Egyszerű emberek

A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról. Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban, kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis egy éjszaka egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom alá vette a házat, elfoglalta s Palásthynak válogatott kínzások között a lelkét vette. Ha volt neki – teszi hozzá a mesemondó, mert az volt a nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem is „bár“-t kellene ide leírni, hanem „azért“-et. Mert a parasztból lett urat általában rossztermészetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)

De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival igyekezett Szegedről Szabadkára és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja, hogy:

Azután az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti juhászt fel is akasztották, amire ezt mondja egy öreg ember, volt pusztai rendőrtiszt:

– Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én is. Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban. Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?

– Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is…

– No – vág a szóba – nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

Ilyen beszédek vannak, előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a történetekben máig sincsen világosság és senki se tudja, hogy a legendákból mi igaz, mi nem.

Beszélgetünk erről s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre vannak festve az azon idők erkölcsei.

A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a darabot meghagyták belőle régi idők emlékeül. Ezeknek előtte vendéglőt csináltak belőle, de ennek divatja múlt s most a városi hivatalnokok egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a törökök idején rakták és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak laktak benne.

Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá, hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be sem mertek menni. Csak az öreg-béres házánál jártak s az öreg Dékány József öreg-béres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor s vacsorára szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a gazdának a köszönetüket tudtul adja.

Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.

Azt mondja erre egy öreg ember:

– Hát én meg még kabaréztam is nekik.

– Kabarézott bátyám?

– Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük, ettem-ittam velük s danoltam nekik.

– S mikor történt ez?

– Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.

Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az ablakok.

A talyigás-szenátorság gúnyszó s nem valami magas hivatalt jelent. A városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az idéző-cédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan hivatalosak is, akik jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy kétkerekű kocsi, meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.

Ilyen minőségében ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára, hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt. Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is, bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandurnak nevezték, meg hajdunak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdunak, míg a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes, hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gunyát, a tarisznyát, a puskákat, már mint, ahogy az ilyenkor szokásos, megindultak, el is értek oda, ahova akartak.

A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg az adót és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem fizették a kinvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért. Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.

A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza. Késő délutánra értek ki s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek el éjszakára, háljanak ott.

– De – mondja Sándor bácsi – az abban az időben nem volt szokásos. Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja. Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk s ott meghálunk.

Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg vacsorát főzött.

– Valami jó ételt-e? – kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar konyhának nagy ismerője s bizonyos hónapokban még a finom pulykapecsenyét is eltolja maga elől, azon az alapon, hogy úri ember nem eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.

– Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a nevemnapja.

Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János kiment aludni a lovak közé, Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az idő. Az egész napi törődés után jól esett az ágy és szívesen hajtotta Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek. Azért csárda a csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.

Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.

– Keljen föl!

– Miért?

– Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hivatják.

– Kicsodák?

Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.

– Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög, míg érte gyünnek.

– Hányan vannak?

– Öten.

– Hát Ábrahám pusztázó hol van?

Legyintett a kezével a csárdásné:

– Elbujt a padláson a szénába.

– Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó – gondolta a talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor…

– Hát féltem – mondja. – Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek… Vagy hát, mondjuk, a legjobb esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van, hogy „szolgálóját istrázsára állítsa kend“. Ha öt betyár ivott, egy vagy kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra kellett vetkőződni, meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak sürgetett…

Kiment a betyárok elé.

– Jó estét adjon az Isten.

– Adjon az Isten – felelték. – Gyűjjön ide, üljön le.

Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:

– Természetesen e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?

Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország összes archiváriusainak s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának s együtt mentek neki a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig hadnagyságig vitte s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz alól, mint az öreg.

– Hogy mondja kend? – kérdezi a Sándor bácsi. Az elnöki székbe? Hát! Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.

Mondom: Köszönöm, én már vacsoráztam.

– De csak ögyön! – mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben hevert az asztalon.

Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.

Étel után azt mondja az egyik betyár:

– Tíz itce bort ide az asztalra.

– Hát, – mondja Sándor bácsi – most kezdett már kellemetlen lenni a dolog. Jól tudjuk, hogy még az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik. Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?

Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:

– Hát az úr vacsora után nem pipázik?

– De szoktam – feleli a szorongatott Vékes – de a pipám meg a dohányom bent maradt a szobában. Majd kihozom.

Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.

– Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.

Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.

– Gyönyörű szép pipám volt – beszéli az öreg – tizenöt forintért vettem Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát megtömtem, rágyujtottam s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a csutorával.

Azt mondja:

– De szép pipája van az úrnak.

Azzal a szájába veszi a pipát és szívja tovább. Birtokba vette, a kis késit neki.

Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi embernek nem tetszett.

Akkor azután az előljáró betyár a fegyverekre tette a kezét és azt mondta a piparablónak:

– Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?

A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.

– Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni – mondja Sándor bácsi – nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.

A tíz itce bor elfogyott. Az előljáró újból kirendelt tíz itcét és azt kérdezte Vékestől:

– Hát tud-e danolni az úr?

– Jaj-haj – gondolta Vékes, most kezdődik még csak a cifrája. Majd azután következik a kuferces tánc és mit lehet tudni afelől, hogy a mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?

– Danolni tudok – mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.

S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait. Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:

Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta, most már a betyárvirtust dicsőítette a következő nóta:

Már beledanoltak a betyárok is s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán. Közben iszogattak és parancsolták, hogy

– No még!

Mondta azután Vékes a régieket sorra:

Éjfélt kakukolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a kezében, megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak s fölálltak az asztal mellől. Az előljáró betyár egy ötvenforintos bankót vetett az asztalra fizetés gyanánt s azt mondta Vékesnek:

– Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni.

Ezzel kocsira kaptak s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe s ott járkált a fűvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül puskadörrenés hallatszott. Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a szájából.

Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést, amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a csorda-kútba s másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások kiemelték…