Egyszerű emberek

Nyáron át, ha több napig esik az eső s utána hirtelen igen meleg napos időjárás köszönt be, sajátságos látvány a hullámzó homok. Ahogy a nap sütése nyomán adja ki magából az elnyelt sok nedvességet, a homok felső része mozgásba kezd s olyképpen hullámzik, mint mikor gyönge szellő fodrozza a tó vizét.

A tanyai apró gyerek, mikor látja ezt a dolgot, nagyot kiált:

– Édös apám! Nézze kend már! Nyől a főd!

– Az ám, fiam, – hagyja rá az apja – nyől. Csak az a baj, hogy csak fölfelé nyől.

Csakugyan fölfelé nő, duzzadozik, emelkedik, de azt is csak addig, amíg a nap vissza nem szívja tőle irígyen azt a vizet, amit kapott. Azután még fölfelé sem nő. Oldalt pedig sehogysem nő és sohasem nő. Mindenütt szomszédok állják a határát, azok is nőnének, ha lehetne, de nem lehet: a földecskék egyformák maradnak s a tanyai kutya ha húsz évig él is, a birtokhatár tekintetében nem kell új tanulmányokat csinálnia.

A „kiscsalád“ azonban nem olyan mint a föld, mert az nő, azaz hogy szaporodik. A tanyai nyelvben a gyermek külön-külön véve: cseléd, a familia összes tagjai együttvéve: család, külön együttvéve a gyerekek: kis családok. S a kis családok bizony szaporodnak. Van belőlük sok, bár hullik is lehetősen. A külső temetőket az jellemzi, hogy sűrűen domborodnak benne az apró sírhalmok, de azért csak marad gyerek. E tekintetben az a nézet az irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az üvegpohár. Törékeny. De éppen ezért kell belőle sok. Hogyha egy-kettő eltörik is, azt észre se lehessen venni.

Miután azonban a föld csak fölfelé nő s azt sem teszi mindig, hát itt baj van. A gyerek sokasodik, a föld nem. A föld minden öröklés után apróbbra tagozódik, már hírül sem akkora, mint nagyapó idején volt. Utoljára egynek-egynek csak oly kicsike marad, hogy alig lehet belőle megélni. Ugy a hat hold körülbelül az a haza, amin egy család a kintvaló életben el lehet valahogy. Olyképpen, hogyha otthon nincsen dolog, másfelé elmegy napszámba, aki csak bir. Azon alul már csak tengődés az élet.

Igy állván a dolgok, amikor Márki Sándor a maga kilenc hold földjéről elhalt s utána maradt az özvegy, egy eladóleány s két legényfiú, az Andris fiú a temetés után, ahogy ülnének otthon a szívek szakgatásaiban, azt mondta, hogy valamit segítségül mondjon:

– Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb lössz, aki a kenyeres polcra tekint.

Cselédnek. Nehéz szó, irgalmatlanul nehéz szó olyan helyen, ahol eddig a kis haza szabad függetlenséget adott. Más keze-lábának lenni szomorú sors e helyeken nagyon és ez a szó olyan, mintha két élesre fent páros kés volna, amely két oldalon is hasogatja a lelkeket.

Az özvegy sírva fakadt megint, csak hogy most már ezt meg kellett érni.

– Élet, élet, – sóhajtotta – mikor éröm végedet? Én jó uram, ugyan hogy volt lelköd elhagyni engöm.

A Mihály legény azt mondja:

– Ne Andris mönjön. Majd én mögyök.

Andris beleszól!

– Nem. Te vagy az öregebb, testvér. Az öregebb maradjon a gazdaságban. Én majd csak jobban ellígek-lógok odabent valahogy.

Nézi őket az özvegy a könnyes szeme szivárványán keresztül: melyik karját vágják le? Mert ez két olyan kar, hogy akár a bal, akár a jobb: egyformán a szíve felé esik mind a kettő.

A leány, az eladóleány, a padkán ülve nézi a szoba földjét s azt mondja:

– Ti maradjatok itthon. Majd én keresek odabent szolgálatot.

Most mind a három másik egyszerre mondja:

– Hát!

Hát. Hát persze, hogy hát. Hát még mit nem? Éppen te mennél. Nem mégy. Nini. Hogy híred keljen? Hogy azt mondják rólad, hogy urak rongya lettél?

Van benne valami. Híre megy az ilyesminek. S gyanút fognak a kintvaló emberek. A jó hír könnyen elvész, annál veszendőbb portéka nincsen. Nem mégy, hát nem mégy no, maradj anyádnál. Majd így akad becsületes ember, aki elvesz, a család híriben eddig nincsen hiba: mért rongálnánk a becsületünket?

Mihály azt mondja:

– Én mék!

Andris kéri a bátyját:

– Testvér, én mék.

Ugat odakint a kutya. Jön a sógor. Benyitja a pitvarajtót s a konyhában köhécsel. Tisztesség hozza magával, hogy előtte a szobaajtót kinyissák s megkérjék, hogy kerüljön belül.

– Nono, hát hiszen nem azér… – mondja a sógor, mert ez hozzá tartozik az udvariassághoz.

A sógor bejön s leül a székre, amelyet az özvegy a kötényével előbb letörült, jelezvén ez által a szíves fogadtatást.

– No, – kérdi a sógor.

– Hát csak ehun-e. Találgatjuk sorsunkat, – mondja az özvegy.

A legények beszélnek a sógornak. Hogy menni akarnak szolgálatba. Hogy az itthonvalókon segítsenek.

A sógor bólogat, hogy valóban, valóban, valóban. Ennek úgy kell lenni. Szép dolog a gyermekek részirül. Szülőszeretés az ilyen. A sógorasszony ne vegye a lelkére olyan nagyon. A lány nem mehet. A lány itthon eladó, becsületes legénynek, aki hites ura lesz, míg bent Szodomák és Gomorhák vannak, az ördög cilinderbe meg cifra katonaruhába van fölöltözködve és az utcasarkokon leselkedik. A lány ne menjen, az egy világért se menjen.

Az özvegy most mondja is, amit az előbb csak gondolt:

– Melyik karomat vágassam?

A sógor a pipáját tömködi, mert nagyon alkalmas dohánya van most neki. Szűzdohány. Ez kiszokott dudorodni a pipából és úgy lesi a fináncot.

– Már hogy melyik fiú menjen? Az attól függ, hogy melyik mihez ért? Mit tud olyasmit, aminek a városban hasznát lehetne venni. Mert ott is van ugyan aratás, de ott nem kaszával aratnak, hanem ésszel mög furfanggal.

Hát mit tudnak a legényfiak ahhoz? Tudnak írni, olvasni, számolni, amit a tanyai iskolában megtanultak, az Andris tud pikulázni is, de ezenfölül csak az a tudományuk van meg, ami a kintvaló élethez szükségeltetik.

Andris szól:

– A lóhoz értök én. Elmék kocsisnak. Mert én úgyis fiakeros akarok lönni. Én úgyis mindig mondtam már kicsi koromban is, hogy én az szeretnék lönni. Hát hagy menjek én, Mihály.

Mihály úgy érzi, hogy az öccsének igaza van, mert csakugyan szereti a kocsisságot, hisz itthon is jóformán mindig az istállóban lakik és danolós kedve van, ha a lovat csutakolja.

Ennélfogva hát hadd menjen Andris. Elvégre az a város sincsen az óperenciás tenger határán. Majd fölkeresik néha. Ugyan ha más foglalkozást vállalna, olykor ő is hazajöhetne, a homoki ember mind jó gyalogos, mert a homokon való járás-kelésben igen megedződnek az inak, de hát a kocsisembernek ritkán jár ki a szabadság, rabja lévén a lónak, itatásnak, etetésnek, szerszámtisztításnak, kocsikenésnek.

Mindegy ez azonban most már. Andris utána jár a dolognak, kiváltja a cselédkönyvet s útra készül. Mihállyal ládát faragnak, kis kéziládát, abba rakják a fehérneműt, batyuba az ünneplő ruhát, az öreg bőrtarisznyába szalonnát tesznek, meg akkora félkenyeret, amekkora a száján belefér. S egy kora hajnalon, még sötétesen, elköszön hazulról, az ajtófélfát is megfogja búcsúzásul a kezével s Mihállyal együtt behajtanak a városba. Mihály a kocsival hazatér, Andris meg ottmarad, helyet keresvén, ahol szolgálhatna.

Kap hamarosan, mert kevés manapság az ember. A városi legény nem igen megy kocsisnak, az inkább a gyárba megy, vagy parti munkásnak, vagy boltiszolga szeret lenni, avagy följut a villamosra. De olyan is akad, hogy már serked a bajusza, amikor valamely iparba eláll inasnak.

Persze az nem megy úgy egyszerre: mindjárt fölülni a bérkocsi bakjára s ottan uraskodni, urakat és finom nagyságákat szállítani ide-oda, már ahova parancsolják. Meg kell tanulni az utcákat, hogy melyik merre fekszik. Melyik oldalon vannak a páros számok, melyiken a páratlanok. Azt is, hogy a számozás az utca melyik feléről kezdődik, hogy éjszaka is odatalálhasson, ahova kell. Ezt mind jól kell tudni, mert olykor a megzavarodott vidéki utas olyan utcanevet említ, amilyen nincs is. Tudni kell a rendőri szabályokat, azután a vasutak, gőzhajók járás-kelésének a rendjét, tudni kell, hogy milyen utak vezetnek a közeli községekbe, mert a jó út olcsóbb, a rossz út drágább, de rajta olykor a nehéz vastengelyes hintóval nem is lehet vállalni a fuvart. Éjszakai korhelyek kedvéért tudni kell a mulatóhelyeket, nappali komoly utasok kedvéért a különböző hivatalok, kórházak helyét, orvosok lakását, mi egyéb, – Andris szédülve érezte, hogy ennyi tudományt egymagába egyesíteni soha nem lesz képes.

Nem is megy könnyen az ilyesmi. Bizony egyelőre még messze van a fiáker bakja: Andrist egy szénkereskedő avatja föl egy girhes félló kormányosává. Azzal hordja szét zsákokban a városba a szeneket, szegényes helyre félmázsát, máshova két mázsát, bár vannak tehetősebbek, akik egyszerre öt mázsát vásárolnak. Az ilyenek borravalót is szoktak adni, kisvekerlét vagy nagyvekerlét.

Mily nehéz volt eleinte elfogadni. Mint szökött a vér az arcába, amikor először nyújtottak neki egy kisvekerlét, hogy: no, ehol ez meg a magáé s mint utasította vissza ügyetlen röstelkedéssel:

– Nem vagyok én ehöz szokva… kilenc hold örök földünk van nekünk odaki Átokházán…

Mint bántotta, mikor az úr kinevette s azt mondta neki: hiszen maga akkor nagyságos úr énhozzám képest, mert nekem csak hat láb földem van a temetőben, de az sincs még kiváltva.

Azután belefásult. Sokkal több nyomorúságot látott a fertálymázsa szenek hurcolása közben, semhogy bele nem fásult volna, már várta is a borravalót. Kellett. Robot hajnaltól estig, akármilyen volt is az idő, estére kelve, kifogás után kivánta a meleg ételt. Vannak igen alkalmas kis helyek, bár furcsák: az egyik szobában gázon sütik a kolbászt és átjáró ajtó van a másik szobába, ahol bort mérnek. A tanyán csak vasárnap vagy más jeles ünnepen isznak, inkább csak mulatság okából, itt rászokott a naponkint való borra, mert ha összeázott: fázott s az istállóban nem fűtenek. A lovak szoktak ugyan magukból meleget árasztani, de mennyi meleget adhasson egy öreg félló? Ami kevés melege van, az magának is kell.

Ej, otthon Átokházán, kint a homokon ilyenkor más világ van. Bedurrantanak a boglyasba szalmával vagy kukoricaszárral és úgy melegszenek a padkán. Jobb volna kint, jobb bizony. De hát ha nem lehet, akkor nem lehet. Nagy úr a muszáj. Kínlódni kell tovább, mert ilyen a szegénység meg a nincsetlenség sorsa. Valahogy majd csak lesz. Ez jó vigasztaló sóhajtás, ez a valahogy majd csak lesz, különösen ha hozzáteszik: mert még sohasem volt úgy, hogy sehogyse lett volna.

Valahogy azután csakugyan úgy lett, hogy Andris bejutott vágyai birodalmába. Fölfogadták fiákeros kocsisnak, mert már kiismerte magát a világi forgalomban. Hajtóengedélyével a zsebében, büszkén ült a bakon és hajtotta a lovakat, amerre kellett. Még otthon is járt velük vagy kétszer, mikor a végrehajtót kellett kivinni arrafelé.

Nem mindenkinek való azonban ez a mesterség. A kocsislegény a bakon könnyen elkorhelyeskedik. Mulatós úrfélék egész éjszaka hurcoltatják vele magukat egyik dáridós helyről a másikra, bort küldözgetnek ki neki, meg reggel pálinkát. Azután maga is megtanulja, hogy merre van a jó bor. Olykor titoktartásért, miegyébért jó borravalót kap, az égeti a zsebjét, nem bir benne maradni. Kártyázni is megtanul, hideg téli éjszakákon, mikor már úgy érzi, hogy majd elfagy a lába, besurran valamely füstös kávéházba a kocsi melől. Azután történik, hogy az ilyen ember valahogy összeakad valami csinos menyecskefélével, összeszűrik a levet, megesküdnek egymásnak balkézről, bagolyhitre – mint Andrissal is történt.

No azután az ilyesmiből sohasem lesz valami jó dolog. Az asszony aféle menyecske, aki az urakra jár takarítani, délelőtt nincsen otthon, a bérkocsis meg éjszaka nincsen otthon, reggel, ha hazatér, üres a szoba, délben ha fölébred, nincs, aki egy tányér meleg levest adna neki, azután ha összetalálkoznak, egymást gyanúsítják, hogy hol jártál ennyi ideig. Az asszony az emberen keresi, hogy hova tette a pénzét, az ember az asszonyt szidja: kinek cifrálkodsz annyira, ki vette ezt a sárga selyempapucsot, mi? Igy azután nem sokat ér az egykonyháramenés, gyakran összevesztek, olykor egymás haján búcsúztak, – egy reggel, mikor Andris a szolgálatból hazatért: hát üres a lakás, az asszony megszökött s elvitte minden holmiját.

– Gombház, – gondolta Andris – ha leszakad, lesz más. – Azonban nem úgy van ez egészen. Andris mégis csak húzott ehhez az asszonyhoz, csak most látta ezt, mikor a menyecske kámforrá vált. Bánkódott s még jobban az italnak adta magát. Kereste és tudakolta, hogy merre van az asszony, de eleinte hírt sem hallott felőle. De azután megtudta egy pincértől. A pincér meg a fiákeres ismerni szokták egymást, mert leginkább éjjeli életet él mind a kettő. Ez a pincér a Tátrából jött haza s újságolta, hogy látta a menyecskét. Nagyon jól megy sora, szobaasszony egy szállodában, ahova gazdag vendégek járnak, németek meg angolok.

– Úgy hát? – gondolta Andris – ángojok? Hát ángojok köllenek, én mög nem köllöttem – s két napig haza sem ment, mindig a kocsmák ajtaját nyitogatta!

Kopott a gyerek, egyre kopott. Soványodott is, rongyosodott is, ha valamely józan percében végignézett magamagán, még rá sem mert az átokházi tanyára gondolni.

Egy éjjel soros volt a kisebb állomáson, várta a vonatot. Bóbiskolt a bakon, mert bor volt benne most is, észre sem vette, hogy megjött a vasút, mikor rászól valaki a sötétben:

– Mennyiért visz be?…

Hisz ez az asszony hangja! A kocsilámpa fényénél ráismer. Bársonyfelöltő rajta, cifra kalap a fején, gyöngyös metál a nyakán – Andrisnak hirtelen eszébe jut minden nyomorúsága, a vér elönti a fejét, leugrik a bakról és torkon kapja az asszonyt.

– Én? Én vigyelek?

Üti. Az asszony sikolt:

– Jajj Andris, ne bánts! Teutánad jöttem, teérted jöttem!

De ennek már elöntötte a vér a szemét is. Talán meg is fojtja az asszonyt, ha a rendőrök ki nem veszik a kezéből.

Mi lesz az ilyesmiből? Hát mi lenne, pör lesz belőle. Pör, visum repertummal, majd megmutatom én-nel, meg miegyébbel, mint ez már szokás.

Állnak hát a bíró előtt. Ott van az asszony, szépen föltisztálkodva, igen szemrevalóképpen s ott van Andris is kopottan, züllötten, borostásan. Azt kérdik tőle:

– Miért bántotta maga ezt az asszonyt?

– Mert itthagyott, elhagyott, – mondja rekedten Andris. – Mert belémunt, azután hűtelenné vált.

– Nem azért – sírja az asszony. – Hanem mert elitta a keresményit, az enyémen élt, azután ha nem adtam neki, ütött.

No így beszélnek előre-hátra, mert az így szokásos a pöröknél.

A bíró azután az asszonyhoz fordul:

– Föntartja panaszát?

Az asszony lihegve beszél.

– Mert az kérem nem igaz, hogy én beleuntam. Most is azért jöttem haza, hogy visszamegyek hozzá. Mert az nem igaz, hogy én nem szeretem. Én még a mostani formájában is szeretem. Hogy lássa, hogy még most is szeretem, én visszavonom a panaszomat.

Csend van egy kis ideig. Az asszony néz Andrisra, ez meg néz a földre.

Az asszony nyújtja a kezét. Andris nyújtaná is, nem is. A bíró szól:

– No. Hát mi lesz az asszonnyal, Andris?

Hej, fene teremti, nehéz kérdés ez. Hászen húz az asszonyhoz, azt nem lehet tagadni. Talán más élet is lehetne ezentúl. Mert emígy… emígy mi lesz ennek az életnek a vége? Már úgy sem merne az anyja szeme elé kerülni. Mikor volt az, midőn az ünneplő ruháját elitta? Mi lesz ennek a vége? A rendőrségnél is rováson van, úgy lehet, elveszik a hajtási engedélyt s mehet megint szenet fuvarozni az öreg féllóval.

– No, Andris, – biztatja a bíró – halljunk szót. Hát mi lesz az asszonnyal?

Andrisnak talán a tanya fehér fala jutott az eszébe. Öreg édesanyja, kis huga, aki értük cselédnek akart állani, az udvar az öreg eperfával, – ej, hazamegy, négykézláb hazacsúszik a szabad mezőkre, inkább éjszaka ő ugat a kutya helyett, de itt nem marad… A kopott Andris kiegyenesedik és ridegen jelenti a bírónak:

– Az asszony pedig, tekintetes úr, mönnyön vissza az ángojokhoz…