Földbúvárokról.
Ver a szó odakint, de már hetek óta ver a szó odakint a felső tanyákon, hogy földbúvárkodás történik és mérhetetlen kincsek után mélységekbe szállnak az emberek.
A mélység ugyan nem lehet valami túlságosan nagy mélység, mert mindenki tudhatja, hogy homokból van itt a föld; annak a szélei hamar beomlanak, ha gödröt csinálnak benne. De mindegy. Kincs után való kutakodás történik; mert hogy ott van, az bizonyos. Megmutatta a láng. Vagy úgylehet, más mutatta meg. Valami különös és titokzatos dolog.
Mi üt ilyenkor a tanyai emberekhez: nem igen lehet tudni. A Paragi tanya tulajdonosa már idős ember, az apjától örökölte a tanyát: az apja is ott lakott, amíg élt: soha az eszükbe sem jutott, hogy kincs után keresgéljenek. Míg most hirtelenében felfedezték, hogy a tanya hátamögött a föld ritka és tömérdek drágaságot rejt magában: a kincsek egy hosszú, nagy fordított vályúval vannak letakarva. Aki a vályúig leér s azt felemeli, a vagyon birtokába jut.
Utunk arra vitt, megkerestük hát a tanyát, mert különben is dolgunk volt ott. Nem volt nehéz megtalálni, az úton mondták a kérdezősködésre, hogy csak egy „hosszú tanyát“ vigyázzunk: az az a bizonyos. A hosszú tanya jómódú embert jelent, az nem tud elférni kis helyen, az szokott időnkint egy-egy szobát, kamrát hozzáépíteni a házához. De amúgy is látszott a tanya mögött egy magas, rudakból összrerótt háromlábú ágas: ez bizonyosan a homokszedő-gép. Befordulunk. Csakugyan ott dolgozik a bányában egy csapat ember, egy másik csapat kiváncsi pedig a nagy gödör széléről nézi.
Nyári délelőtt volt, de hideg és esős. Amúgy is szomorú idő nagyon: előtte való nap söpört végig az Alföldön a nagy orkán s úton-útfélen otthagyta a keze szennyét. Öreg, magas fák, jegenyenyárak, akácok, füzek derékban kitörve hevertek. Sok tanya tetejét megtépte a vihar, még az újfajtájú cseréptetőt sem kímélte. Régebben, amikor még nem volt fűvel-fával megkötve a puszta, a homoki dombok vándoroltak egyik helyről a másikra ilyen orkán nyomán, most pedig a takarmány vándorolt. Némely helyen szénával volt terítve a tarló, ahogy szétszórta a megbontott boglyát, más helyen a szénát az egyik tanyán felkapta s a széles úton keresztül átvitte a másik oldalra, kidöntve vele a kerítést. Szélmalmot lehetett ezen a tájon látni itt is, amott is, de egy sem őrölt. Alapos oka volt rá: a vitorlákat darabokra törte és szerte dobálta a vihar. Az ázott mezőkön madár sem látszott, bizonyosan azoknak a fészkeit is elvitte, magukat a földhöz verte: ahogy a tanyába a kocsi befordul, még a kutyák sem ugatnak, mintha elvette volna a szavukat a rémület. De a tanya mögött azért a munka áll.
Egy ember éppen most van távozóban a nézők közül. Ahogy elfordul, megvetőleg kiáltja oda a többinek:
– Akasszanak föl engöm, ha itt lösz valami!
No hála Istennek, legalább akad egy a kintvalók közül is, aki megmondja nekik az igazat – gondolom. De visszhang nem hallatszik a szava nyomán. A többiek nézik a saras, vizes nagy gödröt s csendesen bólintanak, mikor egy öreg asszony azt feleli vissza:
– Nem hívtunk mink ide sönkit se, csodát látni. Aki kételködik benne, ne gyüjjön ide…
Ez nekünk is szólt, hogy mi se menjünk csodát látni. Ugyan nem is volt belőle látnivaló egy csöpp sem. A gödör már van akkora, mint egy háromablakos szoba, jó mély is s az alján víz fakad. Nem lehet benne dolgozni, azért egy olyan géppel, mint amilyen a kútcsinálómestereknek van, szedik ki a víz alól a homokot. Nehéz, nagy vasszerszám ez, szárazbagger a neve. Kistelekről hozatták, napjára öt pengőt fizetnek a koptatásért. A vizet egy kis géppel szivatják ki a gödörből, de a föld árja mindig több vizet ad bele, mint amennyit a gép kihúz. És a befolyó víz újabb, meg újabb homoktömegeket sodor magával a bányába. De azért csak dolgoznak. Meg a szivattyú, meg a bagger: a dél-afrikai kezdetleges gyémántbányászatokról lehet látni ilyen képet, mint amilyen itt van most a elsőtanyán a Paragiéknál.
Már nyolc méterre lent vannak. A munka meddő, de efelől hiábavaló lenne nekik beszélni. Téglából rendes kútformát építenek a gödörbe, hogy majd abból kiszedik a vizet, de a tégla nem ereszti bele a homokot. S akkor leérnek a titokzatos vályúhoz.
Egy kövér, erős ember izzadva dolgozik a bagger körül, ingujjban. Az arca olajbarnás, tűzben ég a fekete szeme. Szélmolnár egyébként, de az arcán, a szemén, a beszédén, a kincsbe vetett hitén látszik, hogy a multból van valami köze a virgavesszősökhöz. Ez a társ a kincskeresésben, ez a vezető; az öreg Paragi voltaképpen csak aféle csendes üzleti személyiség, aki a földet adja a kincskereséshez.
A társ hosszú rúddal tapogatózik a víz alá. Üt vele nagyot a vízbe. Ilyenkor kongó hang hallatszik fel, amit eltompít kissé a víz, ami fölötte van. A rúd meg van hegyezve. A hegye a homokon keresztülfúródik, de azután nem megy lejebb. Akár a kút innenső részén, akár a túlsó részén. Ha azt a keménységet erősen verik a rúddal, a faragott hegye eltompul, de nem megy lejebb.
– Hát ott a vályú – mondja az a bizonyos nevezetű Mélykuti Laci János. Az nem ereszti lejebb a rudat. A fordított vályú. Alatta van a kincs.
– De hát miféle kincs?
Kezdődik a szokásos kertelés:
– Én arrul nem beszélök – mondja. – Ha beszélöm, úgy sem hiszik el. Én azt mondom, hogy ott van. Ha nem tudnám, hogy ott van, nem költeném rá a pénzt, meg a munkát, úgy-e bizony?
Invitál le a gödörbe. Lemegyek s a kezembe nyomja a rudat. Hogy próbáljam. Hát a rúd csakugyan lemegy egy darabig a vizes homokba, de azután megáll, nem halad lejebb. Ha verem vele a víz fenekét, tompa hang hallatszik fel.
– Hát – mondja Laci János – az úr bizonyosan tanult ember. Hát mondja mög, hogy mi van ott lent, ha nem a vályú, amelyik a kincseket takarja?
Hiába mondanám, hogy mit gondolok afelől, hogy mi van ott lent. Mert valószínű, hogy odalent agyagréteg van, kék és kemény agyagpad, amivel már mindenki találkozott, aki csak valaha a mezőkön ártézi kutat furatni próbált. Az is lehet, hogy darázskő van oda alant. Egy különös fajta föld, terméskőnek is nevezik. A vizes mélyből ásóval darabokban ki lehet ásni: ha azután a földszinre kerül, a nap melegétől, szél fúvásától kővé szárad: házak alapját szokás megvetni vele. E dolgokat azonban igazán hiába beszélném akár Paraginak, akár Mélykutinak, mert ők bele vannak a vályúba győződve. Mondom ennélfogva:
– De ki tehette le ide azt a kincset?
S e kérdésre mindenek a közelünkbe tolulnak, hogy a választ meghallgassák. Mert érdekes ez nagyon. Csakugyan kincs lehet a földben; ha már az urak is kijöttek a városból a föltekintésére. De Mélykuti nem felel. Gyanusan néz végig. Mit akar itt ez a városi? Ez az úrféle?
– Én tudom, amit tudok – mondja. – Nem vagyok én olyan bolond, hogy törvény ellen csináljak valamit. Kéröm az urat, tiltja ezt az ásást a törvény?
– Dehogy tiltja. Már miért tiltaná? A tulajdon homokját mindenki úgy turkálhatja, ahogy akarja.
Mondja Mélykuti, diadallal tekintve szét az egybegyűlteken:
– No hát akkor, kéröm szépen. Én bennem mögvan a tudományágazat a földmélységről és én látom, amit mások nem látnak.
Próbálom mondani:
– Nézze csak, János. Én már régebben turkálom a földet, mint maga. De sohasem akadtam olyan földre, amelyik harmadfél méteren alul is forgatott föld lett volna. Azon alul már az eleven föld következik, amit ásó nem forgatott meg. És a víz fölfakad. Hát mondja csak, ki ás el a földbe kincset? Legföljebb, aki menekül idegen hadak elől. Hát miért ásná az el kincsét nyolc méter mélységre? Hiszen nem is ér rá. Miért temetné a kincsét a fakadó vízbe?
Egészen természetesnek találtam volna, ha Mélykuti az Attila-kincsről beszél, vagy ha arról tárgyal, hogy nagyon sok vezérek és királyok sírját, sírjának a helyét sem ismerjük. És a legenda szerint patak ágyába temették a hun vezért minden kincseivel egyetemben az aranyból, ezüstből és vasból való hármas koporsóba. De efelől a szélmolnár mit sem szól, csak állhatatosan ismételgeti:
– Én tudom, amit tudok… És tudom, amit tudok…
– Hát pedig a láng nem mutat itten semmit. A lángnak ilyen helyen nincsen járása.
– Nem is a láng… Hanem én tudom, amit tudok.
De amíg beszélt, a bagger folytonosan dolgozott, ő nehéz munkával emelte fölfelé a nagy vas ásógépet s fordította ki belőle a partszélre a homokot. Gondoltam: kissé megforgatom Mélykuti Laczi Jánost, mondván:
– Maga nem tud semmit. Maga nem lát a föld mélységébe, amiként, hogy én sem látok a földek mélységébe. A fölöttünk élő hatalmas Isten hatalmával el van takarva. Csak szűzleány láthat bele a földbe tükörüvegen keresztül, van itt olyan szűzleány?
Ahogy Mélykuti Laczi János most rám tekintett, akár hét bíró előtt is letettem volna az esküt arra, hogy ez a szép, erős férfi cigány. A szemében ugyanazt az ijedt pillantást láttam, amit kártyavető és jövendő-jósoló cigányasszonyoknál lehet tapasztalni, ha néhány odavetett szóval a hindu Shiva istent és az ő shivályijukat említi az ember. (Oh, a Devla verje meg, hát már a „fehér“ is ismeri ezeket?) Mélykuti megriadtan nézett rám. A föld mélyében a kincseket üvegen meglátó szűzleány dolga szintén az alkimia idejéből datálódik és a vándorcigány hitében mélységes és teljességgel megfoghatatlan titok.
De szóra Mélykutit ezzel se birtam.
– A kincs lent van – mondotta határozottan. – Én tudom, amit tudok. Ne kérdözzön a tanár úr. Hagyjon dolgozni. Nem töszök én a törvény ellen… Ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni.
S indulatosan vágta bele a szárazbagger kapálóvasát a vízbe.
– Ereszd aztat a kötelet – kiáltotta. – Miért fizetlek, ha sömmit se csinálsz?
A „ha már egyszer úgy sem akarnak segíteni“ arra vonatkozott, hogy mink ezúttal itten hivatalos ügyben járunk a társammal együtt és ime, nemhogy biztatással lennénk a kincskeresőknek, hanem még kötözködéssel vagyunk.
A dolog ugyanis ott kezdődik, hogy Mélykuti Laczi János az előző nap bentjárt a városon, hogy adjon ki neki pénzért használatra egyet a város szivattyúiból. A város tart raktáron egy csomó szívattyú-gépet, amiket felhőszakadások meg egyéb veszedelmek: földárja, fakadó víz meg mi egyéb esetén kölcsön ad a polgároknak, hogy a pincéből a befolyt vizet kiszivathassák. De ivóvízkutak tisztítására is igen alkalmatosak. Aki kéri, kikapja. A használatáért naponta két pengő az angária. Jó gépek ezek, olyan vastagon húzzák a vizet, mint egy kalap karimája.
Ha a János kúttisztításra kéri a szivattyút: viheti szó nélkül. De a János a városban tudományoskodott és beszélt a lángokról, amik a kincset mutatják a föld alatt. Nyilvánvaló, hogy hatósági szivattyúk ilyen célokra nincsenek berendezve, másfelől pedig nem lehet a polgári kérelmet elutasítani. De mégis: előrelátónak kell lenni hasonló dolgokban, nehogy szó érje a ház elejét, ennélfogva tanácsos előbb megtekinteni a titokzatos kincsek helyét. Hát éppen ebben jártunk és abban állapodtunk meg, hogy csak hadd vigye ki a szivattyút a János. Minden polgárnak jussa van hozzá, ha a koptatása árát megfizeti. Hogy ő kutat tisztít-e vele, vagy hogy kincset keres, azzal nem kell törődni. Az az ő dolga. Sőt a szivattyúnak a kiadatása egyenesen kivánatosnak mutatkozik, mert így hamarább elmulik a babona a határról. Az majd kihúzza rendben a vizet a gödörből s akkor bele lehet látni a mélységbe és megláthatja mindenki, hogy nincsen annak a fenekén semmi kincs.
Ellenben, ha nem kapja ki a szivattyút Laczi János, akkor kezd még majd csak a szó igazán verni a kincsről. Mert akkor bizonyosan belegyőződik mindenki abba, hogy csakugyan ott van kincs, de az urak nem engedik fölvenni. Nem akarják, hogy a szegény ember jusson hozzá. Várják, hogy elcsituljon a szóbeszéd róla, azután majd később kiásatják ők maguk maguknak. (Mivelhogy tudvalevőleg ilyenek az úrfélék.)
Tudtul adtuk tehát Jánosnak, hogy két jó lóval jöhet a városba a gépért.
– Hát kihozhatom?
– Hát persze hogy kihozhatja.
– No, – mondta az ember – akkor a jövő hétön föl lösz emelve a kincs.
– Majd elválik.
– El, el – intett bizalmasan. – Látom, úgy sem hiszik, amit mondok. De majd meglátják. Mert – és a szívére tette a kezét – tudom, amit tudok.
Munkások és nézők tisztelettel tekintettek reá s a háromlábú homokszedő vasgép, a láncain csörömpölve újból megindult.
A határban ezen ez éjszakán alighanem mindenki a rejtőzködő karbunkulusokról és a vederszámra való tiszta színaranyakról álmodott.