Borszedés.
Szőlővel való vergődés soha sem volt valami alkalmas gazdálkodás, mert sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát kíván. Tavasztól őszig a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi ki a fiókból a pénzt és fizeti el napszámban – már ugyanis ha van pénze. Ha nincsen, elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön kell a pénzt kérni, abban bizakodván, hogy majd csak terem őszre a szőlő és a bor árából meg lehet fizetni az adósságot.
De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem. Sok ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az időjárásig.
– Az a szőlőnek a baja, – mondja az öreg Vas János – hogy nagyon sokáig kint hál.
Hát ez igaz. Árpa, buza, kukorica már mind betakarodott födél alá a mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég alatt. Mennyi az aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy kis hajnali hideg fuvallat éri és vége a jó termésben való reménykedésnek, de azért az őszig minden munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi éjszakák hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert elrothasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli a gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a sok égi melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt fölül. A védtelenül maradt fürt nem birja ki a nap erős sugarait és – mint mondani szokás – megsül.
– Olyan az – véli ismét Vas János – mint a városi kisasszony. Napernyő alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.
Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi paraszti nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi el a szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra köll az asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.
A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul. És azután a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt. A szőlő első átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki tőkéknek nem ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy egyik időszakában lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának. De a homok összefolyik mögötte és eltemeti. – Kisüti a szömit, mögvakul és nem lát visszamönni a tőkére – mondták akkor nevetve a Vas Jánosok és örvendeztek azon, hogy a homok így megtréfálja a kutyafülű amerikait.
De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű amerikai helyett egész csomó más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a másik a leveleken, a harmadik magában a szőlőszemben. Honnan kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme egészen új keletű, pár év előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta ide? Miért nem vitte az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig csak a kukacát lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a szőlőszemben begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok istenverésének az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e egyik országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások megfogyasztották a madarakat és nincsen már belőlük annyi, hogy elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár ha tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila ütötte agyon.
Az emberek elkomorodva mondják:
– Ha így tart, néhány esztendő mulva nem lössz szőlő.
Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás, a termés meg egyre kevesebbet igér. Ha néha beüt valami nagy termés, akkor meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must, mint a hordó, és a hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen esetekben valósággal elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban azért nem igen lesz olcsóbb. Leszáll egy félesztendőre, de azután fölmászik a létrán. S onnan már nem is igen jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a buzatermés. A bornak az ára is már csak előre megy és azért még sincsen belőle a termelőnek valami nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor, jobb hasznát látta. Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért mértek egy messzely bort. Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is tizenhat krajcár volt egy liter ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az idén alighanem fölrúgtat a kimérési ára egy koronára. De miért ne rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?
* * *
Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a szőlősgazdának könyökig tejföl a világ s olyan vigasságos szüretek esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a verset a szüretről, hogy gondolatim mostan vigadozva járnak. Nem járnak biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító, gonddal járó üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl lehetett újítani, de a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós, szüretelő-leánynótás, tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem elmúltak végképpen s egy újabb nemzedék már meg sem tudná érteni, hogy miért is voltak valaha?
Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a gazda szüretel. Járnak a „szödők“. Borkereskedők ügynökei, akik megveszik a bort még akkor, amikor még fürt alakjában a tőkén csüng. A megszorult szántóvető szokta volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is elkel így. A „szödő“ szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort, azután maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját rendszere szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze. Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos dolog. Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma színe, íze, meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:
– Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.
Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű rendszert kíván még a poharakba való öntésben is.
Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is tud magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult világ, régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után a csendes pincébe került s ott a hordókban álmodozott. Azután megjöttek az ő édességének a forradalmai, a must forrni kezdett és borrá alakult. S mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették, csak akkor kezdtek utána járni azok az emberek, akiknek borra volt szükségük. Kereskedők, vendéglősök, korcsmárosok. Tanyáról-tanyára mentek s amely tanya mellett szőlőt láttak, oda betértek.
– Adjon Isten jó napot.
– Adjon Isten.
– Kérdezzék no, hogy miért jöttünk?
– Minek kérdözzem, úgy is tudom, hogy bor irányában.
– Persze, hogy abban. Hát van-e?
– Hát hogyne volna, mikor van?
– Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk a kocsiról.
– Hogy jó-e? – kérdezi vissza büszkén a gazda. – Hiszen ilyent nem ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.
No ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a feltekintésére már csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a pincébe, hozott az újborból egy „szívatot“. Már hogy teleszívott belőle egy lopótököt. Abból azután úgy az ujja alól ereszti a poharakba. Míg a gazda lent járt, a borvételben járó ember kivett a zsebéből egy almát és beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma íze után jobban meg lehet állapítani a bor zamatosságát. Így kóstolgatták. Rágták a bort, de nem igen nyelték le, mert az ilyen bírálati foglalkozás nyomán nagyon könnyen be lehet törülközni. Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések következnek. Azután az alku jön. Mennyiért? Ennyiért.
– No, engedjünk egymásnak.
Árú és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a borkereső tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt. Ha ennek nem kell a bor, majd jön holnap másik, akinek kelleni fog. Ha pedig megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe is lemennek. A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan egy kissé veszélyes foglalkozás s a gazda figyelmeztet is rá:
– Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert a bor ereje idelent hamar mögcsapja az embert.
Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a pincében csak kicsit is poharazott. Csak mikor a friss levegőre fölér, veszi észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál ugyan, de a lába nem birja. Ez tökéletes színigazság, aminek az eredendő okát nem lehet tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor idején sok a pince levegőjében az ártó levegő. A nép azt mondja róla: a gáz. A pincében levő béka fel is szokott tőle fordulni. A szó való értelmében fölfordul: Mielőtt elpusztulna a szénsav nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a pincékben lakni egy rákféle kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak neveznek, annak nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.
De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része ott köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell s minél több hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem nagyokkal, csak olyan aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve s a gyárakban rossztüdejű és vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért marad az üvegje vastag, a belső világossága meg vékony. Igen alkalmas pohár, mert ez még akkor sem törik el, ha a földhöz vágják.
Szükség van rá a pincében. A vevő a tulajdon szemével és nyelvével akar meggyőződni afelől, hogy a hordóban csakugyan az a bor van, amiből a gazda mutatót fölvitt. Ez megállapítandó és ebben nincsen sérelem a gazdára nézve, mert hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban elvenni.
Ha most már a mutató bor, meg a hordó bora vág: kész a vásár, miután rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a dugót. A vevő zsebében ott van a darab gyertya, a spanyolviasz, meg a pecsétnyomó. Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a száján is, az akonáján is s otthagyja a pincében, ahol van. Most már ott is az övé. Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a felét, ha nem ismerős, az egészet. S majd eljön a borért, ha szüksége lesz rá. (Mert a városi pincék kisebbek, semhogy minden vett bor beléjük férne).
A gazda ráhagyja:
– Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.
S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel nincs már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik, mert az idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony papirszalag tartja ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen. És ha a vevő nem jön idején a borért, amelyet esetleg már harmadszor is le kellene fejteni s a mulasztás miatt elromlik az ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a tulajdon vagyonáról csak neki magának szabad letépnie.
* * *
Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők. Ezeknél bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya, mint a régi divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell megítélnie, hanem a még a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia, hogy ebből a gyümölcsből majd annakidején milyen bor lesz? Csak a szőlőszemeket kóstolgatja s abból érzi ki, hogy mit lehet érte adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha nem tudná, hogy eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.
… Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös ember járja. Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott szokatlanok s az útszélen barmot legeltető gyerekek, pulykapásztorleányok megbámulják őket, mintha csakugyan ők volnának ketten a francia császár. Kopott fekete keménykalap a fejükön, ősz szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a fülük előtt, kaftán a testükön.
Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet s ugyan honnan jöttek ide, az idegen földre.
Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén ortodox zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletben járnak, hanem vallási dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora hordóval, az ünnepekre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit maguk szüretelnek a maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony jó darabig vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat megtölthetik, kinek volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen fölfordulásokhoz, mint amilyent ezek csinálnak? De türelemmel vannak, megszokták s mennek tovább kitartóan. Nem is tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók. A környéken már nem is igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta hitközség imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is talál szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olykor a Duna mellékéről. Egy hordó borért. Ki látott ilyent?
Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más. Mégis nehéz ez.
– Az ördög vergődjön velük – vélik a Vas Jánosok ingerülten. – Mit kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll, de az én tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább az ő kezük, mint az enyim, hát mit okoskodnak.
A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul és mennek odább, mint gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban. Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának bort? Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről lemondani? Úgy látszik, nem tudnak s mennek tovább, mert ők küldetésben vannak.
Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló kocsisának nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis azonban látván ez eredménytelenségeket, hirtelen letér az útról Ótott Kovács Biacsi Mihály tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus. Igen alkalmas nazarénus, még nem egészen püspök, de már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai tisztelettel üdvözli egymást és az újabb vallás híve a régibb vallás híveinek a bor megszűrésére kezet enged.
A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak, egyszerűségek és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A bolygó zsidók levetik a kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba kezdvén. Ótott Kovács Biacsi megemeli a kalapját s a háza népének mondja:
– A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti jótétemény elvégeztetett…
A nap, a melegítő sugaraival, szelíden végigcsókolja az embereket.