Egyszerű emberek

A régi igazság azt adja tanácsul az utas embernek, hogy télen kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd. Télen ugyanis senkisem olyan bolond, hogy a subáját elhagyná, mivelhogy az ilyenkor nagyon szükséges eszköz. De a tarisznyáját elfelejtheti és abból nagy bajok támadhatnak. Persze ez nem erre a mostani világra értendő, úgy bent a városokon, ahol minden második ház vendéglő, hanem amarra a kintvaló életre, a mezőségekre és elhagyatottságokra, azokra a vidékekre, ahol néha még a madár sem jár.

Minélfogva, ha pusztai útra indul az ember, az nem egészen úgy megy, hogy hozz egy fiákkert, azután ha hoz a cseléd, abba csak beleül az ember és rendelkezik, hogy hé kocsis, hajts ide vagy amoda. Nem bizony. Pusztai úthoz különösen így már kései őszi időben, egészen más dolgok kívántatnak. Most szép őszi időt adott a hatalmas Isten. Olykor ugyan van egy kis esőcske, de az szintén okosságból van, mert egy kis esőcske kell a földecskének. Fölfordulnak tőle a mezei egerecskék és ez jól történik. Marad még belőlük úgyis elegendő. De mikor nincsen eső, akkor olyan szép ez a tágas alföldi miegymás, ez a kevert holmi: fák, tanyák, kutyák, emberek, lovak és szelídtekintetű, gyönyörű szemű tehenek. Hajnalban némi köd legel és a tanyaházak kéményeiből a füst a földre száll. Illata tiszta, e füst szagáról meg lehet ismerni, hogy szőlővenyige tüzéből származik. Azt mondja a kocsis:

– A szőlővenyigének még halott korában is bor szaga van.

Lehet. Sőt talán bizonyosan úgy is van. Az ilyesmin el lehet elmélkedni, mikor a lovak a kocsi előtt lassan húzzák a homokot. Voltaképpen a kocsit húzzák, de ez a tanyai kocsi oly könnyű szerszám, hogy ha jó útja van, szinte magától is szalad, míg a homokon alig mozog, mint állóvizen a nehéz bárka. Mert ellentáll a homok s a ló ilyenkor nem is a kocsit, hanem a homokot húzza.

Ej, micsoda utak ezek néha a mély homokban. A ló habos, a kocsis meg, amennyire csak tud, káromkodik. Rettentő kijárt utak vannak. A könnyű pusztai úti szerszámok vékony kerekei kivájták, mélyre csinálták. Ez az a bizonyos út, amire a német ezt mondja, hogy Hohlweg. Nem maguktól teremtek ezek. Hanem az talán így van, hogy amióta bejöttek Árpádék ide, erre a földre, folyton ezt az utat használták és az út apránként ebben a munkában elkopott, lemélyült s már rendes szóval valóban útnak sem lehet nevezni.

Itt a régi világ útjain járunk. Más ez. Mennyivel más. Ha Pesten kétórai dolgom van, reggel hat órakor indulok s este hat órakor itthon vagyok. Ellenben, ha csak egy órai dolgom van szeretett fővárosunkban, akkor ráérek délelőtt tíz órakor indulni s este hat órakor csak itthon vagyok. De a mezőségeken ez nem így van. Az utak elvégzéséhez hosszabb idők kivántatnak. Ezért azután nem szabad elfeledni azt a tarisznyát, amiben a köznyelven elemózsiának nevezett holmik foglaltatnak.

Az is különös tudomány, kellő szakértelemmel állítani össze az elemózsiát. Ezt iskolákban nem tanítják, a megfelelő ismeretek csak gyakorlat útján szerezhetők be. Abált szalonna például nem jó, mert az a tarisznyában megpuhul. Továbbá a rozskenyér alkalmasabb, mint a szép fehér selyemcipó, mert a pusztai szél keresztülfúj a tarisznyán, s kiszikkad benne a selyemcipó. Ennélfogva csak rozskenyér, felebarátaim. Rozskenyér és sonkacsülök, ez ajánlatos. Továbbá bicska és dugóhúzó. E dolgok odakinn néha többet érnek, mint a világ minden más hasznos dolgai.

Sokszor lehet hallani, különösen hegyvidéki ember szájából, hogy az alföld unalmas. Hogy lapos és nincsen benne változatosság, mint a hegyekben. Ott az egyik szikla ilyen, a másik amolyan, váltakoznak a patakok, erdők. Míg emitt mindig csak a sima táj, mindig csak egyforma apró tanyák, egyforma jegenyés udvarok, amelyekből mindig egyforma kutyák csaholnak ki az útra. Pedig talán ez nincs is egészen így. Minden tanya másforma, mindeniken van mit nézni. Mert még a boglyát sem egészen egyformán rakják, az udvarokba a fákat egyik másként ülteti, mint a szomszéd. Egyik nem törődik a madárral, a másik meg a gólya fészkét is odadrótozza a kéményhez, hogy a téli szélviharok el ne vigyék, amikor azután a szegény gólya hazajövetelkor csakugyan nem találná honát a hazájában. Ahogy a kocsi halad, van mindig valami ilyesmin elnézelődni való. Nyáron az egész tanya élete ott játszódik le az udvaron: ott látni, mit főznek, mikor mostak és száradni a nap elébe terigetett fehérruhák mutatják meg, hogy gondos-e a gazdasszony, vagy sem.

A tanya homlokzatára fűzött cérnagurigák azt hirdetik, hogy ott varrógép van a háznál; ha sok a guriga, az megint azt mutatja, hogy ugyancsak szorgalmas varrókisasszony az eladó leány. És a mezőkön is van mit nézni. Hogy ki, hogyan használja a földet. Mit vetett bele. A szántás hantjai megmutatják, hogy milyen a gazda igyekezete, vasekéje van-e neki, vagy még ama régi. Mert van még régi is. Van nagyon régi is, amelynek az ásóvasa is fából van, csak egy vasból való papucsforma van reá szerkesztve. Ez ugyan már nem nagyon járja, de néha akad.

Az azonban igaz, hogy az ilyen nézelődésbe az utak is beleszólnak. A régi úton, ahol a kocsi lassan halad, inkább be lehet tekinteni a tanyákba és a földbe. A műúton már gyorsabban mennek a lovak s az útszéli megnézni valók csak úgy elsuhannak. Azután a műútnak az a szokása, hogy ha csak lehet, egyenes. Nem kanyarog, nincsenek görbületei, nagyon egyenes. Olykor nagy darab szántóföldeken megy keresztül, gazdag emberek birtokain, ahol sem jobbról, sem balról nem lehet semmit sem látni, csak az egyforma szántást, az egyforma vetéstáblákat: ezt a tulajdonosnak nézni bizonyára igen kellemes, de az utasnak nem. Az ilyen utakba marsoló katona is belefárad. Szívesebben csinál hosszabb menetgyakorlatot kanyargós, tanyákkal beépített utakon, mint az egyenes műúton, amely nagyon egyhangú s nem lehet róla mit látni.

Ilyenféle panasz azonban most adódhatik elő, mert az utunk a pusztába visz. A külső füves térségekre, ahol már ritkábbak a házak, de szép a mező és ahol olyan tiszta a levegő, hogy a tenger levegője semmivel sem különb, ahol módfölött való egyszerűségek uralkodnak.

Csakugyan, erre már ritkulnak a tanyák. Némelyik valamely bucka oldalában félig a földbe van építve. A pionnérok lakóhelyei ezek, akik haladnak befelé ásóval és ekével a szűz, töretlen pusztába. E tájakon valaha községek álltak, amiket leginkább a török pusztított el. A régi magyar észjárás a kis községeket szerette, amikben maga kormányozta magamagát. A töröknek meg nem tetszett erre a sok apró községre ügyelni: elpusztította belőlük, amit bírt s inkább nagyobb városokba verte össze a megmaradt lakosságot. Igy e helyek a földdel egyenlővé tétetének s a pusztában az emberek helyét elfoglalta megint a farkas meg a sas vezetése alatt az állatok népe. Most megint megy visszafelé a dolog. A nép újból halad kifelé és ekevasak fényesednek meg a földben, amely évszázadokon át töretlen volt. Jönnek a népek, mennek a népek. Mennyi nyugszik belőlük e néma mezők földje alatt! Hányadikan vagyunk mink már, a mostaniak, akik újból e föld hátának hasítására visszatérünk? Ki tudná? A töretlen mezőkre való bevonulásnak nem lesz-e megint az a vége, ami eddig volt? Az ilyen gondolatok önkéntelenül támadnak, mert évezredek néma csendje fekszik a tájon.

Ér az ilyen elmélkedés valamit?

Jobb volna az ilyesmiről nem is tudni semmit.

Lám a kocsis, mint gyakorlatias gondolkozó, az ilyesmire nem sokat ad. Félfüllel visszahallgat a hátulsó ülésre, az ottvaló beszédre, azonban nem szól semmit egy ideig, mert az urak dolgába avatkozni kocsisembernek nem illik. De azért esze neki is lehet és a gondolatszabadság, legalább a koponyákon belül, még mindig megvan. Gondolkozik. A katonaság fényesíti az elméket s Antal barátunk katona volt. Huszárkatona volt. Még pedig, mint mondja a nemzetiségi vidékről idekerült ember sajátságos észjárásával: nem honvédhuszár volt, hanem valóságos magyar huszár. Már most ezen minőségben egy hadnagynak volt a szolgája. E hadnagy azonban herceg volt, valóságos ténybeli herceg, hosszúnevű német von und zu, egy nagy orr és sok vagyon birtokában. Ez a ritter azután fényesítette Antal barátunk elméjét. Antal szépen és előkelően beszél s gondolatait rövid mondatokban tudatja. Most tehát féloldalra visszafordulva az ülésben, ezt mondja:

– Nem lehetek egy véleményen tekintetes urammal.

– Már miért, Antal?

– Azért, kérem tisztelettel szavaim meghallgatását, mert a termőföld kihasználása tekintetében véleményeink lényegesen eltérnek egymástól.

– Halljuk, csak halljuk az eltérő véleményt, Antal. Jó pap holtig tanul.

Antal a lópokrócok közül, amelyeken ül, krajcáros lapot húz elő. A lap vezércikkének a fejére nagy betűkkel van odanyomtatva: A húsdrágaság. Mutatja:

– Méltóztatik látni?

– Hogyne.

– Tehát – folytatja Antal – nem csak én állítom, hanem ezen lap is közli a közönséggel, hogy húsdrágaság van.

– Hát az bizony igaz.

– Sajnosan tapasztaljuk mindnyájan, szegények és gazdagok egyaránt – véli Antal. – Tehát fölteszem tisztelettel a kérdést, tekintetes és méltó uraim: örvendjünk-e annak, ha az ekevas egyre jobban hódít tért nemzetünk szabad pusztáin?

– Nem örvend neki, Antal?

– Tisztelettel jelentem jó uraimnak: én nem.

– Mért?

– Mert – mondja Antal – jószág legelő nélkül nem képzelhető. Mert minél több lesz a szántó, annál több lesz a buza, de annál kevesebb lesz a hús.

Nem szólunk semmit. A kocsi halad tovább és a homok nyikorog a kereken.

* * *

Öt óra óta megyünk. A ló is már habos s embernek is unalmas ez. A mezők illatai hihetetlen étvágyat gerjesztenek. Éhes itt már mindenki. S a déltáji nap ugyancsak melegen idebámul. Sugarát ilyenkor más népektől elvonja és égi szeretettel ránk ereszti.

Legjobb ilyenkor megállni. Egy erdő árnyéka hivogat. Szép szálas erdő. A fák mintha integetnének. Ha az utam erre visz, különös szeretettel állok meg az erdő előtt, hogy a fái közé mehessek. Száz év előtt ültette a futóhomok ellen való védekezésül egy rokon, aki hites földmérő gyanánt akkor városi szolgálatban állott. Az öreg erdő fái szép és hűvös árnyékot terítenek az útszélre és a falevelek barátságos beszédeket tartanak. Hát itt már megálljunk.

Meg is állunk. Antal barátunk ezt nem minden öröm nélkül veszi tudomásul. Előbb azonban, mint rendes kocsishoz illik is, a lovakat látja el s csak azután fordít gondot a tekintetes és méltó urakra. Pokrócok és egyéb holmik a földre teríttetnek. Ezeken jó leheveredni. Vágyó szemmel nézzük, hogy a tanulságos Antal miként szijjalja ki a saroglya csattjait, eltávolítván azon porfedőt, amely a saroglya rejtelmes kincseit takarja. Gondos csomagolásban. Vannak, akik a húsfélét papirosba takarják s úgy viszik magukkal. Mások azt nem szeretik, azt mondják papirosszaga lesz tőle az ételnek. Ennek elkerülésére vannak a húskendők, szép tiszta vásznak, amiket leginkább a takács készít ott, ahol még van takács. Az étel a kendőkben szépen a pokrócokra terül. Van borocska is és hozzá a legalkalmasabb az a lapos bádogpohár, amit a katonák is a tarisznyájukban hordanak. Isten szent segedelmével és áldásával így a táplálkozásba fogunk. Királyi asztalunk és heverő helyünk a mező, minden füvével egyetemben, fényes világitásunk a nap s az erdő százados fái adják hozzá az ünnepi sátort. Szép az ilyesmi. Mindennap csinálva nem volna szép, de így ritkásan, nagyszerű élvezet. A fákról madarak néznek lefelé, varjúk és más tollas istenteremtések. Ritkán jár errefelé vadászember, nem igen félnek. A többi állat sem. Néhány ürge alig harminc lépésnyi távolságra kibújik földalatti lakásából, kétlábra áll és szorgalmasan fonogat. Ahogy kiváncsian erre tekingetnek, a szemük fekete gyöngy gyanánt csillan meg a napfényben. Másként sehol, ameddig így fektéből elláthat az ember, sehol egy tanya, sehol egy mozgó ember, ez már az igazi puszta. Elhagyatottságoknak és királyi csöndeknek tartózkodó helye.

– Csak okos emberek voltak a régi elődök, amikor ilyen helyeken tanyáztak – véli a társam. Szellős sátorok alatt, isteni nyugalomban. Hanyatt feküdtek és nézték az eget.

Ráhagyom, hogy úgy van (mert minek ilyen helyen még beszélni is), ellenben Antal választékos nyelven nyújt be ellenvéleményt:

– Nyáron hozzájárulok tekintetes úr tisztelt véleményéhez, de télen nem. Micsoda viharok süvöltenek itt át, mikor eljön a tél! A fák eltörnek bele. Hogyan álltak itt meg télen az ősök sátrai?

Az ám. Még a mostani tanyák is éllel épülnek az északi szél ellen, mert ha keresztben épülnének, alighanem elhordaná a vihar a tetejüket. Pedig itt laktak egykoron mások is. Az elődök is, meg más ősemberek, akik még ő előttük vették tulajdonba ezt a földet, amely most némán fekszik itt alattunk, mi meg rajta. Mind régi csontok porladnak itt alant, ősi cserépedények, bronz cifraságok, vas ölőszerszámok társaságában. Alszanak és a szellő formájában az idők végtelensége suhan át fölöttük.

Ropog mögöttünk az erdőben a száraz galy, jön valaki. Jön is egy öreg ember, egy igen idős férfi, fehér a haja, fehér a szakálla, a bajusza sárgás, ami a pipafüsttől van. Szálas, de sovány, csupa csont, az ilyenek szoktak sokáig élni, mert ezeknek a csontjai közé odaszárad a lélek. Nyári, szellős kintvaló ruházatban van, csizma a lábán, mellény a kebelén, kalap a fejében, lóhajtó ostor a kezében. Aféle tanyai pátriárka-forma az öreg. Jön felénk. Nézi a lovakat, a kocsit (valami sokat nem nézhet ki belőlük), azután minket. Ránk köszönt, fogadjuk. Várja, hogy szóljunk. Azt mondja:

– Hát mi járatban? Erre mifelénk, ahol a madár se jár?

– Hát atyus – mondjuk (mert tréfálni is kell) – most nem járunk, hanem fekszünk.

– Nono, – mondja most már bizodalmasan, mert mindig a vidámságban van a bizodalom – az csakugyan látnivaló. Csak úgy, tudják, láttam már régön, hogy a kocsi erre halad. Úgy véltem, hogy bort szödnek.

– Nem bizony, atyus, nem abban járunk. Más dolgunk van arra kijjebb.

– Még odébb?

– Még.

– Nono, – mondja – mögengedöm. Csak úgy gondoltam. Hogy talán bort szödnek. Mert neköm is volna eladó.

– No nézze csak atyus, nekünk is van az üvegben. De nem eladó, csak barátságból való.

Egy pohár bor nyújtatik. Némi húzódozás után (nem azért gyüttem én ide… kéröm) elfogadja. Le is ül a földre. Olyan könnyesen guggol le, mintha fiatal pásztorgyerek volna, pedig alighanem van már nyolcvanéves az öreg.

– Atyus hány esztendős?

– Hát bizony – mondta csendesen – már egyik sem hányja a másikat.

– Nono. De amúgy, mégis, körülbelül?

– Hát már a nyolcvankettediket taposom.

Ez szép idő. Ez szép idő nagyon. Hát persze, itt kint. Az más. Itt más világ van.

– Atyus itt lakik valahol?

– Itt, – igenli a fejével – itt túl az erdőn. Itt a tanyám. Abban lakok én.

– De néha csak bejár a városba?

– Nem, – felel az öreg – nem én. Minek? Mit keressek én ott. Az adót beviszik a fiak. Vagy beviszi az esküdt.

– Mikor volt bent utoljára?

Atyus végigsimítja a homlokát a barna kezefejével:

– Negyvennyolcban. Akkor bemöntünk. Sokan bemöntünk. De azóta nem. Minek?

Ez sok idő, hatvanhárom évig nem lenni „otthon“. A dolog azonban mindjárt másként fest, ha földrajzi szempontból keressük. Ez a puszta, aminek a földjén most heverünk, már sokkal közelebb esik Szabadkához. Minélfogva adandó alkalmakkor innen oda szokás járni. Tehát föladódik atyusnak a kérdés:

– Hát Szabadkán mikor járt, bácsi?

Azt mondja az öreg:

– Hát ott még sohasem. Minek?

Belenézett a poharába s újból csak úgy magának, csendesen mondta:

– Minek?

Elkezelt, elköszönt, elment, eltünt a fák között. Csak azt a kérdést hagyta ott köztünk megoldatlanul, hogy egyáltalán minek városba menni? Mikor anélkül is el lehet az ember…