Egyszerű emberek

A nagybúcsú hete van. De még csak szerda, ellenben a búcsú péntekre esik. Hát majd csak csütörtökön kezdenek jönni a vidékbeliek, közelről és távolról egyaránt. Igen messzi vidékiek vasúton, másrészt kocsin, azonban a valódi búcsús csak gyalog ereszkedik útnak. És tele lesz velük a város, templomi lobogóikat énekelve viszik keresztül az utcákon és ahol találkoznak a lobogók és keresztek, lassú némasággal meghajolnak egymás előtt. S fáradt, poros utasok ajkáról szól a könyörgés fölfelé. Van könyörögni való rendszerint elég, az idén meg még megszaporodott az esővel is.

De hát mindez még csak holnapután lenne, a kapuajtón pedig most, amikor legjobban uralkodik az ebédutáni forróság, benyit egy vidéki formájú ősz magyar. Lassan halad a kapuajtón befelé, mint aki nem egészen biztos benne, hogy csakugyan jó helyen jár-e.

– Adjon az Isten jó napot – mondja.

– Adjon az Isten magának is.

Fekete felsőruha van az ősz emberen, fekete csontgombokkal, a nyakán fekete selyemkendő, a kalapja kissé széles karimájú, olyan juhászos formára van az eleje lehúzva; bizonyos, hogy Makó tájáról való az ember. Ugyan ki lehet? Azt mondja:

– Nem maga az, Pisti?

A kérdés formája azonnal visszahajít a gyerekkorba. Az Istvánok ugyan nem igen szoktak emberkorukba sem felülemelkedni a Pista tituluson, azonban a Pisti egészen gyerekkori név. A multkor idegen urakkal mentem egy közeli községbe bérkocsin. A kocsis gyerekkori ismerős, a hetvenes évek elején esztendőszámra a ház előtt állt a kocsija s az utcában lakó gyermekek meg a fiakerosok ismeretséget kötöttek. Az öreg kocsis elhajt szó nélkül a községbe, csak mikor odaér, ahol a főutca kettéválik, szól vissza a bakról nyugodtan: – Hát most már merre menjünk, Pisti? – Ebbe már bele kell szokni.

– Maga meg nem a Sárkány bácsi?

– Dehogy nem – mondta elégülten. Nini.

Huszonöt éve, hogy nem láttam az öreg Sárkányt. Bár ugyan akkor éppen olyan ősz volt, mint most s mosolygó arcán akkor is így fakadoztak az egészség piros virágai. Makón történt a találkozás a nagy víz idejében, amikor Sárkány familiája ismerős volt a mienkkel. Zöldséget meg ilyesfélét szállított Sárkány, vagyis hogy inkább a felesége. Minek megfelelőleg egyszer a felesége testvére lányának a lakodalmán ott voltunk. Ez mindössze nem nagy sor, de mégis, ezen időtől fogva tartatik a barátság. Nem annyira Sárkánnyal, mint a feleségével. Bejártak kereskedni a makóiak zöldséggel, hagymával, kocsin vagy hajón, mert vasút akkor még nem volt. De a hajó azért most is megvan, amit lefelé a Maros hoz, fölfelé a parton húzzák, a neve pedig: Futár. Mikor hazakövetkeztünk onnan, meg volt mondva Sárkányéknak, hogy a ház kapui emitt is nyitva állnak és még két tányér számára mindig van hely az asztalnál. És Sárkányné, ahányszor bent járt, beszólt egy-egy szóra, amennyire futó üzleti dolgai engedték és ha gyász történt, szomorú szótlansággal, egyszerű fekete díszükben mindig megjelentek, elmentek a sírig és megtekintették a gödröt, ahová szerettünk leszállott. Pedig hát mit nekik mink s mi nekünk ők?

A francia azt mondja, hogy apró ajándékok tartják fönn a barátságot. Magyarországon ezt a látogatásokról lehet elmondani a régi időkben. A nemesség, hogy fentartsa a rokonságot, hogy az egymáshoz való vérbeli tartozandóságát igazolja, a kötelék igazságát ébren tartsa, nagy utakat tett, elment kocsin a tiszántúlról a dunántúlra, a baráti látogatások is régente élték fénykorukat, ma mindebből alig van valami. Nincsen-e vérbeli rokonod, akit tíz esztendeje nem láttál, pedig akár neki, akár neked csak két órát kellene menni vasúton, hogy egymást láthassátok? Nincsen-e rokonod, akit még sohasem láttál, hanem csak úgy az öregek beszédéből tudod, hogy az is rokon? A látogatások, fölkeresések szokását utóbb a levélben való érintkezés váltotta fel, majd meg az is elmúlt. Jó, ha egy-egy kurta üdvözlet esik újév idején, de már szokás, hogy az alól is megváltják magukat az emberek, mert unalmas. Már a legkurtább levél is hosszú s helyüket a távirat foglalja el, ami még a kurtánál is rövidebb. Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet. Az emberek járnak városokban, ahol ismerőseik, rokonaik, barátaik vannak, elmennek a házuk előtt, de nem szólnak be, mert ha betérnek, mégis csak le kell ott ülni vagy másfél órát elbeszélgetni – pedig ez nem lehetséges, az idő pénz és sok a dolog…

… Már csak így módosabb öreg gazdaemberek azok, akik a látogatások régi szokását tartják, mint most Sárkány is e. Erre járt, hát betér. Tudok öreg gazdaembert, bizonyos Ördög Ferencet, aki annak idején a felsőtanyákról, Félegyháza alól eljött kocsin Makóra látogatóba, oda-vissza három napot eltöltött, mindössze azért, mert valamikor tanyaszomszéd volt az öreg. Tehát így jön most Sárkány is. Örömmel vezetem be az öreg barátot az udvarba a fák alá, ahol a háznép foglalatoskodik. De Sárkányon is látható az öröm, beszélget régi időkről, a gyufák sorra elégnek az ujjai között, anélkül, hogy hasznukat venné a szivarhoz.

– Hát Sárkányné asszony nem jött be?

Elhallgat kissé az ember, azután mondja:

– Nem. Nem jöhetett. A tavaszon temettük.

Ezt egyébként is lehetett volna tudni, mert eddig a baráti látogatást mindig Sárkányné asszony végezte. Elhalván a jó asszony, Sárkány vette át e foglalatosságot. Már ebéd után volt, mikor idejött, ebédre egyik rokonához tért be; mint mondja, kissé későn érkezett ugyan, de azért nincsen semmi hiba sem az étel körül. Ez jól van így. De nem jól van az, hogy a hű életpár elköltözött.

– Most hát egymagára van otthon?

– Úgy ám, – szól Sárkány – már bizony egymagamra. Hát így elválik az ember egymástól. Negyvenkét esztendei együttlét után. Azután, gondolják csak, még egyre kínálják az asszonyt.

S derűs nevetésre fakadt az öreg.

– Aztán nincsen köztük alkalmas?

– Alkalmas? – vélte. – Hetvennyolc éves vagyok én már. Minek nekem az asszony? Csak ezzel vagyok én már társ.

Mellénye alól kihúzta a nyakába akasztott olvasót. Ez átterelte a búcsúra a beszédet.

– Most persze a havi búcsúra jött be a fekete Máriához?

– Nem, – szólt – én ide néhány társammal szent Porciunkula tiszteletére járok.

– Olyan búcsú is van? (Kérdem, mivelhogy csakugyan sohase hallottam.)

A kérdezett nem botránkozott meg.

– Van, – említé nyugodtan – épp ma volt a búcsúja, azon voltunk néhányan. Mert leginkább csak így öregek vagyunk ezen a tiszteleten.

Lassan tette hozzá öreg Sárkány:

– Az ám, leginkább öregek.

– De most már a havira itt marad?

– Nem, nem, – tiltakozott – várnak már a cimboráim. Mária tiszteletére nem ide szoktam én járni, hanem Olaszországba.

– Hova, Sárkány bácsi?

– Olaszországba, – mondta egyszerűen – Lorétóba.

Annyi nyugalom, egyszerűség volt a szavában, mintha azt mondta volna, hogy Szentkútra szok járni.

– De az idén lemegyek Rómába is. Tudja, arra Ankóna felé megyünk a tengeren keresztül.

– Aztán tűri a hajón a tengert?

Az öreg nem mondta meg, amit akart. Úgy látszott, nem szándékolta a szentes beszédűséget. Azt akarta mondani, hogy Isten látja a hajó útját, tudja, mi okból és mi által űzve és hajtva mennek: tehát az útjokból minden vihar és rossz időjárás elparancsolva van. De nem mondta ezt. Búcsújáró útjain bizonyára megfigyelte, hogy a túlságos kenetes beszéd nem a hétköznapi társalgásra való. Csak annyit mondott:

– Mint a tavon, úgy jár a mi hajónk a tengeren.

Sok egyéb ilyféle kérdések vannak.

– De megyek már, – mondja közben – mert várnak a cimboráim.

– Ráér még, Sárkány bácsi.

– Hát kérem éppen azért megyek, mert ráérek a menésre – neveti.

Ilyformán csak elbúcsúzkodtunk. Azonban némely kérdések még hátra vannak.

– Miért megy az idén Rómába?

– A feleségem így hagyta rám, hogy menjek el majd oda is.

A szeretett halott parancsa öreg Sárkányra kötelező, ő nekiindul és megy az ős Róma felé a tavi tengeren.

– De hát az étellel, a jó reggelét, Sárkány bácsi? Bírja-e a talián kosztot?

– No, – mondja – én nem élek vele. Tele a tarisznyám szalonnával, kenyérrel.

– Aztán elegendő az oda-vissza?

– Hej, – feleli – még marad is. Visszafelé jövet, mikor a talián kosztba már beleuntak, még a tisztelendő úr is megkívánja a tarisznyából a szalonnát, fehér kenyeret.

– Hát bizony ez a talián koszt…

– Nem ismeri, hogy milyen. Kínálom az olaszt gyönyörű fehér kenyérrel, azt inti, nem kell. No – mondom – bolond ez is. Azután a kukoricalisztet összekavarja egy kis vízzel, kiönti a kőtáblára, mikor a napon megszárad, fölvagdalja pitének, aztán kínálja, hogy ögyem. Mondom neki:

– Ögye mög az apád!

Azonnal hozzáteszi:

– De nem mintha magának mondanám ezt, hanem az olasznak mondtam tavaly.

Nono, hát hiszen, nini, nem is úgy értendő. S fehér vásznakban tartózkodó fehérlelkű öreg barátunk mosolyogva búcsúzik a kapuajtóban, hogy cimboráit Porciunkula tiszteletéről hazavezesse.