Egyszerű emberek

Azt mondja egy régi mondás, hogy aki út mellé épít, annak belátnak az udvarába. Ami annyit jelentene, hogy nem helyes dolog út mellé építeni, mert akkor a lakók élete nagyon is a járókelők szemeláttára folyik le. Különösen a tanyán, ahol tavasztól őszig nem igen tartózkodnak a szobában.

De azért sokan nem adnak erre a beszédre semmit sem. Különösen némelyik helyen az út mellett úgy helyezkednek el a birtokok, hogy egészen az útszélre lehet a házakat építeni.

Az ilyen helyen azután apránkint egész sor ház keletkezik. Ha az út túlsó oldalán is hasonló módon helyezkednek el a földek, ott egy másik sor ház keletkezik s mindjárt készen a régi „faluba való verődés“ alapja, az első utca.

Következik a többi polgárosodás. Az ott lakók közül egy szőlősgazda italjogot vált a financiánál, hogy a borát maga mérje el. Csak úgy, a háza egyik szobájában, vagy jó időben az ereszet alatt. De nem tart sokáig az egyszerű állapot. Hogy forgalmasabb legyen az üzlet, a bormérő maga buzgólkodik a legjobban arról, hogy valamiféle kör, vagy egyesület alakuljon a háznál. Nevet könnyen lehet hozzá találni. Népkör, gazdasági kör, társadalmi kör vagy más egyéb ilyesmi. Hamar meg is alakul, mert az elnöknek, jegyzőnek, pénztárnoknak kiszemeltek maguk is mozgatják az ügyet. A kör megalakulásával bevonul a telepre a sajtó is, mert a kör újságot járat s az emberek most már az újság kedvéért munka után esténkint hétköznap is eljárnak a körbe.

A telep gyermekei is megnőttek már annyira, hogy megértek az iskola számára. A város iskolát állít hát oda, tornyos iskolát. A tornya ugyan csak fából van, de van benne egy nagyobbfajta csengetyű, bár hiszen kisebbfajta harangnak is beillik. Ezzel azután a tanító minden nap csendít többször. Reggel azért, hogy az Úr szerencsésen átsegítette a telep népét az éjszakán. Este Mária üdvözletére csendít, míg délben annak az örömteljes emlékére, hogy Hunyadi János Nándorfehérvárát visszafoglalta a pogánytól. Az iskolába beköltözik a népkönyvtár s a gyerekek olvasnivalókat visznek haza az apjuknak. Ez jól is van így, mert azt mondja az öreg Kásás Mihály, aki már akkor is itt lakott, amikor még egymagában állott a tanyája:

– Haladni köll a korral.

Kásás a haladnit nem úgy mondja, hogy: haladni, hanem úgy, hogy halladni, a fölös lö betűkkel jelezvén a haladás föltétlenül szükséges voltát.

Hát hiszen, ami azt illeti… nini. Nem is maradhat el az ilyesmi semmiképpen. Egy idő multával már trafikengedélye is van a kör vendéglősének s ott úgy pipadohányt s mind a kétféle dohányt lehet vásárolni: bőrszivart is, meg papirszivart.

Azután azonban egy ember a korcsmárostól magához váltja a trafikjogot, mert föltette, hogy a szatócsüzletre adja a fejét, mert amúgy is elvállalta a tűz meg a jég ellen való biztosítási ügynökséget. Ezt annál is inkább teheti, mert jó írása és különösen szép szavalási képessége van neki.

Egy napon tehát megnyilik a bolt is, kapható benne kávé, cukor, rizskása, lámpaüveg, petróleum, gyertya és még sok más értékes holmi, amik a gazdasági életben szükségesek. Kék-gálic, raffia-háncs, kasza meg kaszanyél, bordói keverék, továbbá bombócukor a gyerekeknek és színes pántlika a lányoknak.

Ebben az időben Kásás köri elnök, az érdekeltséget összehíván, figyelmükbe ajánlotta, hogy gyalogjárók kellenének a házak elé. Hogy sáros időben ne csak lóháton lehessen közlekedni.

E fölhívás nyomán többen deszkapalánkokat raktak le a házkerítések elé, míg mások az építkezésből kimaradt s törött féltéglákat helyezték oda. Ismét mások, azon szerencsés helyzetben lévén, hogy terméskövet lehet ásni a földjükön, a tavaszra igérték a gyalogjáró elkészítését, amikor már majd elég meleg sütése lesz a napnak.

– Majd ha a nap süti a követ. Mert a nap olyan pék, hogy hidegöt oszlat, követ süt.

Ez úgy értendő, hogy a terméskő a föld mélységében találtatódik, de ezen lelt állapotában olyan, mint a vízben málló szappan. Hanem onnan fölvetve a föld színére, ott a nap megszárítja és keményre süti.

A tavaszi meleg napfény megérkezte után ezek a népek is kirakták az utcára a kövezetet, aminek nyomán a következő télen a köri bálra már gyalog és eberlaszting félcipőben mehettek a táncra vágyó lányok és menyecskék.

Ez szép s a báli jövedelem hatása alatt Kásás elnök a díszzászló beszerzését és a zászlószentelési ünnepély mikéntjét forgatta elméjében, amidőn gondolatait gyakorlatiasabb irányba terelte az a tény, hogy hónapokra megállt a szél.

Ez nem minden esztendőben van ugyan így, de néha megtörténik. A szelek istene ilyenkor minden erősebb fuvalmat beledug a zsákjába s nem ereszti ki semerre sem, ami azután baj.

Azért baj, mert ha nincsen szél, akkor áll a malom, áll a vitorlája, nem lehet őrletni. A szárazmalmok pedig már elmultak. A Tisza nincsen ugyan valami nagyon messzire, de azon is múlófélben vannak már és csendes kihalásnak indultak a vízimalmok.

Kásásnak most az eszébe jut, hogy hiszen van nekik cséplőgépjük, mert vettek egyet közösen. Hát hiszen járhat annak a gépje akkor is, ha nem éppen csak csépel. Vizsgázott emberük megvan hozzá, mert egy odavaló legényt kitaníttattak rá odafent a Pesten. Ilyenformán vettek egy kis malmot, építettek neki félszert, elébe fogták a cséplőgarnitura gépjét s megvolt a gőzmalom is. De azért a szélmolnár sem panaszkodhat, mert szél idején jut neki is őrletni való. Akkor a gőzmalmocska paprikát őröl.

A gép kazánját azonban tudvalevőleg kétféleképpen kell etetni. A gép szenet eszik és vizet iszik rá. A kútvíz azonban nem nagyon alkalmas erre, már legalább az nem, amelyik a telepen fakad a földből, ha jó mélyen leásnak érte. Ha valakinek köves a foga, azt mondják, hogy borkő rakódott rá: minek iszik annyi italt? A kazán meg a víztől lesz köves, ebben különbözvén az embertől.

Hát itt nincs más mód, minthogy ártézi kutat kell furatni a malom mellé. A fölös vizét kantákban mindenki hazahordhatja s talán idővel csöveken még majd a házak udvarába is külön-külön elvezethetik.

Ez így történt, mert mindenek belejárultak ebbe a dologba, Samu Illést kivéve, akinek teljesen mindegy, hogy milyen ízű a víz, mert nem szokott vele élni.

Az öreg Kásás mellét már igen dagasztotta a büszkeség ezen nagy előhaladások láttára. Azután egy vándor borbély éppen szombati napon járt arra s elegendő munkája akadván, a letelepedésre határozta magát. Kiárendált egy szobát, annak az úti ablakát kitörette ajtónak s nemsokára a fényes, sárgarézből való szappanhabverők ott himbálóztak az officina ajtaja fölött. A borbély tanulmányos ember volt, mert sváb volt és tudott németül s hozott is nemsokára valamely torontáli faluból sváb menyecskét a házhoz, aki meg ruhavarrónő volt és szépen dolgozott. A borbély tudott harmonikázni meg okarinázni és nem sok idő telt bele, hogy megalakította a rezesbandát, három pikulással, két réztrombitással.

Ekkor történt, hogy az öreg Kásás a köri ülésen megtette azt a büszke kijelentést, hogy:

– Van itt már mindön!

Az emberek igenlőleg bólintgattak. Az öregebbek a pipafüstbe tekintvén, elméjükkel visszarévedeztek a multba, amikor még semmi sem volt; s összehasonlították azt az időt a mai állapotokkal. A fiatalabbak csodálattal tekintettek Kásásra.

Most, a sarokból egy szintén öreg ember, aki kétkönyéken támaszkodva az asztalra, szipkából papirszivart szítt, semmit sem szólván, mondá:

– Templom azonban nincsen…

Mintha valami láthatatlan kéz hirtelen arculverte volna az embereket, mindenki fölkapta a fejét, mint a ló, ha orronütik. Kásás megriadtan dőle hátra az elnöki gondolkodó-székben. Azután görbedni kezdett a nyaka, a feje lekonyult, piros képe megfakult az ősz hajak alatt és a lelki vergődések ezen csendjében mindenki hallhatta, amidőn mormogta:

– És a te szent hajlékodról megfeledköztünk…

Az emberek elszomorodva mentek haza és elmondták a népeknek otthon a hallottakat.

Nagy hirtelenséggel alakul ki a népekben az a nézet, hogy kár volt az a nagy elbizakodás abban, hogy minden van, mikor voltaképpen semmi sincs.

De hát hogyan lesz itten templom? A kör gyűlésein ebben az irányban nagyon sokféle indítványt tettek az emberek, de mindannyinak csak az volt a vége, hogy kérni kell. Várostól, püspöktől, országtól. Kásás azonban rájuk förmedt zordonul:

– Mindig csak kérni, mindig csak kérni. Igaz ugyan, hogy ez a legkönnyebb dolga a világnak. Kérni könnyebb, mint adni.

Az emberek értelmetlenül néztek rá.

– Hát azt hiszitek, hogy érnek valamit az olyan kérős irkafirkás jegyzőkönyvek? – s az ujjával megpeckelte az oldala mellett ülő köri jegyző keze alatt a papirost, mint ahogy ősszel a gyámoltalan legyet az asztalról lepeckelni szokás. (A jegyző fejében ebben a pillanatban támadt az a gondolat, hogy ideje volna már az öreg Kásást kibuktatni az elnöki tisztségből.) – Hát gondoljátok, hogy adnak így a szavunkra valamit? Nem ér az bizony egy hajítófát sem. Hanem adjunk mink is.

– Hogy-hogy? – kérdezték az emberek.

– Ugy, – mondta Kásás – hogy könnyű járulni a templomba, ha készen van, de járuljanak kendtek bele, amikor még nincsen készen.

Ez ugyan érthető beszéd, de nem igen akarták eleinte érteni.

Azt mondta Kásás:

– Irja csak, jegyző úr.

– Irom.

Az öreg mondani kezdte, lassan, külön ropogtatva minden szavát:

– Én, Kásás Mihály, járulok a templomba húszezör darab téglával, húsz kocsi homokkal, húsz napi lófuvarral, egy havi embörnapszámmal, a feleségöm járul egy körösztös selyömlobogóval, egy oltárpárnával.

Kásás szétnéz. Az emberek most sorra adják föl a szót a jegyzőnek, hogy ki mivel járul. A jegyzőnek van mit írnia.

S a templom ügye így megindul. Igaza volt Kásásnak, mikor azt mondta:

– Igy kell ezt kezdeni, nem másképp.

* * *

Épp arra járunk s a kocsi megáll azon a helyen, ahol a templom majd lesz. Mindig van közönség, aki nézi s különben is az emberek fuvarozzák oda az anyagot, téglát, homokot, meszet: ki mit vállalt, hogy azzal belejárul a templom falába. Vannak, akiknek ilyesmire nem telik, azok ingyennapszámot vállalnak.

Öreg asszony is áll ott.

– Örül-e neki szülém, hogy templom lössz?

Visszakérdezi:

– Még kérdözheti is?

– Nono. Szép lesz úgy-e?

– No, – véli a szüle – olyan nekünk való. Nem löhet valami nagyon díszös. Mert vannak tudja, nagyon díszös templomok. Tudja, láttam én már olyan templomokat is, hogy három volt egyvégtibe.

– Hol látta ezeket szülém?

– Hol láttam? – kérdezi a szüle. – Hát ahol vannak, Lorettóba, Milányóba, Genóvába, Mántovába.

– Hát arrafelé mind járt, szülém?

– Hát hogyne – mondja a szüle. – Nem is egyször.

– Rómából hogyan ment Genóvának? Nem arra van annak az útja.

A szüle meghúzza a fejkendő csücskét, mert bántja a kételkedés:

– Hát hiszen Rómába nem is arra mönyünk. Jó is volna, ha arra mönnénk. Rómába Ankónának visz az út, emerre mög csak Velencének.

A vénasszony magyarázza a földrajzot. Még csak az kellett volna, hogy térképet rajzoljon botjával a homokba s azon mutogassa az utakat, amikor zarándokolt.

– De Ankónának hosszabb ám a hajóútja – folytatta a beszédet. – Nagyon hányja-veti a hajót a tengör. De Velence felé sokkal símábban viszi a hajót. Hanem azután arra pedig drága nagyon.

– Hát akkor miért ment arra, szülém?

Nevet a vén tanyai nenő.

– Jaj-haj, oka van annak. Azért, mert a Franciaországnak arra van az útja.

– Od is eljár, szülém.

– No, nem nagyon járogatok, – szólt a szüle – de voltam már. A Lurdesba. Oda visz a Genóván körösztül az út. A Lurdesba látta a csodát a Bernadotte-lány. Ott van az mindjárt Lurdes város mellett, a Gáné patakon túl: három templom is egy végtibe…

A szüle elhallgatott. Nézte a készülő templom helyét. Talán majd ha ez fölépül, nem kell olyan messzire mennie a másik után…