Éhség

Akkor történt, amikor ott csavarogtam és éheztem Krisztiániában, ebben a különös városban, amelyből senki sem kerül ki anélkül, hogy bélyege rajta ne maradjon…

Ébren feküdtem padlásszobámban és hallottam, amint egy óra alattam egymásután hatszor ütött; egészen világos volt már és a lépcsőkön megkezdődött a fel-alá szaladgálás. Lent az ajtó mellett, ahol szobám a „Reggeli Ujság“ régi számaival volt kárpitozva, tisztán el lehetett olvasni a világitótorony igazgatójának egy tudósitását és kissé balra tőle Fabian Olsen pék frissen sült kenyerének vastag, dagadó betüs hirdetését.

Mihelyt kinyitottam a szemem, régi szokásom szerint azon kezdtem gondolkodni, hogy van-e ma valami, aminek előre örülhetnék. Kissé szükösen éltem mostanában; az ingóságaim közül egyik a másik után vándorolt el a „nagybácsihoz“, ideges és türelmetlen kezdtem lenni és néhányszor egy-egy napig már ágyban is kellett maradnom, annyira szédültem. Néha-néha, mikor a szerencse kedvezett, valamelyik lapnál öt koronát kaptam egy tárcáért.

Mind jobban világosodott és én nyugodtan folytathattam a hirdetések olvasását lent az ajtó mellett; még az ösztövér, vigyorgó betüket is meg tudtam különböztetni, amelyekből megtudtam, hogy „halotti ruha és szemfedő Andersen kisasszonynál jobbra a kapu mellett“ kapható. Ez jóideig foglalkoztatott s csak amikor hallottam, hogy az óra nyolcat üt odalent, keltem fel és kezdtem el öltözködni.

Felnyitottam az ablakot és kinéztem. Onnan, ahol állottam, egy ruhaszáritókötélre és széles mezőre nyilt kilátás; messze kint egy leégett kovácsmühely omladéka hevert és néhány munkás dolgozott az eltakaritásán. Könyökömre támaszkodtam az ablakban és a levegőbe bámultam. Ma bizonyosan felhőtlen lesz az ég. Az ősz itt volt, a gyöngéd, hüvös évszak, amelyben minden szint változtat, mielőtt elmulik. A zaj már megkezdődött az utcán és engem is csábitott; ez az üres szoba, amelynek padlója minden rá nehezedő lépésnél meghajlott, olyan volt, mint valami eresztékeiben szétmálló, borzalmas koporsó; nem volt rendes zárja az ajtónak és kályha sem volt ebben az oduban; harisnyában szoktam aludni, hogy reggelig kissé megszáradjon rajtam. Egyetlen mulatságom egy kis vörös hintaszék volt, ebben szoktam estenként ülni, ábrándozni és mindenfélére gondolni. Ha nagy szél fujt s lent az ajtókat kinyitották, mindenféle különös sivitás hangzott fel a padlódeszkák közül és a falakon át, s a „Reggeli Ujság“ arasznyi széles hasadásokat kapott az ajtó mellett.

Felemelkedtem és az ágy mellett levő szegletben egy összekötött csomagból valami reggelifélét kezdtem keresgélni, de nem találtam semmit és visszamentem az ablakhoz. Isten tudja, gondoltam, hogy érdemes-e még egyszer valami állás után nézni? Ez a sok visszautasitás, ezek a féligéretek, a világos „nem“-ek, annyi felvillanó és ujra megcsalt reménykedés, az uj kisérletek, amelyek mindig a semmibe vesztek, minden bátorságomat megölték. Utoljára számlakihordó állást kerestem, de már megelőztek, aztán meg nem is tudtam az ötven korona biztositékot előteremteni. Mindig volt valami akadály. A tüzoltóságnál is jelentkeztem. Ott állottunk az előcsarnokban, vagy félszáz ember, jól kidüllesztve a mellünket, hogy hatalmas és rendkivül merész férfiaknak lássunk. Egy meghatalmazott járt körbe, hogy megnézze a pályázókat, megtapogatta a karjukat és kérdezett egyetmást; mellettem csak elment, a fejét rázva és azt mondta, hogy a szemüvegem miatt előre is ki vagyok zárva. Ujra jelentkeztem szemüveg nélkül, összeráncolt szemöldökkel álltam ott és olyan élesen igyekeztem tekinteni, mint egy késpenge, de ő megint csak elment mellettem és mosolygott – megismert. A legnagyobb baj az volt, hogy a ruhám egészen megkopott, alig folyamodhattam ilyen külsővel tisztességes állásra.

Milyen meredeken és rohamosan ment lefelé az életem egy idő óta! Végre annyira ki voltam fosztva mindenemből, hogy még egy fésüm sem maradt vagy legalább egy könyvem, hogy olvashattam volna, ha nagyon is szomoru voltam. Egész nyáron át a temetőbe vagy a kastély kertjébe jártam, ott ültem, cikkeket irogatva a lapoknak; egyik hasábot a másik után róttam a legkülönbözőbb témákról, nyugtalan agyam különös gondolatai, szeszélyei, ötletei szerint; kétségbeesésemben a legképtelenebb tárgyakat választottam ki, amelyeken hosszu ideig és nagy fáradtsággal dolgoztam és amelyeket sohasem fogadtak el. Mihelyt bevégeztem, egy másikra vetettem magam, a szerkesztők visszautasitása sem csüggesztett el; mindig ujra bizakodtam, hogy egyszer mégis csak sikerülnie kell. És csakugyan, néha olyan szerencsém volt, hogy valami jót irtam és egy délutáni munkám öt koronát jövedelmezett.

Ujra felemelkedtem az ablakkönyöklőről, a mosdóasztalhoz mentem és egy kis vizet dörzsöltem a térdemnél a nadrágomra, hogy feketébbnek és ujabbnak látszódjék. Mikor ezt elintéztem, szokásom szerint papirost és ceruzát tettem a zsebembe és kimentem. Nagyon halkan osontam le a lépcsőn, hogy fel ne ébresszem a háziasszonyom figyelmét; már pár nappal ezelőtt lejárt a házbérem és nem volt semmim a következő hónap kifizetésére.

Kilenc óra volt. Kocsizörgés és hangok zaja töltötte meg a levegőt: a reggel óriási kórusa, amelybe a gyalogjárók léptei és a kocsisok ostorának pattogása vegyült. Ez a hangos mozgalom mindenfelől azonnal felvillanyozott és percről-percre vidámabb lettem. Eszemben sem volt többé, hogy csak a friss levegő miatt akarjam reggeli sétámat megtenni. Mi szüksége volt az én tüdőmnek a levegőre? Erős voltam, mint egy óriás és meg tudtam egy szekeret állitani a vállammal. Különös, gyöngéd hangulat, a vidám gondtalanság érzése fogott el; odaadóan kezdtem az embereket figyelni, akikkel találkoztam, vagy akik mellettem elmentek, olvasgattam a falakra ragasztott hirdetéseket, viszonoztam egy tekintetet, amelyet az elhaladó omnibuszról vetettek felém, minden csekélységnek a hatását beszivtam magamba, minden véletlent elfogadtam, ami az utamat keresztezte és továbbtünt.

Csak valami ennivalója volna az embernek ilyen ragyogó napon! A tiszta reggel hatása egészen a hatalmába keritett, szinte féktelen jókedv fogott el és minden ok nélkül halkan énekelni kezdtem örömömben. A hentesbolt előtt egy asszony állott kosárral a karján és az ebédre való kolbászokon tanakodott; amikor elmentem mellette, megfordult és rám nézett. Egyetlen foga volt elől a szájában. Amilyen ideges és minden benyomásra érzékeny lettem az utóbbi napokban, az asszony arca azonnal visszataszitóan hatott rám; a hosszu sárga fog, mint valami kis ujj, állott ki az állkapcsából és kolbászok tekintettek rám a szeméből, amint rám nézett. Azonnal elvesztettem az étvágyamat s a gyomrom émelyegni kezdett. Mikor a Bazárhoz értem, a kuthoz mentem egy kis vizet inni; felnéztem – a Megváltótemplom toronyórája tizet mutatott.

Tovább mentem az utcákon; semmire sem gondolva, járkáltam össze-vissza, minden ok nélkül megálltam egy szegleten, befordultam egy mellékutcába, anélkül, hogy valami dolgom lett volna ott. Gondtalanul csavarogtam a vidám reggelen, felszabadultan ringatództam fel-alá a többi boldog ember között; a levegő könnyü és átlátszó volt és lelkem nem homályositotta semmi árnyék.

Már vagy tiz perc óta állandóan egy öreg, sánta ember ment előttem. Egy nagy butyrot vitt az egyik kezében, minden tagjával előre igyekezett, egész erejéből dolgozott, hogy tovább jusson. Hallottam, hogy szuszogott az erőlködéstől és eszembe jutott, hogy segithetnék a csomagját vinni; de mégsem siettem jobban, hogy utólérjem. Fent a vámnál Hans Paulival találkoztam; köszönt és elsietett mellettem. Micsoda sürgős dolga lehetett? Eszemben sem volt, hogy egy korona kölcsönért megállitsam és legközelebb vissza fogom küldeni azt az ágytakarót, amit pár héttel ezelőtt kértem tőle. Csak egy kicsit lélegzethez jussak, mindjárt nem leszek az az ember, aki egy takaróval adós marad; talán már ma megkezdhetnék egy cikket „A jövő bünei“-ről vagy „Az akarat szabadságáról“, vagy akármi más, megirásra érdemes tárgyról, amivel legalább is tiz koronát kereshetnék… A cikk gondolata mindjárt megfogott, egyszerre átjárt a vágy, hogy azonnal hozzáfogjak és duzzadó gondolataimat kimeritsem; valami jó helyet keresek magamnak a kastélykertben és addig nem nyugszom, mig az egészet meg nem irtam.

De az öreg nyomorék még mindig éppen olyan rángatódzó mozdulatokkal ment előttem az utcán. Végre izgatni kezdett, hogy folytonosan ezt a szerencsétlent kellett magam előtt látnom. Az utazása sehogy sem akart bevégződni, talán éppen arra a helyre igyekezett, ahová én és most majd az egész uton a szemem előtt marad. Izgatottságomban azt képzeltem, hogy minden keresztutcánál lassabban megy egy kicsit, mintha arra várna, hogy melyik irányba fogok fordulni, aztán megint a levegőbe lenditette csomagját és minden erejét megfeszitve, igyekezett elébem jutni. Mig igy tovább mentünk s én ezt az összenyomorodott lényt néztem magam előtt, éreztem, hogy mindig több keserüség gyül bennem össze ellene; éreztem, hogyan tapodja szét percről percre boldog hangulatomat és huzza le magához a tiszta, szép reggelt a rutságba, mint valami nagy, ugráló bogár, amely erőszakkal akar magának helyet kiverekedni a világban és az egész utat le akarja foglalni. Mikor a domb tetejére értem, nem birtam tovább türni a dolgot; megállottam egy kirakat előtt, hogy azalatt alkalma legyen odább menni. Mikor pár perc mulva ujra megindultam, az ember megint előttem volt; ő is megállott. Minden meggondolás nélkül három-négy dühös lépést tettem, utólértem és ráütöttem a vállára.

Azonnal megállt. Mind a ketten egymásra bámultunk.

– Egy shillingecskét tejre! – mondta végre és féloldalt hajtotta a fejét.

Vagy ugy? Szépen vagyunk. Keresgéltem a zsebemben és azt mondtam:

– Tejre, hogyne. Hm. Csakhogy a mai világban szüken állunk pénz dolgában és nem tudom, hogy csakugyan olyan rossz helyzetben van-e.

– Tegnap ettem utoljára Drammenben, – mondta az ember, – nincs egy örém sem és eddig nem kaptam munkát.

– Hát mesterember?

– Igen, tűcsináló vagyok.

– Micsoda?

– Tűcsináló. De cipőt is tudok foltozni.

– Az már más, – mondtam. – Várjon itt egypár percig, hozok egy kis aprópénzt, egypár örét.

Csaknem futva mentem le az utcán; tudtam, hogy az egyik házban a második emeleten zálogház van, de eddig még nem jártam ott. Mikor a kapu alá értem, hirtelen lehuztam a mellényemet, összehajtogattam és a hónom alá vettem; azután felsiettem a lépcsőn és bekopogtam a zálogos ajtaján. Köszöntem s az asztalra dobtam a mellényt.

– Másfél korona, – mondta az ember.

– Jó, jó, köszönöm. Ha nem lenne nagyon szük, természetesen nem hoztam volna ide.

Felvettem a pénzt és a zálogcédulát s visszafelé indultam. Tulajdonképpen kitünő ötlet volt ez a mellényügy; még annyi pénzem is marad, hogy pompásan megreggelizhetek, estig pedig kész lehet a tanulmányom „A jövő bünei“-ről. Abban a nyomban megint barátságosabbnak láttam az életet és igyekeztem vissza az emberemhez, hogy megszabaduljak tőle.

– Kérem, itt van, – mondtam. – Örülök, hogy hozzám fordult legelőször.

Az ember elvette a pénzt és elkezdett tetőtől talpig méregetni. Mit bámult ugy rám? Mintha különösen a nadrágom térdét vizsgálgatta volna, én pedig hamar megunom az ilyen szemtelenséget. Talán azt képzelte ez a semmirekellő, hogy csakugyan olyan szegény vagyok, mint amilyennek külsőleg látszom? Hát nem most akarok éppen egy cikket irni, amelyik tiz koronát ér? Különben sem féltem egy cseppet sem a jövőtől, elég sokféle vasat vertem a sikerhez. Mi köze egy vadidegen embernek hozzá, ha ilyen ragyogó napon egypár shilling borravalót dobok is ki? De a tekintete bosszantott és elhatároztam, hogy mielőtt tovább megyek, rendreutasitom. Könnyedén vállat vontam és igy szóltam:

– Jó ember, ugy látszik, magának az a rossz szokása van, hogy más embernek a térdére bámul, ha egy koronát kap tőle.

Hátra hajtotta fejét egészen a falig és kitátotta a száját. Erősen dolgozott az esze koldus koponyája mögött, bizonyosan azt gondolta, hogy bolonddá akarom tenni és visszanyujtotta a pénzt.

A kövezetre toppantottam és szitkozódni kezdtem, hogy tartsa meg. Csak nem képzeli, hogy hiába szaladgáltam ennyit. Ha jól meggondolom, talán tartozom is neki ezzel a koronával, talán eszembe jutott valami régi adósságom és tudja meg, hogy tisztességes ember előtt áll, aki a körme hegyéig becsületes. Röviden, a pénz az övé!… Sohse köszönje, örülök, hogy megtehettem. Isten áldja.

Tovább mentem. Végre megszabadultam nyomorék, gyötrő szellememtől és zavartalanul magam lehettem. Megint lementem az utcára és megálltam egy élelmiszerbolt előtt. A kirakat tele volt csemegével és elhatároztam, hogy bemegyek s valamit viszek az utra magammal.

– Egy darab sajtot és zsemlét kérek, – mondtam a félkoronást az asztalra dobva.

– Sajtot és zsemlét az egészért? – kérdezte az asszony gunyosan, anélkül, hogy rám tekintene.

– Igen, az egész ötven öréért, – feleltem zavartalanul.

Megkaptam a holmit, végtelen udvariasan köszöntem a vén, kövér asszonynak és nyilegyenesen tartottam fel a dombnak a kastélykertbe. Találtam egy elhagyott padot és mohón kezdtem rágni az ennivalómat. Nagyon jól esett; régen-régen nem volt ilyen pompás étkezésem és lassankint olyanforma bágyadt nyugalom fogott el, mint amilyet hosszu sirás után érez az ember. Bátorságom erősen nőni kezdett; nem találtam többé kielégitőnek olyan egyszerü és közönséges dologról irni cikket, mint „A jövő bünei“, amit különben akárki kitalálhat vagy elolvashat a világtörténelemből; éreztem, hogy a legnagyobb erőfeszitésre is képes vagyok, hogy minden akadályt le tudok győzni és elhatároztam, hogy egy egész tanulmányt fogok irni három szakaszban „A filozófiai megismerés“-ről. Természetesen nem fogom elmulasztani az alkalmat, hogy Kantnak néhány szofizmáját össze ne törjem… Mikor azonban az iróeszközeimet elő akartam venni, felfedeztem, hogy nincs ceruzám; ez a zálogházban maradt a mellényzsebembe rejtve.

Istenem, minden a világon ellenem fordul. Egypárat káromkodtam, aztán felálltam a padról és sétálni kezdtem az utakon. Mindenütt nagy csend volt; messze a királyné nyári lakánál gyerekleányok tologatták a kis kocsikat, különben nem lehetett embert látni. Az egész lelkem csupa keserüség volt és dühösen szaladgáltam a pad előtt fel-alá. Milyen visszásság kinoz minden oldalról! Szabad egy háromfejezetes tanulmánynak zátonyra jutnia olyan semmiség miatt, hogy nincs egy rongyos ceruza a zsebemben? Hátha elmennék ujra a zálogoshoz és visszakérném a ceruzámat? Még mindig maradna elég időm egy jó darab megirására, mielőtt a sétálók elözönlik a parkot. Pedig olyan sok függött ettől a tanulmánytól, „A filozófiai megismerés“-től, ki tudja, talán sok embernek a boldogsága is! Talán sok fiatal embernek lehet még segitségére, – gondoltam magamban. Ha jól megfontolom, lehet, hogy nem is támadom meg Kantot; hiszen ezt könnyen kikerülhetem, csak egy kis kitérést kell tennem az idő és tér kérdésénél; de már Renanért nem vállalok felelősséget, az öreg pap Renanért… Mindenesetre most azonban az a legfontosabb, hogy ennyi és ennyi hasábos cikket kell irnom; a ki nem fizetett házbér, a háziasszony kérdő tekintete, ha reggelenkint találkoztam vele a lépcsőn, egész napon át kinozott és még a legvidámabb óráimban is, amikor egyetlen sötét gondolat sem zavart, fel szokott bennem merülni. Ennek véget kellett vetnem. Gyorsan elhagytam a parkot, hogy a zálogostól visszahozzam a ceruzámat.

A kastélydombról lejövet találkoztam két hölggyel, akiket siettemben elhagytam. De amikor elmentem mellettük, az egyiknek a karját megérintettem; felnéztem rá, kerek, kissé sápadt arca volt. Egyszerre elpirult és különösen megszépült, nem tudom, miért; talán valamelyik járókelőtől hallott egy szót, talán csak egy csendes gondolat futott át benne. Vagy talán azért, mert véletlenül megérintettem a karját? Telt melle néhányszor hevesen felemelkedik és kezével görcsösen szorongatja napernyője nyelét. Mi történt vele?

Megállottam és ujra elbocsátottam őket magam előtt; nem tudtam volna tovább menni ebben a pillanatban, olyan különösen hatott rám az egész. Nagyon izgatott lelki állapotban voltam, bosszankodtam magamra a ceruza elfelejtése miatt és ez a sok evés reggel éhgyomorra egészen felhevitett. Egyszerre csak különös irányt vettek gondolataim egy hirtelen ötlet hatása alatt; különös vágy fogott el, hogy megijesszem azt a hölgyet, utána menjek és valami módon belekössek. Ujra utólértem őket és amikor elhagytam, hirtelen visszafordulva, szemtől szembe állottam vele, hogy megfigyelhessem. Ott álltam egyenesen a szemébe nézve és abban a pillanatban egy nevet találtam ki, amit azelőtt sohasem hallottam, egy sikló, ideges hangzókból álló nevet: Ylajali. Mikor már egészen előttem állt, még jobban kiegyenesedtem és hatásos hangon igy szóltam:

– Kisasszony, elveszti a könyvét.

Hallottam, milyen vadul ver a szivem, mig beszéltem.

– A könyvem? – fordult a másik hölgyhöz. És tovább ment.

A gonoszság csak erősödött bennem és követtem őket. Nagyon jól tudtam abban a pillanatban, hogy ostoba csinyt követek el, anélkül, hogy ellene tudtam volna állani; zavart lelki állapotom magával ragadt és a legőrültebb ötleteket suttogta fülembe, amiket egymásután mind meghallgattam. Mit sem használt, akármennyit ismételtem magamban, hogy hülyeségeket csinálok, bután fintorgattam az arcomat a hölgyek háta mögött és vadul köhögtem, valahányszor elmentem mellettük. Amint aztán lassan, mindig pár lépésnyivel előttük, tovább mentem és tekintetét a hátamon éreztem, önkénytelenül meghajoltam a szégyentől, hogy ilyen tolakodó voltam. Lassankint csodálatos érzésem keletkezett: mintha messze volnék innen, valahol másutt; valami ingadozó tudatom volt róla, hogy nem én magam vagyok az, aki itt a járdán összegörnyedve tovább megy.

Néhány perc mulva a hölgyek a Pascha könyvkereskedéséhez értek, de én már az első kirakatnál megállottam és amikor elmentek mellettem, elébe álltam az egyiknek és ismételtem:

– Kisasszony, elveszti a könyvét.

– De hát miféle könyvet? – kérdezte ijedten. – Érted te, hogy miféle könyvről beszél?

És megállott. Kegyetlenül gyönyörködtem zavarában, az az ijedt zavar a tekintetében elragadott. Nem tudta felfogni, mit akarok ezzel a kis, erőszakolt megszólitással; nem volt könyv nála, még csak egy könyvnek a lapja sem és mégis keresgélni kezdett a zsebében, néhányszor megnézte a nyitott tenyerét, megforditotta a fejét és maga mögé nézett a járdán; látszott, hogy kis, finom agyát képtelenül megerőltette, hogy kitalálja, milyen könyvről beszélek. Az arcszine megváltozott, a legkülönbözőbb kifejezések váltakoztak rajta és hallhatóan lélegzett; még a ruháján levő gombok is mintha rám meredtek volna, mint egy sor megrémült szem.

– Ne törődjél vele, – mondta a kisérő hölgy és karjánál fogva kezdte tovább huzni; – hiszen részeg; hát nem látod, hogy ez az ember részeg.

Bármilyen idegennek éreztem magam saját magam előtt, teljesen hatalmában valami láthatatlan befolyásnak, semmi sem történt körülöttem, amit világosan észre ne vettem volna. Egy nagy fekete kutya szaladt át az utcán, el a bokrok előtt a Tivoli felé, keskeny nyakörve volt talmiezüstből. Fentebb az utcán ablak nyilt ki a második emeleten, egy leány hajolt ki felgyürt ruhaujjakkal és elkezdte az üveget kivülről tisztitani. Semmi sem kerülte el a figyelmemet, teljesen tisztán gondolkoztam és magamnál voltam, sőt minden dolog olyan ragyogó világossággal ömlött belém, mintha hirtelen éles fény vett volna körül. Mind a két hölgynek sötétkék szárny volt a kalapján és skót selyemszalag a nyakukban. Akkor jutott eszembe, hogy testvérek lehetnek.

Befordultak és a Cisler zenemükereskedése előtt állva, beszélgetni kezdtek. Én is megálltam. Azután mind a ketten megfordultak, visszamentek ugyanazon az uton, ahonnan jöttek, megint elmentek mellettem, az Egyetem-utca szegletén betértek és egyenesen a Szent Olaf-térre tartottak. Ezalatt folytonosan a sarkukban voltam, amennyire csak lehetett. Egyszer visszanéztek és félig ijedt, félig kiváncsi pillantást vetettek felém; nem látszott bosszankodás az arcukon és nem huzták össze a szemöldöküket. Ez az elnézés kellemetlenkedésem iránt megszégyenitett és lesütöttem a szemem. Nem akartam tovább alkalmatlankodni nekik, csak hálából szerettem volna követni őket a tekintetemmel, hogy ne veszitsem el szemem elől, mig valahová betérnek és eltünnek.

A második számnál, egy nagy, négyemeletes ház előtt, még egyszer visszanéztek, azután bementek a kapu alá. Hozzátámaszkodtam a szökőkut mellett egy gázlámpa-oszlophoz és hallgatództam, mig lépéseik a második emeleten el nem hangzottak. Ott hagytam a lámpát és felnéztem a házra. És akkor valami különös eset történt. A függöny megmozdul odafent, egy pillanat mulva kinyilik az ablak, egy fej hajlik ki és két rendkivüli szem tekintete nyugszik rajtam. „Ylajali!“ mondtam félhangon és éreztem, hogy elveresedem. Miért nem kiált segitségért? Miért nem ragadja meg az egyik virágcserepet, hogy a fejemre dobja, vagy miért nem küld ki valakit, hogy elkergessen? Mind a ketten ott álltunk egymás szemébe nézve, mozdulatlanul; eltelik egy perc; gondolatok repülnek át az ablak és az utca között, de egy szó sem hangzik. Megfordul, én megrázkódom, gyenge ütés remeg át a szivemen; egy vállat látok, amely megfordul, egy hátat, amely eltünik a szobában. Ez a lassu távozás az ablaktól, a váll mozdulatának ez a hangsulyozása ugy érintett, mint egy bólintás; vérem beszivta ezt a finom üdvözlést és abban a pillanatban csodálatos vidámság fogott el. Végre megfordultam és lementem az utcán.

Nem mertem visszanézni és nem tudtam meg, vajjon nem jött-e ujra az ablakhoz; minél többször fontolgattam meg ezt a kérdést, annál nyugtalanabb lettem. Valószinüleg ott áll ebben a pillanatban az ablaknál és figyelmesen kiséri minden mozdulatomat; lehetetlen volt kiállani ezt a gondolatot, hogy az embert igy hátulról megfigyelik. Kihuztam magam, amennyire csak tudtam és tovább mentem; de a lábam rángatódzni kezdett és a járásom bizonytalanná vált, mert akarattal szépnek szerettem volna mutatni. Hogy nyugodtnak és közönyösnek látszódjam, a karomat gondatlanul kezdtem lóbálni, a járdára köptem és a levegőbe emeltem az orrom; de semmi sem segitett. Folytonosan tarkómon éreztem az üldöző tekintetet és a hideg végigfutott a hátamon. Végre bemenekültem egy mellékutcába és megindultam, hogy a ceruzámat visszaszerezzem.

Minden nehézség nélkül megkaptam. A zálogos maga hozta el a mellényt és kérte, hogy kutassam ki valamennyi zsebét. Egypár zálogcédulát is találtam benne, ezeket is magamhoz vettem és megköszöntem a jó ember szivességét, akit percről percre megnyerőbbnek találtam és emiatt egyszerre nagyon fontosnak éreztem, hogy jó benyomást hagyjak magam után. Egy lépést tettem az ajtó felé, aztán ujra visszafordultam az asztalhoz, mintha elfelejtettem volna valamit; ugy éreztem, hogy valami magyarázattal tartozom, valami felvilágositással és elkezdtem halkan dudolni, hogy felkeltsem a figyelmét. A ceruzát a kezembe fogva, felemeltem előtte a levegőbe.

– Eszembe sem jutott volna, – mondtam, – hogy ilyen hosszu utat tegyek meg egy ceruzáért; de ennek egészen más, egészen különös oka van. Akármilyen jelentéktelennek látszik, egyszerüen ez a ceruzadarab segitett a sikerhez, ugyszólván ez teremtette meg helyemet a világban…

Nem mondtam többet. Az ember egészen oda jött az asztalhoz.

– Igazán? – felelt és kiváncsian nézett rám.

– Ezzel a ceruzával, – folytattam hidegvérrel, – ezzel irtam meg három kötetes tanulmányomat „A filozófiai megismerés“-ről. Nem hallott róla beszélni?

Azt felelte, hogy mintha hallotta volna ezt a cimet emlegetni.

– Nos, hát azt a könyvet én irtam! Igy hát nem csodálkozhatik rajta, ha minden áron vissza akartam szerezni ezt a kis ceruzavéget; nagyon értékes dolog előttem, szinte nem is dolog, hanem egy kis barát. Különben nagyon hálás vagyok a szivességéért és nem fogom elfelejteni – igen, igen, nem fogok róla megfelejtkezni; az én szavam nem levegő, én már ilyen ember vagyok és ön meg is érdemli. Isten vele.

Olyan léptekkel és tartással mentem az ajtóig, mintha akárkit be tudnék protegálni valami magas állásba. Az udvarias zálogos kétszer is meghajlott, mig távoztam és én is visszafordultam még egyszer isten önnel-t mondani.

A lépcsőn egy asszonnyal találkoztam, aki táskát cipelt a kezében. Riadtan huzódott oldalt, hogy helyet adjon, amikor látta, milyen hetykén jövök lefelé és önkénytelenül a zsebembe nyultam, hogy valamit adjak neki; de semmit sem találtam benne és ez megint elkedvetlenitett, a nyakamat behuzva mentem el mellette. Nemsokára hallottam, hogy ő is azon az ajtón kopogott; acélsodrony háló volt rajta és felismertem azt a zörgő hangot, amit az ember kopogtatására adott.

A nap delelőn állott, tizenkét óra lehetett. A város kezdett mozgolódni, közeledett a séta ideje és köszönő és nevető emberek hullámzottak fel s alá a Karl Johan-utcán. Oldalamhoz szoritottam a könyökömet, összehuztam magam és észrevétlenül osontam el néhány ismerős mellett, akik az egyetem szegletén állottak, hogy a járókelőket nézegessék. Gondolataimba elmerülve, mentem ujra fel a dombon a kastély felé.

Milyen vidáman és könnyedén hordták ezek az emberek a fejüket, – valamennyien, akikkel találkoztam és milyen gondtalanul siklottak át az életen, mint egy tánctermen! Nem volt aggodalom egyetlen tekintetben sem, nem volt teher a vállakon, talán még egy borus gondolat, egy kis titkolt fájdalom sem homályositotta el ezeket a vidám lelkeket. Én pedig, aki olyan közel megyek el mellettük, fiatalon és alig kifejlődve, én már jóformán el is felejtettem, milyen a boldogság! Addig bibelődtem ezzel a gondolattal, mig ugy éreztem, hogy kegyetlen igazságtalanságot követ el velem a sors. Miért bántak velem az utolsó hónapok olyan kiméletlenül? Nem találtam meg többé könnyü hangulatomat és minden oldalról a legképtelenebb bosszuságok értek. Nem ülhettem le kedvemre egy padra vagy nem tehettem két lépéssel tovább a lábamat, anélkül, hogy kicsinyes jelentéktelen véletlenek, nyomorult apróságok ne zavarták volna meg gondolataimat és ne szórták volna szét minden lelki erőmet minden világtáj felé. Egy kutya, amint előttem elszaladt, egy sárga rózsa valamelyik sétáló ur gomblyukában, már felzaklatták a gondolataimat és hosszu ideig foglalkoztattak. Mi bajom volt tulajdonképpen? Talán az Ur keze ért el? De miért éppen engem? Miért nem inkább valakit Dél-Amerikában, ha már meg kellett lenni. Minél tovább fontolgattam a dolgot, annál érthetetlenebb lett, hogy miért kell éppen nekem az isteni kegyelem szeszélyének próbakövéül szolgálnom. Mégis csak különös eljárás ez, amely az egész világot átugorja, hogy éppen engem érjen utól; itt lenne például mindjárt Pascha antiquár-könyvkereskedő vagy Hennechen gőzhajó-bizományos is.

Ezt az ügyet fontolgatva, járkáltam tovább és nem tudtam megszabadulni ettől a gondolattól; igen sulyos ellenvetéseket találtam az Ur önkénye ellen, aki mindenkinek a bünéért engem büntet. Hiába találtam egy magányos padot, ahol leültem, tovább is izgatott ez a kérdés és megakadályozta, hogy bármi másra gondoljak. Attól a májusi naptól kezdve, amikor viszontagságaim megkezdődtek, világosan követni tudtam magamban valami lassan növekvő gyengeséget, mintha tulságosan kimerültem volna ahhoz, hogy magamat vezessem és oda kormányozzam, ahova akarom; valami romboló kis féreg behatolt a bensőmbe és egészen üressé vájt. Hát hogyha istennek éppen az a célja, hogy teljesen tönkre tegyen? Felugrottam és a pad előtt járkálni kezdtem.

Egész lényem a kinszenvedés legnagyobb fokáig jutott; még a karom is annyira fájt, hogy alig tudtam a szokott helyzetben tartani. Utolsó, nehéz étkezésemnek is kezdtem érezni a kellemetlen hatását, s a tulságos jóllakottságtól felhevültem, gyorsan sétáltam fel-alá a pad előtt, anélkül, hogy felpillantanék; a körülöttem jövő-menők, mint árnyak, siklottak el mellettem. Végre két ur elfoglalta a padomat, szivarra gyujtottak és hangosan beszélgetni kezdtek; ez ujra felbosszantott és meg akartam szólitani őket, de mégis csak hátat forditottam és a park másik oldalán kerestem egy padot; itt ültem le.

Az istenre való gondolás megint foglalkoztatni kezdett. Azt találtam, egyáltalában nem igazolható eljárás, hogy valahányszor állást kerestem, mindig közbelépett és megzavarta az egészet, pedig hiszen csak a mindennapi kenyér megadását kértem! Azt már megfigyeltem, hogy mikor egy ideig éhezem, mintha az agyvelőm lassankint kiszivárogna a fejemből, a koponyám üres marad. A fejem könnyü és sulytalan lesz ilyenkor, nem is érzem a vállaim között és azt hiszem, tulságosan nagyra nyitott szemmel meredek rá az emberekre.

Ott ültem a padon és mig mindezt ujra meg ujra átgondoltam, növekvő keserüség fogott el isten ellen állandó üldözése miatt. Ha azt gondolta, hogy közelebb visz önmagához és jobb emberré tesz azzal, ha kinoz és egyik sikertelenséget a másik után dobja utamba, akkor biztosithatom, hogy nagyon csalódik. És csaknem könnyezve a dacosságtól, néztem fel abba a magasságba, hogy lelkem csendjében ezt egyszer mindenkorra megmondjam neki.

Gyermekkori tanulásomnak részletei jutottak eszembe, a biblia stilusa, hangja zümmögött a fülembe s halkan beszélni kezdtem magamban, mig fejemet gunyosan oldalt hajlitottam. Miért aggodalmaskodom én, hogy mit fogok enni, mit fogok inni és mivel fogom megtölteni azt a nyomoruságos féregtanyát, amit földi testnek neveznek? Nem gondoskodik-e mennyei atyám rólam, mint az égi madarakról és nem tüntetett-e ki kegyelmével, hogy kezét kinyujtotta felém? Isten ujjával belenyult az ideghálózatomba és lassan, gyöngén összezavarta a szálakat. És isten visszavonta az ujját és ime, rostok és finom idegvégződések maradtak ujja végén a szálakból. És nyitott seb maradt az ujja után, isten ujja után és megsebesült a lelkem ujjának sulyától. De isten, miután megérintett ujjával, békén hagyott és semmi gonoszat nem küldött reám. Hanem békében utamra engedett, utamra engedett a nyitott sebbel. És semmi rossz nem származott reám istentől, aki az örökkévaló Ur…

Zenefoszlányokat hozott át a szél az egyetem parkjából, igy hát már két óra is elmult. Elővettem papirjaimat, hogy megpróbáljak valamit irni és ezekkel együtt a borbély bérletkönyve is kiesett a zsebemből. Felnyitottam és megolvastam a cédulákat, még hat maradt meg. Hála istennek, gondoltam önkénytelenül, még egy néhány hétig legalább borotválkozhatom és tisztességes külsővel jelenhetek meg! Ez a kis vagyon, ami még megmaradt, mindjárt jobb kedvre hangolt; gondosan kisimitottam a lapokat és jól eltettem a zsebembe.

De irni nem tudtam. Néhány sor sikerült csak s aztán nem jutott semmi az eszembe; a gondolataim máshol jártak és képtelen voltam összeszedni magam valami nagyobb erőfeszitésre. Minden dolog hatott rám, mind szórakozottá tett, minden, amit láttam, uj benyomást hozott. Legyek és kis szunyogok ültek ragadósan a papirra és zavartak az irásban; rájuk fujtam, hogy elrepitsem őket, mindig erősebben és erősebben fujtam, teljesen hiába. A kis bestiák hátra támaszkodtak, megnehezitették magukat és ellentállottak, hogy vékony kis lábuk szinte belegörbült. Lehetetlen volt elmozditani őket a helyükről. Mindig találtak valamit, amibe megkapaszkodhassanak, megvetették a sarkukat egy vesszőbe vagy a papir egy szálába és rendületlenül ott maradtak, mig csak jónak nem látták, hogy maguktól elrepüljenek.

Egy darabig ezek a kis haszontalan állatok foglalkoztattak; keresztbe vetettem a lábamat és jó ideig nyugodtan szemléltem őket. De egyszerre néhány éles klarinéthang a ligetből uj irányba lökte gondolataimat. Elkedvetlenedve, hogy nem tudtam cikkemet befejezni, ujra zsebre dugtam papirjaimat és hátra támaszkodtam a padon. Ebben a pillanatban oly tiszta volt az agyam, hogy a legelvontabb gondolatokat minden fáradtság nélkül végig tudtam gondolni. Igy, ebben a félfekvő helyzetben, tekintetem végigfutott mellemen és lábamon és észrevettem, hogy milyen rezzenő mozgásokat tesz a lábam minden érverésnél. Félig felültem, hogy lenézzek a lábamra és abban a pillanatban fantasztikus, idegen érzelem fogott el, amilyet még sohasem éreztem; finom, csodálatos lökés futott át az idegeimen, mintha fény remegett volna át rajtuk. Amint tekintetem a cipőmre esett, ugy éreztem magam, mintha régi jó ismerőssel találkoztam volna vagy mintha egy elszakitott tagomat kaptam volna vissza megint; az ujra felismerés boldogsága remegett át érzékeimen, könnyek tolultak a szemembe: olyan különös érzés volt, mintha a cipőm viszontlátása halkan zengő hangként jönne felém. Gyöngeség! mondtam szigoruan magamnak és összeszoritottam az öklömet; gyöngeség! ismételtem. Bolonddá teszem magam ezekkel a nevetséges érzelmekkel, tudatosan bolonddá; nagyon szigoruan beszéltem magammal és összehuztam a szemem, hogy a könnyek ki ne csorduljanak. Mintha sohasem láttam volna a cipőmet, ugy tanulmányozom a külsejét, a mimikáját, ha a lábam mozgatni kezdem, tanulmányozom a formáját és az elhasznált felsőbőrt, észreveszem, hogy ráncai és kikopott varrásai kifejezően néznek rám, ugy szólván egyéni arcra találok bennük. A saját lényemből ment át valami ebbe a cipőbe, mintha felém lélegzenék, lihegő magam része volna…

És ott ülve ebbe a hangulatba elmerülten képzelegtem tovább, soká, talán egy óráig is. Akkor egy kicsi öreg ember jött és a pad másik végére ült le; mialatt elhelyezkedett, erősen fujt a járás után és igy szólt:

– Haj, haj, haj, haj, ugy bizony.

Alig hallottam meg a hangját, valami szél már végigsepert a gondolataimon, nyugton hagytam a cipőmet és már is ugy éreztem, mintha az a zavaros lelkiállapot, amelyet éppen most éltem át, valami régmult időbe tartoznék, talán egy vagy két évvel ezelőtt történt és lassankint már is eltünik az emlékezetemből. Kezdtem az öreget megfigyelni.

Mi közöm ehhez a kis emberhez? Semmi, de semmi! Csakhogy egy ujságot tartott a kezében, egy régi számot a hirdetés-oldalával kifelé forditva és ugy látszott, valami ismeretlen dolog van belecsomagolva. Kiváncsi lettem és nem tudtam a szemem az ujságról elforditani; az az őrült gondolatom támadt, hogy hátha valami egészen különös ujság ez, a maga nemében egyetlen; kiváncsiságom mindjobban nőtt és kezdtem a padon alá-fel csuszkálni. Talán iratok vagy veszedelmes akták vannak benne, amit egy levéltárból loptak el. És máris titkos röpiratokra, összeesküvésre gondoltam.

Az öreg nyugodtan ült és gondolkozott. Miért nem viszi ugy az ujságját, mint minden más ember, a cimével kifelé? Miféle ravaszság rejlik itt? Ugy látszik, hogy csomagját a világért sem engedné ki a kezéből, talán még a saját zsebére sem bizná rá. Mernék fogadni az életembe, hogy valami rejlik a csomag mögött.

A levegőbe bámultam. Hogy ilyen lehetetlen volt ebbe a titokzatos ügybe behatolnom, csaknem őrültté tett a kiváncsiságtól. Keresgéltem a zsebemben, hogy valamit adjak az öregnek, amivel beszélgetésbe vonhatom; megfogtam a borbélyjegyfüzetet, de ujra visszatettem. Egyszerre hallatlan merészség ötlött az eszembe, ráütöttem üres oldalzsebemre és megszólaltam:

– Megkinálhatom egy cigarettával?

– Köszönöm, – mondta. – Nem dohányzott, le kellett mondania róla a szeme miatt; csaknem egészen vak volt. Mindamellett nagyon köszönte.

– Régen beteg-e már a szeme? Talán már nem is tud olvasni? Még az ujságot sem?

– Még ujságot sem, sajnos.

– Idegen ön itt? – kérdezte tőlem.

– Igen… De hát még a cimét sem tudja elolvasni annak az ujságnak, amit a kezében tart?

– Még azt sem. – Különben azonnal meghallotta, hogy idegen vagyok; valami van a hangsulyozásomban, ami elárult. Kitünő hallása van, abban bizhatik; éjszaka, ha mindenki alszik, meghallja az emberek lélegzését a szomszéd szobában. – De mit is akartam kérdezni, hol lakik ön? – folytatta.

A hazugság azonnal készen volt a fejemben. Akaratlanul, szándék nélkül és minden hátsó gondolat nélkül hazudtam. Azt feleltem:

– Szt. Olaf-tér, második szám.

– Igazán? – Minden kavicsot ismert a Szt. Olaf-téren. Van ott egy szökőkut is, meg néhány gázlámpa, egy pár fa, emlékezik mindenre. – De hanyadik szám alatt is lakik?

Véget akartam vetni a dolognak és felállottam; üldöző eszmém az ujságot illetőleg a végsőig kergetett. A rejtelmet fel kell kutatnom, bármibe kerüljön is.

– Ha nem tudja elolvasni az ujságot, akkor miért…

– Nem azt mondta, hogy a második szám alatt? – folytatta az öreg, anélkül, hogy nyugtalanságomat figyelembe venné. – A magam idejében minden embert ismertem a második szám alatt. Hogy hivják a házigazdáját?

Gyorsan kitaláltam egy nevet, hogy megszabaduljak tőle, egy pillanat alatt körüligazgattam s a másikban oda dobtam neki, hogy megmeneküljek a kinzásától.

– Happolati, – mondtam.

– Happolati, igen, – intett az ember és egyetlen betüt sem tévesztett el ebből a nehéz szóból.

Bámulva néztem rá; nagyon komolyan ült ott és arckifejezése elmerült volt. Alig ejtettem ki ezt az ostoba nevet, ami éppen eszembe jutott, ez az ember máris elfogadta éppen ugy, mintha már régen ismerné. Ezalatt csomagját maga mellé tette a padra és én éreztem, hogy remeg át egész kiváncsiságom az idegeimen. Azt is észrevettem, hogy az ujságon egynéhány zsiros folt ütődött át.

– Nem tengerész az ön házigazdája? – kérdezte az öreg és a gunynak nyoma sem volt hangjában. – Mintha ugy emlékezném, hogy tengerész volt.

– Tengerész? Bocsánat, akkor ön a testvérét ismeri; az enyém ugyanis J. A. Happolati ágens.

Reméltem, hogy ezzel már meg fog elégedni; de ő megint jóakarattal belement a dologba.

– Azt hallottam, hogy ügyes ember az, nem? – próbálkozott tovább az öreg.

– Ó-oh, de még milyen ravasz, – feleltem, – nagyszerü üzletember, minden lehetőt közvetit, áfonyát Kinából, tollat és pelyhet Oroszországból, bőrt, fát, tintát…

– He-he, ördöge van! – szólt közbe az öreg egészen felélénkülve.

A helyzet kezdett érdekelni és ez magával vitt; egyik hazugság a másik után kelt ki az agyamból. Megint leültem, elfelejtettem az ujságot, a rendkivüli okiratokat, tüzes lettem és a másiknak a szavába vágtam. A kis törpe jóhiszemüsége hallatlan merésszé tett, agyon akartam hazudni és teljesen leverve hagyni ott az öreget a csatamezőn.

– De hallott-e arról a villamos énekeskönyvről, amit Happolati talált fel?

– Micsoda? villa… mos…

– Igenis, villamos betükkel, amik sötétben világitanak! Egy minden tekintetben nagyszerü vállalat, több millió korona forgó tőkével, ércöntődék és nyomdák teljesen felszerelve állanak munkában, nagy fizetésü gépészmérnökök egész csapata van szerződtetve, ugy hallottam, mintegy hétszáz ember.

– Hát nem mindig mondtam! – felelt az ember nyugodtan. Többet nem beszélt; minden szót elhitt, amit mondtam és semmin sem csodálkozott. Ez a csalódás bosszantott egy kicsit; azt vártam, hogy egészen el lesz képedve a képzeletem találmányaitól.

Erre még egy néhány kétségbeesett hazugságot eszeltem ki, minden véletlen ötletemet kiszineztem, elmondtam, hogy Happolati kilenc évig volt miniszter Perzsiában. – Van-e arról egyáltalában fogalma, hogy mit jelent Perzsiában miniszternek lenni? – kérdeztem tőle. – Több az, mint itt a királyság, körülbelül annyi, mint szultán, ha ugyan tudja, mit tesz az. De Happolati elintézte ezt az egészet és mindig biztos volt a dolgában. – Azután Ylajaliról, a leányáról is beszéltem, erről a tündérről és királykisasszonyról, akinek háromszáz rabszolgálója van és sárga rózsákból vetett ágyon alszik; a legszebb teremtés, akit életemben láttam és ugy adjon az isten boldogságot, ha valaha hozzá hasonlóval találkoztam.

– Igazán? olyan szép? – mondta az öreg szórakozott kifejezéssel és lenézett a földre.

– Szép? Elvarázsló, bűnösen gyönyörü! A szeme szine, mint a nyers selyem, a karja, mint a borostyánkő! Egyetlen pillantása csábitó, mint a csók és mikor megszólit, a hangja a szivembe hat, részegitőbben, mint a bor. És miért ne lehetne ilyen elragadó? Talán valami számlakihordónak vagy tüzoltóalkalmazottnak képzeli? Mondhatom, hogy olyan ez a leány, mint az égi gyönyörüség, valóságos mese.

– Lám, lám, – mondta az ember kissé meglepetten.

A nyugalma felizgatott; a saját hangom kissé tüzbe hozott és egészen komolyan beszéltem. Az ellopott levéltári okiratokat, az összeesküvést valamelyik idegen nagyhatalommal már elfeledtem; a kis lapos csomag ott feküdt közöttünk a padon és most már semmi kedvem sem volt megvizsgálni, hogy mi van benne. A saját meséim teljesen elfoglaltak, csodálatos látományok suhantak el a szemem előtt, a vér a fejembe szállt és tele torokkal nevetni kezdtem.

Ebben a pillanatban az én emberem menni készült. Felállott és talán csak azért, hogy ne olyan hirtelen szakitson félbe, azt kérdezte:

– De hallatlanul gazdag lehet ez a Happolati?

Hogyan? Hát szabad volt ennek a vak, kellemetlen vén embernek ugy bánni ezzel az idegen névvel, amelyet én költöttem, mintha a legközönségesebb név volna, amelyik akármilyen boltcégéren ki lehet festve a városban? Meg nem botlott egy betüjében és nem változtatta meg egyetlen szótagját sem; ez a név belevájta magát az agyába és azonnal gyökeret vert benne. Bosszankodni kezdtem, valami benső elkeseredés támadt fel bennem ellene, hogy semmivel sem lehetett zavarba hozni, semmi sem keltett benne gyanut.

– Azt nem tudom, – feleltem gyorsan; – erről semmit sem tudok. De különben engedje egyszer mindenkorra megmondanom, hogy ezt az embert Johan Arendt Happolatinak hivják, amint a neve kezdőbetüiből is következtetni lehet.

– Johan Arendt Happolati, – ismételte az öreg, csodálkozva hevességemen. Aztán megint elhallgatott.

– Csak látná a feleségét, – folytattam dühösen, – kissé kövérebb… Vagy talán nem is hiszi el, hogy kövérebb?

– Dehogy nem… ilyen embernek…

Az öreg jólelküen és halkan felelt minden kitörésemre és kereste a szavakat, mintha félt volna, hogy valamivel felingerel.

– Az ördögbe is, ember! Talán azt képzeli, hogy azért ülök itt, hogy hazugsággal fecsegjem tele a fejét? – kiáltottam magamon kivül. – Talán még azt sem hiszi, hogy Happolati nevü ember van a világon? Még sohasem láttam ehhez hasonló fejességet és rosszakaratot ilyen öreg embernél! Az ördögbe is, talán amellett még azt is hiszi rólam, hogy olyan szegény ember vagyok, aki a legjobb ruhájában ül itt és egyáltalában nincs a zsebében tele cigarettatárca. Ilyen eljáráshoz, mint az öné, egyáltalában nem vagyok hozzászokva, azt mondhatom és nem is fogom türni, istenemre! sem öntől, sem mástól, azt tudja meg!

Az ember már fennállt. Nyitott szájjal, némán hallgatta végig kitörésemet, azután hirtelen a padon levő csomagja után kapott és tovább ment, jóformán tovább futott az uton apró csoszogó lépéseivel.

Ülve maradtam és a hátát figyeltem, amely mindig jobban távolodott és mindinkább összegörbülni látszott. Nem tudom, miből következtettem, de olyan hatást tett rám, mintha sohasem láttam volna még becstelenebb, bünökkel terheltebb hátat, mint az övé és nem bántott, hogy ezt az embert összeszidtam, mielőtt elment…

A délután lassankint mult, a nap lemenőben volt, a körül levő fák teteje halkan zugni kezdett és a gyermekek mellett levő leányok, akik távolabb csapatosan ültek egymás mellett, hozzáfogtak kocsijukat hazatologatni. Megnyugodtam és jól éreztem magam. Az izgatottság, amely még az imént feltüzelt, lassankint lecsillapodott, összébb estem, bágyadt és álmos állapot fogott el; a sok kenyér, amit elfogyasztottam, sem volt többé alkalmatlan. A legjobb hangulatban támaszkodtam meg a padon, becsuktam a szemem és mindig álmosabb lettem; már szunyókáltam is, de éppen, amikor mély álomba merültem volna, jött oda egy őr és a vállamra tette a kezét:

– Idebent nem szabad aludni.

– Igen, – feleltem azonnal és felállottam. És abban a szempillantásban megint elevenné vált előttem egész gondterhes állapotom. Tennem kell valamit, valamit ki kell találnom! Alkalmazást eddig hiába kerestem; az ajánlólevelek, amiket kaptam, már kezdtek elévülni, különben is olyan kevéssé ismert emberektől valók voltak, hogy nem nagy hatást tettek; amellett az a sok visszautasitás az egész nyáron át összetört. Nos – annyi legalább is bizonyos, hogy a lakásbérem lejárt és valamit találnom kell, hogy ezen segitsek. Addig minden más egyéb nem szükséges, hogy nyugtalanitson.

Egészen öntudatlanul megint kezembe vettem a ceruzát és a papirt s minden szegletét gépiesen telefirkáltam az 1848-as évszámmal. Istenem, csak egyetlen hatalmas gondolat ragadna meg, hogy a megfelelő szavak is feléledjenek hozzá! Hiszen már megtörtént máskor is, igazán megtörtént, hogy olyan pillanatok fogtak el, amikor hosszu fejezeteket tudtam minden erőfeszités nélkül irni és ezek sikerültek a legjobban.

Most pedig itt ülök a padon és számtalanszor leirom, hogy 1848; keresztben, hosszában, mindenféle formában leirom ezt a számot és várom, hogy valami használható eszme jusson az eszembe. Laza gondolatok egész serege repked a fejem körül, az egész nap hangulata levertté, érzelgőssé tesz. Az ősz eljött és kezdett mindent mély téli álomba meriteni. A legyek és a kis bogarak már megkapták az első csapást; fákon és földön hallatszik a küzdő életnek a hangja, nyugtalanul sürögve, zümmögve, dolgozva az elmulás ellen. A férgek világának egész léte fellázad még egyszer, sárga fejüket elődugják a mohából, megmozgatják lábaikat, hosszu szálakon tapogatódznak tovább és egyszerre összeesnek hasukkal fölfelé fordulva. Minden növény megkapta az első hideg gyönge leheletétől külön jellegzetes jegyét; minden füszál elhalványodva igyekszik még egyszer a nap felé és a lehulló lomb olyan zörejjel esik a földre, mintha selyemhernyók vándorolnának. Ősz van az elmulás karneváljában; a rózsák vörössége lázassá vált, különös beteg fény vonja be szinüket.

Ugy éreztem magam, mint egy elmulásra szánt féreg, amelyet már megragadott a pusztulás ebben a halálba menő mindenségben. A tompa rémülettől elfogódva ugrottam fel és néhány erőszakos lépést tettem az uton. Nem, nem! – kiáltottam mindkét kezemet összeszoritva. Ennek véget kell vetnem! És ujra leültem, kezembe vettem a ceruzát, hogy komolyan megirjam a cikket. Minden más keveset ér, ha az ember előtt ott van az elkerülhetetlen házbérfizetés.

Lassan-lassan a gondolataim is rendeződni kezdtek. Hamar alkalmazkodtam hozzájuk és nyugodtan, meggondoltan irtam egy pár oldalt, mint bevezetést valamihez; lehetett akárminek a kezdete, egy utleirásnak éppen ugy, mint politikai cikknek, aszerint, amint később jónak fogom találni. Igazán kitünő kezdet akármilyen előre nem látott cikkhez.

Most már egy határozott kérdést akartam keresni, amit feldolgozzak, egy embert vagy dolgot, amire rávethessem magam és semmit sem találtam. E hiábavaló küzködés alatt megint rendetlenné lettek a gondolataim, valósággal éreztem, hogy az agyam felmondja a szolgálatot, a fejem percről-percre üresedik, mig végre minden tartalom és suly nélkül maradt a vállaim között. Szinte az egész testemmel éreztem ezt a rám meredő ürességet, ugy éreztem, mintha tetőtől-talpig ki volnék szivattyuzva.

– Uram, istenem! – kiáltottam kétségbeesetten és sokszor egymásután ismételtem ezt a két szót, anélkül, hogy más egyebet mondtam volna.

A szél zugott a lombok között, vihar készülődött. Még egy percig ülve maradtam és lélekvesztetten bámultam a papirjaimra; azután összeszedtem az egészet és lassan belecsusztattam a zsebembe. Hüvös lett és már nem volt mellényem; nyakamig begomboltam a kabátomat és kezemet a zsebembe dugtam. Végre felállottam és elindultam.

Ha csak most sikerülne, most egyetlen egyszer sikerülne még! A háziasszonyom már kétszer tekintett rám kérdően a házbér miatt és én kénytelen voltam összehuzódva, egy szégyenlős köszönéssel elosonni mellette. Ezt lehetetlen volt többször megtenni; legközelebb, ha még egyszer találkozom ezzel a tekintettel, felmondok és becsületesen helyt állok magamért; végre is ez nem mehet igy tovább.

Mikor a park kijárásához értem, még egyszer megláttam az öreg törpét, akit dühöngésemmel futásra kényszeritettem. A titokzatos ujságcsomag felbontva feküdt mellette a padon, mindenféle ételnemü volt benne, amit most ültében elfogyasztott. Szerettem volna oda menni, hogy kibékitsem, hogy bocsánatot kérjek tőle viselkedésemért, de az étel visszataszitott; a vén ujjak, mint görbe karmok, ragadtak bele az olvadó vajaskenyérbe, undorodni kezdtem és szó nélkül mentem el mellette. Nem ismert meg, szeme kiszáradt szaruhártyája rám meredt és arcán egyetlen vonás sem változott.

Én pedig tovább mentem.

Szokásom szerint minden utamba eső kiakasztott hirlap előtt megállottam, hogy az üresedésben levő állások hirdetését tanulmányozzam és szerencsémre találtam is egyet, amelyet elfogadhattam volna: egy kereskedő ajánlata volt, esténkint néhány órára könyvvezetéshez keresett valakit, fizetés megegyezés szerint. Felirtam a cimét és titokban kértem istent, hogy segitsen ezt a helyet megszerezni; kevesebbet fogok kérni a munkámért, mint bárki más tenné, ötven öre nagyon elég lesz, vagy talán negyven is; beleegyezem, ahogy akarni fogja.

Mikor hazaérkeztem, egy cédulát találtam az asztalomon a háziasszonyomtól, amelyben kér, hogy vagy fizessem ki előre a lakásbért vagy költözködjem ki. Ne vegyem tőle rossz néven, de neki magának is szüksége van a követelésére. Barátilag üdvözli Madame Gundersen.

Megirtam kérvényemet Christie kereskedőhöz, Grönlandsleret 31. szám alá, boritékba tettem és levittem a szegleten levő postaszekrénybe. Azután ujra felmentem a szobámba és leültem a hintaszékbe, hogy gondolkozzam, mig a sötétség mindig sürübb és sürübb lett körülöttem. Kezdett nagyon nehézzé válni, hogy fenntarthassam magam.

Reggel nagyon korán ébredtem fel. Egészen sötét volt, mikor a szemem kinyitottam és még sokára azután hallottam az alattam levő lakásban az órát ütni. Még csak öt óra volt és vissza akartam feküdni, hogy ujra elaludjam, de már nem sikerült, mindig éberebbé lettem és ezer mindenféle jutott az eszembe.

Egyszerre csak egy pár kitünő mondat ötlik a gondolataim közé, egy vázlathoz vagy tárcához való finom gondolat szerencsés kifejezése, amihez hasonlót eddig még sohasem találtam. Amint igy fekszem és ujra meg ujra ismételem a szavakat, mindig pompásabbnak találom a kifejezést. Lassanként még több szó kapcsolódik hozzá, egyszerre egészen éber leszek, felkelek és az ágy mögött levő asztalról magamhoz viszem a papirt és ceruzát. Mintha egy ér fakadt volna fel bennem, egyik szó a másikat követi, összefüggéssé alakul, maguktól kikerekednek a helyzetek; jelenet jelenetre tolul, események és párbeszédek fakadnak lelkemből és csodálatos jó érzés önt el. Mint az őrült, ugy dolgozom tovább és egyik oldalt a másik után irom tele pillanatnyi szünet nélkül. A gondolatok olyan váratlanul törnek rám és olyan gazdagon ömlenek folytonosan, hogy egész sereg apró finomságot elfelejtek, mert nem tudom elég gyorsan leirni, habár egész erőmből dolgozom. És szünetlenül igy tolonganak tovább elém, eggyé válok a tárgyammal és minden szó, amit leirok, magától jön a tollamra.

És tart, tovább tart, olyan áldottan soká tart ez a csodálatos pillanat, hogy tizenöt, husz teleirt oldal fekszik előttem a térdemen, mikor végre megpihenek s leteszem a ceruzát. Ha igazán van értéke ezeknek a papiroknak, meg vagyok mentve! Kiugrom az ágyból és felöltözöm. Mindig jobban világosodik és már majdnem el lehet olvasni a világitótorony igazgatójának a jelentését az ajtó mellett; az ablaknál pedig olyan világos van, hogy egy kis üggyel-bajjal irni is lehet mellette. És azonnal hozzáfogok, hogy letisztázzam a lapokat.

Csodálatos, világosságból és szinekből szőtt sürü köd száll felém a képzelet ez alkotásából; meglepetten állok meg minduntalan, egyik jó eszme a másik után! És halkan azt mondom magamban, hogy ilyen jót sohasem olvastam még életemben. Ittas vagyok a boldogságtól, az öröm elvakit és elragad, a felhők között érzem magam; megmérem kezemben az iráscsomót és azonnal öt koronára becsülöm az első hirtelen mérlegelés után. Kinek jutna eszébe, hogy öt korona miatt alkudozzék; sőt ha a tartalom nagyszerüségét figyelembe vesszük, még tiz korona is potom ár érte. Eszembe sem jut, hogy ilyen remek munkát ingyen adjak át; tudtommal végre is ilyen regényt nem lehet uton-utfélen találni. És tiz koronára határozom el magamat.

Mindig világosabb lett a szobában; egy pillantást vetettem az ajtóra s minden megerőltetés nélkül el tudtam olvasni a finom, csontvázszerü betüket is, Andersen kisasszony halotti ruháit és szemfedőit jobbra a kapu mellett; de már jó ideje el is mult, mióta elütötte a hetet.

Ott hagytam a helyem és a szoba közepére állottam. Mindent megfontolva, a Madame Gundersen felmondása éppen a legjobb pillanatban jött. Tulajdonképpen ez igazán nem nekem való szoba; nagyon is egyszerü zöld függönyök voltak az ablakon és tulságosan sok szeg sem állott ki a falból, amire az ember a ruháit felakaszthassa. Az a szegényes hintaszék a szegletben pedig igazán csak tréfa, a hintaszék karrikaturája, amin halálra nevethetné az ember magát. Felnőtt embernek nagyon is alacsony és amellett olyan szük, hogy valósággal csizmahuzóval kellett kivenni az embert, ha fel akart belőle állani. Egyszóval ez a szoba nem volt szellemi munkára berendezve és nem szándékozom továbbra megtartani. Semmi esetre sem tartom meg! Már nagyon is soká hallgattam és türtem, elég ideig kitartottam ebben az oduban.

Megelégedettségtől és reménytől felfuvalkodva, folytonosan rendkivüli munkámmal elfoglalva, melyet minduntalan kivettem a zsebemből, hogy ujra elolvassam, egészen komolyan hozzáfogtam az elköltözéshez. Elővettem a batyumat, egy veresszélü zsebkendőt, melybe egy pár tiszta gallér s egynehány ujságdarab volt bekötve, amiben kenyeret hoztam haza, összegöngyöltem az ágyteritőmet és a zsebembe dugtam a még megmaradt irópapirt. Azután biztonság kedvéért minden szegletet átkutattam, hogy itt ne hagyjak valamit és miután semmit sem találtam, az ablakhoz léptem, hogy kinézzek. A reggel borus és nedves volt; senkit sem láttam a leégett kovácsmühelynél és a ruhaszáritó kötél lent a kertben keményen megfeszült az egyik faltól a másikig, amint a nedvesség összehuzta. Ezt már mind régen ismertem, ott hagytam tehát az ablakot, a hónom alá vettem az ágyteritőt, meghajtottam magam a világitótorony igazgatójának a jelentése és Andersen kisasszony halotti ruhái előtt s kinyitottam az ajtót.

Egyszerre eszembe jutott a háziasszonyom. Mégis tudósitanom kell a kiköltözésemről, hogy láthassa, milyen rendes emberrel volt dolga. Meg akartam irásban köszönni, hogy egy pár napig a kikötött időn tul használtam a szobát. A bizonyosság, hogy most hosszabb időre meg vagyok mentve, olyan erővel élt bennem, hogy még öt koronát is igértem a háziasszonyomnak, ha legközelebb pár nap mulva erre járok; azt is be akartam ezzel még bizonyitani, hogy uri ember lakott a fedele alatt.

A cédulát az asztalon hagytam.

Még egyszer megállottam az ajtóban és visszafordultam. A sugárzó boldogság, hogy ujra felküzdöm magam, annyira magával ragadt, olyan hálával töltött el isten és a mindenség iránt, hogy letérdeltem az ágy előtt és hangos szavakkal köszöntem meg istennek nagy jóságát, melyben ma reggel részesitett. Tudtam, óh, nagyon jól tudtam, hogy az ihlettségnek az az elragadtatása, amit az előbb átéltem és leirtam, az ég csodálatos ajándéka volt lelkem részére és felelet tegnapi kétségbeesett hivásomra. Ez isten volt, igen, isten! kiáltottam magamnak és sirtam a meghatottságtól saját szavaim felett; néha-néha félbeszakitottam magamat és hallgatództam, hogy nem jön-e valaki a lépcsőn. Végre felálltam és elindultam; zajtalanul lopództam le a sok lépcsőn és észrevétlenül értem el a kaput.

Az utca fénylett az esőtől, mely a reggeli órákban esett, az ég nehezen, alacsonyan csüngött a város felett, sehol egyetlen napsugár. Vajjon hány óra lehetett? Szokásom szerint a városháza felé tartottam és ott láttam, hogy fél kilencre jár. Volt tehát egy pár elvesztegetni való órám; hiába is mennék tiz vagy tizenegy előtt a szerkesztőségbe, addig majd elsétálom az időt és közben kitalálhatok valami utat-módot, hogyan jussak egy kis reggelihez. Különben ma nem kell félnem, hogy éhesen fekszem majd le, istennek hála, ezeken az időkön már tul vagyok! Ez tulhaladott állapot, rossz álom, – mostantól fogva felfelé vezet az ut.

Eközben a zöld ágyteritő kezdett terhemre lenni; csak nem tehetem ki magam annak, hogy az emberek szeme előtt a hónom alatt ilyen csomaggal járjak. Mit is képzelnének rólam? Gondolkozni kezdtem, hova helyezhetném el egy időre biztonságba. Egyszerre eszembe jutott, hogy bemehetnék a Semb üzletébe és rendesen papirba pakolhatnám; mindjárt tisztességesebb külseje lenne és nem volna szégyen magammal hurcolni. Beléptem a boltba és előadtam kérésemet az egyik segédnek.

Először a teritőre nézett, azután reám; ugy vettem észre, mintha magában titokban lenézően vállat vont volna, mikor átvette a csomagot. Ez nagyon bántott.

– Teringettét, vigyázzon egy kicsit! – kiáltottam fel. – Két drága üvegváza van benne; a csomag Smyrnába megy.

Ez hatott, nagyszerüen hatott. A fiatalember minden mozdulata bocsánatot kért, hogy nem sejtette meg mindjárt, milyen értékes holmi van a teritőben. Mikor készen lett a csomaggal, ugy köszöntem meg a szivességét, mint olyan ember, aki hozzá van szokva, hogy drága árukat szállitson Smyrnába; még az ajtót is kinyitotta előttem, mikor elmentem.

Elkezdtem sétálni az emberek között a Stortorvon, lehetőleg közel az asszonyokhoz, akik cserepes virágot árultak. A nehéz veres rózsák, melyek vérszinükkel keményen ragyogtak bele a nedves reggelbe, vágyat keltettek bennem, bünös kivánságot, hogy elragadjak egyet; az áruk után kezdtem tudakozódni, hogy minél közelebb juthassak hozzájuk. Ha lesz felesleges pénzem, ilyet fogok venni, akármi jöjjön is azután; különben takarékoskodhatom is egyben-másban az életberendezésemen, hogy megint rendbe jöjjenek a pénzügyeim.

Tiz óra lett és felmentem a szerkesztőségbe. Egy munkatárs, ollóval a kezében, ócska ujságokban keresgélt; a szerkesztő még nem jött be. Kérdésére átadom neki vastag kéziratomat, közben sejteni engedem, hogy nem mindennapi fontosságu a dolog és a lelkére kötöm, hogy a szerkesztőnek saját kezébe adja át, ha bejön. A nap folyamán később bejövök a válaszért.

– Jó, – mondta az ember és visszafordult az ujságjaihoz.

Azt találtam, hogy nagyon is nyugodtan fogadta a dolgot, de nem szóltam semmit, csak kissé közönyösen intettem a fejemmel, mikor kimentem.

Most aztán elég időm maradt. Csak legalább kiderülne! Nyomoruságos idő volt, szélcsend és nyomott levegő; az asszonyok biztonság kedvéért felnyitották az esernyőjüket, a férfiak gyapjusapkái furcsán ellágyultak és elcsüggedtek. Még egyszer átmentem a téren, hogy megnézzem a zöldségeket és rózsákat. Egyszerre egy kezet érzek a vállamon, visszafordulok, hát nem más, mint a „kisasszony“ az, aki jó reggelt köszön.

– Jó reggelt, – feleltem kérdően, hogy minél hamarabb megtudjam a szándékát. Nem nagyon szeretem a „kisasszonyt“.

Kiváncsian néz a friss csomagolásu pakkra a hónom alatt és azt kérdi:

– Mit visz?

– Sembnél voltam és ruhára való szövetet vettem, – felelem közömbös hangon; – nem akarok tovább ilyen kopottan járni; az embernek végre is a külseje iránt sem szabad tulságosan szükmarkunak lenni.

Rám nézett és látszott, hogy meghökken.

– Hogy megy a dolga most különben? – kérdi vontatottan.

– Jól; várakozásomon felül jól.

– Van valami dolga vagy foglalkozása most?

– Valami foglalkozásom? – ismétlem egészen csodálkozva. – Hiszen könyvvezető vagyok Christie nagykereskedőnél.

– Igazán! – feleli és egy kicsit hátrább lép. – Istenemre, szivemből örülök rajta. Csak aztán megint el ne kunyorálják minden pénzét, amit keres. Jó reggelt.

Egy kis idő mulva megfordul és visszajön; botjával rámutat a csomagomra és igy szól:

– Nagyon ajánlom Önnek a saját szabómat a ruhája megcsináltatásához; az egész városban nincs finomabb szabó, mint Isaksen. Csak mondja azt, hogy én küldtem.

Mit üti bele az orrát az én dolgaimba? Mi köze hozzá, hogy milyen szabót választok? Elfogott a düh; ennek az üresfejü, felpiperézett embernek a látása annyira elkeseritett, hogy elég durván figyelmeztettem a tiz korona tartozására. Mielőtt felelhetett volna, már megbántam, hogy igy rátámadtam, zavarba jöttem és lesütöttem a szemem; abban a pillanatban egy hölgy ment el mellettünk, hirtelen hátraléptem, hogy átengedjem köztünk és felhasználva az alkalmat, elsiettem.

Már most mit csináljak addig, mig várakoznom kell? Kávéházba nem mehetek be üres zsebbel és nem jutott eszembe olyan ismerős sem, akihez a napnak ebben a szakában ellátogathatnék. Ösztönszerüen felsétáltam a városba, jó időt eltöltöttem a piac és a vám között, elolvastam az „Esti postá“-t, amelyet éppen akkor akasztottak ki a táblára, betértem egy sétára a Karl Johan-utcába, azután megfordultam és egyenesen a Megváltónk temploma temetőjébe mentem, ahol jó kis helyet találtam magamnak a kápolna melletti dombon.

Soká ültem itt a csendben, elálmodoztam a nedves levegőbe, gondolkoztam, szunyókáltam és fáztam. Az idő lassan mult. Vajjon igazán olyan bizonyos, hogy a tárcám mestermü és müvészi ihletből származott? Isten tudja, nem csuszott-e mégis itt-ott valami hiba bele? Mindent megfontolva, nem lehetséges-e, hogy el sem fogadják, hogy egészen egyszerüen visszautasitják? Talán csak éppen, hogy középszerü volt, vagy meglehet, hogy rossz; mi biztosit róla, hogy már is nem hever-e a papirkosár fenekén?… Nyugalmam meg volt zavarva, felugrottam és kirohantam a temetőből.

Lent az Akersgate-n benéztem egy boltablakon és láttam, hogy még csak most mult el dél. Ez még növelte kétségbeesésemet; olyan bizonyosan reméltem, hogy már régen elmult dél és négy óráig hiába is keresném a szerkesztőt. A tárcám sorsa sötét sejtelmekkel töltött el; minél többet gondoltam rá, annál képtelenebbnek látszott magam előtt is, hogy valami használhatót irhattam volna olyan rögtönösen, csaknem alvás közben, lázas, álmokkal tele aggyal. Természetesen ujra megcsaltam magam és egész reggel hiába voltam olyan boldog! Egészen hiába… Csaknem rohanva mentem fel az Ullevaalsveien, el Szent Hanshaugen mellett, nyitott mezőre jutottam ki, azután keskeny, különös kis utcákon, majd üres telkeken és szántóföldeken át végre az országuton találtam magamat, amelynek nem láttam a végét.

Itt megállottam és elhatároztam, hogy visszafordulok. Nagyon felhevültem a gyaloglástól és lassan, elég leverten mentem vissza. Két szénásszekérrel találkoztam; a kocsisok hason feküdtek a széna tetején és énekeltek, mind a kettő kalap nélkül volt s kerek, megelégedett ábrázattal nótázott. Amint tovább mentem, eszembe jutott, hogy bizonyosan meg fognak szólitani vagy utánam kiáltanak valami megjegyzést vagy csufolódást; és csakugyan, mikor közelebb értem, az egyik lekiabált, hogy mit viszek a hónom alatt.

– Egy ágyteritot, – feleltem.

– Hány óra? – kérdezte.

– Nem tudom bizonyosan, azt hiszem, három körül lehet.

Mindketten nevetni kezdtek és továbbhajtottak; ugyanabban a pillanatban az egyik fülemen egy ostorütés fájdalmát éreztem és a kalapom lerepült; a fiatalemberek nem mehettek el mellettem anélkül, hogy meg ne tréfáljanak. Dühösen kaptam a fülemhez, felszedtem a kalapom az árokszélről és folytattam az utamat. Lent Szent Hanshaugennél találkoztam egy emberrel, aki megmondta, hogy már elmult négy óra.

Négy óra! Már el is mult négy! Futva indultam a város felé, be a laphoz. Hátha a szerkesztő már régóta ott van, hátha el is ment az irodából? Felváltva mentem és futottam, megbotlottam, nekiszaladtam a kocsiknak, elhagytam valamennyi járó-kelőt, versenyeztem a lovakkal, agyonhajszoltam magam, mint egy őrült, csakhogy még idejében megérkezzem. Berohantam a kapun, négy ugrással fent voltam a lépcsőn és kopogtattam.

Senki sem felelt.

– Elment! Elment! – gondoltam. Lenyomom a kilincset, nyitva van; még egyszer kopogok és belépek.

A szerkesztő az asztalnál ült, arccal az ablak felé, és tollal a kezében éppen irni kezdett. Mikor meghallotta lihegő köszönésemet, félig megfordult, egy kicsit megnézett és azt mondta: