Kutyák dolga.
Disznót lopni, tehenet lopni, lovat kötni: nehéz mesterség, de azért van, aki ért hozzá. Ugyan egy ember csak a lókötéshez érthet. A disznólopáshoz már két ember kell, legalább két ember, meg kocsi. A malac mindjárt sivít, ha megfogják és fölemelik, ennélfogva a lopásához még külön olyan szíjszerszám is kell, amivel előbb a száját bekötik, hogy ne ordíthasson. És kocsira kell tenni, mert nagyon lassú a járása: az üldözők hamar utólérhetnék a tolvajt. A tehén lopása is bajos. Szintén lassú a járása. A birka elhajtása hasonlóképpen kockázatos foglalkozás. Elhajtása csak falkánként volt szokásos, akkor is csak úgy, ha valamely más, közeleső falkába bele lehetett csapni. Ha a lopott jószág annak a tömegében eltünhetett. Ellenben az egy darab birkát lóról lopták. Akár nappal is megtette a vakmerő betyár. Nekivágtatott a juhász szemeláttára a falkának, a nyeregből lehajolt, belekapott a markával a birka subájába, magához emelte s elnyargalt vele. Ha a kutyák engedték. Mert a régifajta nagy juhászkutya, amelyiknek már divatja múlt, ha utólérte a tolvajt, fölugrott utána. Vagy a ló nyakába, vagy a lovas combjába akasztotta bele a fogát. A fokossal volt szokás ellene védekezni, amely a nyeregre volt akasztva. Mert van kézbeli fokos, meg van nyeregbe való fokos is.
A lovat lopni könnyebb volt. Az futós. Rossz lovat, gebét nem szokás lopni, ezt legföljebb a cigány lop, mert az rá van kényszerülve. Ha jó lova van a kocsi előtt, mindjárt gyanus, míg a gebéről elhiszik, hogy az a becsületes tulajdona. Más ember azonban csak jó lovat lop és azzal messzire el lehet szaladni, egy nap alatt el lehet rajta érni a Tiszától a Dunáig.
Ami a lovat az ellopatás elől védte volna, a béklyó, szintén kiment már a divatból, mint a nagyfajta juhászkutya. A régi acél-béklyónak valamennyinek külön lakatja volt, mint a vaspénztáraknak. Az ilyen béklyós lovat éjjel a mezőről csak úgy lehetett elhajtani, ha kettéreszelték a béklyó láncát. Mert máskülönben nem tudott futni. Ráadásul volt is ennek a béklyónak egy külön tudománya, valamikor hallottam is a fortélyát, de elfeledtem. A vasbéklyót valamikor főzni szokták. Azt feledtem el, hogy miféle folyadékban főzték, csak annyit tudok, hogy az ilyen béklyót azok a ráspolyok, amelyek a tolvajnép kezeügyében voltak, egyáltalán nem fogták. Nem lehetett a ló lábáról lereszelni, minélfogva nem lehetett a lovat ellopni.
Vannak ilyen elfeledett paraszti titkok. Sokan ugyan azt mondják, hogy csak mesebeszéd az ilyesmi és a valósághoz semmi köze sincs. Pedig ez nem egészen így van. Nemrég mutatta be Budapesten a lovasrendőrségnél egy patkolókovács a tudományát, hogy a rakoncátlan, vad lovat megjuhászítja a szemébe való nézéssel. A szilaj ló a tekintettől reszketni kezd s azután kezes báránnyá válik, a patkolásával soha többé nincsen baj. Hát ez is valami régi virtus maradványa lehet, egészen hasonlatos a kutyaszelidítés fogásaihoz.
Mert van olyan ember, aki előtt nem létezik mérges kutya. A nagy komondorok között van olyan veszett természetű, hogy némelyike kutyább, mint a farkas. Van a házőrző fajtájában olyan vad, hogy örökké, éjjel-nappal, télen-nyáron láncon van valahol a tanya sarkában és pedig rövid láncon. Az ilyennek az ételt-italt is úgy kell gereblyenyéllel elébe tolni, mert máskülönben még az ételadó gazdasszonyába is belekapna. Mégis van ember, ismeretlen ember, aki aznap járt először abban a tanyában s mégis megteszi, hogy kimegy a kutyához, leoldja a láncról, ölbe veszi és beviszi az ereszet alá az asztalra. Ott leteszi. A kutya egy darabig úgy fekszik az asztalon, mintha agyonverték volna, akkor hirtelen nagyot ordít, elszalad s csak napok mulva mer mutatkozni a tanyaudvarban, mikor már az éhség beveri.
A kutya csodálatos jószág. Talán alighanem ilyen csodálatos a többi állat is, csakhogy az ember a kutyával foglalkozván legtöbbet, arról tud leginkább mesélni. Beszélni és beszélni. Néha nem lehet tudni, mi a szóbeszédekből az igaz, de annyi bizonyos, hogy a teljes kételkedésnek nincsen helye. Mert különös tudományai és észjárásai vannak a kutyáknak. Néha hihetetlenül ostoba. Például ha pusztaszéli tanyák nagy komondorai megtámadnak éjjel az úton valamely gyalog-utast, az aligha menekül ki a foguk közül megtépázatlanul, ha ólmosbot, vagy fokos van is a kezében. A kutyák úgy rohannak rá, mintha lovassági attakot csinálnának, még akár le is veszik a lábáról az embert. Ellenben, ha a megtámadott emberben van annyi hidegvér, hogy se meg nem fut, se nem csapkod a botjával maga körül, se nem kiabálja, hogy csiba te, coki te, hanem csendben leül a földre, akkor a száguldó komondorok hirtelen megtorpanva megállnak s olyképp morognak, hogy az meglepetést, csalódottságot, meg félelmet mond.
A földön ülő egykedvű embertől, aki nem kiabál rájuk, nem is csapdos feléjük, megrettennek és valami különösen fenyegető dolgot sejtenek benne.
Egy ideig tisztes távolból körülülik, nézik s olykor panaszos morgással szólnak egymáshoz. Nem fér a fejükbe, hogy hogyan ül ez itt most a földön, mikor pedig az előbb még két lába volt, amin járt?
Azután hirtelen összenéznek és elóvakodnak. Van eset rá, hogy ilyenkor egymás között összevesznek, kutyaszokás szerint mindig a másiknak a nyakát igyekezvén elkapni: ez a veszekedés bizonyság arra, hogy eltérő véleményeik vannak afelől, hogy miféle holmi lehet az a valami, amelyik amott szótalanul ül a földön? Bár vesztett csaták után az embereknél is meg szokott történni, hogy összevesznek azon, hogy ki volt a hibás. Ilyenkor a kutyák is éppen ezen veszekednek, azzal a különbséggel, hogy ők csak egymás nyakára, míg az emberek az egymás becsületére törnek.
Némelyik dologban csodálatosan nyomon járnak az eszükkel, más dolgot pedig éppen nem bírnak fölérni ésszel. A tanyai kutya némely dolgokkal annyira tisztában van, hogy például néha jobban tudja a gazdája földjének a határát, mint maga a gazda. Pontosan csak a határig ugatja a közön haladó utast, ott beszünteti a kiabálást s nyugodtan tér vissza abban a tudatban, hogy a reá vonatkozó föladatnak eleget tett, a többi már a másik kutyának, a szomszéd kutyájának a dolga. Fülel, hogy a szomszéd kutya végzi-e rendben a kötelességét. Ha kiáltását hallja, megnyugszik. Ha nem hallja, ő maga néhány hosszút kiált ébresztőül, mondván: talán alszol, te lator. Ha pedig hallja a szomszéd kutya szavát, megnyugszik s a tanyában a gazda térdére fektetve a fejét, a szemével kérdezi: dolgomat vajjon rendben elláttam-e?
Ugyanez a kutya egy előtte hirtelen kinyitott esernyő láttára rémülten riad meg, ijedtében hátrafelé bukfencet vet, elszalad s azután tovább, ameddig csak él, a kinyitott esernyőt mindig földöntúli lény gyanánt tiszteli, elkerüli s csak messziről morog rá.
Hogy áll most már a kutya esze? A mult évben egy gazdálkodó barátom innen a szegedi földről Erdélybe küldött ajándékba egy kutyát, vasúton. A vasút el is vitte a kutyát, szép alföldi állat volt, tág, síma mezőink levegőjéhez szokott. Odaért, ahová kellett, a vasút kiadta az új gazdának, az új gazda köszönő levelet küldött érte – és a kutya egy hónap mulva itthon volt a szegedi felső földeken azon a tanyán, amelynek az udvarában született. Gyalog jött haza, miután vasútra nem telt neki s különben is kérdés, hogy ha van is pénze, a szeme beszédét megértették volna-e a vasúti hivatalnokok, hogy ez a kutya nem máshova, hanem ezen országnak minden szép földjei közül éppen csak a jegenyenyárfás vidékek felé igyekszik. Ezt bizonyára nem értették volna sem a kutya szeméből, sem a nyafogásából a vasutasok, minélfogva a kutya gyalog jött haza s bár nemcsak pénzzel, de a pontos katonai térképpel sem rendelkezett, egy reggelen csontig soványodva, össze-vissza marva, de boldogan, az otthoni tanyának a küszöbére lefeküdhetett.
Mondhatják azok, akik e pár sor írást olvassák, hogy ez a történet talán nem is igaz. Mondhatom pedig, hogy a hazajáró kutya gazdájának a beszédében egy árva garas ára okom sincsen kételkedni.
De másfelől is: mennyi balga kísérlet történt már a macskának zsákban való elvitelével. Mert tudvalevő, hogy a megvásárolt, vagy ajándékba kapott macskát zsákban szokás elvinni az új helyre, mert máskülönben hazaszökik onnan. Ha módjában van látni az utat, mikor viszik, akkor ő azon vissza tud jönni akár a negyedik faluból is s egyszer csak ott nyávog az ablak alatt, hogy eresszék be. Ugy látszik, az ilyen macska éjjel utazik, mert nappal csak megfognák valahol, vagy pedig útközben megtépnék a kutyák. Tehát éjszaka a sötétben halad és mégis hazatalál. Sokan azt mondják erre is, hogy ez nem hihető. Pedig dehogy. Még arra is van eset, hogy a zsákban vagy ládában elvitt macska is hazaszökik. Addig csavarog, bujdokol, csatangol, hogy egyszer csak otthon van.
Egy tacskóforma kis kutyánkat tavaly nyáron kivitték a tanyára. Csak úgy pár hétre, vakációzni. A kis kutya nagyon szomorú sorsban ért oda. Mikor elindultak, a kocsis lábainál ült a kis saroglyában s láthatólag örült az utazásnak. De alig hogy a városon kívül ér a kocsi, a kis kutya meglát egy magához illő másik kis kutyát az úton. Társalkodni óhajtott azonnal s az apró meggondolatlan kiugrott a kocsiból. Előre ugrott, minélfogva a lovak közé esett s a ló lába berugta a kerék alá. Átment rajta a két kerék, az első is, a második is és a kis Sajó, a gyerekek Sajócája, Sajóca-Majócája élettelenül nyúlt el a kerékvágás porában. A kocsi megállt. Itt hagyják-e? Nem lehet az. Jó kutya volt. S ámbár szokatlan dolog döglött kutyával utazni, fölvették a kocsiba, hogy kint majd a homokban elföldelik. Ugy feküdt a kocsiban az alcserényen, mint a lövött nyúl szokott. De a kocsizás sokáig tart, mert a tanyai kis ház messze van s az út rossz. Elég az azzal, hogy a kutya életre ébredt. Erőtlen volt ugyan, a kocsiból is úgy kellett levenni, alighanem néhány oldalbordája betört. Letették az ereszet alá egy pad végébe, a kutya ott volt egy hétig, de nem evett. A második héten már mozgott, tejjel traktálták. A harmadik héten kiment a födél alól s ismerkedett a kintvaló, láncrakötött kollégákkal. A harmadik hét végén hazahozták, de a kocsi nem azon az úton jött haza, amerre ment. Válogatni kellett az útban, hogy melyik kevésbé rossz, mert mi úgy vagyunk az utakkal, hogy ha rosszak is, de büszkék vagyunk arra, hogy hála Istennek, van bennük mit válogatni. A kutya tehát kifelé menet nem tudhatta a a rendes utat, mert féldöglötten hevert a kocsi fenekén, visszafelé jövet pedig nagy kerülő úton, ismerős birtokosok engedelmével, a tanyaudvarokon való áthajtással érkezett haza a tizennyolc kilométernyi távolságról.
Mégis, alig hogy néhány napig itthon éli világát, egyszer csak eltünik a Sajóca-Majóca a háztól. Hát hova lett? Hát ördög tudja. Alighanem odakószált és elfogta a gyepmester, pedig medália volt a nyakában. Hát már éppen arról volt szó, hogy keresni kell a sintérnél a kutyát, amikor valami dologban hazajön a szőlőkapás a tanyáról s a többek között tudatja, hogy kint van a Sajó. Hejnye, fene teremti. Hát hogyan ment ki?
– Alighanem gyalog gyütt – véli a kapás.
– Hát aztán mit csinál?
– Hát társalkodik a többi kutyával.
No ez így volt és a kapás részére utasítás adatott, hogy mihelyst olyan lesz az út, hogy kocsi is jöhet rajta, a Sajócát okvetlenül beküldje, ha akár a saroglyához kötve is.
– Ügön – mondta a kapás, aki különben is értelmes ember, mert szanitéc-katona volt s egyidőben Szentmihálytelkén lakott, ami pedig már majdnem falu.
Mire azonban a vincellér kiment a maga birodalmába, a Sajó már hazatért. De milyen Sajó volt ez! Első sorban csontig sovány. Azután a lábai tele bozóttal és tüskével. A fülei véresek. A vállán egy akkora hasított seb, hogy az ember két ujja belefért a sebhelybe.
És ez a Sajóca összetörve, betegen, bágyadtan hazavánszorgott és a házba betért. Mondják neki:
– Hát előkerültél, te ronda?
Sajóca meglapul a konyha kövén és vállának véres sebét mutatja. Jó, jó, azt úgy is tudjuk, hogy erre tojássárgája kell ólomecettel. Hanem hát miért mentél ki a tanyára, te hitványság? Jönnek a gyerekek és a szemére vetik: mink szeretünk, te rossz kutyus és mégis itt hagytál bennünket, te gyalázatos, piszkos kutya.
A Sajó a hátára fordul, a két lábát imádkozás-formán összeteszi és azt mondja halkan, kutyanyelven: