Látogatás a városban.
– Ögyünk egy kicsit hamarabb, – mondta Márton – mert majd elmék Tandariékhoz.
Ezzel be is ment a kamrába, hogy majd segít az asszonynak. Délutánra járt az idő, a hó esett s kint a tanyák mezőin csapatosan ténferegtek a varjak.
Igy téli időben a nap oly későn megy föl az égre s oly igen hamar leszáll, hogy napjában csak kétszer szokás enni, úgy reggel nyolc óra körül, meg délután három felé. Márton juhászos ember s a reggelit a juhistállóban végezte el, mert akármit beszéljünk, mégis csak az az igazi tej, amit maga fej ki az ember magának az állatból. Most délután pedig káposztát ennének, azért ment Márton a kamrába, hogy a káposztás hordóból kiemeli a követ: ki is emelte, pedig nehéz volt, egy régi templom romjai állnak amarra odább a pusztai juhlegelőn túl, annak a falából hozták el éppen harminc esztendeje. Azaz, hogy harmincegy, mert tavaly ilyenkor is harmincnak mondták, de akkor húst is főztek a káposztába. Most ez nem igen megy, hús van ugyan a kéményben, de csak ünnepnapra telik. Juhászembernek ez körülbelül mindegy, mert nyáron át leginkább csak akkor szokott húst enni, ha vagy ő beteg, vagy a bürge, de mégis, mikor az elkészült savanyúkáposztát kanalaznák, Márton ő maga sorsa fölött gúnyolódván, azt mondja Veronnak:
– E közt a káposzta közt akkor volt hús, mikor a káposztafejek még a földben voltak, aztán kutya szaladgált köztük.
Veron mosolyog, mint illik, azután kérdi:
– Minek mén kend Tandariékhoz?
– Vasárnap vásár lössz – mondja Márton. – Majd bemögyünk a városba. Néhány birkát behajtok. Majd hozok neköd is egy kendőt.
Veron az urára tekint. Márton a városba megy. A helyzet ünnepélyes volta nem tagadható, mert hogy is csak, hogy is… várjunk csak. Egy fiuk van, az is Márton, az most huszonegy esztendős, most oda van katonának, lent sarcoltatja Boszniában a király. Mikor a Márton született, még nem volt ideki pap, hát éppen huszonegy éve, hogy bent jártak a városban, mikor keresztelni vitték.
Az asszony ugyan nem szól semmit, de Márton a szemein keresztül belelát, hogy merre járnak a gondolatai s vigasztaló szót mond:
– Gyüvőre már hazaeresztik.
Azzal azután megy Tandarihoz. Itt lakik az is nem messze a pusztaszélben, mert juhász nem lakhat messzebb a legelőtől, hát hamar odaér. Imre se túlságosan sokszavú ember s mikor Márton látja, hogy Imre éppen abban foglalatoskodik, hogy tíz darab birkát az akolban a többitől külön csap, tökéletesen megkérdi:
– Hát mönyünk?
Imre azt mondja:
– Mönyünk hát.
Másnap Mártonnál is, Imrénél is az asszonyok fejik a bürgét, mert Márton és Imre egész nap szorgalmatosan alszanak. Szombat van ugyanis s éjfélkor indulni kell a birkákkal, hogy reggel a vásárálláson legyenek. Mert lassan halad a birka, terelgetni kell, a szamár ilyenkor csak vendégül megy a juhász után, minden foglalatossága abban áll, hogy viszi a tarisznyát. Hét órára ott is vannak. Nagy térség ez a vásárállás a városon kívül. A várost nagy töltések választják el onnan, amelyeken át csak egy-egy toronynak vagy gyárkéménynek a hegye látszik. Márton hosszasan nézi a hatalmas sötét töltéseket, amelyek mögött a város fekszik, amely az ő birkáit megeszi. Mártonnak ily módon nyújtván élhetést.
Nyolc óra tájon már egy szál birkája sincsen se Mártonnak, se Imrének, mert jöttek a juhvágók és elkapkodták valamennyit, hogy legyen mit ennie ennek az örökké éhes városi népnek. A pénzeket Márton és Imre begombolván, kissé megvetőleg mosolyognak is, azután pedig a duttyánsátornak a karójához kötik a szamarakat. Ők maguk bemennek a sátor alá, amely ilyen időben kissé szellős, azonban ez nem baj. A borocska is hideg, azonban mégis melegít: az ide-oda való mászkálást megtakarítandó: egyszerre öt féllitert parancsol Márton. Pedig ez kevés, mert nem sok idő múlva elfogy, mert cigánypecsenyét esznek és Imre kivitte a kenyérhajat a szamaraknak.
Van ott egy féllábú ember tekerőlanttal, három krajcárért csinál egy nótát. Igen csak csinálja: hogy legelteti nyáját, fújja furulyáját, hej-huj könnyen éli világát. Déltájon már valahol a tizenötödik félliter körül tartanak, lehet ugyan több is, a ménkü számol ünnepnap és Imre a tekerőlantot kiviszi a sátor elé a szamarakhoz, hogy azoknak is csináljon három-három pénz ára nótát. Azután jön a Jaksi, akinek a nyakába van akasztva a boltja, attól Márton megveszi a kendőt. Két korona hetven fillér, vagyis becsületes magyarra fordítva: egy forint hetven krajcár – magyarázza a tudós Jaksi, amit Márton nyugodt helyesléssel vesz tudomásul. Imre bejön a szamaraktól a lantossal a sátor alá, Márton mondja neki:
– Imre, te mér nem vöszöl valamit?
Azután belátja, hogy ostoba volt a beszéd, de már kimondta, pedig ez is mutatja, hogy nem érdemes a beszéd. Tavaszi nyíráskor lesz tizenhat éve, hogy Imre eltörte a bojtár keresztcsontját meg elkergette az asszonyt. Van abból az időből egy lánya, de nem tudja, hogy kié? Ej haj, a jó reggelét!… adjanak inkább még öt félliter bort!
A déli harangok szava a városból a töltéseken keresztül kizúdul. Aki a harangot ritkán hallja, a süveget ilyenkor le szokta venni. Fürtös fejével fizetés irányában integet a duttyános felé Márton. Ezután fölülnek a szamarakra a subákban és haladnak kifelé. Körülbelül napszállat ideje van, mire kiérnek. Márton a tanya-udvaron a csacsit elereszti, hogy menjen, ahova akar, ő maga pedig beviszi az asszonynak a kendőt. Az ital mérge elmult, az úton a csacsik tetején kifújta a fejükből a szél.
– No hát a város? – mondja az asszony.
– Hát mögvan – mondja Márton.
Veron dévajkodva kérdezi:
– Nem tévedt el kend benne?
– Én? – kérdezi Márton önérzettel. – Úgy kiüsmerem én magamat abban a városban, akár csak idehaza.