorba adja az apró findzsákat. A hadnagyot is kinálja. El kell fogadni. Cserében kihúzza a zsebéből az ezüst dohányszelencéjét és kinálja a cigarettát. A szelence körbe jár, elfogadtatik, de köszönés nélkül.

A pásztor azt mondja a hadnagynak:

– Te asszony után jártál a bodón.

A hadnagy azt feleli:

– Jokk!

Sértő szó. Voltaképpen itt azt jelenti, hogy „nem“, de valami rendkívül gúnyos, sértő és lenéző értelemben. Ezúttal azonban helyesen volt alkalmazva, mint visszautasítása még csak a föltevésnek is, mintha a hadnagy asszony után járt volna. Különben kellettek is az ördögnek. Nincsen az a juhász, aki olyan áporodott juhtúrószagú volna, mint az ott való pásztorasszonyok s azonfelül mód nélkül piszkosak.

– Hát azért, – mondta az öreg rabló, – mert ha asszony után jártál volna, most meghaltál volna.

Megint hallgattak. Újabb kávét főztek, a dohányos szelence megint körben járt s a hadnagy azt gondolta magában: próba-szerencse. Fölállt, kezet fogott a rablókkal s elköszönt:

– Laku noty.

* * *

– Ez megint nagyon csinos történet, – szólt az őrnagy, mikor a hadnagy elmondta az esetet. – Most jut eszembe, hogy az élelmezésünk már csakugyan botrányos a menázsban. Örökké ez a sovány, rostos marhahus… Tehát holnapután vaddisznóvadászat a Csadinye-bodón.

Nagy, szinte őserdőnek nevezhető rengetegek vannak ott a hegyeken. Leginkább a Vakufé, az meg valami szent alapítvány: voltaképpen a senkié a rengeteg, az hordott belőle fát, aki akart és sok őz meg vadsertés lakott benne. De jól utánuk kellett menni a sűrűbe. Afféle hajtóvadászatok voltak azok, amiket műnyelven Streifungnak neveznek. Nehéz sport, az egy-két vaddisznó elejtése nem érte meg azt a fáradságot, amivel a dolog járt, de másként ez volt az egyetlen módja, hogy megtisztítsák a tábor körül való erdőségeket a rablóktól. Ilyenkor még sem érezték magukat egészen szabadjára s odább vonultak.

A hajtás harmadnap kora reggel megkezdődött. Mászott felfelé a társaság: tisztek s a tábor európai kantinosa, aki jól értette a nép nyelvét. Még az első okkupáció idején került le mint katona a Balkánba s azután ottragadt. Amíg a terméketlen, sivár sziklákon kellett kapaszkodni, még ment valahogy a haladás, de az erdő régióiba érve, következett az ősrengeteg, amelyet alig jár valaki más, csak a rabló. A favágó csak a széléig megy, hogy onnan téli időben levigyen a lova hátán egy teher fát: a völgyben két hatos volt az ára annyi fának, amennyit egy ló a hátán levinni bírt.

A hajtók a legénységből teltek ki, azok elől jártak, a vállukon fegyver, a kezükben a kurtanyelű katonaásó, amelynek egyik oldala kardélű, a másik oldala fűrész, azzal alkalmasan lehetett a rengeteg iszalagjai, gyökerei, bozótjai között utat vágni. Néha el-eltünt egy közülök valami gödörbe, hogy azután újból előmásszon. Ebből sok nevetség támad, mert a katona hajlandó az ilyen apró baleseteket az ügyetlenség rovására írni. Miért nem ügyel jobban? Különben hozzászoktak már ahhoz, hogy egy-egy ember elessen, fölbukjon, lecsússzon: annyi fegyveragy-törést aligha produkált még más társaság, mint a novibazáriak.

Egy helyen oldalt tisztás látszik a rengetegben és füst szaga érzik. Hat ember ül a földön tűz körül, főznek valamit, alighanem kávét. Mind fegyveres, körülöttük némely holmi, batyuba kötve. Hallják a csörtetők zaját, lármáját az erdő fái alól, de oda sem néznek.

Azt mondja a kantinos:

– Ezek rablók. Sőt úgy lehet, csak előörsei egy nagyobb csapatnak.

Ez azonban nagyon tág fogalom. Elvégre ott mindenki fegyverrel jár, sőt egyenesen bolond az, aki a rengetegben sem visel puskát.

– Meggondolandó a dolog, – mondja a kantinos, – hogy menjünk-e beljebb?

– Hát persze, hogy menjünk – szólt az őrnagy s logikai alapon azonnal leszűrte az elfoglalandó álláspontot. – Elsősorban nem is bizonyos, hogy rablók. Másodsorban ha azok is, amíg belénk nem kötnek, beavatkozásnak helye nincsen. Csak gyerünk tovább.

Mennek is. Hol őz, hol vadmalac kerül puskacső elé. Ez mind jól van. De még egy kicsit beljebb kellene menni, hogy több legyen a zsákmány, mert nagyon unalmas már a marhahús odalent.

Ahogy újból egy sziklacsoporton tisztásra ér a vadászó társaság, pásztorgunyhókra találnak. A világ legelhagyatottabb népe lakik itten, birkáival, kecskéivel.

Keresztény jobbágyok. A gunyhókból asszonyok, lányok, gyermekek s öregek tolakszanak elő, lármázva és sírva, a kétségbeesés elszomorodásával az arcukon és térdre vetvén magukat, így csúsznak az őrnagy elé.

– Segíts, gospodár, segíts! A rablók mindenünket elvitték! Élelmünket, kevés pénzünket, birkánkat, még ünneplő ruhánkat is! Segíts, gospodár, segíts! Éhen halunk a gyermekeinkkel, egy fejet tejet nem birunk adni az öregeinknek!

Az őrnagy a sapkájába vetett egy aranyat, a többiek is adták bele a pénzt, rövidesen valami harminc-negyven forint egybegyűlt: igen nagy summa azon a helyen, ahol tizenhat forint volt ára egy tehénnek s tizenhat krajcár egy tyúknak és húsz krajcár egy liter pálinkának. Különben olyanok is voltak tehén, tyúk és pálinka egyaránt.

A pénz szétosztódott s a társaság most már csakugyan visszafordult a rablók felé, de már nem volt semmi nyomuk a ritkáson, csak a tűz hamuja mutatta, hogy ott is jártak. Ugyan ha ráakad is a vadásznép a rablókra, akkor sem sokat tehetett volna velük. A szabályok a kereskedelmi utak biztosítását és a postaszolgálat fentartását rendelték el s fenn a vad rengetegben nincsen sem kereskedelmi út, sem postaszolgálat.

Itt a beavatkozás a török csendőrök dolga. Amint hogy a völgybe érve, az őrnagy tudatta az esetet a kajmakámmal, ez pedig útnak indította a captiéket. Megindultak és dalolva haladtak el a tábor előtt a Csadinye-bodó felé. Bús dalokat énekelve mentek: némelyik részük úgyis most énekel utoljára. Mert fönt a szirteken már a halk cserkészés, hason csúszás, bujkálás következik – s nem mind jön haza elevenen, aki elment.

Már az elindulásuk után másnap délfelé ágakból font hordágyakon paraszt emberek két csendőr holttestét hozták le a hegyek közül.

Csendes, szótalan, szomorú halottas menet, ahogy a folyó hídján áthalad, a túlsó oldalról a fájdalmas sikoltások éneke hallatszik s felülmúlja a sziklás hegyi víz hullámainak zúgását.

A többi captié fönmaradt. Ez egészen egyszerű balkáni észjárás. A halottakat hazaküldték, ők megállták a helyet tovább, hogy vagy ölnek vagy megöletnek. La illa il Allá.

Harmadnap délután vidám nóták hangjait hozta le a hegyi ösvényről a szellő. Jöttek lefelé a diadalmas csendőrök és zengett a bosszúálló Istenhez az ének.

Nem maguk jöttek. Hozták a rablókat is. Hozták, de a rabszállításnak a lehetőleg egyszerűsített különvonatán. Csak a fejek jöttek le a hegyi bozótból, a testek ott maradtak, ahol lelövettek. A fejeket ismét paraszt emberek hozták a csendőrök között: hosszú karókra voltak tűzve a lenyiszált koponyák. Hat fej. Több lehunyt szemmel, sápadtan viselte magát, egy pedig rémületesen vigyorgott a karón, mert éppen a képe húsába kapta a golyót s ezt még a halála után is nevetnivalónak találta.

A hadnagyunk, ahogy a menet a tábor előtt elhaladt, a faház irodájából láthatta a menetet. A mély útból a fejek a karókon fölemelkedtek a kancellária ablakáig s ott sorjában elsasiroztak, mint illik.

– Ez azután defilée – vélte a hadnagy, amikor a fejekben fölismerte a pár nap előtti éjjelen szerzett ismerőseit. Elől rang szerint vonult a kúcsa öreg pásztora, utána a többi rabló s a handzsárral lenyiszált nyakakról lógtak a húscafatok.

A diadalmas dal erősbült, amint a hazatérő csapat a hídra tért s azután a túlsó parton kanyarodott a város felé. Mint másszor is, most is a különben igen nyugodt és csendes viselkedésű lakosság örömlármába tört ki, ha a bosszúvételnek és az igazságszolgáltatásnak ezt az előtte egészen természetes és megszokott formáját látta. A gyermekek szaladgáltak és kiabáltak az utcákon, mint a hetvenes években nálunk, ha kengyelfutó komédiás érkezett a városba. Az emberek dala belevegyült a győzelmi énekbe: így mentek a captiék lábon s a hat koponyák rúdon a kajmakám háza elé, ahol elevenek és holtak megálltak.

A karókat ott a köves földbe leszúrták, a fejek rajtuk maradtak. Ott álltak azután napokig, mint ingyen mutatvány az istenadta nép szórakozására. Ezt ott szükségesnek tartják. Mert miként a csáti botnak, ennek a dolognak is két vége van. Igazságszolgáltatási, de másfelől közigazgatási és rendőri ügy is ez egyszersmind. A török igazságszolgáltatás e tekintetben még valahol Hamurábi törvényeinél tart s elrettentő példákkal dolgozik. Másfelől így látványosan bizonyítandó be, hogy a közbiztonság közegei képesek halált halni a népért, de tudnak halált osztani is a népért. Mint a példa mutatja.

Az ügy közigazgatási része pedig abban van, amit a kerek világon mindenütt pénznek neveznek. Az élve visszatért captiéknek joguk van ahhoz, hogy azért, mert a halállal szembehelyezkedtek, jutalomban részesüljenek. Ez körülményes állapot.

Hogy kik laknak a hegyek között s hányan laknak a hegyek között: ki tudná számon tartani? Allá ugyan mindent tud, de Allá ugyanolyan isten, mint a pogány magyar „öreg úristene“, aki számon tart ugyan mindent, de senkinek sem tartozik felelettel.

Megtörténhetik tehát, miután az ujjunk sem egyforma, hogy a captié kimegy a hegyek közé, a bodókba meg a válékba a rabló után s valahol a rengetegben találván egy félvadembert, szó nélkül lelövi. A nyakát elválasztja a törzsétől, a fáról karót vág, a karót beledugja a nyakba s hazahozza a fejet diadalmasan a rúdon, mondván győzedelmi ének éneklése mellett: Im, elvégeztem, a bosszú megtétetett, kérem a jutalmamat, kajmakám.

Az ilyen eljárás mindenesetre csalás volna a captié részéről.

Mert nem mindig érkeznek be hatosával a fejek. Néha kevesebb. Volt rá eset, hogy csak szóló-fej érkezett.

A fejnek tehát kint kell állani a fórumon a kajmakám, mint a legfőbb közigazgatási hatóság lakása előtt. Tisztán csak csalások és félreértések elkerülése végett. Mert csak ez az egyetlen módja annak, hogy a megraboltak, vagy a meggyilkolt hozzátartozói, ha a városba hetipiac alkalmával lekerülnek, igazolják, hogy a csendőr a bosszút csakugyan illetékes személyen gyakorolta.

Ez, ha a dolgokat ebből a szempontból nézzük s a helyi viszonyokat kellő figyelemmel mértékeljük, elfogadható fölfogás, amely gyakorlati érzékre vall.

Nem másért, hanem tisztán csak ezért állanak őrséget a fejek a kajmakám portája előtt.

Az emberek nézik a fejeket.

A kutyák is nézik, de nem juthatnak hozzájuk.

A legyeknek azonban e tekintetben szabadság van engedve. Allá szárnyakat adott nekik s így minden korlátozás nélkül röpködhettek a fejeken és a birkahúson, amelyet szintén rúdon sütöttek és azon hordozták. Nem lehet mondani, hogy drága lett volna akkor a hús-étel odalent, mert egy darab bordát a rájatartozó hússal egy krajcárért adtak.

Ezt nem lehet drágaságnak nevezni s miután a hegyekből lejött emberek eladták a piacon azt, amit magukkal hoztak: a bocskornak való szőrös állati bőröket és a világítógyertyául szolgáló gyantás fenyőfa-szilánkokat, húst vettek és ettek és pitét vásároltak hozzá, amely fehér és meleg és szintén hordják az utcán a készítéséhez értő pékek s egyéb simindzsiások, kiabálván, hogy biali vrúcsi és amely oly jó volt, hogy a batalion orvosfőnöke büntetés terhe alatt tiltotta el, hogy valaki belőle, bárcsak egy harapást is egyen, mert mint mondta a tiszteletreméltó doktor: ő és az ő két dögésze nincsenek Karlsbadra s egyéb gyomorfürdőhelyekre berendezve.

Különbözők azonban az egészségi fokozatok. Az emberek minden halálveszedelem nélkül ették a mészát és a biali vrúcsit s vidám szavakat intéztek a fejekhez:

– Haj, kutya, úgye nem rabolsz már?

– Haj, hajduk, úgye nem ölsz már?

A hadnagy is nézte.

Arra megy az őrnagy s a vállára üt:

– No, mit néz rajtuk annyi ideig, Dominig?

– Őrnagy úr, – mondja a hadnagy, – már sok társaságban megfordultam. De ilyen úri társaságot, mint ezek, akik a viszontlátogatáshoz névjegy helyett a fejüket küldik be: ilyent még nem láttam.

– Fiam, – fordult az őrnagy egy arra csatangoló közkatonához, aki vászonnadrágot viselt, – nem fázol meg ebben a ruhában?

A katona elértette a kérdést (mivelhogy nem volt szabad a városba a gyakorló ruhákban kimenni):

– Őrnagy úrnak jelentem alássan, rajtam van a másik is, de húst kell hazavinnem, azt sajnálnám összezsírozni, mert vadonatúj. Tegnap kaptam.

– Igen, igen, – mondta az őrnagy. – Látja, hadnagy úr, ez szabálytalan dolog és mégis helyes dolog. A kincstár érdekei mindig szem előtt tartandók… Miért csináltunk volna mi Streifungot, meg esetleges nemzetközi bonyodalmat ezek ellen? Mikor így is el van intézve a dolog?