Egyszerű emberek

Két magyar, a János bácsi és a Jóska bácsi, vidám állapotba van elegyedve, mivelhogy ezt a sors most úgy hozta magával. Hogy miért, azt nem tudni, nem is kell keresni. Lehet, hogy vettek egymástól valamit s most az áldomást isszák. Szokás az áldomásivás. Az úrféle, ha valamely nagy dolgot sikeresen végzett és befejezett, ennek ünneplésére bankettet csinál, míg a célszerű szegény magyar megmarad a régifajta áldomásnál. Úgy lehet, János malacot adott el Jóskának. Lehet, hogy hereföld bérletére történt alku, ami fontos alku, mert nyolc esztendeig tart. A kontraktus hosszúságát nem a papiroson való írás, hanem a lóhere élete határozza meg, az pedig elél nyolc évig is gond nélkül (ha hozzáértő módon van elvetve). Lehet különben az is, hogy lóvétel történt, vagy más egyéb cserebere. De e felől most már nincsen beszéd semmi, miután nincs is afelől már mit elmélkedni, ami véglegesen és visszavonhatatlanul elintéztetett. Itt már csak a vidámság órái uralkodnak. János és Jóska ezen okból ülnek az útszéli fogadó ereszetalja alatt az asztal mellett, amelynek a lába a földbe van verve, hogy el ne szaladjon. Jánosnak meg a Jóskának a lába ugyan nincsen úgy a földbe gyökerezve, mint az asztalé, de azért szintén nem akarnak elszaladni.

Valami különösen alkalmas íze van ennek a mostani bornak: nem hiába, hogy kevés termett, de ami van, az jó. Ízét, zamatját élvezik, mindenik a maga módja szerint. A szűkszavú Jóska bácsi csak néha mondja, hogy no! s poharával meglöki a társa poharát. Komoly ember ez a Jóska bácsi. Azok közül való, akikről azt mondják, hogy ha nevetni akarnak, fölmennek a padlásra, hogy nevetésüket ne lássa senki. Mi más azonban a János bácsi! Mily csodálatosan másformára teremtette az Isten. Ez a János bácsi örökké locsog-fecseg, elmondja az öregapja halálát is, pedig senki sem kérdezi s vidámkodik, furfangos dolgokat mond a kocsmárosnénak és akkorákat nevet rajta, hogy a kutya is odabámul. Beleszól mindenbe és különböző hozzáértéseket mutat, szóval tudományos ember. Ért ez mindenhez, a jó reggelét. Régi magyar királyaink történetében csak úgy járatos, mint a vidám énekekben.

Igy például most, öntvén a poharakba azt mondja:

– Ezt hallgassa kend, Jóska bácsi.

– Hát hiszen – mondja Jóska bácsi és nekikönyököl. Ez kell a foglalkozáshoz.

János bácsi fölemeli a balkezét. A mutatóujját kinyújtja. A jobb karjával az asztalra dől. Kezdi mondani a nótát:

– Jóska bácsi, – szól most – hallja kend, ezt ne úgy értelmözze kend, hogy másképp. Hanem csak úgy, ahogy van. Azt nem úgy köll értelmözni, hogy a csárda cifra volna, mint a kávéházak odabent a városban, ahol az urak a dominócsontokat hajigálják az asztalra. A cifra csárda nem az, hogy a csárda cifra volna. Hanem, tudja kend…

– Hát persze, hogy tudom – szól Jóska bácsi.

János bácsi legyint a levegőbe:

– Dehogy tudja kend. Majd úgy lösz ez igaz, ahogy én mondom. Hát tudja kend, az a cifra csárda, amelyikben a mönyecske cifra. Tudja kend: cifra. No. Aféle szögényembörszánó… Hát persze, ami azt illeti. De hát azért ne értelmözze úgy, mintha csakugyan a csárda valami szörnyen finum-fánum csárda volna. Azért is van így a nóta.

S János bácsi újra belekezd:

– Hát látja kend, – mondja János bácsi Jóska bácsinak, – itt már a nóta mögmutatja magamagát… Mert nézze csak kend, azt mondja a nóta, hogy cifra a csárda, de a két oldala mégis csak fakó. Fakó. Tudja kend, hogy mi az a fakó?

– Hát ló, – mondja Jóska bácsi. – Az én egyik lovam is Fakó. A csás.

– Ajhaj, dehogy, dehogy, – véli János bácsi. – Nem a ló a fakó, hanem a csárda oldala a fakó. Az hát. Tudnivaló ez. Leverte az eső róla a meszet. A mönyecske mög azért cifra, hogy ne meszeljön, mert nem ér rá a nagy szalonnaakgatástól. No, hát nem meszel, aztán jól van. Most pedig úgy következik (s János bácsi a balkarját az ég felé nyújtja):

– Tudja kend, – kérdezi, – hogy ki volt az a Patkó?

– Hallottam a hírit – feleli Jóska bácsi. – Betyár volt. Nótába tötték. Böcsületes embör nevit nem töszik nótába.

János indulatoskodik:

– No, ilyent ne mondjon kend. Hát a Kossuth Lajos, a Ferenc Jóska, mög a Rudol? No? Hát azok is benne vannak a nótában. De ez a nóta éppen más nóta. Ez betyár nóta. Ilyennek is köll lönni. Ezt így szerkesztötték.

– Kicsoda? – kérdezi Jóska csendesen.

– Tudom is én – feleli János. – Mi gondja van kendnek ilyen dolgokra? Valaki szerkesztötte, belénk eresztötte, aztán van. A diófától se kérdözi kend, hogy ki ültette.

– Hát nem.

– Hát azért…

Csend van egy kicsit, csak még egy üveg bor iránt történik kiparancsolás. Akkor János fölemeli megint csak a balkarját, mondván énekelve:

– Hej aszongya, hogy aszongya

– Már hogy – teszi hozzá magyarázólag a Jóska bácsinak – nem más adja föl a szót, hanem a Patkó.

– Hát ki adná más? – kérdezi Jóska bácsi.

– Nono, csak azért mondom… Mert ezt a dolgot úgy köll értelmözni, hogy tulajdon maga a Patkó mönt oda lovon… De ezt úgy tekintse kend, hogy le se szállt a nyeregből. Nem. Hanem csak úgy a maga mivoltában mögállt a lóval a csárda előtt.

– Hát egy ital borra – veti bele Jóska bácsi.

– Arra – hagyja helyben János és nyújtja az üres gyufatartót a kocsmárosné felé, mert már mind kiégette belőle a belevalót. – De nem bizonyos, hogy csak arra.

János hamisan kacsint Jóska bácsira.

– Hej – mondja – hej, hej. Hátha talán nem egészen úgy van. Mert löhet, hogy a mögállás a kocsmárosnét illetőleg történt.

– Az löhet, – integet Jóska – mert sohasem löhet tudni, hogy kiben mi lakik?

– Hát hiszen éppen ezt beszélöm – mosolyodik csintalanul János. – Mert hiszen éppen azért mondja magadicseködés okából Patkó, hogy:

– Érti-e kend? – kérdezi Jóska bácsitól. – Ilyen találósságot csinál ott a csárdaajtóban a lóról a cifra mönyecske előtt? De ilyen kitalálást. Jóska bácsi! Hát már kend csak világi embör, mert élhet kend a kedves családjával, az isten éltesse valamennyit holtig. Kend is csak tapasztalt embör, katona volt, sarzsi volt, írást tud… de látott-e kend már egy lovon hét patkót?

– Mondja kend tovább – biztatja Jóska.

Ezt nem kell János bácsinak kétszer mondani.

Fölemeli a karját s kezdődik az aszongya, hogy aszongya. Emelt hangon danolja:

Abban hagyja.

– Ezt úgy nézze kend, hogy most mögint csak a Patkó beszél a lóról. A csárda elül beszél be a kocsmárosnénak. Annak beszél, tudja-e kend?

Jóska bácsi mondja a pipaszár mellől:

– Hát hogy ne tudnám. Tudom én az ilyesmit, ni-ni.

– No-no – bolondítja tovább János – hát kend ne tudná? Persze, hogy annak mondja, hogy:

– De – mondja János bácsi – miért mondja azt a Patkó, hogy gyüjjön ide? Ez az Jóska bácsi, ez az! Ez a csomó! Ezt a csomót bontsa kend ki, ha jó foga van kendnek. Miért mondja azt, hogy gyüjjön ide? Miért nem mén be? Miért nem óvakodik be a csárdába a Patkó?

Jóska bácsi elgondolkozva nyúl a pohár után.

– Talán… – szól kétkedve – talán, hogy attól tartott, hogy zsandár van bent.

János elgondolkozva nézi az asztalt. Jóskának volna-e igaza? Elvégre lehetséges, hogy csakugyan zsandártól tartott a Patkó. De hiszen akkor oda sem mehetett volna dalolni, mert a zsandár már régen kilőtt volna az ablakon. Azonfelül nem félt Patkó egy-két zsandártól. Nem, az árgyélussát, nem az még hattól sem. Mondja is ennélfogva:

– No, az nem úgy van, Jóska bácsi. Nem félt az sohasem a zsandártól.

– Nem, – feleli nevetve Jóska bácsi – de azért mégis fölakasztották.

János megütődve hőköl hátra. Ezt a kegyetlen igazságot nem kellett volna itt elmondani. Itt most a nóta járja, amelyik magasan repül, mint a daru és nem a földönjáró igazságokról beszél.

– Nono, – adja a választ elütőleg – hát föl. De csak később. Az jóval később történt. Most nem erről van szó. Most azt beszéljük, hogy miért hívta ki a szép csárdásnét, mert, igaz is az – esik nagyot a tulajdon szaván – nem is úgy van a nótában, hogy kocsmárosné, hanem úgy, hogy szép csárdásné…

– Egyre mögy… – hagyja rá egykedvűen Jóska.

– No, nem éppen – véli János. – Hanem hát jó, mönjön egyre. De akár így, akár úgy, még sem azért hívta ki a kocsmárosnét, mert zsandár volt odabent, hanem azért, mert nem möhetött be a csárdába lóháton.

Jóska bácsi mondhatlan egykedvűséggel önt a poharába, iszik is, de már nagyokat pislant. Mégis azonban, tudván, hogy mivel tartozik Jánosnak, aki őt dallal ellátja, visszakérdezi:

– Hát már miért mönt volna be lóháton? Nem szokás lóháton mönni be a házba. Kötötte volna a lovát a karóhoz, aztán mönt volna be mint tulajdon egymaga.

János meglepődve mered tekintetével Jóska bácsira. Már látnivaló, hogy értetlenség van itten, teljes értetlenség, amely nem ismeri a régi világot. Hej régi világ, hol vagy? Seholse vagy, eltüntél, nem emlékeznek rólad, még a nótádat sem értik már. Elkeseredetten magyarázza hát:

– De nézze már kend, Jóska bácsi. Nem möhetött be, mert hogy möhetött volna be – ló nélkül. Hiszen a lovon köllött mögmutatni a patkót.

Jóska bácsi irtózatos értetlenséggel néz rá és kérdezi:

– Már miért?

János most már magyarázat helyett megint csak felnyújtja az ég felé a balkarját és mondja a nótát:

– Érti kend? – folytatja. – Érti kend, Jóska bácsi?

– Hát – hagyja helyben félszemmel Jóska bácsi, mert a másikat már behunyta (elég ehhez a mulatsághoz egy is).

János feláll. Ezt így hozza magával a nóta is, mert most igen nagyot és hosszút kell kiáltani:

Most jönne a befejezés. Ez az, amire János az egész előadás súlypontját helyezni akarta. De amint álltából az ülő Jóska bácsira tekintene, elhal a szava. Jóska bácsi ugyanis félkönyéken úgy elaludt az asztalnál, mintha dajka ringatta volna.

János elszomorodva ül le. Balkeze is leereszkedik s bágyadtan legyint vele néhányat. Vége van itt már mindennek. Hiábavaló bármiféle törekvés. Az értetlenség válik apránkint úrrá az emberek fölött…