Egy a nép közül.
Gyerekkoromban új udvaros került a házhoz. Apám nagyvendéglős volt, oda sok udvaros kellett, volt talán négy is. Egy, aki a megszállott utasok ruháit takarította, a másik a fahordást meg a tüzelést látta el, a harmadik a vendégkocsikat látta el, szedte az istállópénzt, árulta a kocsisoknak a szénát, szalmát, faggyúgyertyát, a negyedik pedig egyebet sem csinált, csak örökké fát vágott. Nem volt abban az időben még a favágóipar úgy kifejlődve, mint most. Házi személynek kellett azt végezni. Igy azután volt vendégudvaros a Lohndiener, konyhaudvaros a Küchenknecht, udvari udvaros a Hofknecht, favágó-udvaros a Holzknecht. Mind magyar volt, de azért német nevük is volt, mint ahogy a fogadósság mesterszavai leginkább német eredetűek is.
Ezúttal azonban a legalsóbbrangú udvarosságra, a favágószakmára, nem magyar ember került, hanem egy oláh legény, valamelyik csanádmegyei faluból. Egy szót sem tudott magyarul, de amúgy csinos, fürge, eleven, csak úgy beszélt kifelé az okosság a két fekete szeméből. Volt egy pár csizmája, talán két rend fehér-ruhája, egy ködmöne, meg egy szalmakalapja, amit maga font még otthon. A neve Redzsep Juon, ami azt mutatja, hogy nem tiszta oláh volt, hanem valami szerencsés beolvadás, talán még a török időkből, mert a neve törökül okos embert jelent, olyan okos embert, aki az eszénél fogva tanítani tudja a tudatlanabb népet.
Juon tehát beköltözött favágói helyiségébe s buzgón fogott a munkához. Egész nap szólt a fűrész és csattogott a fejsze a fás-színben. Rendes táplálkozáshoz jutván, a vékonyka legény emberesedni kezdett s az arca színre kapott. Egyéb átváltozásokon is kezdett keresztülmenni. Irni tudott, papírt vett tehát, azt összevarrta könyvbe s bele irkálta a magyar szavakat, amiket hallott. Azután pénzt kért ki a fizetéséből.
– Ruhára kell?
– Nem, – mondta János (mert a Juon is átalakult), – a ruha ráér. Könyvet vásárolok.
A kisváros egyetlen könyvkereskedésében román-magyar szótárt vásárolt János s este az istállóban, a kocsisok között, a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fényénél János tanult. Tréfálták, nevették, gúnyolták érte, János ilyenkor felnézett a könyvből s csökönyösen, határozottan mondta: magyarul akarok tudni. Bún akarok tudni magyarul.
Nem telt bele sok idő, János már a második könyvet vette meg a Gaál és Gömöry boltjában. Ezúttal már magyar-német szótárt. Mert „németül is akarok tudni“. Nyelvtan nem kellett neki, a szótárak segítségével haladt előre, ritka szép gyorsasággal.
A nép embereiben néha különös nyelvérzékek lakoznak. Ismertem Novibazárban egy Szimó nevű délszláv legénykét, aki félig segédje, félig szolgája volt annak a vállalkozónak, aki a zászlóaljunknak az élelmiszert szállította. Érintkezésünk volt vele naponta, mert ő porciózta ki a szakácsoknak a főznivalót. A Szimkó beszélt minden balkáni nyelven s egyformán tárgyalt a német számvevőőrmesterekkel meg a magyar napos-káplárokkal. Egy évi lentlét után híre jött, hogy megyünk haza, a helyünkbe egy zászlóalj jön a harminchetesektől. Mondtuk is a Szimkónak: no Szimkó, jönnek az oláhok, azokkal majd hogyan beszélsz? A Szimkó nevette: Majd megtanulom én azt két hét alatt. Mondtuk: jól beszélsz Szimkó, egy esztendő alatt sem tanulod meg, nehéz az nagyon, oláhul dunyezózni. De Szimkó csak nevette: ahogy a magukét megtanultam, úgy megtanulom azt is. A magukét is két hét alatt tanultam meg. Hát csakugyan a dolog nem tréfa, de úgy történt. A harminchetes zászlóalj a felváltás napja előtt valami három héttel előre küldött egy kis csapatot, hogy tájékozódjon a szolgálati viszonyok felől. Leginkább útszolgálat volt ott, amit a berlini szerződés szerint hivatalosan úgy neveztek, hogy a Boszniából és Hercegovinából Törökországba vezető kereskedelmi utak biztosítása. Derék albán testvéreink ugyanis ugyancsak betyárok szoktak lenni és azoknak az uralma alól kellett fölszabadítani az utakat. Azért jött le tehát előljáróban egy kápláralja fiatal oláh, hogy ezeket az utakat megismerjék, mert rendes térkép nem is volt még csinálva abban az időben a tájékról. Hát leérkezett a húsz rumuny és az ételükhöz való holmit szintén a Szimkó porciózta ki nekik. A Szimkó az első napon hallgatag nézte a lassújárású, nehéz embereket, de másnap már kezdett beszélgetni velük. Az „ungye masina, pringye lumine“ alapján hamar megtalálta az albán-oláh kapcsolatot s nem telt bele két hét: a Szimkó beszélt oláhul.
Igaz ugyan, hogy a közönséges beszédben ehhez a tudományhoz két-háromszáz szónak az ismereténél több nem kell, de mégis csak érdekes ez a dolog, mikor nyilvánvaló, hogy az iskoláinkban nyolc esztendőn át tanítják a gyerekeket bizonyos idegen nyelvekre és a gyerek még sem tud azon a nyelven beszélni. Míg a Szimkó két hét alatt dunnyezózott oláhul minden javított és bővített mondattan nélkül.
Ez olyan dolog, hogy egészen ráillik a Mikszáth-féle elméletre, hogy az ember egy esztendei tanulás után egész rendesen belegyakorolhatja magát az egérfogás tudományába, de a macska ezt már hat hetes korában is érti.
Amilyen volt a Szimkó odalent a nagy kopár sziklák között, olyan volt idehaza Juon Redzsep a lapos és tág mezőkön a nyelvi tudások állapotában. Ha már Redzsep valaki, akkor annak muszáj okosnak lenni. Miért? Ki tudná megmondani? Talán a titokzatos hetes számnak van ehhez köze, mert a redzsep arabul meg a hold járása szerint számított esztendőnek a hetedik hónapját jelenti. S a hetedik hónapban született gyerekek táltosok szoktak lenni, így van ez a magyar hitben is…
Egyébként az ördög bánja ezeket a babonákat: csak a tényeket állapítsuk meg. A tény pedig az, hogy Juon példátlanul nagy hirtelenséggel megtanult magyarul és németül az istállók faggyúgyertyái mellett a könyveiből.
Azután egyelőre nem tudom, hogy mi történt Juonnal. Mi haza kerültünk apámékkal a szelíd kisvárosból az urbsba s az onnan való többi emlékek között elfeledtem Redzsep Juont is.
Évek multán, ahogy itthon az „Európa“ nevű vendégfogadó előtt elmegyek, a bejárat lépcsőjéről rám szól valaki örvendező hangon.
– Jó reggelt kívánok, ifjúr.
Föltekintek. Egy tekintélyes férfiú állott a lépcső legmagasabb fokán. Kék uniformis a testén, aranyos tengernagyi sapka a fejében: ez a portás. És ez a Juon Redzsep.
No ezen a találkozáson igen megörültünk és ez jó volt. Valóban, mily kevés ember van, aki a neki tett szívességekre emlékezik s lám, Juon emlékezett arra, előkelő portási mivoltában arra az időre, amikor a magavágott fákkal hajnalonkint a gyerekszoba kályhájába begyújtott, emlékezett a gyerekre, aki a lompos oláh ködmönéért nem nevette ki s aki vele a fényesen kivilágított istállók sarkában, német tanulmánya közepette, a derdidasz rejtelmei felől tanácskozott.
No azután megint multak az idők és az évek suhantak egymásután. Juon Redzsepet megint csak elfeledtem. A sors esztendőkön átal az ország határain kívül vetett. Valóban egyéb gondom is volt, semhogy azon tépelődjek: mi van most Juonnal. Teljesen és végképpen elfeledtem a kint való életben.
Néhány év multával a sors megint hazahozott. Pár évig legénykedtem még és sokszor megfordultam az „Európa“ nevű vendégfogadóban, de Juont már nem találtam ott. Gondoltam: alighanem elveszett, eltünt – talán mint afféle törekvő ember, kiment Amerikába szerencsét próbálni. Megint csak kitörültem Juont az emlékezetemből. De azután amidőn jegyben jártam s hivatalos voltam a jövendő ipam asztalához baráti vacsorákra, egy alkalommal, ahogy a konyhán mennék keresztül – mert a régi magyar házaknál a szobába a konyhán keresztül vezetett az út és a ház asszonyai, leányai ott voltak találhatók, nem pedig a szalónban sláfrokkban – hát ott a konyha sarkából rám szól valaki:
– Jó estét kivánok, ifjúr!
Ránézek a közbeszólóra: hát ez Juon Redzsep.
No ennek megint örültünk.
Kérdezem ezután a szobában, hogy miként kerül ide a konyhába Juon Redzsep?
Mondják, hogy nincsen ott a konyhában semmiféle Juon Redzsep.
Mondom, hát már hogyne volna ott, mikor ismerem. Favágó-udvaros volt az apámnál, azután meg portás az Európa-fogadóban.
Mondják, hogy az lehetetlenség, amiket beszélek. Mert aki férfi a konyhában van, az sohasem volt oláh, hanem magyar ember, a neve: Regyep János. A foglalkozására nézve esernyőművész és az ura a szakácsnőnek. A szakácsnő külön lakik és a János azért szokott esténkint eljárni, hogy hazakisérje az asszonyát. Ha marad ki valami étel: kap vacsorát is, mert igen rendes egy pár és Regyep a házbeli esernyőket ingyen szokta reparálni.
Elhallgattam, gondolván, hogy miért rontsam egy kiképzett és alkalmas esernyőművész tekintélyét. Tőlem művészkedhetik a világ végezetéig esernyői tekintetekben. Nem is szóltam azután erről többet.
Később is láttam azután Juont a konyhában néhányszor, de azt is hallottam, hogy nem valami jól élnek. Az asszony idősebb volt, mint a férfi és féltékenykedésekkel gyötörte a csinos Jánost. Alighanem talán el is váltak, az asszony a szolgálattal felköszönt, elment s ezután ismét nem hallottam semmit Jánosról.
Egyszer kint a tanyák között megyek az úton, gyalog, igyekezvén valahova az apostolok lovain. Hétköznap, ha nincsen valamerre a környéken hetivásár, néptelenek ezek az utak, mert mindenki a földeken dolgozik. Már messziről látni, hogy jön szemközt egy ember, nem tanyai, mert pantallóban van, meg keménykalapban, a hátán nagy batyu és sokféle ligő-lógó holmi. Miféle gyalogkereskedő lehet ez? Mert nem igen járnak így a tanyák közt. Gyűrűs zsidó már régen nincsen ezen a tájon, az olajkáros is kiveszett, sőt az ablakostót, meg a drótostót is ritkaságszámba megy. Az edényféle elég olcsó, nem igen drótoztatják már, ha eltörik, kivetik a szemétre s újat vesznek. Ha ablak törik ki, vásárolnak hozzá üveget, meg kittet a városban s beablakozzák maguk. Még a tanyai boltban is lehet kapni ablaküveget, olyan aprókat, amilyen a tanyákon szokott lenni. Jó az oda, mert úgyszólván csak télen tartózkodnak a szobában, meg éjszaka, amikor tudvalevőleg nem túlságosan sok szükség van ablakra.
Szóval hát kiféle lehet ez a kereskedelmi vándor? Rongyszedő nem lehet, mert a tanyán nincs rongy, ott minnenféle elszakadt gunyát felhasználnak valamire. Kötöző-madzag lesz belőle a karózott gyümölcsfához, vagy bél a legrégibbfajta világítóeszközhöz, a tatarhoz, vagy pedig a felhasogatott rongy-szalagokat egymás végébe varrják s van hozzá értő mester, aki ezekből a rongyokból lóravaló pokrócot, meg ágyravaló terítőt sző. Kiféle hát ez a gyalogvigéc?
Mikor közelre ér, megemeli a keménykalapot és örvendező hangon kiáltja:
– Jónapot kivánok!
Hát a Juon volt. Hátán esernyők, meg különféle sétálós órák, kakukos, meg nem kakukos, azután viaszkos vászonban olcsó amerikai csengetyűs-órák.
– Hát maga?
– Hát így – mondja. – Járom a tanyákat. Esernyőt reparálok, órát javítok, meg árulok is.
– Azután meg lehet ebből élni?
– Meg – mondta bizalmasan. – Csak bánni kell tudni a néppel. Nem szabad semmit sem magasra taksálni. Becsületes munkát kell végezni.
– De gyalogolni sokat kell, úgy-e? Nem nehéz a cókmók a hátán?
Nevetett.
– Kicsit nehéz, – mondta – de ez nem lehet másként. Nekem pénz kell, mert én önálló akarok lenni.
– Miféle önálló? Önálló esernyőművész?
– Nem – mondta ugyanazzal a határozottsággal, amint mondta egykor az istállóban: én tudni akarok németül, én bún akarok németül tudni – én önálló órásmester akarok lenni.
Elkezeltünk, sok szerencsét kívánva a derék, törekvő embernek. Azután megint nem hallottam felőle jóideig. De egyszer bent a városban az utcán járván, egy kis boltajtó fölött látom a friss cégtáblát: Regyep János órásmester. Elvállal mindennemű javítást, pontosan és olcsón.
Hát csakugyan ez is a Juon volt.
De nem telt bele sok idő, a kis bolt eltünt. Nem gondolom, hogy meghalt volna Juon, vagy letört volna. Hanem inkább előbbre ment. Nem tudom biztosan, de úgy vélem, hogy még találkozni fogok az életben a Juonnal. Hogy gyárigazgató lesz-e vagy bányatulajdonos, halászati bérlő-e vagy villamtechnikus, az nem tudható. De annyi bizonyos, ha akármiféle foglalkozásban lesz, a munkáját mindig bún fogja elvégezni.