Külső történetek.
Csőszi munka.
A csőszség olyan foglalkozás, hogy annál van ugyan alkalmasabb is, de azért nagyon sokan szeretik. Nem olyan szabad élet ugyan, mint akire olyan jószág van bízva, amelyik lábon jár, mert oda van kötve a földhöz. A csikós, a gulyás, a juhász mind szerteszéjjel járhat a határban, ha megunja egy helyen, megy másfelé. Ha a juhásznak az eszébe jut, hogy de régen nem látta már a komáját, aki a puszta másik szélén lakik, átmegy látogatóba. Nem kell neki se úrtól, se gazdától szabadságot kérni, nem alázatoskodik senkinek, hanem átballag mindenestül, birkástul, kutyástul, szamarastul. A gulyás is csak járhat-kelhet egyik járásból a másikba, a csikós pedig akkor kap a lóra, amikor akar, ha éppen olyan kedve van, hogy szeretné megjátszani magát egy kicsit.
De egészen másforma a csősz, mint az ilyenféle járó-kelő pásztor. A csősz urabbnak tartja magát, mint amazok. Födél alatt lakik nyáron is, nem kósza életet él, nem viszi a tarisznyában az élelmét s az a vélelme a juhászatról, hogy ott a kutyának, csacsinak, birkának mind jobb dolga van, mint magának a juhásznak. A gulyásra nem sok tekintettel van, mert az sem igen jut tavasztól őszig födél alá; ha kevés a jószág a keze alatt, alig van élhetése; ha sok a jószág a gulyában, majdnem letörik a kezeszára az itatásnál a kúthúzásban, azonfelül sohasem tudja, hogy mikor teszi csúffá a megvadult bika. Ami pedig a csikóst illetné, annak kezd már a napja letelni, fogy a csikó, amit a mezőre csapnának, kivesz alóla a legelő is s már nincs is szükség arra a statutumra, amikor a magistratusok eltiltották a csikósoknak, hogy a kövér lovat a maguk használatára levágják.
– Már a csőszség ennél valamennyinél különb foglalkozás, – így tartja Vadlövő Pál is. – Mer a csősz úgy van, mint a maga birtokán. Úr a földjin. Nem parancsol neki senki, ő pedig bíró mindenki fölött.
Igen. S azonfelül ez olyan hatalmasság, hogy a termésben is úr imitt-amott, mert mint mondani szokás: sóra, paprikára, apró-csöprőre telni köll. S ami a frissen érett szőlőből garabolyonkint legelsőbb a piacra kerül, annak is csősz-szőlő a neve.
Nincsen mit csodálni azután rajta, ha a csőszi állásban beálló változás nagy esemény. Akármi oknál fogva áll is be. Lehet, hogy kihal a csősz a csőszházból, de az is lehet, hogy elmódosodik s úgy gondolja, hogy most már jobb lesz a maga vagyonát őrizni (hátha azt jobban őrzi).
Ver a szó ilyenkor a határban nagyon s olyan érdeklődések támadnak, amilyent csak talán a régi királyválasztások alkalmával lehetett volna tapasztalni. A gazdák, akiknek beleszólásuk van az ügybe, büszkén járnak és kelnek, a nagy botokat úgy viszik a kezükben a homokon, mint a kormányzópálcát.
– Most mink határozunk, – mondják hivalkodva – hogy kinek jusson a könyér.
– Hát aztán kinek jut? – kérdezik azok, akiket ez érdekelne.
– Hát hiszen, ami azt illeti, – vélik – az még bizonyosan nem tudatik. Nagyon sok ember nyújtja a kezit érte. De akárhány nyújtja is, csak egy jut belőlük a jó helyre. Elég egy templomba egy pap.
A választás napján igen nagy a forgalom a gazdakörben. Valami módosabb tanyán van ez a helyiség, fizetnek is a tartásáért. Hétköznap üres, vasárnap össze szoktak bele járni a közellakók, de csőszfogadás esetén a messzibbrül valók is eljönnek és büszkeséggel haladnak át a köri udvaron, ahol reménykedve ácsorognak mindazon emberek, akik a csőszi méltóságot elnyerni óhajtanák. Van köztük, inkább a fiatalabbjában, aki kalapot is emel a gazdának, aki előtte elhalad, de a legtöbbje ennyire nem alázkodik.
– Ha köllök, köllök, – mondják, ütögetve a botvéggel a homokot – ha pedig nem köllök, akkor se durran szét a világ.
Azok az emberek, akik így gondolkoznak, erősen csóválják a fejüket, ha látják a fiatalabbak alázkodását.
– Hát ez is csősz akar lönni? – gondolják, de mondják is. – Már is cselédül igéri oda magát? Mit süvegöl? Nincs itt mit süvegölni. Egy gazda nem parancsol, csak valamennyi együttvéve röndölközik. Nem jó csősz az, aki kiadja a kezibül a csőszbotot.
Van két öreges ember, már idősek lehetősen, ezek külön állanak az udvaron. A régi világból valók. A nagy harcsabajuszok lelógnak a szűrgallérokra. A szűrök kopottak és foltosak. A csizmák nagyok és azon fajtákból valók, amelyek egy fél emberéletre készültek. A vastag kalapok súlyosan ülnek a fejeken s alóluk az ősz haj lever a nyakszirtig. Még csak az hiányozna, hogy varkocsba lenne fonva a fül előtt, hátul pedig bádogfésű tartaná össze. Ezek a divatok azonban elmultak már. A két öregben csak az van még meg a régi világból, hogy valamikor fiatal legénykorukban betyáros életet éltek, szenvedtek is érte öleget imitt-amott, börtönfalak között, minélfogva a csőszi hivatásra méltónak tartják magukat. Mert ez így is volt valamikor, a szegénylegényből vált a legjobb persecutor, hasonlóképpen a csőszségbe is az illett bele legjobban, aki a tolvaji furfangokban legalkalmasabban kiismerte magát.
Jaj, de hát bizony semmi sem úgy van már, mint régen volt. Nem az öregekre esik a gazdák tekintete. Bent a gazdakörben hosszas tanácskozások folynak. Süli Mihály volna elsőbb szóban, de van ellene vélemény:
– Hát aztán? – vélik az ellenfelek. – Mi köztünk is van, aki nem tud. Aztán nem fiskálisnak köll, hanem csősznek.
– De majd nem tudja fölírni, hogy melyik gazdától mennyi csőszbért kapott. Majd többet követel. Az ilyesmibül lösznek aztán a veszeködésök. Pedig nem sokat ér annak a termése, akire haragszik a csősz.
– Jó, jó. Hát majd fölrója rovással a bot nyelire. Van az olyan írás, mint a másik. Aztán nem is szakad el, mint a papiroskontraktus.
Hát az igaz. Tinta sem kell hozzá, meg toll sem. Elég egy bot hozzá, meg egy bicska. De sőt csalni sem lehet vele, ha a botot kettőbehasítják s az egyik fele a csősznél, a másik fele a gazdánál, van. A papirosbul összevarrt könyvbe mindenki azt írhat bele, amit maga akar, de erre a botra csak akkor lehet új rovást vágni, ha a két felét közös akarattal összeteszik. (Vannak ilyen régi tudományok, amik jobbak, mint az újak.)
Ez hát nem volna baj, legalább valami nagyon nem. De egyéb ellenvetések történnek Süli ellen. Hogy botfülüsödik, egyik fülére már csak a nagyot hallja: mi lesz vele, ha egészen megsiketül. Éjjeli őrzésben hogyan hallja meg, ha tolvaj szándékkal közeledik valamely kocsi a homokos közön át?
– Az ám, – bólintanak az emberek – erre is tekintettel köll lönni.
De még más hibát is elősorolnak.
– Az is baj, hogy Süliéknél sok a kis család.
Vagyis, hogy sok a gyerök – de miután gyerök néven a kintvaló nyelvben mindig csak fiú értetődik, hát úgy mondják, hogy sok a kis család. S voltaképpen ha sok a kis család, az nem baj, hanem istenáldás, mert mihelyest lehet, felhasználják az erejét, kispásztornak igen alkalmatos. Hanem csőszi helyen hibáztatják a sok gyereket, mert annyi bizonyos, hogy az mind a gazda gyümölcsén él.
Sebők Ferenc azt mondja:
– Ha csak tíz almát mögöszik egy-egy egy nap, a hét gyeröknél napjára már az is hetven alma… Aztán ha csak a férgesire, az ütődöttjire vetnék magukat… De mindig a javát fogyasztják.
Ez döntő érv, mert hiába, ami igaz, az igaz. Ennélfogva Sülit elejtik (kiesett az Isten markábul) s más után néznek. Ott van Kis Tóth András, az jó lesz. Alkalmas fiatal ember, de már katonaviselt, nemrég vette el a feleségit.
– Nohát erre köll szavazni, – mondják az emberek s a dolog úgy is történik.
A többi pályázó összetekint, mikor az eredményt az udvaron kihirdeti nekik az öreggazda. A fejek lekonyulnak, mert mindenütt reménységek semmisültek meg. De hát ez ellen nem lehet tenni semmit, mert csak egy ember választható meg csősznek, a többinek el kell buknia, amint hogy az urak is el szoktak bukni a képviselőválasztáson, ha nem kedvez nekik a szerencse. Már most Tóth András az a szerencsés, aki beköltözik a csőszházba s onnan uralkodik a birodalmon.
Csak a két, régi világból való ember nem szól semmit. Megindulnak, húzván maguk után a homokban a botot. Hát hogy ez a fattyú, ez a siheder költözik a csőszházba? Hát ők senkik és semmik? Akik úgy látnak éjszaka is, mint nappal? Akik ismerik a furfangoknak valamennyijét, akiknek az eszén nincsen az a tolvaj, aki túl tudna járni. Hát még ezt is meg kellett érni?
… Másnap éjjel szép világosság van a szőlőhegyben. Leégett a csőszház. Abban ugyan többet nem lakik senki.
Irás a jegenyenyáron.
Azt mondja a régi kinvaló mondás, hogy elpusztul az a tanya, amelynek jegenyenyárfája meg pávája van. Értvén alatta azt, hogy nem a mai szigorú életben való a fölösleges cifrálkodás s nem olyan a világ, hogy haszontalanságokat termesszen az ember. A páva szép jószág, ha a tisztára söpört udvaron csillogó tollaival gangosan szétterpeszkedik, de semmi haszna nincsen. Ellenben enni igen csak kell neki adni, mert ahhoz gyámoltalan, hogy miként a tyúkféle, maga keresse meg magának az élelmet az ugaron. A jegenyenyár is nagyon szép teremtés, messze ellátszik, egy órajárásnyira is elhirdeti, hogy merre van a tanya. Levelei andalító módon susognak, ebéd után való félszenderhez altató muzsikául szolgálnak. De semmiféle hasznos gyümölcsöt nem hoz, ellenben hosszú árnyékát messze a vetésre beveti, elfogván tőle a napot. Nagyon sok baráthernyót termel s azokat a szél a magas fákról messze befújja a gyümölcsösökbe. A fája semmire sem alkalmatos, lefölebb tűzre, de ott sem sokat ér. Lobban egy-kettőt, azután elhamvad: olyan, mint a magyar jószándék.
De úgy utak mellett mégis vannak jegenyenyárok, úgy állván ott a maguk hosszúságában, mintha valamely óriás fiú dugdosta volna őket, mikor a maga mulatságára kerítéscsinálósdit játszott. Nagyon szépek, mert hiszen a haszontalanságok leginkább szépek is szoktak lenni. Derekukra úgy simul a finom héj, mint az ezüstös fehér selyem. Szokás bele bicskával szíveket vágni s a legény odavési a szerette leány nevének a nagybetűit. A surbankó fiatalság ugyan, amely még nem érzi a tiszta szerelem tartós komolyságát, durva dolgokat is karcol, de később megbánja, mivelhogy itt is csak megvan a juventus ventus: a fiatalság bolondság. Mert már mások im, egy darab héjat kivágván a nyárfából, szentképet illesztenek oda, ráhúzván a széleire a fa bőrét. A jegenyenyár azután körülnövi a képet, magába foglalja, rámát csinál neki s a Mária az eleven fa oldaláról tekint le a járókelő népekre, az emberek kalapot emelnek, az asszonyok keresztet vetnek előtte, sóhajtván hozzá: Hétfájdalmú anya, légy velünk.
Ily különféle jelek vannak a nyárfa oldalán, még a kósza sátoros cigány is odaköt az alsóbb ágára valamely színes rongydarabokat, amik az ő színnel beszélő nyelvükön jelzik az utána következőknek, hogy ő merre vette útját s melyik tanyából lehetne legkönnyebben malacot lopni. Nyergeshátú malacot, amelyik olyan, mintha le volna ütve a dereka, pedig éppen ez a jó tulajdonsága: az ilyen girhes jószágról még a szolgabíró sem hiszi el, hogy lopta volna a cigány.
Most két esztendeje nyáron Vizhányó Mihály is mint fiatal kézimunkás legény is fölvéste Toppantó Juliska nevét az útszéli öreg nyár oldalára, már hogy csak a tö betűt meg a jö betűt. A tavaly azután a farsang alkalmával összekelt ez a két szegénység, hogy, mint mondani szokás: ha eddig csizmában jártak, ezentúl mezitláb járjanak. Ezen alkalommal, hogy a messzi paphoz mentek volna, Mihály szívet is vágott a fába, a betűk után, majd meg a szív mögé odavágta a maga nagybetűit, a vö betűt meg a mö betűt. És még egy nagyobbfajta szívet vágott az egészre, jelezvén ezáltal, hogy a mindent fentartó örök szerelemben két lélek már megint egybeforradt. A fa nézte s nevette ezt a dolgot: ventus juventus, juventus ventus.
Történt azután most a télen, a második hideg embernek, a dec embernek havában, hogy csillag gyúlt ki a kis kapásház fölött, amelyben Vizhányók mint célszerű szegény emberek laktak s újszülött gyermek sírása hallatszott bele a rejtelmes, holdfényes pusztaszéli éjszakába.
Ez a gyermek azonban nem volt élni való. Van ilyen is és nem maradhat meg mindenki, mert ha mindenki megmaradna, az emberek nem férnének el egymástól. Bár nagyon szerették volna, ha lett volna egy kicsinyük, de éppen ebből az egyből nem sok jót néztek ki a szomszédasszonyok sem. Történt tehát egy napon, hogy dunnába pólyázták s Mihály a karjaiba vette, hogy elviszi a doktorhoz. Itt kint persze nem úgy van az, mint a városon, hogy az egyik házban bába, a másikban fiskális, a harmadikban orvos s azután megint bába, ügyvéd, orvos, hanem itt jó távolosan laknak a hivatalosak. Haladt a csecsemővel Mihály az úton s a nyárfájuk elé érve, köszönté Máriát: Mária segíts!
Azonban a doktor sem sokkal biztatta Mihályt, mert ha egyszer nem élni való valaki, akkor nem élni való. Adott ugyan kanalas orvosságot üvegbe, meg herbateát főzni valót, amikkel Mihály hazament, vivén velük a gyermek életének a reménységét, de nem vált be az a remény. A gyermek néhány nap mulva elhalt, ami nagy kietlen szomorúságot okozott a lelkekben, bár a szomszéd tanyában a nazarénusok dicsőítő éneket zengtek, az ő nézetük szerint ugyanis az a boldog, aki a siralomnak ezen völgyéből távozhatik.
Mihály tehát újra elővette a dunnát, beletakarta a kis halottat s vitte az orvoshoz megmutatni. A nyárfájuk előtt elhaladván, letette az árok szélére a dunnát s a szív alá egy keresztet vésett a fa héjába.
Az orvostól nagyhamar előjött Mihály, mert ott csak addig kellett várnia, míg a halállevelet megírták. Sietnie kellett, hogy összebarkácsolja a koporsót. Ugyan nem sok munka az, egy ilyen kis halottal: ennyi deszka mindig akad a háznál. A halottat tiszta ruhába tették, azután Mihály nyújtotta az anyjának: csókolj még rajta egy utolsót, mivelhogy beteges volt még az asszony s az ágyat lakta. Azután belehelyezte a koporsóba, a födelet rászögezte s hóna alá fogván fájdalmas apai terhét, útnak eredt vele. Vitte a temetőbe. Amellett lakik a pap is, meg a kántor. Az út errefelé is ugyanaz, ami az orvos felé. Mihály elhaladt a nyárfájuk előtt. A fa meztelenül állt, mert a fa akkor vetkőződik, amikor hideg van. Meztelen ágait nyújtogatta Mihály felé s integetett: amit mondtam, megmondtam, ventus juventus, juventus ventus.
Mihály letette a koporsót az árokszélre. Tél-túl fenyőfakoporsó csak, mert nem igen volt ideje a gyalulásra. Irás nincsen rajta semmi. Mihály elővette a bicskát, a fa héjából kivágta az egész nagy szívet a kereszttel, a vö és mö, tö és jö betűkkel együtt s az egészet írás gyanánt ráterítette a koporsófödélre. Gyantás volt a fiatal fenyőfadeszka, odaragadt.