Éhség

Pár hét mulva egy este odakint jártam.

Megint valamelyik temetőben ültem volt és egy cikket irtam valamelyik ujságnak; egészen tiz óráig dolgoztam, a sötét meglepett és a kapukat kezdték bezárni. Éhes voltam, nagyon éhes; a tiz korona, sajnos, nagyon rövid ideig tartott; már két, sőt csaknem három napja nem ettem semmit és nagyon gyengének éreztem magam, egészen kimerültem a ceruzával irástól. A zsebemben egy eltört tollkés és egy kulcsköteg volt, de pénz még csak egy öre sem.

Mivel a temetőkaput bezárták, haza kellett volna mennem; de ösztönös félelem tartott vissza a szobámtól, amely sötét és üres volt; egy elhagyott bádogosmühelyben laktam, amelyet egyelőre nagynehezen sikerült megkapnom. Igy hát tovább kóboroltam, találomra mentem el a városháza mellett, ki egészen a tengerig és tovább egy padig a vasuti hid közelében, ahol leültem.

Ebben a percben egyetlen szomoru gondolatom sem támadt, elfelejtettem minden bajomat és a tenger látása, amely olyan békésen és szépen terült el előttem a szürkületben, egészen megnyugtatott. Régi szokásom szerint még egyszer gyönyörködni akartam a müvem elolvasásában, amelyet éppen most fejeztem be s melyet szegény, szenvedő agyvelőm a legjobbnak érzett mind között, amit valaha megirt. Kivettem a kéziratot a zsebemből, egészen a szememhez tartottam, hogy még meglássam s egyik lapot a másik után futottam át. Végre kifáradtan tettem el a papirosokat a zsebembe. Minden csendes volt; a tenger mint kék gyöngyház terült el a messzeségig és néha kis madarak repültek el hangtalanul előttem. Egy katonai őr járt fel s alá távolabb, különben egyetlen ember sem látszott, az egész kikötő mély csendbe merült.

Ujra megszámolom a vagyonomat: egy eltört zsebkés, egy kulcsköteg, de egyetlen öre sem. Egyszerre benyulok a zsebembe és ujra kiveszem a papirosokat. Egészen gépiesen teszem, mintegy öntudatlan idegrángásból. Kikeresek egy fehér beiratlan lapot – isten tudja, hogyan támadt ez a gondolatom, – és összehajtom, mint egy boltipapirtölcsért, behajtom a tetejét, mintha csak egészen tele volna és messze eldobom a kövezeten; a szél még egy kicsit tovább vitte, azután ott maradt.

Most egyszerre rám rohant az éhség. Amint ott ültem és ezt a fehér papirtölcsért néztem, amely olyan dagadó volt, mintha csillogó ezüstpénzzel lenne tele, kezdtem magam belehajszolni abba a gondolatba, hogy csakugyan van benne valami. Felcsigáztam a képzeletemet, hogy kitaláljam, mennyi pénz lehet, – ha kitalálom, az enyém lesz! Elképzeltem a kis csinos tizöréseket az alján és a kövér koronákat a tetejében – egy egész kis zsákocska tele pénzzel! Mindinkább nagyranyiló szemmel bámultam rá és biztattam magam, hogy lopjam el.

Most hallom, hogy a rendőr köhög – mi ütött belém, hogy én is ugyanazt akarjam tenni? Felállok a padról és köhögök – háromszor ujra köhögök, hogy meghallja. Hogy rá fog rohanni a papirtölcsérre, ha oda ér! Ugy örültem ennek a csinynek, hogy a kezemet dörzsöltem és nagyokat káromkodtam, hogy csak ugy hangzott. Milyen hosszu orral fog visszavonulni a kutya! Hogy nem fog elsülyedni a pokol mélységes fenekére szégyenében a felsülése miatt valami gazfickó ilyen csinyén! Egy kicsit részeg voltam az éhségtől, a szenvedés mámorossá tett.

Pár perc mulva jön a rendőr, a cipőjének vasalt talpa cseng a kövezeten és kémlelve néz mindenfelé körül. Nem siet, van elég ideje, az egész éjszaka az övé; még nem látja a papirtölcsért, nem veszi észre, amig egészen előtte nem áll. Akkor megáll és nézi. Milyen tisztán és sokat igérően fekszik ott, talán egy kis pénz van benne, mi? egy egész kis összeg ezüstpénz, ugy-e?… Most felveszi. Hm, könnyü, nagyon könnyü. Talán valami értékes kalapdisz, egy toll… És vigyázva kinyitja nagy kezével, belekukucskál… Elkezdek nevetni, nevetni, a térdemet ütögetem, és ugy nevetek, mint egy őrült. Egyetlen hang nem tör ki a torkomon, a kacagásom néma és lázasan beteg, tele van a sirás bensőségével…

A kövezet megint kopogni kezd és a rendőr már a hidon megy át. Könnyekkel a szememben ültem ott és levegő után kapkodtam, egészen magamon kivül a lázas jókedvtől. Hangosan kezdtem beszélni, elmeséltem magamnak a papirtölcsér históriáját, utánoztam a szegény rendőr mozdulatait, belekukucskáltam az üres tenyerembe és mindig ujra meg ujra ismételtem: köhögött, mikor eldobta, köhögött, mikor eldobta! Uj szavakat találtam ki hozzá, mulatságos kis betoldásokat, megforgattam a szórendet és végül igy egyszerüsitettem le: Egyszer köhögött – khöhö!

Kimeritettem ezeknek a szavaknak minden változatát és késő este lett, mire a vidámságom elmult. Álmos nyugalom fogott el, valami kellemes bágyadtság, aminek nem is akartam ellentállni. A sötétség megsürüsödött és könnyü szél borzolta fel a tenger gyöngyház-felületét. A hajók, amelyeknek vitorláit az égre lerajzolódni láttam, olyanok voltak fekete testükkel, mint hangtalan szörnyetegek, melyek óriási, felborzolt sörtéikkel lesben állanak és reám várnak. Nem fájt semmim, az éhség mindent eltompitott bennem; de ehelyett egészen kellemes ürességet éreztem magamban s eltávolodva mindentől, ami körülöttem volt, boldogan tudtam, hogy senki sem lát. Feltettem a lábamat a padra és hátradőltem: igy éreztem legjobban az elkülönitettség jólétét. Nem volt egyetlen felhő sem a lelkemben, a levertség egyetlen szikrája sem és amennyire csak gondolataim elértek, nem éreztem sem vágyat, sem kivánságot, ami betöltetlen maradt volna. Nyitott szemmel feküdtem az önmagamtól való eltávolodás elmélyültségében, boldog messzeségben mindentől…

Még mindig nem zavart meg semmi hang; a jótevő sötétség elrejtette előlem az egész világot és tiszta nyugalomba sülyesztett – csak a csend üres zümmögése töltötte meg egyhanguságával a hallásomat. A sötét szörnyetegek odakint majd magukhoz fognak szivni éjszaka és elvisznek a messze tengeren át idegen országokba, ahol senki sem lakik. Elvisznek Ylajali hercegnő kastélyába, ahol embertől nem sejtett pompa vár reám, nagyszerübb, mint a világ minden nagyszerüsége. Ő maga ragyogó teremben fog ülni, ahol minden ametisztből van, a trónja sárga rózsákból van fonva; és felém nyujtja kezét, mikor belépek, köszönt és isten hozott-tal fogad, amint közeledem és letérdelek: isten hozott lovag körömbe és országomba! Husz nyara, mióta rád várok; utánad sóhajtottam a holdfényes éjszakákban és ha bánatos voltál, én is sirtam itt és mikor aludtál, gyönyörüséges álmokat küldtem neked… És a csodaszép hercegnő kézen fog és velem jön, és óriás csarnokokon vezet át, ahol ezer ember kiált hurrát, és sugárzó kerteken vezet át, ahol háromszáz fiatal leány nevetgél és játszik, mig egy másik terembe nem jutunk, melyben minden ragyogó smaragdból van. Bent süt a nap, az erkélyekről és csarnokokból elragadó muzsika hallik és egész illatáradat csap felém. Kezét a kezemben tartom és véremen a varázslat vad gyönyörüségét érzem átszáguldani; karomat a teste köré fonom, de ő azt suttogja: nem itt, jöjj velem tovább! És a vörös terembe érünk, ahol minden rubinból van és én belehanyatlom a kábitó pompába. Érzem karját, amint átölel, az arcomba lehel, suttog: Isten hozott szerelmem! Csókolj meg! Még… még…

Csillagokat látok szemem előtt a padon fekve és gondolataim a fény orkánjába vesznek el…

Elfogott az álom fektemben és a rendőr ébresztett fel. Itt voltam ujra, visszahiva az életbe és a nyomoruságba. Első érzésem valami ostoba elbámészkodás volt, hogy szabad ég alatt találom magamat, de ezt csakhamar bánatos keserüség váltotta fel; azon a ponton voltam, hogy sirva fakadok a szomoruságtól, hogy még mindig élek. Mig aludtam, esett az eső, a ruháim teljesen át voltak ázva és minden tagomat átjárta a kegyetlen hideg. A sötétség olyan sürü volt, hogy alig tudtam a rendőr vonásait megkülönböztetni magam előtt.

– Igy ni! – szólalt meg. – Most már keljen fel.

Azonnal felállottam; ha azt parancsolta volna, hogy feküdjem ujra le, ezt is megtettem volna. Nagyon levert és gyenge voltam és még hozzá abban a pillanatban ujra kezdtem az éhséget érezni.

– Várjon már, maga félbolond! – kiáltott utánam a rendőr, – hiszen kalap nélkül ment el. Itt van, igy ni!

– Igen, én is éreztem, hogy mintha – mintha valamit elfelejtettem volna, – dadogtam még mindig félig magamon kivül. – Köszönöm, jó éjszakát!

És tovább botorkáltam.

Ha csak egy kis darab kenyerem volna! Egy egészen kis darab nagyszerü rozskenyér, amit járkálás közben harapdálni lehetne az utcán. És igy mentemben pontosan elképzeltem azt a különfajta kis rozskenyeret, amibe olvan nagyon szerettem volna beleharapni. Keservesen éhes voltam, azt kivántam, hogy bár messze lennék és meghalhatnék, érzelgőssé váltam és sirtam. Hát sohasem lesz már vége a nyomoruságomnak! Egyszerre megállottam, toporzékolni kezdtem a kövezeten és káromkodtam. Minek is nevezett engem? Félbolondnak? Majd megmutatom én annak a rendőrnek, hogy mit jelent, ha valaki engem félbolondnak mer nevezni! Ezzel megfordultam és visszafelé kezdtem szaladni. Éreztem, hogyan önt el a forróság a dühtől. Az utca végén megbotlottam és elestem, de nem sokat törődtem vele, ujra felugrottam és továbbszaladtam. A pályaudvar terén azonban már annyira fáradt voltam, hogy nem birtam volna a hidig tovább menni; amellett futás közben a haragom is lehült. Végre megállottam és nagyot lélegzettem. Hát nem egészen mindegy, hogy egy rendőr mit mond az embernek? – Jó, dehát mégse lehet mindent eltürni! – Igaz, igaz, – szakitottam félbe magamat, – de hiszen nem is lehet mást várni tőle. – És ez a mentség egészen megnyugtatott; ujra elismételgettem: nem is lehet mást várni tőle. És ezzel visszafordultam.

Istenem, mik nem jutnak az eszembe! gondoltam bosszankodva; igy futni, mint egy bolond az utcán végig bokáig érő sárban ezen a sötét éjszakán! Az éhség türhetetlenül kinozott, egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva. Néha-néha lenyeltem a nyálamat, hogy igy valamennyire elcsittitsam és ugy látszott, mintha ez segitett volna. Már hetek óta nagyon gyenge koszton éltem, mielőtt idáig jutottam és az erőm hanyatlóban volt. Ha elég szerencsés voltam valami ügyeskedéssel öt koronát felhajszolni, ez a pénz sehogysem futotta ki odáig, hogy egészen összeszedhettem volna magamat, mielőtt az uj éhségidőszak reám tört. Legnagyobb baj a hátammal és a vállammal volt; azt a kis rágást a mellemben egy-egy pillanatra el tudtam állitani, ha erősen köhögtem vagy nagyon előrehajolva mentem; de a hátam és a vállam – erre nézve nem tudtam semmit kitalálni. Dehát min mulhatott, hogy egyáltalán nem akar reám megvirradni? Nem volt éppen annyi jogom az élethez, mint mindenki másnak, mint például Pascha antiquáriusnak vagy Hennechen gőzhajóbizományosnak? Mintha nem lenne olyan vállam, mint egy óriásnak és két erős karom, amivel minden munkát el tudok végezni és nem megtettem, hogy a Möllergate-n beállottam egy favágótelepre a mindennapi kenyér megszerzése miatt? Talán dologtalan voltam? Nem szaladgáltam állás után, nem hallgattam előadásokat, nem irtam ujságcikkeket és nem olvastam és tanultam éjjel-nappal, mint egy őrült? Hiszen ugy éltem, mint egy zsugori, kenyeret és tejet ettem, ha jól ment a dolgom, kenyeret magában, ha rosszul ment és éheztem, ha semmim sem volt. Vagy hotelben lakom talán, első emeleti szobákban? Nem, padlásszobában lakom, egy bádogosmühelyben, amelyet isten és ember elhagyott, mert a mult télen beesett a hó. Igy hát nem értettem semmit az egészből.

Mindezt végiggondoltam, de a rosszakarat vagy irigység vagy keserüség egyetlen szikrája sem volt gondolataimban.

Egy festékkereskedés előtt megállottam és benéztem a kirakatba; megpróbáltam elolvasni a felirást néhány légmentesen elzárt dobozon, de már nagyon sötét volt. Bosszankodtam magamra, hogy megint ilyen ötletem akadt és mégis dühös voltam, hogy nem tudom kitalálni, mit tartalmaznak ezek a dobozok; megkopogtattam az ablakot és tovább mentem. Az utca végén észrevettem egy rendőrt; meggyorsitottam a lépteimet, egyenesen elébe álltam és minden ok nélkül azt mondtam:

– Tiz óra.

– Nem, két óra, – felelt csodálkozva.

– Nem igaz, tiz, – ismételtem, – tiz óra, – és a haragtól fujva még két lépést tettem felé, ökölbe szoritottam a kezem és ujra azt mondtam: – Hallja, tudja meg: Tiz óra!

Nyugodtan állva maradt, egy kicsit gondolkozott, végignézett rajtam és a csodálkozástól ujra rám bámult. Végre egészen csendesen mondta:

– Mindenesetre ideje, hogy haza menjen. Hazakisérjem?

Ez a barátságos hang lefegyverzett; éreztem, hogy könnyes lesz a szemem és gyorsan feleltem:

– Nem, köszönöm! Egy kicsit soká voltam egy kávéházban. Nagyon köszönöm a szivességét.

A sisakjához emelte a kezét, mikor tovább mentem. Jósága annyira meghatott, hogy sirva fakadtam; miért is nincs öt koronám, hogy neki adhatnám! Megállottam és utána néztem, amint lassan tovább ment a maga utján, a homlokomra ütöttem és mindig jobban sirtam, minél jobban távolodott. Szidtam magamat és a szegénységemet, mindenféle csufneveket találtam magamra, kétségbeesett elnevezéseket eszeltem ki, nagyszerüen durva, szitkozódó szavakat, s ezekkel halmoztam el magam. Az egész uton, mig haza nem jutottam, ez foglalt el. Mikor a kapuhoz értem, észrevettem, hogy elvesztettem a kulcsaimat.

Hát persze, természetesen! mondtam keserüen magamban; miért ne veszteném el a kulcsaimat? Itt lakom egy udvarban, ahol lent istálló van, fent pedig egy bádogosmühely; a kaput bezárják éjszakára és senki sincs, egy árva lélek sem, aki kinyithatná – hát miért ne veszitném el a kulcsaimat? Bőrig vagyok ázva, mint egy kóbor kutya, egy kicsit, egy ici-picit éhes is vagyok és a térdem nevetségesen reszket a fáradtságtól, – hát miért ne veszitsem el? Tulajdonképpen miért nem kerekedett fel az egész ház és miért nem sétált el Akerbe, mire ide érkezem és be akarok menni?… És nevettem magamban befelé, az éhségtől és nyomoruságtól dacosan.

Hallottam a lovak dobogását az istállóban és láttam a szobám ablakát odafent; de a kaput nem tudtam kinyitni és be sem tudtam bujni. Fáradtan és kétségbeesetten határoztam el, hogy visszamegyek a hidra és megkeresem a kulcsaimat.

Megint esni kezdett és már éreztem, hogyan hatol keresztül a viz a vállamig. A városházánál egy mentő gondolatom támadt: megkérem a rendőrséget, hogy nyittassa ki a kaput. Azonnal egy rendőrhöz fordultam és könyörögve kértem, hogy jöjjön velem és bocsásson be, ha lehet.

Hja, ha lehetne, igen! De nem lehet, nála nem volt kulcs. A rendőrség kulcsai nem itt vannak, hanem a detektiv-osztályon.

– Már most mit csináljak?

– El lehet menni egy szállodába lefeküdni.

Szállodába nem mehetek aludni, nincs pénzem. Sokáig mulattam egy kávéházban, hiszen értheti…

Egy kis ideig még ott állottunk a városháza lépcsőjén. A rendőr gondolkozott, fontolgatott, megnézte jól a személyemet. Az eső szakadt odakint előttünk.

– Akkor menjen be az ügyeletes tiszthez és jelentkezzék, mint hajléktalan.

Mint hajléktalan? Ez eszembe se jutott volna. Ördög és pokol, ez kitünő eszme! És azonnal melegen megköszöntem a rendőrnek a pompás tanácsot. Egyszerüen csak be kell mennem és azt mondanom, hogy hajléktalan vagyok?

– Egészen egyszerüen…

– A neve? – kérdezte az ügyeletes.

– Tangen – Andreas Tangen.

Nem tudom, miért hazudtam. A gondolataim feloszolva száguldottak ide s tova és több ötletet hoztak magukkal, mint amennyit felhasználhattam; ebben a pillanatban ez a közönvös név ütötte fel magát bennük és én minden számitás nélkül azonnal oda dobtam, egészen szükségtelenül hazudtam.

– Állása?

Ez már veszedelmes, mert kiteheti a szürömet az ajtó elé. Hm; először azt gondoltam, hogy bádogosnak fogom magamat mondani; de olyan nevet vettem fel, amit nem minden bádogosmester visel, azonkivül még szemüveg is volt az orromon. Végre elhatároztam, hogy vakmerő leszek; egy lépéssel előre mentem és határozottan, ünnepélyesen feleltem:

– Ujságiró.

Az ügyeletes felrezzent, mielőtt irni kezdett s én kiegyenesedve, méltóságosan, mint egy hajléktalan miniszteri tanácsos állottam a korlát előtt. Semmi gyanut nem keltettem. Az ügyeletes könnyen megérthette, hogy miért késlekedtem a felelettel. Nem olyan gyakori eset és elég furcsa – egy ujságiró a rendőrszobában a városházán, fedél nélkül!

– Melyik lapnál – Tangen ur?

– A Reggeli Ujságnál, – feleltem. – Szerencsétlenségre egy kicsit későig mulattam az este…

– Erről nem is szükséges beszélni, – szakitott félbe és mosolyogva tette hozzá: – a fiatalságnak mulatni kell… ezt könnyü megérteni. – Egy rendőrhöz fordult és miután felállt és udvariasan meghajlott előttem, azt mondta: – Vezesse ezt az urat a fenntartott szobába. Jó éjszakát.

A hideg végigfutott a hátgerincemen saját merészségemtől és ökölbe szoritottam a kezem, hogy erősen tudjam tartani magamat.

– A gáz tiz percig ég, – mondta a rendőr az ajtó előtt.

– Azután eloltják?

– Igen, eloltják.

Az ágyra ültem és hallottam, hogyan fordul a kulcs a zárban. A világos cella barátságos volt; egészen otthonosan éreztem magam és jóleső biztonsággal hallgattam az eső zugását odakint. Sohasem kivánnék magamnak jobbat ennél a kellemes kis cellánál! Megelégedettségem csak növekedett, amint igy az ágyon ülve, kalappal a kezemben és tekintetemmel a falon levő gázlángra meredve, átadtam magam a képzeletemnek és ujra végiggondoltam a rendőrséggel való első találkozásom minden mozzanatát. Mert ez volt az első! és hogy bolonddá tettem őket. Tangen ujságiró! Hogy tetszik? És a Reggeli Ujság! Hogy sziven találtam ezt az embert a Reggeli Ujsággal! Erről nem is szükséges beszélni, ugy-e? Természetesen két óráig éjfél után estélyi ruhában a „Stiftsgaard“ különszobájában mulattunk, a kapukulcsot és a tárcát néhány ezer koronával otthon felejtettük – vezesse ezt az urat a különszobába…

Ebben a pillanatban kialudt a gáz, olyan csodálatosan hirtelen hunyt ki, anélkül, hogy gyöngült, anélkül, hogy pislogott, leapadt volna; mélységes sötétségben maradtam, nem láttam a kezemet sem, még a fehér fal derengését sem körülöttem, semmit! Nem volt mit tenni, le kellett feküdnöm; igy hát levetkeztem.

De nem voltam álmos és nem tudtam aludni. Egy ideig fekve maradtam és a sötétbe bámultam, ebbe a sürü, megtorlódott sötétségbe, amely feneketlen volt s egészen értelmetlen, – egyetlen gondolatom sem hatolt át rajta. Minden fogalmat felülhaladó sötétség volt és éreztem, hogyan fekszik rá az idegeimre. Lehunytam a szemem, félhangon dudorászni kezdtem és jobbra-balra forgolódtam a priccsen, hogy elvonjam róla a figyelmemet, de hiába. A sötétség megfogta a gondolataimat és pillanatnyi nyugtot sem hagyott. Hátha én magam is felolvadtam a sötétségbe, eggyé váltam vele? Felültem az ágyon és hadonászni kezdtem a karommal.

Az idegességem teljesen urrá lett felettem és hiába is küzdöttem volna ellene. Ott ültem a legvadabb képzelődések rabjaként, a magam megnyugtatására bölcsődalokat énekeltem és izzadtam az erőfeszitéstől, hogy lecsittitsam nyugtalanságomat. Tovább bámultam a sötétbe; soha életemben nem láttam még ilyen sötétséget. Egy percig sem kételkedtem, hogy valami egészen különös sötétséggel állok szemben, valami kétségbeejtő elemi hatalommal, amit eddig még senki sem vett észre. A legképtelenebb gondolatokkal küzködtem és minden megrémitett. Egy kis lyuk a falban az ágyam mellett nagyon foglalkoztatott; egy szegnek a helye vagy valami jel volt a falban, amelyre ráakadtam. Megtapogatom, belefujok és próbálgatom kitalálni, hogy milyen mély. Nem valami ártatlan kis lyuk, arról szó sem lehet; valami cselszövényhez tartozó, titokzatos lyuknak kellett lennie, ami veszedelemmel járhat reám. És ez a gondolat annyira üldözött, hogy végre a kiváncsiságtól és félelemtől magamon kivül fel kellett kelnem az eltört zsebkést megkeresni, amivel megmérhettem a mélységét és igy megbizonyosodhattam, hogy nem ér át a szomszéd cellába.

Visszafeküdtem és megpróbáltam aludni, de tulajdonképpen csak ujra kezdtem a harcot a sötétséggel. Az eső megszünt odakint s egyetlen hangot sem hallottam. Egy ideig azzal foglalkoztam, hogy lépések zaját lestem az utcán és addig nem nyugodtam meg, mig csakugyan fel nem hangzott egy ember járása; a hangja után itélve, rendőr lehetett. Egyszerre csettenteni kezdtem az ujjammal, többször is egymás után és felnevettem. Na, ez igazán mulatságos! Ha! – egy uj szót találtam. Felülök az ágyon és hangosan beszélni kezdek: Ez nincs benne semmiféle nyelvben, ezt én fedeztem fel: Kuboaa. Betüi vannak, mint minden tisztességes szónak, istenemre – ember! egy uj szót fedeztél fel… Kuboaa… ennek nagyszerü nyelvészeti jelentősége van!

És a szó világosan állott előttem a sötétben.

Nyitott szemmel elragadtatva ülök ott és hangosan nevetek az örömtől. Aztán suttogni kezdek; valaki kihallgathatna és nagyon fontos, hogy titokban tartsam a felfedezésemet. Az éhezés vidám őrülete fogott el; üres voltam, minden fájdalmam elmult és gondolataim száguldani kezdtek. Fontolgatni kezdem magamban a dolgot. A legcsodálatosabb gondolatszökellésekkel próbálom meg az uj szó értelmét kikutatni. Egyáltalán nem szükséges, hogy „Tivoli“ vagy „isten“ legyen a jelentése és miért kellene éppen állatkiállitást jelentenie? Hevesen szoritottam össze a kezem és ujra ismételtem: ki parancsolhatná meg, hogy állatkiállitást jelentsen? Ha jól megfontolom, az sem okvetlenül következik, hogy ajtózárat vagy napfelkeltét jelentsen. Egy ilyen rendkivüli szónak nem olyan könnyü a jelentését kitalálni. Várni fogok vele, az idő majd meghozza. Addig alszom rá egyet.

Ott fekszem a priccsen és magamban nevetek, de nem mondok semmit, nem tudok határozni. Eltelik egy pár perc és kezdek ideges lenni, az uj szó lankadatlanul kinoz, mindig visszatér, hatalmába keriti minden gondolatomat és kezdek elkomolyodni. Azt már elhatároztam, hogy mit nem jelenthet, de semmiféle bizonyosságot nem találtam arra nézve, hogy mit jelentsen. Ez mellékes kérdés! biztositom magam hangosan, megszoritom a karomat és ujra elismétlem: ez mellékes kérdés. A szó, istennek hála, fel van fedezve s ez a fődolog. De a gondolat szakadatlanul kinoz és nem hagy elaludni; semmi sem elég jó és méltó ehhez a rendkivüli szóhoz. Végre ujra felülök az ágyban, mind a két kezemmel megfogom a fejem és felkiáltok: nem, hiszen éppen ez az, ami lehetetlen, csak nem jelenthet kivándorlást vagy dohánygyárat! Ha valami ilyesfélét jelenthetne, akkor már régen eldöntöttem volna és viselném a következményeit. Nem, ez a szó csak valami lelki jelentésre alkalmas, érzelemre, lélekállapotra, – hogy nem tudom ezt belátni? És eltünődöm, hogy valami lelki jelentőséget találjak ki neki. Egyszerre, mintha valaki beszélni kezdene, beleszólna hangos gondolataimba és én dühösen feleltem: Mit beszélsz? Ilyen hülyeséget még nem hallottam! Kötőpamut? Eredj a pokolba! Hogyan, miért volna kötelességem, hogy kötőpamutot jelentsen, mikor nekem éppen az ellen van különös kifogásom, hogy kötőpamut legyen! Én magam találtam ki ezt a szót és jogom van azt a jelentést adni neki, ami nekem tetszik, akárki mit beszéljen! Amennyire tudom, még eddig nem mondtam semmi véglegeset…

Az agyam mindjobban megzavarodott. Végre kiugrottam az ágyból, hogy megkeressem a vizvezetéket. Nem voltam szomjas, de a fejem égett a láztól és ösztönösen vizet kerestem. Miután ittam, megint visszamentem az ágyhoz és elhatároztam, hogy erőszakkal is aludni fogok. Beszoritottam a szemem és nyugalomra kényszeritettem magam. Igy feküdtem percekig egyetlen mozdulat nélkül, izzadni kezdtem és éreztem, hogy a vér vadul ver az ereimben. Nem, mégis csak nagyszerü volt, mikor pénzt keresett a papirtölcsérben; és csak egyszer köhögött: khöhö. Vajjon ott jár-e még mindig fel-alá?… Vagy az én padomon ül?… Kék gyöngyház… hajók…

Felnyitottam a szemem. Minek is tartanám lecsukva, amikor ugy sem tudok aludni. És ugyanaz a sötétség mélyült el körülöttem, ugyanaz a mérhetetlen, fekete örökkévalóság, melybe a gondolataim belevágódtak, de felfogni nem tudták. Mihez is lehetne hasonlitani? Kétségbeesett erőfeszitéssel kerestem egy szót, ami elég sötét lett volna, hogy ezt a feketeséget kifejezze, egy olyan borzalmasan sötét szót, hogy az ajkamat befeketitse, mikor kimondom. Szent isten, micsoda sötétség! És megint visszasodródom a régebbi gondolataimhoz a tengerről, a hajókról, a sötét szörnyetegekről, amelyek lesben állnak, reám várnak. Magukhoz akarnak szivni, megragadni, hogy tul a végtelen tengeren elvitorlázzanak velem sötét birodalmakba, hol ember nem lakik. Mintha hajón volnék, érzem, hogy a tenger magához huz, felhőkön lebegek, sülyedek… sülyedek… Rekedten kiáltok fel a rémülettől és belekapaszkodom az ágyba; nagyon veszedelmes utazást tettem, zugva repültem keresztül a levegőn, mint egy csomó rongy. Milyen boldog érzése a megszabadulásnak, mikor kezemet a priccs kemény deszkájába ütöm! Ilyen lehet a halál, gondoltam magamban, most meg fogok halni! Mozdulatlanul fekve maradtam egy darabig és arra gondoltam, hogy most meg fogok halni. Egyszerre felültem az ágyban és szigoruan kérdeztem: ki mondja azt, hogy meg fogok halni? Én magam találtam ki ezt a szót és jogomban van azt a jelentést adni neki, ami nekem tetszik… Magam is hallottam, hogy félrebeszélek, tudtam, mialatt a szavakat kimondtam. Őrültségem a kimerültség és gyöngeség deliriuma volt, de nem vesztettem el az eszemet. És mégis ebben a pillanatban az a gondolat rohant át az agyamon, hogy megőrültem. A borzalomtól üzve kiugrottam az ágyból, az ajtóig tántorogtam, megpróbáltam kinyitni, néhányszor rávetettem magam, hogy betörjem, neki mentem fejjel a falnak, hangosan jajgattam, az ujjamba haraptam, sirtam és átkozódtam…

Minden csendes volt, csak a saját hangom verődött vissza a falakról. Leestem a földre, már arra sem volt erőm, hogy a cellában tomboljak. És akkor magasan fent, éppen a szemem előtt, egy szürkés négyszög kezdett kivilágosodni a falban, a fehérségnek egy árnyalata, mint egy sejtelem – a napvilág! Óh, milyen boldogan lélegzettem fel! levetettem magam a földre, sirtam az örömtől az áldott világosság e halvány jelének láttára, zokogtam a háladatosságtól és kezemmel csókot küldtem az ablak felé, ugy viselkedtem, mint egy eszeveszett. És mégis, ebben a pillanatban is teljesen öntudatosan láttam, mit teszek. Minden csüggedésnek egy pillanat alatt vége volt, minden kétségbeesés és fájdalom elmult és nem volt egyetlen elgondolható kivánságom sem, amely ne teljesült volna. Felültem a padlón és összetett kezekkel vártam a nappal megjöttét.

Milyen rettenetes éjszaka volt! Hogy nem hallották meg ezt a lármát, gondoltam csodálkozva. Igaz, hogy a fenntartott szobában voltam, távol a többi foglyoktól. Egy hajléktalan miniszteri tanácsos, ha szabad magam igy kifejezni. A legvidámabb hangulatban, tekintetem a falban mindig világosabbá váló folt felé forditva, azzal mulattam, hogy miniszteri tanácsos szerepét játszottam. Méltóságos urnak szólitottam magamat és előkelő hivatalnoki stilusban beszéltem. A képzelgéseim még mindig nem szüntek meg, habár sokkal nyugodtabb voltam. Hogy is követhettem el olyan sajnálatos meggondolatlanságot, hogy a pénztárcámat otthon hagyjam! Részesülhetek abban a szerencsében, hogy a miniszteri tanácsos urat az ágyához vezessem? És a lehető legkomolyabban, mindenféle cerimóniával mentem az ágyig, hogy lefeküdjem.

Már annyira világos volt, hogy a cella körvonalait kivehettem és csakhamar megláttam a nehéz zárat is az ajtón. Ez elszórakoztatott; az egyforma sötétség, mely olyan izgatóan sürü volt, hogy saját magamat sem láthattam, meg volt törve; a vérem lenyugodott s éreztem, hogy a szemhéjam lecsukódik.

Arra ébredtem fel, hogy kopogtatnak az ajtómon. Gyorsan felugrottam és hirtelen öltözködni kezdtem; a ruhám még nedves volt a tegnap esti esőtől.

– Tessék jelentkezni lent a naposnál, – mondta a rendőr.

– Hát már megint hivatalos formaságok kezdődnek, – gondoltam aggódva.

Egy nagy szobába mentem odalent, ahol már vagy harminc-negyven ember várt, mind hajléktalan. És egyiket a másik után hivták fel a protokollum szerint és egyik a másik után ebédcédulát kapott; a napos minden alkalommal igy szólt a rendőrhöz:

– Adott jegyet neki? El ne felejtsen jegyet adni. Mindegyikre ráfér egy kis ebéd.

És én ott állottam, néztem a jegyeket és annyira kivántam volna magam is egyet!

– Andreas Tangen ujságiró.

Előreléptem és meghajtottam magam.

– Kedves uram, hát ön hogy jutott ide?

Megmagyaráztam az egészet, ugyanazt a mesét mondtam el, mint tegnap este, nyitott szemmel, egyetlen hunyoritás nélkül hazudtam, – a legnagyobb őszinteséggel hazudtam: – egy kicsit soká mulattam egy kávéházban, otthon felejtettem a kapukulcsot…

– Hja ugy? – mondta és mosolygott. – Legalább jól aludt idebent?

– Mint egy miniszteri tanácsos, – feleltem; – olyan jól, mint egy miniszteri tanácsos.

– Ennek örvendek, – mondta és felállott. – Jó reggelt kivánok.

Én pedig elmentem.

Egy jegyet, egy jegyet nekem is! Nem ettem semmit három hosszu nap és éjszaka óta. Egy darab kenyeret! De senki sem ajánlotta fel a jegyet és én nem mertem kérni. Ez mindjárt bizalmatlanságot keltett volna. Ha magánviszonyaim után kezdenek kérdezősködni, azonnal kitalálhatják, ki vagyok valósággal és elfoghatnak hamis adatok bevallása miatt. – Felemelt fejjel, egy milliomos tartásával, kezemet a kabátzsebembe dugva mentem ki a városházáról.

A nap már melegen sütött, tiz óra felé járt és a forgalom a Youngstorve-n teljes mozgásban volt. Merre forduljak? Megtapogattam a zsebemet és éreztem benne a kéziratot; tizenegy órakor megpróbálok bemenni a szerkesztőségbe. Egy óra hosszáig állottam a balüsztrádon és figyeltem a lent folyó életet; ezalatt a ruháim gőzölögni kezdtek. Az éhség megint jelentkezett, a mellemet rágta s apró fájdalmas szurásokkal kinzott. Hát igazán nem volt a földön egy barátom, egy ismerősöm, akihez fordulhattam volna? Végigfutok az emlékezetemben mindenkin, hogy egy tiz örére való embert találjak, de hiába. Olyan gyönyörü nap volt, annyi sugár és annyi világosság körülöttem; az ég mint könnyü tenger, hullámzott a hegyek felett…

Egészen öntudatlanul hazafelé indultam.

Keservesen éheztem és mikor az utcán egy faforgácsot találtam, felvettem és rágni kezdtem; ez segitett. Hogy is nem jutott előbb eszembe!

A kapu nyitva volt, a kocsis, mint rendesen, most is jó reggelt kivánt.

– Szép idő van, – mondta.

– Igen, – feleltem, egyebet nem tudtam mondani. Nem kérhetném meg, hogy adjon kölcsön egy koronát? Bizonyosan szivesen megtenné, ha van pénze; különben is egyszer megkért, hogy irjak helyette egy levelet.

Ott állt előttem és valamin rágódott, amit mondani akart.

– Nagyon szép idő… hm… Ma ki kellene fizetni a háziasszonyomat. Nem lenne olyan jó – nem adna kölcsön öt koronát? Csak egypár napra, ha lehet. Hiszen már máskor is segitett rajtam.

– Nem, igazán nem tehetem, Jens Olai, – feleltem. – Most nem. De talán későbben, talán még ma délután. – Ezzel már indultam is a lépcsőn felfelé.

Mikor a szobámba értem, ledobtam magam az ágyra és elkezdtem nevetni. Micsoda disznó szerencse, hogy megelőzött a kéréssel! A becsületem meg volt mentve. Öt koronát – isten segitsen, jó ember! Kár, hogy mindjárt nem öt részvényt kértél vagy egy földbirtokot a határban.

És az öt korona nagyon vidámmá tett és mindig hangosabban nevettem. Csak fenegyerek vagyok én vagy mi? Öt koronát! Igen, éppen jóhoz fordult! Vidámságom annál inkább növekedett, minél jobban nekiengedtem magam: Pfuj, micsoda ételszag van itt! Az egész ebéd szaga bent maradt. És felnyitom az ablakot, hogy kiszellőztessem a kellemetlen levegőt. Pincér, egy fél beefsteaket! És az asztal felé fordulva, a tántorgó asztal felé, amelyet meg kellett támasztanom a térdemmel, mikor irni akartam rajta, mélyen meghajolva kérdeztem: Szabad tudnom, hogy parancsol-e egy pohár bort? Nem? A nevem Tangen, Tangen miniszteri tanácsos. Sajnos, egy kicsit soká mulattam… a kapukulcsot…

És gondolataim fékevesztetten rohantak ujra legvadabb utjaikra. Folytonosan tudtam, hogy összefüggéstelenül beszélek és nem mondtam egyetlen szót sem anélkül, hogy ne hallottam, hogy meg ne értettem volna. Magamban ki is mondtam: már megint összefüggés nélkül beszélsz! És még sem tudtam segiteni rajta. Olyan volt, mintha az ember ébren volna s mégis álmában beszélne. A fejem könnyü volt, ment minden fájdalomtól és nyomástól és gondolataimra egyetlen árnyék sem esett. A vitorlák messze ragadtak és én nem ellenkeztem.

Jöjjetek be! Csak jöjjetek! Amint látjátok, minden rubinból van. Ylajali, Ylajali! A vörös, puha selyempamlag! Milyen hevesen lélegzik! Csókolj meg, szerelmem, még, még! A karod olyan, mint a borostyánkő, az ajkad ég… Pincér, egy beefsteaket rendeltem…

A nap besütött az ablakomon, hallottam lentről a lovakat, amint a zabot ropogtatták. Ott ültem és a forgácsot szoptam elevenen, vidám lélekkel, mint egy gyermek. Közben minduntalan megtapogattam a kéziratomat; pedig nem is gondoltam rá, de az ösztönöm nem engedte elfeledni, a vérem folytonosan figyelmeztetett rá. Aztán elő is vettem.

Át volt nedvesedve és kiteregettem a napra. Később elkezdtem fel-alá sétálni a szobában. Milyen kétségbeejtő volt ez a hely! A padlón körül apró bádogforgácsok, de nincs egy szék sem, még csak egy szeg sincs a falba verve. Mindent bevittem már a „nagybácsihoz“ és mindent megettem. Egy pár iv papir az asztalon, vastag porréteg alatt, ez volt minden, amit a magaménak mondhattam. Az ócska zöld ágyteritőt Hans Paulitól kértem pár hónappal ezelőtt kölcsön… Hans Pauli! Csettintettem az ujjammal. Hans Pauli Pettersen fog segiteni! És azonnal eszembe jut a cime is. Hogy is felejtkezhettem el Hans Pauliról! Bizonyosan nagyon meg lesz sértődve, hogy nem fordultam azonnal hozzá. Gyorsan felcsapom a kalapom, összeszedem a kéziratomat és lesietek a lépcsőn.

– Hé, Jens Olai, – kiáltottam be az istállóba, – hallod-é? Azt hiszem, egészen bizonyosan segithetek rajtad ma délután.

A városház elé érve, látom, hogy már elmult tizenegy óra és azonnal elhatározom, hogy utközben bemegyek a szerkesztőségbe. Az ajtó előtt megállok, hogy megnézzem, vajjon rendben vannak-e a papirok lapszám szerint. Gondosan kisimitgatom, ujra zsebre teszem és kopogtatok. A szivem hangosan dobog, amikor belépek.

A munkatárs, mint rendesen, ott ül az ollóval a kezében. Félénken kérdem, hogy itt van-e a szerkesztő? Semmi felelet. Az ember egy hosszu ollóval tovább vagdalja a vidéki lapok hireit.

Ismétlem a kérdésemet és beljebb megyek.

– A szerkesztő még nem jött be, – mondja végre az ollós ember, de fel sem néz.

– Mikor fog bejönni?

– Azt nem lehet tudni, azt egyáltalában nem lehet tudni.

– És meddig van a szerkesztőség nyitva?

Erre megint nem kaptam feleletet és végre is indulnom kellett. Az ember az egész idő alatt egy pillantásra sem méltatott; pedig hallotta a hangomat és arról megismert. Hát ilyen jó nevem van nekem itt, hogy még csak nem is válaszolnak a kérdésemre? Vajjon a szerkesztő akarja igy? Az igaz, hogy mióta hires tizkoronás tárcámat elfogadta, elárasztottam kéziratokkal, csaknem minden nap megrohantam az ajtaját használhatatlan dolgokkal, amiket el kellett olvasnia és aztán visszaadni. Talán ennek akart véget vetni és óvatosságból uj rendszabályokat adott ki… Megindultam a Homansbyen felé vezető uton.

Hans Pauli Pettersen paraszt tanuló volt és egy ötemeletes ház udvarán a padlásszobában lakott; Hans Pauli tehát maga is szegény ember. De ha volt egy koronája, azzal nem fösvénykedett. Olyan bizonyosan megkapom tőle, mintha már a kezemben tartanám. És az egész uton előre örültem ennek a koronának, olyan biztosan éreztem, hogy megkapom. Mikor a kapuhoz értem, láttam, hogy be van zárva és csengetnem kellett.

– Pettersen tanuló urral szeretnék beszélni, – mondtam s be akartam menni; – tudom, melyik szobában lakik.

– Pettersen? – ismételte a leány. – Az, aki a padlásszobában lakott? Az elköltözött. Hogy hová, azt nem tudom, a leveleit Hermansenhez küldeti a Toldbodgate-ba – és a leány a számot is megmondta.

Reménnyel és bizalommal telve megyek le az egész Toldbodgate-n, hogy a Hans Pauli cimét megkérdezzem. Ez volt utolsó menekvésem és ki kellett használnom. Utközben egy ujonnan épült ház előtt mentem el, ahol néhány asztalos állott és az utcán gyalult. Belemarkoltam a forgácscsomóba, egy néhány szép fehéret kivettem, egyet a számba dugtam, a többit a zsebembe, későbbi időre. Igy folytattam az utamat, már nyögve az éhségtől. Egy péküzletben csodálatos nagyságu tizörés kenyeret láttam a kirakatban, a legnagyobb kenyeret, amit ennyi pénzért el lehet képzelni…

– Pettersen tanuló cimét jöttem megtudakolni.

– Bernt Ankers Gate 10. szám, padlásszoba. Talán ön oda készül menni? Nos, nem lenne akkor olyan szives elvinni neki néhány levelet, ami a cimére érkezett?

Ujra bemegyek a városba ugyanazon az uton, amelyiken jöttem, ujra elhaladok az asztalosok mellett, akik bádogedényt tartva a térdük közt, most fogyasztják jó kis népkonyhai ebédjüket, elhaladok a péküzlet előtt, ahol a kenyér még mindig ugyanazon a helyen fekszik és végre félholtan a kimerültségtől elérem a Bernt Ankers Gate-t. A kapu nyitva van és én megindulok a sok fárasztó lépcsőn felfelé a padlásra. Kiveszem a leveleket a zsebemből, hogy Hans Paulit mindjárt a belépésemmel jókedvre hangoljam. Bizonyosan nem fogja ezt a szivességet megtagadni tőlem, ha megmagyarázom a körülményeket; semmi esetre sem, Hans Pauli nemesszivü ember, mindig is mondtam róla…

Az ajtón megláttam a kártyáját: H. P. Pettersen stud. theol. – haza utazott.

Abban a helyben leültem, leültem a puszta földre, tompa fáradtsággal, összetörve a nyomoruságtól. Néhányszor gépiesen ismételtem: Haza utazott! Haza utazott! Azután csend lett, elhallgattam. Egyetlen könny nem volt a szememben, nem volt sem gondolatom, sem érzésem. Nagyra nyitott szemmel ültem és a levelekre bámultam, anélkül, hogy valamire el tudtam volna magamat határozni. Igy tartott ez tiz percig, talán huszig is vagy még tovább, ott ültem ugyanazon a helyen és a kis ujjamat sem mozditottam. Ez az eltompultság csaknem olyan volt, mint az alvás. Csak mikor meghallottam, hogy valaki jön a lépcsőn, állottam ujra fel s aztán megszólaltam:

– Pettersen urat keresem; két levelet hoztam a részére.

– Haza utazott, – felelt az asszony. – De szünidő után visszajön; a leveleket én is átvehetem, ha akarja.

– Nagyon jó lesz, köszönöm a szivességét; legalább mindjárt megkaphatja, mihelyt visszajön. Fontos levelek lehetnek. Jó reggelt kivánok.

Mikor leértem, megállottam és az öklömet összeszoritva, a nyilt utcán hangosan felkiáltottam: De azt mondhatom neked, kedves uristenem: Megelégeltelek! Dühösen rázom a fejem és összeszoritott fogaim közül sziszegek fel az égre: ha az ördög elvisz is, megmondom: megelégeltelek.

Pár lépést mentem és ujra megállottam. Hirtelen megváltoztattam tartásomat, összetettem a kezem és édeskés, jámbor hangon kérdeztem: De folyamodtál-e hozzá szivedből, kedves gyermekem?

Nem, ez nem az igazi hang.

Nagy H-val kell mondani, olyan naggyal, mint egy templom. Próbáljuk ujra: Kiáltottál-e Hozzá keservedben, gyermekem? Lehajtottam a fejem és siránkozó hangon feleltem: Nem.

Még mindig nem ez az igazi!

Miért nem tudsz álszenteskedni, te szamár! Igen! azt kell mondanod; igen, kiáltottam hozzád, Uram Istenem! És a legsiránkozóbb melódiát kell a szavaidhoz kikeresned. Na, rajta ujra! Ez már jobban sikerült. De sóhajtanod is kell hozzá, sóhajtanod, mint egy beteg lónak. Ugy – most jól van.

Igy oktattam magam a képmutatásban, türelmetlenül toppantottam a kövezetre, ha nem sikerült, tökfejünek szidtam magam, mig a meglepett járókelők megfordultak és utánam néztek.

Közben folytonosan rágtam a forgácsot és olyan gyorsan tántorogtam le az utcán, amennyire csak birtam. Mielőtt észrevettem volna, már lent voltam a pályaudvar terén. A Megváltó-templom órája fél kettőt mutatott. Megállottam egy pillanatra gondolkozni. Bágyadt izzadtság verődött ki a homlokomon és a szemembe folyt. Tegyünk egy sétát a hidon, – szóltam magamhoz. Persze, csak ha időd van! – Meghajoltam önmagam előtt és lementem a vasuti hidhoz.

A hajók kint állottak, a tenger hullámzott a napfényben. Mindenütt sürgölődő mozgás, gőzsipok visitása, teherhordók ládákkal a vállukon, vidám dalolás a tutajokon. Nem messze egy süteményes kofa ül, barna orrát az árui felé hajtva; a kis asztal előtte irgalmatlanul tele van édességgel és én rosszkedvüen forditom el a fejem; az egész part tele van a szagával. Pfuj, ki kell nyitni az ablakokat! Egy urhoz fordulok, aki mellettem ül és behatóan kezdem fejtegetni, milyen helytelen állapot az ilyen, hogy itt is, ott is süteményes asszonyok ülnek… Nem találja? De annyit mégis csak meg fog engedni… A jó ember azonban rosszat sejtett, és be sem hagyta fejezni a mondatot, felállt és tovább ment. Én is felállottam és követni kezdtem, eltökélve, hogy be fogom bizonyitani neki tévedését.

– Tisztán közegészségügyi szempontból tekintve, – kezdtem ujra és a vállára tettem a kezem.

– Bocsánat, én itt idegen vagyok és nem értek a közegészségügyhöz, – felelt és ijedten bámult rám.

Az már más, ha idegen volt… Nem szolgálhatnék valamiben? Körülvezethetném a városban. Nem? Pedig nekem nagy gyönyörüségemre szolgálna s neki semmibe sem kerülne.

De az idegen minden áron meg akart tőlem szabadulni és átsietett az utca másik oldalára.

Visszamentem a padomhoz és leültem. Nagyon nyugtalan voltam és a nagy kintorna, amint valamivel távolabb játszani kezdett, még rosszabbá tette a helyzetet. Kemény, érces muzsika volt, Webernek valamelyik darabja, amelyhez egy kis leány szomoru dallamot énekelt. A fuvolaszerü panaszosság a muzsika hangjában átrezgi a véremet, idegeim reszketni kezdenek, mintha a dalt visszhangoznák és a másik pillanatban hátra hanyatlom a padon és vele zümmögök, énekelek. Milyen sajátságos érzései vannak az embernek, ha éhezik! Ugy érzem, hogy a hangok magukkal visznek, beléjük olvadok, velük szállok tovább, egészen világosan érzem, hogyan szállok magasan lebegve a hegyek felett ragyogóbb világokba.

– Egy örét! – mondja a kis kintornás leány és felém nyujtja a bádogtányért. – Csak egy örét.

– Igen, – felelek egészen öntudatlanul és átkutatom a zsebeimet. De a gyermek azt hiszi, hogy bolonddá akarom tenni és szó nélkül azonnal eltávolodik. Ez a néma elnézés tulságosan sok volt az idegeimnek; ha szitkozódott volna, könnyebben elviselem; elfogott a fájdalom és visszahivtam: – Nincs egyetlen örém sem, – mondtam, – de megemlékezem a tartozásomról, talán már holnap. Hogy hivnak? Nagyon szép név, nem fogom elfelejteni. Tehát holnap…

De nagyon jól láttam, hogy nem hisz nekem, habár egy hangot sem felelt, s sirni kezdtem a kétségbeeséstől, hogy ez a kis utcagyerek nem bizik bennem. Még egyszer visszahivtam, gyorsan kinyitottam a kabátomat, hogy a mellényem odaadjam neki. – Mindjárt kárpótolni foglak valamivel, – mondtam, – várj egy pillanatig…

És nem volt mellényem…

De hát mi is jutott eszembe! Hiszen már hetekkel ezelőtt odaadtam! Mi történt velem? A meglepett kis leány nem várt tovább, hanem lehetőleg gyorsan visszavonult. És igy kellett elbocsátanom! Az emberek összesereglettek és hangosan mulatni kezdtek rajtam. Egy rendőr keresztülfurakodik és tudni akarja, mi történt.

– Semmi, – feleltem, – igazán semmi! Csak a mellényemet akartam odaadni annak a kis leánynak… az apja részére… Ezen nincs semmi nevetnivaló. Haza mehettem volna egy másikat felvenni.

– Nem szabad zenebonát csinálni az utcán! – felel a rendőr. – Alló, előre, mars! – És a kezével odább taszit. – A maga papirjai ezek? – kiált utánam.

– Az istenért, a cikkem! Nagyon is fontos irások. Hogy is lehettem ilyen meggondolatlan…

Megkapom a kéziratot, megbizonyosodom róla, hogy rendben van és tovább megyek pillanatnyi megállás vagy körültekintés nélkül, egyenesen a szerkesztőségbe. Négy óra volt a Megváltó-templom tornyán.

Az iroda be van zárva. Hangtalanul osonok le a lépcsőkön, félénken, mint egy tolvaj és tanácstalanul állok meg a kapunál. Már most mit csináljak? A falhoz támaszkodom, lebámulok a kövezetre és gondolkozom. Egy gombostü fekszik és csillog a lábam előtt; lehajolok és felveszem. Hátha a gombjaimat levágnám a kabátomról? Vajjon mennyit kaphatnék értük? Lehet, hogy nem is érnek semmit, gombok csak gombok; de mégis a kezembe fogtam és minden oldalról megvizsgálgattam a kabátomon; olyan jóknak találtam, mintha csak ujak volnának. Mégis csak szerencsés gondolat volt, tört zsebkésemmel levághatom és elvihetem a „nagybácsihoz“. Az a remény, hogy ezt az öt gombot eladhatom, megint felélénkitett; lám, lám, mégis csak rendbe jön minden, ismételgettem. Az öröm egészen hatalmába keritett és azonnal megkezdtem a gombok levágását, egyiket a másik után. Közben ezt a néma beszélgetést folytattam magamban:

– Hát látja, egy kicsit szegényesen élek most, pillanatnyi pénzzavar… Hogy használtak, azt mondja? Ugyan, hogy fecseghet ilyet! Nincs ember a világon, aki kevésbé használja el a gombjait, mint én. Mindig nyitott kabáttal járok, mondhatom magának, ez már olyan szokás, egyéni különösség nálam… Nem, nem, ha éppen nem akarja, akkor… de legalább tiz örét kell kapnom értük. De istenem, hát ki mondta, hogy meg kell vennie? Jobb, ha befogja a száját és nyugton hagy… Igen, igen, csak hozzon rendőrt, ha akar. Én itt megvárom, mig visszajön vele; ne féljen, nem lopok el semmit… Nahát! Jó napot, jó napot! A nevem Tangen, tegnap este egy kicsit sokáig mulattam…

Valaki jön a lépcsőn lefelé. Abban a pillanatban megint a valóságban vagyok, megismerem az ollós embert s gyorsan zsebre dugom a gombokat. El akar mellettem menni, nem is fogadja a köszöntésemet és egyszerre nagyon figyelmesen kezdi a körmét nézni. Megállitom és a szerkesztő után tudakozódom.

– Nincs itt.

– Hazudik, – kiáltom. És olyan merészen, ami magamat is bámulatba ejt, folytatom: – Beszélnem kell vele, fontos üzenet. Valami hirt kell közölnöm a Stiftsgaardból.

– Nem mondhatná meg nekem?

– Magának? – és végigmértem a tekintetemmel.

Ez használt. Azonnal visszafordult velem és kinyitotta az ajtót. A szivemet a torkomban éreztem dobogni. Összeszoritottam a fogamat, hogy bátorságot kapjak, kopogtattam s beléptem a szerkesztő szobájába.

– Jó napot. Ön az? – mondta barátságosan. – Foglaljon helyet.

Ha azonnal ajtót mutat, talán könnyebben vettem volna; a sirás fojtogatott, mikor feleltem:

– Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom…

– Foglaljon helyet, – ismételte.

Leültem és előadtam, hogy megint irtam egy cikket és nagyon fontos volna reám nézve, ha kiadná a lapjában. Annyi gonddal irtam meg, olyan nagy fáradságot vettem…

– Elolvasom, – mondta és elvette tőlem. – Hiszen gonddal ir meg mindent, de tulságosan is heves. Csak egy kissé józanabbul irna, nem olyan lázasan. De mindenesetre elolvasom. – És ujra az asztal felé fordult.

Igy ültem ott. Kérhettem tőle egy koronát? Megmagyarázhattam, miért olyan lázas, amit irok? Bizonyosan segitene rajtam; nem először tenné.

Felállottam. Hm! De mikor utoljára nála voltam, panaszkodott, hogy nincs elég pénz és még a szolgát is elküldte, hogy keritsen, mig kifizethetett. Talán most is ugyanaz az eset állhatna be. Nem, nem! ennek nem szabad megtörténnie. Hát nem látod, hogy dolgozik?

– Óhajt még valamit? – kérdezte.

– Nem! – Igyekeztem a hangomat határozottá tenni. – Mikor lesz szabad ujra eljönnöm?

– Ó, legközelebb, ha erre jár, – felelt, – ugy egynéhány nap mulva.

Képtelen voltam a kivánságomat kimondani. Ennek az embernek a szivessége határtalannak látszott s meg akartam mutatni, hogy ezt én is meg tudom becsülni. És elmentem.

Mikor már kint állottam és ujra éreztem az éhség kinzását, még akkor sem bántam meg, hogy eljöttem az irodából, anélkül, hogy kérésemet kimondtam volna. Kivettem a másik forgácsot a zsebemből és a számba vettem. És megint jót tett. Hogy is nem segitettem már régen ezzel magamon? Szégyelhetnéd magad! szóltam hangosan; igazán képes lettél volna rá, hogy ettől a jó embertől egy koronát kérj és megint zavarba hozzad? Elkezdtem gorombáskodni magammal a tolakodás miatt, amit terveltem. Istenemre, ez a legaljasabb dolog, amit valaha hallottam! mondtam; rátámadni egy emberre és majd kikaparni a szemét, azért, mert egy koronára van szükséged, te nyomorult kutya! Ugy, előre! Gyorsabban, gyorsabban! Semmirekellő, majd megtanitlak én tégedet!

Elkezdtem szaladni, hogy megbüntessem magam, egyik utcát a másik után mértem végig futó lépéseimmel, elharapott kiáltásokkal kergettem magam tovább és hangtalan dühvel ingereltem magam, ha meg akartam állani. Végre egészen feljutottam a Pile-straedere. Itt meg kellett állanom, csaknem sirva a dühtől, hogy nem birom tovább; az egész testem reszketett és lerogytam egy lépcsőre. Megállj csak! mondtam. És hogy folytassam a magam kinzását, még egyszer felugrottam és kényszeritettem magam, hogy állva maradjak és kinevettem magam és gyönyörködtem a saját megalázottságomon. Végre néhány perc mulva egy főhajtással megadtam magamnak az engedélyt, hogy leülhessek, de akkor is a legkényelmetlenebb helyet választottam ki a lépcsőn.

Istenem, milyen boldogság volt pihenni! Letöröltem az izzadtságot az arcomról és nagy, mély lélegzetet vettem. Milyen őrülten rohantam! De nem bosszankodtam miatta, megérdemeltem. Miért is akartam azt a koronát kérni. Most már viselhetem a következményeket! És gyöngéden kezdtem magammal beszélni, intettem magam, mint egy jó anya. Mindinkább elérzékenyedtem és fáradtan, erőtlenül sirni kezdtem, csendes benső sirással, néma zokogással egyetlen könny nélkül.

Egy negyedóráig vagy talán tovább is ültem ugyanazon a helyen. Az emberek jöttek-mentek, de egyik sem zavart meg. Kis gyermekek játszottak körülöttem, egy madár énekelt a fán az utca másik oldalán.

Egy rendőr jött felém és igy szólt:

– Miért ül itt?

– Miért ülök itt? – kérdeztem én is. – Mert kedvem tartja.

– Már egy félóra óta figyelem, – mondta. – Egy félóra óta ül itt?

– Körülbelül, – feleltem. – Akar még valamit? – Felálltam és haragosan mentem tovább.

A térre érkezve megállottam és visszanéztem az utcába. Mert kedvem tartja! Hát ez miféle felelet volt? Mert fáradt vagyok, azt kellett volna mondani és pedig minél siránkozóbb hangon – buta vagy, sohasem tanulod meg a szenteskedést! – mert teljesen kimerültem! és sóhajtanod kellett volna hozzá, mint egy beteg lónak.

A tüzoltóőrház elé értem, amikor egy ujabb ötlet hirtelen megállitott. Csettentettem az ujjammal és hangos nevetésbe törtem ki a járókelők nagy meglepetésére. – Nahát, most igazán el fogsz menni Levion lelkészhez, – kiáltottam fel, – ez olyan bizonyos, mint a halál. Csak éppen ugy próbára. Semmit sem veszithetsz vele; és olyan gyönyörü idő van különben is.

Bementem a Pascha könyvkereskedésébe, megtaláltam a cimjegyzékben a Levion lelkész lakását és utnak indultam. – Most el kell dőlnie, – mondtam. – Csak semmi ostobáskodás! A lelkiismeretedről beszélsz? Butaság; ahhoz tulságosan szegény vagy, hogy a lelkiismereteddel törődhess. Ki vagy éhezve és nagyon fontos okból jöttél, ez az első. De a vállad felé kell hajtanod a fejed és szép dallamosan kell az egészet előadnod. Nem teszed? Akkor egy lépést sem megyek veled tovább. Tehát ilyenformán: a kisértésnek szomoru állapotában leledzel, a sötétség hatalmaival, e rettenetes, néma szörnyetegekkel küzdesz éjszakánként az elviselhetetlen borzalomig; éhezel és szomjazol étel és bor után és semmit sem kapsz. Idáig jutottál. Itt állasz és nincs többé olajad a mécsedben. De hiszel a kegyelemben, Istennek hála, a hited még nem vesztetted el! És akkor tedd össze a kezedet olyan arccal, mint az ördög, ha a kegyelemért könyörög. Ami Mammont illeti, Mammont te lelkedből gyülölöd minden formájában; egészen más volna egy zsoltárkönyv, egy kétkoronás zsoltárkönyv, emlékképpen… Ott állottam a lelkész ajtaja előtt és ezt olvastam rajta: Iroda nyitva 12–4-ig.

Már most csak semmi ostobaság! mondtam; most komolyan kell venni a dolgot! Igy, le a fejjel, még jobban… és csengettem a család lakásának az ajtaján.

– A lelkész urat keresem, – mondtam a leánynak; de nem voltam képes rá, hogy isten nevét is hozzá tegyem.

– Nincs itthon, – felelte.

– Nincs itthon! Nincs itthon! – Ez tönkre tette minden tervemet és mindent félre tolt, amit kigondoltam. Hiába tettem meg ezt az óriási utat, most itt állok, semmit sem értem vele.

– Valami sürgős ügy volna?

– Dehogy, – feleltem, – egyáltalában nem! Csak olyan istenáldotta szép idő van, hogy ki akartam sétálni, hogy üdvözöljem.

Én itt állottam, ő pedig amott. Akarattal kidüllesztettem a mellemet, hogy észrevegye a gombostüt, amivel a kabátom össze volt tüzve; a szememmel kértem, hogy lássa meg, miért jöttem; de szegény semmit sem értett meg.

– Igen, igazán istenáldotta idő; a nagytiszteletü asszony sincs itthon?

– Igen, de őt a köszvény bántja, a pamlagon fekszik, meg sem tud mozdulni… Ne adjak át valami üzenetet?

– Nem, semmit. Néha szoktam ilyen nagyobb sétákat tenni; nagyon egészséges az ilyen mozgás, különösen ebéd után.

Visszaindultam ugyanazon az uton, semmi értelme sem volt a további fecsegésnek. Azonkivül erősen kezdtem szédülni is, kevés hija volt, hogy komolyan össze nem estem. Iroda nyitva 12–4-ig; és én egy órával későbben kopogtam. A kegyelem ideje lejárt!

A Stortorvén leültem az egyik padra a templom mellett. Uram isten, milyen szomorura fordult a világ körülöttem. Nem sirtam, ehhez tulságosan fáradt voltam; a végsőkig elgyötörve ültem ott, nem csináltam terveket, mozdulatlanul ültem és éheztem. Mintha a mellemben gyulladás lett volna, olyan kegyetlenül égetett bent. Már az sem használt, ha forgácsot rágtam, az állkapcsom belefáradt a hiábavaló munkába és félbehagytam. Megadtam magamat. Még hozzá egy darab barna narancshéj, amit az utcán találtam és azonnal rágni kezdtem, émelygést okozott. Beteg voltam; az ütőér kékre dagadtan állott ki a csuklómon.

De tulajdonképpen mit is habozom még? Egész nap futkározok egy korona után, hogy egynéhány órával meghosszabbitsam az életemet; alapjában véve nem mindegy-e, ha a kikerülhetetlen egy nappal hamarabb vagy később következik be? Ha ugy viselném magam, mint minden rendes ember, már régen hazamentem volna lefeküdni és nyugodtan átadnám magam a sorsomnak. A gondolkozásom ebben a pillanatban megint tiszta volt. Most kellene meghalnom, most ősszel, amikor minden nyugalomra tér. Megpróbáltam minden eszközt, felhasználtam minden segélyforrást, amit csak tudtam. Elérzékenyedve foglalkoztam ezzel a gondolattal és valahányszor a menekülésnek egy ujabb lehetőségére gondoltam, elutasitólag suttogni kezdtem: Te őrült, hiszen már el is kezdted a meghalást! Csak még egynéhány levelet kell irnom, mindent rendbe hoznom és készen tartani magamat… Meg fogok jól mosdani, az ágyamat szépen rendbe hozom; a fejemet arra a néhány tiszta iv papirra teszem, a legtisztább holmira, amit a magaménak mondhatok és zöld ágyteritőt…

A zöld ágyteritő! Egyszerre magamhoz tértem, a vér a fejembe ment és heves szivdobogást kaptam. Felugrom a padról és elkezdek sietni, az élet ismét mozogni kezd bennem s én ujra és ujra elismétlem a szakadozott szavakat: A zöld teritő! A zöld teritő! Mindig gyorsabban megyek, mintha csak utól akarnék érni valamit és rövid idő mulva megint otthon vagyok bádogosmühelyemben.

Egy pillanatig sem gondolkozom tovább, nem habozom tervem kivitelében; az ágyhoz megyek és összegöngyölöm a Hans Pauli teritőjét. Mégis csodálatos volna, ha ez a jó ötlet meg nem tudna menteni! Az ostoba aggodalmakon, melyek még felkeltek bennem, teljesen felülemelkedtem; az ilyeneknek jó éjszakát mondtam; nem voltam sem szent, sem erényhős és volt annyi józan eszem…

A hónom alá vettem a teritőt és egyenesen a Stenergate 5. szám alá mentem vele.

Kopogtattam és először léptem be a nagy idegen terembe; a csengő az ajtón jó ideig kétségbeesetten harangozott a fejem felett. A mellékszobából egy ember jött ki, a szája tele volt étellel, amit rágott és oda jött a boltasztalhoz.

– Adjon kérem egy fél koronát a szemüvegemre, – mondtam; – egypár nap mulva egészen bizonyosan beváltom ujra.

– De hiszen ez csak acélkeretü szemüveg.

– Igen.

– Akkor nem adhatok.

– Persze, hogy nem adhat; tulajdonképpen csak tréfáltam vele. Hanem van itt egy ágyteritő nálam, amit már nem szoktam használni és az jutott eszembe, hogy ön talán megvenné tőlem.

– Sajnálom, de már egész raktáram van ágyberendezésekből, – felelt, és mikor kezdtem felbontani a teritőt, csak egy pillantást vetett rá és felkiáltott:

– Nem, bocsánat, de ezt igazán nem használhatom!

– Elébb a rosszabb oldalát mutattam, – szóltam ujra; – a másik oldala sokkal jobb.

– Sajnálom, nem tehetek róla, nem vehetem meg és nem is fog érte kapni sehol még tiz örét sem.

– Hiszen az bizonyos, hogy nem sokat ér; de azt gondoltam, hogy egy másik ócska teritővel együtt elkelne az árverésen.

– Nem, hiába is beszélünk róla.

– Huszonöt öre? – kérdeztem.

– De nem kell, jó ember, mondom, hogy nem kell, ha ingyen itt hagyja sem!

Igy hát ujra a hónom alá vettem a teritőt és haza mentem.

Ugy tettem, mintha semmi sem történt volna, ráteritettem a szövetet az ágyra, kisimogattam, mint szokásom volt és igyekeztem utolsó tettemnek minden nyomát letörölni róla. Nem lehettem tiszta eszemnél abban a pillanatban, mikor erre az alávalóságra határoztam el magamat; minél tovább gondolkoztam rajta, annál érthetetlenebbnek találtam, amit tettem. A gyöngeségnek egy rohama vagy valami más elernyedése a bensőmnek lehetett csak, ami igy meglepett és legyőzött. Alig botlottam meg e cselvetésben, már is éreztem, hogy nem lesz jó vége, azért is próbálkoztam először határozottan a szemüveggel. És nagyon örültem, hogy nem vihettem keresztül a gonoszságot, amely bepiszkolta volna az életem utolsó óráit.

És ujra elkezdtem vándorlásomat a városban.

Megint leültem egy padra a Megváltó templománál, teljesen kimerülve az utóbbi izgatottságtól, mellemre hajtottam a fejemet, az éhségől betegen és kinlódva. És az idő mult.

Ezt az órát még kint akartam tölteni, mégis világosabb volt, mint otthon; azonkivül ugy éreztem, mintha a mellem sem fájna annyira odakint a szabad levegőn; ugyis elég korán érek még haza!

Felváltva álmodoztam, gondolkoztam és szenvedtem. Egy kis követ találtam, amelyet megtörültem a kabátom ujjába s a számba vettem, hogy legyen valami, amin rágódhassam; különben nem mozdultam, még a szemem sem emeltem fel. Emberek jöttek-mentek, kocsizörgés, patkócsattogás és beszédhangok töltötték meg a levegőt.

De még megpróbálhatnám talán a gombokkal! Persze, ez sem igen fog sikerülni és azonkivül még elég beteg is voltam. De ha meggondolom, ugyis a „nagybácsi“ felé kell hazamennem – az én igazi „nagybácsim“ felé.

Végre felálltam és fáradtan, elborultan vontam magam végig az utcákon. A szempillám égni kezdett, a láz növekedőben volt és amennyire tudtam, sietni kezdtem. Ujra elmentem a péküzlet előtt, ahol a kenyér még mindig a kirakatban volt. De most nem fogunk itt megállani, mondtam erőszakolt határozottsággal. De hátha bemennék egy darab kenyeret kérni? Futó gondolat volt, csak egy villanás. Pfuj! suttogtam magamban és megráztam a fejem. És telve iróniával önmagam ellen, mentem tovább. Nagyon is jól tudtam, hogy ebbe a boltba hiába menne be az ember koldulni.

A Repslagergangon egy szerelmes pár állott a kapu alatt és sugdolódzott; kissé távolabb egy leány dugta ki fejét az ablakon. Olyan lassan és elgondolkozva mentem, mintha valamin erősen törném a fejem – a leány kiszaladt az utcára.

– Hogy mint vagy, öregecském? Mi lelt, beteg vagy talán? Huh, Jézus-márjám, milyen az arca! – És a leány gyorsan visszafutott.

Hirtelen megállottam. Mi történt az arcommal? Csakugyan megkezdődött volna már a haldoklás? Végighuztam a kezem az arcomon: sovány, persze nagyon sovány volt, az arccsontom mint két csésze állott ki, de hát uram isten, lehet-e másként? És ujra nekilóditottam magam a járásnak.

De ujra megállottam. Hiszen rettenetesen sovány lehet az egész testem. És a szemem is kezd behuzódni a fejembe. Milyen ijesztő lehet a külsőm! Ez már mégis csak istentelenség, hogy az embernek elevenen meg kell rothadnia az éhségtől! Éreztem magamban még egyszer az őrjöngést fellázadni, az utolsó fellobbanás volt, csak egy izomrándulás. Jézus és Mária segitsen meg ilyen arc látásánál, ugy-e? Itt járok olyan aggyal, aminél jobb nincs az országban, egy pár olyan ököllel, amely, isten bocsássa meg, egy hordárt korpává tudna őrölni és halálra éhezem Krisztiánia városának közepén! Hát van ennek valami értelme? Minden akaratomat megfeszitettem, éjjel-nappal dolgoztam, mint egy igavonó állat; vakká olvastam a szemem a koponyámban és kiéheztem az észt az agyamból – és mi az ördögöt segitett? Még egy utcalány is az egekhez folyamodik, hogy megszabaditsa a látásomtól. De most már igazán elég volt – érted! – most már stopp! még ha az ördög elvisz is!… Dühöm csak nőtt, a fogam csikorgattam és rettenetes bágyadtságom érzése sirásra és átkozódásra fakasztott; valósággal őrjöngtem, anélkül, hogy a mellettem elmenőket figyelembe vettem volna. Ujra kinozni kezdtem magamat, akarattal nekimentem a homlokommal a gázlámpáknak, a körmömet mélyen belevágtam a tenyerembe, beleharaptam, mint az eszeveszett, a nyelvembe, ha nem beszélt elég tisztán és vadul nevettem mindig, ha nagy fájdalmat okoztam magamnak.

– Jó, de hát mit tegyek most már? – feleltem saját magamnak. És elkezdtem lábammal az utcakövezeten toporzékolni, mialatt többször ismételtem: – Hát már most mit tegyek? – Egy ur ment el éppen előttem és mosolyogva felelt:

– Menjen és csukassa be magát.

Utána néztem. Egyike volt a város leghiresebb nőorvosainak, akit „hercegnek“ hivtak. Még ő sem értette meg, mi bajom volt, egy orvos, akit ismertem és akivel már kezet is szoritottam. Egyszerre megnyugodtam. Becsukatni? Igen, őrült voltam; igaza van. Éreztem az őrültséget véremben, éreztem, hogyan rohan át az agyamon. Hát igy fog végződni! Igen, igen! Ujra visszaestem a lassu, gondterhes járásba. Végre is ide fogok jutni.

Hirtelen megint megállok. Ne csukjanak be, mondom, csak ezt ne! A félelemtől berekedt a hangom. Könyörögtem magamért, esdekeltem a puszta levegőbe, hogy ne csukjanak be. Megint a városházára jutnék, bedugnának egy sötét cellába, ahol a világosságnak még egy szikrája sincs. Csak ezt ne! Hiszen van még más menekvés is, amit még nem kisérlettem meg. És mindent meg fogok próbálni; szorgalmasabb leszek, házról-házra fogok járni fáradhatatlanul, minden időmet erre forditom. Itt van például Cisler, a zenemükereskedő, ennél még nem is voltam. Bizonyoson találok még ki valami okosat… Igy mentem tovább és addig beszéltem, mig a meghatottságtól sirva nem fakasztottam magamat. Csak be ne csukjanak!