Elmúlás előtt.
Ami a vékonyságot illeti, az még nem nagy baj, ha valaki vékony, mert hiszen nem is mindig vékony az, akit annak mondanak. Némelyik ember csak azért látszik olyan vékonynak, mert nagyon hosszú.
– Ha egy harmadával rövidebb volna, egészen rendes testállása lenne neki – mondják.
Mostanában ugyan már nem nagyon sűrűn adódnak elő szálas emberek. Fogynak, nem tudni, miért? Egyesek arra vetnek, hogy a nép nagyon hamar munkába fogja a gyermekét s ezért maradna most rövidebbre, mint ezeknek előtte. De hiszen azelőtt is korán munkába fogta, talán még korábban, mint most, mikor az iskolai törvény ezt a szokást mégis csak korlátok közé szorítja. Mások a pálinkát okolják, megint mások a korai dohányzást, romló lakásviszonyokat, hiányos és egészségtelen táplálkozást. Azon a tényen azonban nem változtat az egyik elmélet sem, hogy rövidülnek az emberek. Hivatalos írást erről aligha vezetnek, de amúgy szemmel látható. Aki szálas ember régebben szolgálta ki a katonaságot, emlékezhet arra, hogy mikor berukkolt a századhoz, nagyság szerint valami nyolcadik-kilencedik volt a legények között, ellenben szolgálatának harmadik esztendejében már ő volt a leghosszabb köztük. Mert mindig apróbbak jöttek az eltávozott hosszúk után. Vagy hogy talán ennek is olyan szokása van, mint a kukoricának, hogy az egyik esztendőben magasabb szárat vet, a másikban alacsonyat?
Ugyan a kukoricánál is az alacsony száron néha több a cső, mint a magoson. Ha hosszúra nő a buza, megdől s fejét leteríti a földre. Ha szélvihar van, a bokorfa állja, ellenben a hosszú jegenyeakác eldől, mert nem bírja a gyökere a homokban tartani.
Az emberekben is van ez így. A kis emberre azt mondják, hogy ki se látszol a földből, te kis gömböc, te hasban vállas, te kútkolonc, te lábatlanság! – A hosszúra azt mondják, mit akarsz, te nagy hoppász, tögyél vasalóvasat a zsebödbe, mert elfúj a szél, te emeletös gólya! – S hozzáteszik:
– Kend különben már gazdag embör löhet, mert takarékosan él. Kend ha a szíjgyártónál szíjat vásárol, a fele is elég egyszöri viseletre.
A hosszú azt mondja erre:
– Csak beszéljen kend, kis tökmag. Hiszen amelyik kerítésön én átlépök, az alatt kend csak úgy tud átbújni, ha négykézláb lukat kapar magának, mint a kutya.
Ezek azonban csak mind tréfabeszédek, amik semmi vizet sem zavarnak, csak azért mondatnak, hogy az idő teljen. Ellenben más dolog az, mikor a hosszú emberre ránéznek a többiek s félig térfásan, félig szánakozva mondják neki:
– Mivel élsz te hé? Talán tengeri herkentyűvel? Vagy cukros levegővel, mint az urak?
– Már miért? – kérdezi a hosszú.
– Hát már apránkint a melled egészen odaszárad a hátadhoz.
A hosszú a fejét lehajtja. Hát ez az.
Az emberek is összenéznek. Hát ez az. Elérte a száraz betegség. Ami ellen nincs orvosság. Isszák ugyan ellene a petroleumos pálinkát, főzik róla a székifű virágát, a nyakat nagy és hosszú szalagokkal betekerik, a mellény alá a háton keresztbe asszonykendőt kötnek, mindez azonban nem sokat szokott érni.
A hosszú a fejét fölemeli. Kiegyenesedik, mint régente, mikor mint leghosszabb ember, a zászlót hordozta a regimentben. A Fánit. A regimencfánit… Ej… azonban, nem megy ez már úgy, mint ezeknek előtte. A mell nem engedelmeskedik, mert szaggatások vannak benne, a nyak pedig megvékonyodott, szinte idegenül forog rajta a fej. A hosszú elkeseredetten mondja a bormérőnek, mert az ilyen esetek ott szoktak történni:
– Hozzék kend egy liter bort.
Azt mondja a kocsmáros:
– Miért?
Feleli a hosszú:
– Nono – feleli amaz, miután ez a beszéd csak azért történt, hogy nevessenek is valami keveset.
Azt mondja egy kövéres, mosolygó képű alacsony, abban a biztató tudatban, hogy vele ez világi életben soha olyan nem történhet, mint a hosszúval történt:
– Jobb volna, ha tejet inna kend.
A hosszú megüti a kezével a levegőt.
– Ittam én már azt is.
– De sokat igyon kend. De ne úgy mint az urak, hogy incum-fáncum, meg mi fene. Hanem úgy igya kend, ahogy a tehénbül kigyün.
Egy ember két ujjával ráüt az asztalra:
– Ez úgy van.
Ez az ember ugyanis korán özvegységre jutott s nem feledhetvén sehogy sem az elhalt hitvest, nincsen lelke ahhoz, hogy az asszonynak mását vigye a házhoz mostoha gyanánt. Ily módon náluk a tűzhelyen nem túlságosan füstösödnek be a bögrék, hanem van egy tehene, ád nyolc litert – már nem hogy egyszerre, hanem reggel négyet, meg este négyet. A tehénnek a mezőre való reggeli szolgálatba menetel előtt alatta reggelizik ez az ember a két kis családdal, meleg ilyenkor a tej tűz nélkül, úgy ahogy előadódik. Estére kelve hazajön a mezők illatos füvei közül a jó tehén s a szarvaival valahogy beférvén a kiskapun és szép két szolíd szemével a két kis családra nézvén, azt mondja:
– Hozott már megint négy lityi élelmet a búböce.
Akkor megint csak aláállnak az apjukkal egyetemben bögrézni és ebben nincsen semmi sem, mert nyolc liter tej egy embernek és két kis családnak kenyérrel egy napra elég, legföljebb a tehén, fejetvén, olykor félszemmel hátratekint, hogy a testéből adott meleg ételnek a fölosztása a két kis család között a szociális szempontok megtartása mellett történik-e.
Ez az ember tehát, aki így él, ismételten most már három ujjal üt az asztalra, mondván:
– Sokat. Azután a tehénbül, ne a boltbul.
A hosszú nyújtja az üres üveget a bormérőnek, hogy még hozzon bele:
– Beszélhetnek kendék, amit akarnak. Nem segít én rajtam már más, csak a bor. Mindig bennem van az álom hidege, mintha csak mindig akkor keltem volna föl az ágyból. Hanem a bor melegít. Az jó. Azzal bírom én ki.
… Kintvaló emberek nem tudnak érvelni. Nincsen rá szavuk elegendő. A gondolatok oly változatosak, hogy sűrűek, de a fej nem tud a kifejezésükre a nyelvnek munkát adni. Mérhetlen szókincsük másfelé való irányban fejlődött, a lélekhez való szóláshoz azonban kevés a szavuk. A gondolatok járnak-kelnek az agyakban, de senki sem mondja ki, mert nem is tudná, hogy miként. Csak a gondolatokból leszűrődött igazság jut kifejezésre ilyképpen, mint a mosolygósképű alacsony szólja is:
– Hát tíz liter borba fogadok, hogy nem élsz egy esztendeig.
A hosszú, a pohárral a kezében, rábámul. Csillog a szeme, sovány arcára kiülnek a bortűz bazsarózsái és azt kiáltja:
– Hát nem tíz literbe, hanem fél akóba fogadok, hogy elélök még nem is egy, hanem két esztendeig.
Hát ez bizony nem egészen a vigalmi helyre való beszéd s úgy tetszik, mintha a nyitott ablak között a keresztszélben lassan lovagolna hol erre, hol arra a Csonthalál, vigyorogván rozoga fogaival szokása szerint s a kaszájának éle oly kivert, hogy rendes ember ezt valóban még szénához sem használhatná.
Hideg fuvalmakat visz átal a keresztszél a szobán.
De a hosszú azt mondja mérgesen:
– Hát én állom! Hát én mondom! Hát én fél akót töszök arra, hogy én élök még két esztendeig.
Egy csendes hallgató beleszól részvétteljes hangon:
– Ugy engedje az Isten…
Szomorúság van itt; hiába, szomorúság van. Mily jobb volna másról beszélni, mikor pedig látszik, hogy a hangjából is ugat a halál kutyája. Az emberek mennének, – de nem mennek. Gondolkodásba esnek. Mitől vannak az ilyen betegségek? Mondják, hogy ez nem mástól van, hanem hogy hűtés. Ősszel éri az ilyen az embert, a kora harmaton, amidőn majdnem téli hideg van már, de még nincsen a télnek nekiöltözködve az ember. Mások azt mondják, hogy a szárazbetegség úgy öröklődik, mint az anyajegy. Ugyan most már azt is beszélik, hogy az volna a legnagyobb baj, hogy a tanyákon a pincét külön szokás építeni. Jóformán sehol sincsen pince a házak alatt s így az alulról való földi hidegségek minden mérgükkel a szobába nyomulnak. A gyenge gyereknek már kicsi korában kitekerik a nyakát, ezért van annyi szomorú kis sír a tanyai temetőkben, – aki gyerek pedig megbirkózik velük, azért azon is csak otthagyják a kezük nyomát az egész életére. Bár azonban ki tudhatna ezek felől valami bizonyosat? A hosszú nyújtja a kezét a mosolygós alacsony felé:
– Hát gyáva legény kend, ha möghátrál. Kend ajánlotta a fogadást, hát én állom. Csapjon kend föl!
Amaz kényszeredetten nyújtja a tenyerét s megfogják egymás kezét.
– Hát jól van, – szól a mosolygós alacsony. Nem azért mondtam én azt, János, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam. Hogy ne bort igyál te a hordóbul, hanem tejet a tehénbül.
– Vagy pedig még jobb volna, ha szamártejet, – véli egy ember, de azonnal észreveszi, hogy hiábavaló tanáccsal szolgál mondván: – azonban hiszen nincs is már szamár.
Aminthogy igaz is. Idővel ez is kipusztul, mint a réti csikasz meg a túzok.
A hosszú megint csak legyint a kezével. Hol kiegyenesedik, hol meggörbül, már a szerint, ahogy a köhögés fojtogatja.
– Ne féljenek kendtök, amíg engöm látnak. Élök én még három esztendeig is.
A résztvevő hang ismét mondja csendesen:
– Úgy engedje az isten… Mert az ő keziben van mindnyájunk sorsa.
* * *
Ez csakugyan így is van és nincs máskülönben. Ő szent felsége azonban már mit sem hallgathatott e fohászkodásra, mert nincsen hatalom, amely meg ne hajoljon a halál előtt. Négy hét mulva a hosszú ember tanyájából a gyászoknak ruhájába öltözött asszony haladt ki, tolta talicskán a fél akó bort a mosolygós alacsony tanyája felé. A halott becsülete így kívánta ezt, mert az életben tett fogadást nem váltja meg a halál, annak eleget kell tenni az elmulás után is.
Fél akó bor fél mázsa teher s a homok nehéz még a gyalogösvényen is. Az asszony sűrűn letette a talicskát s megállt mellette pihenni. Törölte kendőjével verejtékes homlokát s törölte a minduntalan sírásra álló szemeit. Szomorú sóhajtása sziklát repeszthetett volna, errefelé azonban nincsenek sziklák, csak a gyenge szellő jár a mezőn, amely alatt az elődök csontjai szerteszét nyugosznak. Fölfogta tehát újra az asszony a talicska szarvát: ő, mint becsületes élő, a halott becsületét tolta maga előtt.