Éhség

Gyönyörü, boldog hét következett.

A legrosszabbon megint tulestem, minden nap volt mit ennem, bátorságom növekedőben volt és ugyancsak vertem a vasat különböző terveimhez. Három-négy megkezdett dolgozatom volt munkában s ezek kisajtolták szegény agyamnak minden gondolatát, megrabolták minden tüzét, de én mégis azt hittem, hogy most jobban megy a dolgom, mint azelőtt. Utolsó cikkemet, amely miatt annyit szaladgáltam s amelyben a legtöbb reményem volt, már vissza is küldte a szerkesztő és én sértett haragomban azonnal megsemmisitettem, anélkül, hogy ujra átolvastam volna. Jövőre egy másik lapnál akartam megpróbálkozni, hogy több utam nyilhassék a sikerre. A legrosszabb esetben, ha ez sem megy, ott voltak még a hajók; az „Apáca“ fölvont vitorlákkal indulásra készen állt a kikötőben, talán csak én is kaphatok valami munkát rajta, hogy Archangelskbe, vagy mit tudom én hová, eljussak. Ugy hogy elég sok felé nyiltak uj kilátásaim.

Az utolsó krizis kegyetlenül elbánt velem; a hajam egész csomókban hullott ki, a főfájás is erősen kinzott különösen reggelenként, idegességem pedig egyáltalán nem akart mulni. Ha nappal iráshoz ültem, be kellett ruhával kötnöm a kezemet, mert nem tudtam elviselni, ha a saját lehelletem hozzá ért. Mikor Jens Olai becsapta odalent az istállóajtót vagy ha egy kutya betévedt a hátulsó udvarba és ugatni kezdett, a csontomon és velőmön mint hideg szurás hatolt keresztül és minden részem fájni kezdett. Erősen le voltam törve.

Napról napra jobban agyonkinoztam magam a munkával; alig engedtem magamnak annyi időt, hogy az ebédemet lenyeljem, csak hogy ujra hozzáfoghassak az iráshoz. Az ágyam és a kis bicegő iróasztal teritve volt jegyzetekkel és teleirt lapokkal, amelyeken fölváltva dolgoztam; minduntalan uj toldásokkal bővitettem ki, ha valami napközben eszembe jutott, majd kihuzogattam egyes részeket, majd szines szavakkal elevenitettem meg egyes holt pontokon és mondattól mondatig a legnagyobb fáradsággal küzdöttem át magamat rajta. Valamelyik délután végre elkészült az egyik cikk és én boldogan s vidáman dugtam zsebre, hogy a „Generális“-hoz elvigyem. Nagyon is ideje volt, hogy megint egy kis aprópénz után lássak, már nem valami sok volt a zsebemben.

A „Generális“ megkért, hogy üljek le egy pillanatra, azután azonnal… És folytatta az irást.

Körülnéztem a kis irodában: szobrok, litografiák, kivágott képek és egy mértéktelenül nagy papirkosár, olyan, hogy egy embert szőröstől-bőröstől el tudott volna nyelni. Egyszerre szomoruság fogott el ennek az óriási, ásitó toroknak, ennek a nyitott sárkányszájnak a láttán, mely mindig készen állott, hogy ujabb és ujabb elvetett munkákat – mindig ujabb reményeket – nyeljen be mélységébe.

– Hányadika van ma? – kérdezte hirtelen a „Generális“ az asztaltól.

– Huszonnyolcadika, – feleltem örvendve, hogy valami szivességet tehetek.

– Huszonnyolcadika, – ismételte és tovább irt. Végre összehajtott egynéhány levelet, több papirost besodort a kosárba és letette a tollat. Azután megfordult a széken és rám nézett. Mikor látta, hogy még mindig az ajtónál állok, egy félig tréfás, félig komoly mozdulattal a közeli székre mutatott.

Elfordultam, hogy meg ne lássa, hogy nincs mellény a kabátom alatt, mikor fölgombolom s a belső zsebemből kivettem a kéziratot.

– Csak Correggionak egy rövid jellemzése, – mondom, – de sajnos, aligha van olyan jól megirva, hogy…

Kiveszi kezemből az irást és elkezd lapozni benne. Most éppen szemben ül velem.

Hát ilyen közelről az az ember, akinek nevét legfiatalabb korom óta annyiszor hallottam és akinek lapja éveken át a legnagyobb befolyással volt reám. A haja göndör és szép barna szeme kissé nyugtalan; néha-néha kissé szuszog az orrán át. Egy skót lelkész sem lehetne szelidebb, mint ez a veszedelmes iró, akinek szavai véres sebeket ütöttek, ha valakit eltaláltak. A félelem és bámulat izgató érzése fog el, amint szemben állok vele, csaknem könnyek szöknek a szemembe és önkénytelenül közelebb lépek hozzá, hogy megmondjam, milyen sokkal tartozom neki bensőleg mindazért, amire ő tanitott meg és megkérjem, hogy ne tapodjon egészen el; tudom, hogy csak szegényes mesterember vagyok, akinek ugyis elég rossz sora van…

Fölnézett és lassan összehajtotta a kéziratot, mialatt elgondolkozva ült velem szemben. Hogy megkönnyitsem visszautasitó feleletét, kissé kinyujtottam a kezem és igy szóltam:

– Ugy-e bár – természetesen nem használható? – És mosolyogtam hozzá, hogy azt higyje, könnyen veszem a dolgot.

– Csak egészen népszerü cikkeket használhatunk, – felelt. – Hiszen ismeri, milyen olvasóközönségünk van. Nem dolgozhatná át, hogy valamivel egyszerübb legyen? Vagy nem találhatna valami más tárgyat, amit a nép jobban megért?

Elnéző jósága meglepett. Megértettem, hogy a cikket nem fogadja el, de ennél finomabb visszautasitást el sem képzeltem volna. Hogy tovább ne zavarjam munkájában, igy feleltem:

– Hogyne, azt megtehetem.

Az ajtó felé mentem. – Hm. Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam ezzel a… – Meghajtottam magam és rátettem kezem a kilincsre.

– Ha szüksége van rá, – mondta, – adhatok egy kis előleget. Majd ir valamit érte.

Éppen most láthatta, hogy nem sokat ér, amit irok s ezért jósága annyira megalázott, hogy igy feleltem:

– Nem, köszönöm; egy ideig még el vagyok látva. Különben köszönöm a jóságát. Ajánlom magamat.

– Isten vele, – felelt a „Generális“ és visszafordult az iróasztalhoz.

Mindenesetre érdemen fölül jóakaratu volt s én ezért nemcsak hálával gondoltam rá, hanem ki is akartam a jóságát érdemelni. Mindjárt el is határoztam, hogy addig nem megyek el ujra hozzá, mig olyan munkát nem vihetek magammal, amivel teljesen meg vagyok elégedve s ami a „Generális“-t is meg fogja lepni egy kicsit, legalább is annyira, hogy minden további gondolkozás nélkül kiutal érte tiz koronát. Igy hát ujra hazamentem és megint nekifogtam az irásnak.

A következő estéken ugy nyolc óra körül, mikor a gázlámpákat már meggyujtották, rendszerint a következő eset történt velem:

Mikor kilépek a kapun, hogy a napi fáradság és gondok után egy kis sétát tegyek az utcákon, a gázlámpa alatt éppen a kapubejárat mellett, egy feketébe öltözött hölgy áll, aki felém fordul és követ a tekintetével, mig előtte elmegyek. Megfigyelem, hogy mindig ugyanaz a ruha van rajta, az arcát ugyanaz a sürü fátyol rejti el, amely egészen a melléig leér; kezében kis esernyőt tart, melynek a fogóján elefántcsontkarika van.

Már a harmadik este találtam ugyanazon a helyen; mihelyt elmentem előtte, lassan megfordult és lement az utcán ellenkező irányban, mint én.

Ideges agyam azonnal kinyujtotta érzékeny csápjait, mindjárt az az oktalan sejtelem fogott el, hogy látogatása engem illet. Utoljára már csaknem megszólitottam, hogy megkérdezzem, keres-e valakit vagy nincs-e szüksége a segitségemre? hogy habár, sajnos, nagyon szegényesen vagyok öltözve, ne kisérjem-e haza, ha szüksége van védelemre a sötét utcákon át? De az a bizonytalan félelem, hogy költségem lehet mellette, ha csak egy pohár bor vagy egy kocsiut áráig is, visszatartott, mert már nem volt több pénzem; vigasztalanul üres zsebeim nagyon is lehangoló hatással voltak bátorságomra és még kérdően sem mertem rátekinteni, mikor elmentem előtte. Az éhség már megint beköltözött hozzám, már tegnap este óta nem ettem semmit; ez ugyan nem volt még hosszu idő, gyakran megtörtént máskor, hogy napokon át is elviseltem, de most már aggasztóan kezdtem fogyni és nem birtam olyan jól az éhséget, mint azelőtt; egyetlen nap elég volt, hogy egészen elkábitson és mindjárt hányingert kaptam egy korty viztől is. Hozzá még egész éjjel dideregve feküdtem az ágyban teljesen fölöltözve, mint ahogy nappal jártam-keltem; már kékre fagyva, hidegrázósan feküdtem le minden este és csaknem megdermedtem alvás közben. Az ócska ágytakaró nem védett meg a besüvöltő széltől és reggel arra ébredtem, hogy alig tudok lélegzeni az orromon, annyira befagyasztotta a jeges levegő, mely kivülről egészen hozzám hatolt.

Csak mentem az utcákon át és azon gondolkoztam, mit lehetne tenni, hogy fönntartsam magam, mig a legközelebbi cikkem elkészül. Csak legalább gyertyám volna, akkor nekifognék az éjszakai munkának is; ez, ha egyszer jól belejöttem, pár órával előbbre vinne s holnap aztán ujra a „Generális“-hoz fordulhatnék.

További gondolkozás nélkül elmentem a kávéházba, hogy fölkeressem fiatal bankhivatalnok barátomat és tiz örét kérjek tőle gyertyára; akadály nélkül végigsétálhattam valamennyi szobán; elmentem egy tucat asztal mellett, ahol beszélgető emberek ültek, ettek és ittak, behatoltam a kávéház legbelsejébe, még a „vörös szobába“ is, de az emberemet sehol sem találtam meg. Leverten, bosszankodva vonultam ki megint az utcára és megindultam a kastély irányába.

De hát a tüzes eleven ördög örökkévalóságát! Hát sohasem lesz már vége az én nyomoruságomnak! Hosszu, dühös lépésekkel, a kabátom gallérját durván föltürve a nyakamba, ökölbeszoritott kezemmel a nadrágzsebemben, mentem tovább és egész uton szerencsétlen csillagzatomat átkoztam. Hét, nyolc hónap óta nem volt egyetlen gondtalan órám, alig egy rövid hétig annyi eleségem, ami éppen az éhenhalástól megmentett s a szükség már megint a tarkómon volt. És a tetejében még becsületes is voltam a nyomoruságban, haha! becsületes testestől-lelkestől! Isten bocsássa meg, hogy ilyen őrült voltam! És kezdtem magamnak elmondani, hogy mennyire bántott a lelkiismeret, mikor a Hans Pauli ágyteritőjét a zálogházba vittem. Gunyosan nevettem érzékeny tisztességérzésemen, megvetően köptem ki magam elé az utcán és nem találtam elég erős szavakat, hogy ostobaságom miatt kellően kigunyoljam érzelmeimet. Csak most történnék valami ilyen! Ha ebben a percben egy iskolásgyermek megtakaritott pénzecskéjét vagy egy szegény özvegy utolsó fillérjét találnám meg az utcán, fölszedném és zsebredugnám, ellopnám a legmegfontoltabb nyugalommal és mint a bunda, olyan mélyen aludnék utána. Nem hiába szenvedtem ennyi kimondhatatlan nyomoruságot át, türelmemnek vége szakadt, kész voltam mindenre, a legrosszabbra is.

Körülkerültem háromszor-négyszer a kastélyt, azután elhatároztam, hogy visszafordulok; de még egy kicsit járkáltam a parkban és végre hazaindultam a Karl Johan-utcán lefelé.

Körülbelül tizenegy óra lehetett. Az utca meglehetősen sötét volt, de mindenütt emberek jártak, csöndes párok és lármázó csoportok fölváltva. A nagy óra elkövetkezett, a szeretkezés ideje titokzatos mozgalmasságával és vidám kalandjaival. Suhogó asszonyi ruhák, itt-ott egy rövid érzéki nevetés, pihegő mellek, heves lihegő lélegzetek; messze lent az utcán egy hang kiált: Emma! Az egész utca egyetlen mocsár, melyből forró gőzök szállanak föl.

Öntudatlanul a zsebembe nyulok, két koronát keresve. A szenvedély, amely benne reszket minden járó-kelő mozdulatában, még a gázlámpák homályos világában is, az egész gyönyörüséggel terhes éjszaka kezdett hatalmába keriteni, – ez a levegő telve volt suttogással, öleléssel, reszkető vallomásokkal, félig kimondott szavakkal, halk sóhajtással. A Blomquist-átjárónál egynéhány macska hangos nyávogással szeretkezik. És nekem nem volt két koronám! Micsoda nyavalya, milyen utolsó nyomoruság, ha az ember ilyen szegény! Milyen lealázás, milyen megszégyenités! És ujra a szegény özvegy utolsó fillérjére gondolok, amit ellopnék, az iskolásgyerek zsebkendőjére vagy sapkájára, egy koldus tarisznyájára, amit minden utógondolat nélkül a rongyszedőhöz vinnék, hogy elmulassam az árát. Vigasztalásul és kárpótlásul kezdtem mindenféle kifogást találni az emberek ellen, akik olyan vidáman suhantak tovább mellettem; mindannyiszor vállat vontam és lenézően tekintettem végig rajtuk, valahányszor párosával sétáltak el előttem. Ezek a megelégedett, nyalakodó diákok, akik azt képzelik magukról, hogy európai kicsapongásban élnek, ha egy varróleány mellére teszik a kezüket! Ezek az aszfaltlovagok, bankhivatalnokok, kereskedők, boulevardarszlánok, akik a matrózok asszonyait vagy a vastag piaci szolgálókat sem vetették meg, ha az első alkalmas kapualjában elébük estek egy korsó sörért! Micsoda szirének! A hely meleg volt még az elmult éjszakáról az oldaluk mellett egy tüzoltó vagy egy kocsis után; a trón éppen üres, éppen most hagyták el, tessék fölszállani!… Messze kiköptem a járdáról, nem törődve vele, hogy valakit érhet, haraggal, megvetéssel teltem el az emberek iránt, akik a szemem előtt bujtak egymáshoz, hogy párosodjanak. Fölemeltem a fejemet és áldottnak éreztem magamat, hogy tisztább uton járhatok.

Az Országház-téren találkoztam egy leánnyal; kihivóan nézett rám, amint elmentem mellette.

– Jó estét! – mondtam.

– Jó estét! – felelt és megállott.

– Hm. Hol jár ilyen későn idekint? Nem volt egy fiatal hölgyre nézve nagyon is kockáztatott vállalkozás a Karl Johan-utcán ilyen időtájban végigmenni? Nem? De nem szólitják meg soha, nem alkalmatlankodnak neki vagy hogy egyenesen kimondjam, nem akarnak-e vele hazamenni?

Csodálkozva nézett rám, az arckifejezésemen kutatta, hogy mit értek a szavaimon. Aztán hirtelen a karomba dugta a kezét és igy szólt:

– Nahát menjünk.

Követtem. Mikor pár lépéssel tul voltunk a kocsiállomáson, megállottam, kiszabaditottam a karomat és azt mondtam:

– Hallja, kicsikém, nekem nincs egy vasam sem. – És tovább akartam menni.

Első pillanatban nem akarta elhinni; de miután valamennyi zsebemet végigtapogatta és semmit sem talált, megharagudott, hátravetette a fejét és tökfilkónak nevezett.

– Jó éjszakát! – feleltem.

– Várjon csak egy kicsit, – kiáltott utánam. – Nem aranykeretü a szemüvege?

– Nem.

– Akkor mehet a pokolba.

És én mentem.

Pár pillanat mulva utánam futott és megint rám kiáltott:

– Azért mégis velem jöhet, – mondta.

De ennek a szegény utcalánynak az ajánlata nagyon megalázott és nemet mondtam, Különben is későn van már és még máshova is el kell mennem; oktalanság is volna tőle ilyen áldozatot hozni.

– De most már akarom, hogy velem jöjjön.

Én pedig nem mehetek ilyen módon vele.

– Bizonyosan egy másikhoz készül, – mondta.

– Nem, – feleltem.

A vérem nagyon is hideg volt ma és a leány alig hatott rám jobban, mintha férfi lett volna. A szükölködés egészen kiszikkasztott. De ugy éreztem, hogy nagyon kétes világitásban állhatok e különös leány előtt és elhatároztam, hogy legalább a látszatot megmentem.

– Hogy hivják? – kérdeztem. – Marienak? Na, hát hallgasson ide, Marie. – És elkezdtem furcsa magamviseletét magyarázni. A leány mindinkább csodálkozva hallgatott. Hát csakugyan olyanfajta embernek tartott engem, aki éjszaka az utcákat rója, csak azért, hogy fiatal leányokat kaparitson a keze közé? Ilyen gonosznak képzelt? Hát mondtam én valami durvaságot vagy illetlenséget az első perc óta? Ugy viseli az ember magát, mint én, ha rossz szándékai vannak? Röviden beszélve, én csak azért szólitottam meg s azért mentem vele néhány lépésnyire, hogy lássam, mennyire akarja vinni a dolgot; a nevem különben ez és ez, lelkész itt és itt. Jó éjszakát! Menj utadra és ne vétkezzél többet.

És ezzel magam is elmentem.

Elragadtatva dörzsöltem a kezem pompás ötletem fölött és hangosan beszélni kezdtem magamban. Milyen boldogság igy járni-kelni és jótetteket gyakorolni! Most adtam talán az első lökést ennek a bukott teremtésnek, hogy egész életére megmenthesse magát! És ha jól meggondolja, el is fogja ezt ismerni és még halála órájában is hálás szivvel fog megemlékezni rólam. Ó, mégis csak érdemes önzetlennek lenni, önzetlennek és becsületesnek!

A kedvem ragyogó lett, olyan frissnek és erősnek éreztem magam, mint aki mindent merhet. Ha gyertyám volna most, egészen bizonyosan be tudnám fejezni a cikkemet! Uj kapukulcsomat a kezemben lóbálva mentem tovább és fütyörészve gondolkoztam valami módozaton, hogy világot szerezzek. De nem tudtam mást kieszelni, mint hogy lehozom az iróeszközeimet az utcára éppen a gázlámpa alá. Kinyitottam a kaput és fölmentem a papirjaimért.

Mikor lejöttem, kivülről bezártam a kaput és a gázlámpa világossága alá állottam. Teljes csönd volt mindenütt, csak néha hallatszott a szomszéd utcából egy rendőr nehézkes, csörömpölő lépése és nagyon messziről, a Szent Hanshaugen irányából, egy kutya ugatása. Semmi sem zavart; fölgyürtem a kabátom gallérját a fülemre és teljes erőmből gondolkozni kezdtem. Nagyszerü kilátásaim lehetnének, ha sikerülne ezt a kis tanulmányt szerencsésen befejeznem. Éppen egy nehéz ponthoz jutottam; most egy alig észrevehető átmenettel valami ujnak kell föllépnie, azután egy halk, elfolyó finále, egy hosszantartó kihangzás, amely végül olyan váratlan, olyan megrázó véget ér a tetőponton, mint egy lövés vagy egy hegyomlás dörgése. Punktum!

De a szavak sehogy sem akartak eszembe jutni. Elolvastam az egész cikket elejétől kezdve, minden mondatot külön hangosan is fölolvastam magamnak, de hiába, nem voltam képes gondolataimat a megrenditő végpontra irányitani. Még hozzá a küzdelmes percek alatt a rendőr is átjött a szomszéd utcából, megállt nem messze tőlem és egészen elrontotta a hangulatomat. Mi köze ennek az embernek ahhoz, hogy ebben a pillanatban itt állva a „Generális“-nak szánt cikkem nagyszerü befejezését irom? Uram isten, hát csakugyan lehetetlen a fölszinre vergődnöm, akármit is csinálok? Ott álltam vagy egy óra hosszat, a rendőr el is ment a maga utjára, a hideg tulságosan dermesztő lett, nem lehetett tovább maradnom. Leverten és minden bátorságomat elveszítve az ujabb sikertelen kisérlet miatt, végre megint kinyitottam a kaput és fölmentem a szobámba.

Nagyon hideg volt idefönt s alig láttam az ablakot a sürü sötétségben. Tapogatódzva mentem az ágyig, lehuztam a cipőmet s leültem, hogy lábamat a kezem közt megmelegitsem. Aztán lefeküdtem, ugy mint már régóta szoktam, teljesen fölöltözve, ugy, ahogy bejöttem.

Másnap reggel, mihelyt világosodott, azonnal fölültem az ágyamban és megint hozzáfogtam a cikkemhez. Igy ültem ott egészen délig és irtam vagy tiz-husz sort. Még mindig nem jutottam el a befejezéshez.

Végre fölkeltem, fölhuztam a cipőmet és elkezdtem föl s alá járkálni a szobában, hogy átmelegedjem. Az ablaktáblák be voltak fagyva; kinéztem: havazott s lent a hátsó udvarban vastag hóréteg feküdt a kövezeten és a kuton.

Céltalanul motoztam a szobában, akarat nélkül járkáltam össze-vissza; körmömmel a falat kapartam, homlokomat óvatosan az ajtóhoz támasztottam, vigyázva megkopogtattam mutatóujjammal a padlót és figyelmesen hallgatództam, minden különös szándék nélkül, de nyugodtan és meggondoltan, mintha rendkivül fontos dologról volna szó. Közben pedig olyan hangosan, hogy magam is meghallottam, minduntalan ezt ismételtem: jó istenem, hiszen ez tiszta őrültség! De azért tovább folytattam oktalanságaimat. Egy idő mulva, talán néhány óra is lefolyhatott, erősen összeszedtem magam, az ajkamba haraptam és amennyire tudtam, erőszakkal kiegyenesedtem. Ennek véget kellett vetni! Találtam egy forgácsot, amit rágicsáljak és elhatározottan nekiültem az irásnak.

Néhány rövid mondatot végre sikerült nagy erőfeszitéssel megirnom; két tucat szegényes szó volt, amit elkényszeredetten erőszakoltam ki magamból, csak azért, hogy előbbre haladjak. Aztán megakadtam, a fejem üres volt, nem birtam tovább. És bár nem tudtam sehogysem folytatni, ott maradtam ülve és tágranyitott szemekkel bámultam az utolsó szavakra, a végső rész befejezetlen ivére, rámeredtem ezekre a furcsa, reszkető betükre, amelyek ugy terpeszkedtek ott a papiron, mintha kis ijesztő alakok volnának és nem értettem az egészből semmit, nem gondoltam semmire.

Az idő mult. Hallottam az utcai zajt, a kocsik és lovak lármáját, a Jens Olai hangját, mely fölhatolt az istállóból, ha a lovakra rákiáltott. Teljesen el voltam tompulva, csak ültem és néha a szájamat mozgattam; a mellem nyomoruságos állapotban volt.

Sötétedni kezdett, mindig jobban összeestem, fáradt lettem nagyon és lefeküdtem az ágyra. Hogy a kezem megmelegitsem, a hajamat kezdtem vele kuszálni jobbra-balra, össze-vissza; apró hajcsomók jöttek vele ki, amelyek, mint szálas rongyocskák, az ujjaimra akadtak, aztán szétszóródtak a párnán. Akkor nem aggódtam miatta, mintha nem is tartoznék reám, ugyis volt elég hajam. Ujra megkisérlettem, hogy fölrázzam magam ebből a csodálatos kábultságból, amely mint valami köd, minden tagomon áthatolt; végre fölültem, a tenyeremmel a térdemre ütögettem, köhögni kezdtem olyan erősen, amennyire csak elgyöngült mellem megengedte – és ujra visszaestem. Semmi sem segitett. Lassan, tehetetlenül halt bennem minden el, mig nyitott szemmel a plafondra meredtem. Utoljára a mutatóujjamat dugtam a számba és elkezdtem szopni. Most lassankint valamiféle gondolat kezdett az agyamban mégis föltámadni és idestova fészkelődni, – egy vad, őrült gondolat: Hátha beleharapnék? És pillanatnyi meggondolást sem engedve magamnak, összeszoritottam a szemem és egymásra haraptam a fogam.

Fölugrottam. Végre magamhoz tértem. Egy kis vér szivárgott ki az ujjamból, amit azután lenyaltam. Nem nagyon fájt, a seb nem is volt mély, de legalább fölrázott; megcsóváltam a fejem, az ablakhoz mentem és kerestem valami rongyot, amivel a sebet bekössem. Mig az ablaknál állva ezzel foglalkoztam, tele lett a szemem könnyel és halkan sirni kezdtem magamban. Ez a sovány, megharapott ujj olyan szánandó volt! Istenem, hogy idáig kellett jutnom!

A sötétség ezalatt mindig mélyebb lett. Talán nem is volna lehetetlen a munkámat befejezni ma este, ha gyertyám volna. A fejem megint kitisztult, gondolataim ugy jöttek-mentek, mint rendesen és nem nagyon szenvedtem; még az éhség sem kinzott annyira, mint néhány órával ezelőtt; lehet, hogy holnapig még ki tudom tartani. Talán még gyertyát is tudnék keriteni hitelbe az élelmiszerkereskedésben, ha megmagyarázom a helyzetet. Hiszen jól ismertek odalent; boldogabb napokban, mikor még volt miből, gyakran vettem kenyeret a boltban. Bizonyosan adnának egy darab gyertyát a becsületes nevemre. És hosszu idő óta először keféltem ki egy kicsit a ruhámat s a kihullott hajszálakat is leszedtem a kabátom gallérjáról, amennyire a sötétben lehetett.

Mikor az utcára értem, eszembe jutott, hogy talán jobb volna, ha kenyeret kérnék a boltban. Habozva állottam meg, hogy gondolkozzam. Semmiesetre sem! – határoztam végre. Sajnos, nem voltam olyan állapotban, hogy a jóllakást el tudjam viselni; az egész história ujra kezdődnék, látományok, képzelődések és őrült eszmék kinoznának megint, a cikkem sohasem lenne készen és most az a fontos, hogy minél hamarabb ujra elmehessek a „Generális“-hoz, mielőtt még elfelejthetne. Tehát semmiesetre sem! Gyertyakérésre határoztam el magamat. Ezzel be is léptem a boltba.

Egy asszony állt a boltasztal előtt és bevásárlásait végezte; több apró csomag feküdt mellette különböző papirosokba takarva. A segéd, aki már ismert és tudta, mit szoktam vásárolni, ott hagyta az asszonyt és minden további kérdés nélkül ujságpapirba csomagolt egy kenyeret és elébem tette.

– Nem – tulajdonképpen ma este gyertyát szerettem volna, – szóltam. Nagyon halkan és szerényen mondtam, hogy meg ne haragudjék és igy el ne játsszam minden kilátásomat a gyertyára.

Kivánságom váratlanul jött, annyira megszokta, hogy mindig kenyeret vettem.

– Akkor várjon egy percig, – mondta és ujra az asszonyhoz fordult.

Ez megkapta a holmiját, egy ötkoronással fizetett, amelyből vissza is kapott és elment.

Most már a segéd és én egyedül maradtunk.

Azt mondja:

– Tehát egy gyertyát. – És fölszakitja a csomagot s kivesz belőle egy szálat.

Rám néz, én visszanézek és nem vagyok képes kimondani a kivánságomat.

– Óh, igaz, hiszen ön már fizetett, – szólal meg hirtelen. Egészen egyszerüen mondja, hogy már fizettem. Hallok minden szót. És elkezdi az ezüstpénzt kiszámolni a fiókból, koronát korona után, ragyogó, vastag pénzdarabokat – öt koronából ad vissza, az asszony öt koronájából.

– Tessék! – mondja.

Egy pillanatig csak állok és nézem ezt a pénzt; érzem, hogy valami nincs egészen rendben, de nem fontolgatom, nem gondolok semmire, csak csodálkozom azon a kincsen, ami előttem fekszik és ragyog. És gépiesen összeszedem a pénzt.

Elbutulva a csodálkozástól, összetörve, megsemmisitve állok az asztal előtt; aztán egy lépéssel az ajtó felé közeledem s ujra megállok. Tekintetem megakad a fal egy pontján, ahol egy kis csengő csüng egy bőrszijon és egy csomó zsinór. Ezekre bámulok álltomban.

A segéd, aki azt hiszi, hogy talán beszélgetést akarok kezdeni, mivel oly soká maradok, rendezgetni kezdi a csomagolópapirosokat az asztalon és igy szól:

– Ugy látszik, csakugyan megjött a tél.

– Hm. Igen, ugy látszik, csakugyan megjött. Bizony, ugy látszik. – Kis idő mulva hozzáteszem: – De nem korán jött. Hanem ugy látszik, csakugyan itt van. De legalább nem tulságosan korán.

Hallottam, hogy zagyvaságot beszélek, de minden kimondott szavamat ugy hallottam, mintha valaki más mondaná.

– Igazán? Azt találja? – felelt a segéd.

Pénzzel tele kezemet a zsebembe dugtam, lenyomtam a kilincset és mentem; hallottam, hogy jó éjszakát mondok és hogy a segéd viszonozza.

Alig jutottam egypár lépéssel tovább, mikor a boltajtó fölnyilt és a segéd utánam kiáltott. Minden izgatottság, a félelem egy szikrája nélkül fordultam vissza; összeszedtem kezemmel a pénzt a zsebemből, készen rá, hogy visszaadjam.

– Kérem, itt felejtette a gyertyát, – mondta a segéd.

– Ó, köszönöm, – feleltem nyugodtan. – Nagyon köszönöm!

És tovább mentem az utcán lefelé a gyertyával a kezemben.

Első józan gondolatom a pénz volt. Egy lámpa alá állottam, ujra megszámoltam, mérlegeltem a kezemben és mosolyogtam. Igy hát itt a segitség, a váratlan, nagyszerü, csodálatos segitség, – hosszu, hosszu időre meg vagyok mentve! Ujra zsebredugtam kezemet a pénzzel és tovább mentem.

A Storgatén megálltam egy étkezőhelyiség előtt és hidegen, nyugodtan mérlegeltem, hogy megkockáztassak-e mindjárt egy kis vacsorát. Tányér- és késcsörgés hallatszott ki, aztán, hogy hust vernek. A kisértés tulságosan erős volt, beléptem.

– Egy beefsteaket! – mondtam.

– Egy beefsteak! – kiáltott be a pincérlány egy nyiláson.

Leültem egy kis asztalhoz, éppen az ajtó mellett és vártam. Kissé sötét volt ott, ahol ültem, de annál inkább rejtve maradhattam és elkezdtem gondolkozni. A kisasszony kissé kiváncsi tekintettel nézett néha rám.

Elkövettem tehát az első igazi becstelenséget, az első lopást, amihez képest minden eddigi csinyem számitásba sem jöhet; az első kicsi – nagy bukás… Istenem, hát megtörtént. Ezen már nem lehet segiteni. Különben még szabadságomban áll, hogy rendezzem az ügyet a kereskedővel majd későbben, ha jó alkalom lesz rá. Nem következés azért, hogy mindig lejjebb kelljen sülyednem; különben sem tettem fogadalmat, hogy tisztességesebben fogok élni, mint minden más ember, nem kötöttem le magam…

– Mikor kapom már meg a beefsteaket?

– Azonnal. – A kisasszony kinyitja a kis ablakot és kikiált a konyhába.

De hátha kiderül a dolog? Hátha a segéd gyanut fog s elkezd gondolkozni a kenyérbonyodalmon és az öt koronán, amit az asszony hagyott ott? Nem lehetetlen, hogy valamikor reájön, talán már a legközelebbi alkalommal, mikor megint odamegyek. Nahát, istenem… Titokban vállat vontam.

– Tessék, – mondja a kisasszony barátságosan és elébem teszi a beefsteaket az asztalra. – De nem volna kellemesebb a másik szobában? Itt olyan sötét van.

– Nem, köszönöm; jobban szeretek itt, – felelem. Barátságos modora egyszerre meghatottá tesz, azonnal kifizetem a beefsteaket, találomra a kezébe nyomok annyi pénzt, amennyi a markomba akadt a zsebemben és az ujjait rácsukom. Mosolyog s én tréfálva mondom, de nedves lesz a szemem: – Ami megmarad, azon vegyen egy házat…

– Ó, kedves egészségére!

Elkezdtem enni, mindig mohóbban; nagy darabokat nyeltem le anélkül, hogy megrágtam volna. Ugy téptem a hust, mint egy emberevő.

A kisasszony megint visszajött.

– Nem óhajt valamit inni? – mondja és kissé lehajol hozzám.

Ránézek; nagyon halkan beszélt, csaknem szégyenlősen és a szemét lesütötte.

– Talán egy fél korsó sört, vagy amit szeretne tőlem… amit éppen akar…

– Nem, nagyon köszönöm! – feleltem. – Most nem. Majd legközelebb, ha eljövök.

Visszament és a kiszolgálóasztal mögé ült; csak a feje látszott ki. Milyen különös ember!

Alighogy készen voltam az evéssel, azonnal az ajtó felé indultam. Már éreztem, hogy émelyeg a gyomrom. Nem akartam elébe menni a világosságra, féltem megmutatni magam a fiatal leánynak, aki nem is sejtette nyomoruságomat; hirtelen jó éjt mondtam tehát, intettem a fejemmel és kimentem.

Az étel hatni kezdett, nagyon szenvedtem és alig birtam magamban tartani. Minden sötét szegletben, amerre elmentem, kénytelen voltam hányni; igyekeztem visszatartani az ingert, mely megint teljesen üressé tett volna, összeszoritottam az öklömet, erőszakoskodtam, toporzékoltam – minden hiába. Befutottam egy kapu alá és előrehajolva, saját könnyeimtől megvakultan, kiadtam magamból mindent.

Kétségbe voltam esve; sirva mentem tovább az utcán, átkoztam a kegyetlen hatalmakat, bárkik voltak is, amelyek igy üldöztek, a pokol minden kinját és borzalmát kivántam rájuk gonoszságukért. Igazán lovagiatlanok voltak ezek a hatalmak, nem, nem volt bennük egy csöpp lovagiasság sem, annyi bizonyos… Odaléptem egy emberhez, aki valami boltkirakatba bámult és nagy sebtében megkérdeztem, mit gondol, mit lehetne olyan valakinek adni, aki már régen éhezik, mert beefsteaket nem tür a gyomra.

– Azt hallottam, hogy tej a legjobb, forralt tej, – felelt az ember roppant elcsodálkozva. – Dehát kinek van rá szüksége?

– Köszönöm, köszönöm! – mondtam gyorsan. – Lehet, hogy ez lesz legjobb, forralt tej.

És tovább mentem.

Beléptem a legelső kávéházba, mely utamba esett és forralt tejet kértem. Megkaptam, megittam olyan forrón, ahogy elhozták, mohón nyeltem le minden csöppjét, fizettem és távoztam. Most már hazafelé.

És akkor valami különös történt. A kapum mellett, a gázlámpához támaszkodva, éppen a világosság közepében ott állott valaki, akit már messziről megismertem, – a fekete ruhás hölgy volt megint. Ugyanaz a fekete ruhás hölgy, akit már a mult estéken láttam. Minden tévedés ki volt zárva, most már negyedszer találom ugyanazon a helyen. Teljesen mozdulatlanul áll ott.

Annyira meglep a dolog, hogy akaratlanul lassitani kezdtem a lépteimet; a gondolataim ebben a pillanatban egészen rendben vannak, de nagyon föl vagyok hevülve s az idegeim izgatottak az evéstől. Szokásom szerint egészen közel megyek el mellette, a kapuhoz érek és már be akarok lépni. De mégis megállok, hirtelen egy gondolatom támad. Anélkül, hogy tovább okoskodnám, megfordulok, egyenesen oda megyek hozzá és a szemébe nézve megszólitom:

– Jó estét, kisasszony!

– Jó estét, – feleli.

– Bocsásson meg, de talán keres valakit? Már többször is láttam, hogy itt vár; nem lehetnék valamiben segitségére? Különben ezer bocsánatot kérek, ha…

– Igazán nem tudom, hogy…

– Senki más nem lakik ezen a kapun belül, mint négy-öt ló és én; csak egy istálló és egy bádogosmühely van bent. Bizonyosan téved, ha itt keres valakit.

Félre forditotta az arcát és ugy felelt:

– Nem keresek senkit, csak itt állok.

– Vagy ugy, csak itt áll? – Különös, hogy egyik estéről a másikra állt itt csupa szeszélyből; minél tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbé tudtam kiokosodni belőle. Elhatároztam, hogy merész leszek. Halkan csörgetni kezdtem a pénzt a zsebemben és minden bevezetés nélkül megkértem, hogy jöjjön be velem valahová egy pohár bort inni… tekintettel arra, hogy itt a tél, he-he… Nem tartana sokáig… de talán nem akar?

– Nem, köszönöm, az mégsem menne. Azt nem tehetném. De ha olyan szives lenne egy darabig elkisérni… olyan sötét van és nem szeretek egyedül végigmenni a Karl Johan-utcán; nagyon is elkéstem.

– Ezer örömmel.

Megindultunk; ő ment a jobb oldalamon. Csodálatosan kellemes érzés fogott el, annak a tudata, hogy egy fiatal leány mellett vagyok. Az egész uton mindig reá néztem. Hajának illata, a meleg, amely testéből felém áramlott, az asszonyiságnak az az illata, amely körülvette, édes lehellete, valahányszor felém forditotta az arcát – mindez belém áradt, zsarnokian urrá lett minden érzékemen. Csak egy telt, halvány arc körvonalait tudtam a fátyol mögött megkülönböztetni és magas mellét kabátja alatt. Az elrejtett gyönyörüségekre gondolás, amelyeket a fátyol és kabát mögött sejtettem, teljesen megzavart, egész hülyén, minden ok nélkül boldognak éreztem magam; nem tudtam magam visszatartani, megérintettem kezemmel, végigsimitottam a vállán és ostobán mosolyogtam. Hallottam közben, hogy dobog a szivem.

– Milyen különös leány ön, – mondtam.

– Tulajdonképpen miért?

– Először is, mert az a furcsa szokása van, hogy egy istállóbejárás előtt áll minden este, anélkül, hogy valami szándéka volna, egyszerüen csak azért, mert kedve tartja…

– Nos, hátha megvan ennek is az oka, – mondta; különben is nagyon szeret késő éjjel fönnmaradni, ebben mindig különös kedvét lelte. Vagy talán én nagyon szeretek éjfél előtt lefeküdni?

– Én? Ha valamit különösen utálok, az éppen az éjfél előtti lefekvés. He-he!

– No lássa! – Igy hát este, mikor már semmi más dolga nincs, egy kis sétát szeret tenni; fönt lakik a Szent Olaf-téren…

– Ylajali! – kiáltottam.

– Mit mond?

– Csak azt, hogy Ylajali… Jó, most már folytassa!

Tehát a Szent Olaf-téren lakott az anyjával együtt, akivel nem lehetett beszélgetni, annyira süket. Olyan valami érthetetlen volt tehát, ha szeret egy kicsit sétálni?

– Nem, dehogy! – feleltem.

– Nos tehát? – Hallottam a hangján, hogy mosolygott.

– Nincs egy testvére is?

De igen, egy idősebb nőtestvére. Különben, honnan tudom én ezt? Ez azonban most Hamburgban van.

– Régóta?

Körülbelül öt hete utazott el. Különben, honnan tudtam, hogy testvére van?

– Nem tudtam, csak ugy kérdeztem.

Elhallgattunk. Egy ember ment el előttünk, aki egy pár cipőt vitt a hóna alatt. Különben, amennyire csak látni lehetett, teljesen üres volt az utca. Messzebb a Tivoliból szines lámpák hosszu sora világitott hozzánk. A havazás megállt, az ég tiszta volt.

– Istenem, nem fázik téli kabát nélkül? – kérdezte egyszerre a leány és rám nézett.

Megmondjam neki, hogy miért nincs téli kabátom? Eláruljam a helyzetemet mindjárt és elriasszam magamtól egyszer-mindenkorra? Olyan boldogság volt mellette lennem és legalább egy kis ideig még tudatlanságban hagyom. Hazudtam és igy feleltem:

– Nem, egy csöppet sem. – És hogy valami másra tereljem a beszédet, azt kérdeztem:

– Látta már az állatseregletet a Tivoliban?

– Nem, – felelte. – Érdemes megnézni?

Ha most eszébe talál jutni, hogy oda menjünk! Oda a fényes világosságba, annyi ember közé! Milyen zavarba jönne! Egyenesen kikergetném onnan nyomoruságos ruhámmal, sovány arcommal, amit két nap óta meg sem mostam, talán még azt is észrevenné, hogy nincs mellényem…

– Óh dehogy, – feleltem gyorsan, – nincs ott semmi látnivaló. – És egy nehány szerencsés ötlet jutott eszembe, amit azonnal fölhasználtam, egy pár szegényes szó, kiszipolyozott agyam tartalmának valami maradványa: – Mit is lehetne várni egy ilyen kis állatmutogatástól? Engem különben sem érdekeltek soha ketrecbe zárt állatok. Ezek a szegény állatok tudják, hogy elébük állunk és ugy bámuljuk őket; száz meg száz kiváncsi tekintetet éreznek magukon és ez hat rájuk. Én már csak olyan állatokat szeretek látni, amelyek nem tudják, hogy nézzük őket, azokat a félénk teremtéseket, amelyek barlangjukban ődöngenek vagy fekszenek zöld szemükkel pislogva, a talpukat nyalják és gondolkoznak. Nem találja?

– Igen, ebben teljesen igaza van.

– Csak a saját félelmességében, a saját vadságában ér valamit az állat. A hangtalan, lopódzó lépések az éjszaka rejtélyes sötétjében, az erdő zugása és félelmessége, egy elröpülő madár visitása, a szél, a vérszag, az ismeretlen zajongás fölöttünk a térben, egyszóval a vadak világának szelleme a vadállatban…

Ekkor megijedtem, hogy a beszédem fárasztani fogja; egyszerre nagy szegénységemnek érzése is ujból elfogott és letört bennem mindent. Csak valamennyire jól volnék öltözve, milyen örömet okozhattam volna neki ezzel a sétával a Tivolin át! Nem értettem ezt a leányt mellettem; miféle mulatsága telhetett benne, hogy egy félmeztelen koldussal végigkisértesse magát az egész Karl Johan-utcán? Vajjon mit gondolt tulajdonképpen? És én mit negédeskedem, minek mosolygok itt hülyén a semmin? Ugyan miféle elgondolható okom volt rá, hogy ilyen hosszu utra hurcoltassam magam ettől a selymes madártól? Talán nem került semmi fáradságomba? Nem érzem a jeges halált a szivemig hatolni minden szélrohamnál, amely a szemünkbe fuj? És nem sikoltoz már az őrültség az agyamban, mert hónapok óta nem volt egyhuzamban tisztességes élelmem? Még abban is megakadályoz, hogy hazamenjek és egy kis tejet érintsek a nyelvemmel, még egy kanál tejet, ami talán megmaradna bennem. Miért nem fordit már hátat, miért nem küld már a pokolba?…

Kétségbeesés fogott el; a reménytelenség a végsőkig kergetett és igy szóltam:

– Tulajdonképpen nem kellene velem jönnie, kisasszony; prostituálom önt az emberek előtt már csak az öltözetemmel is. Ez igazán igy van, komolyan mondom.

Meglepetten állt meg. Hirtelen rám nézett és hallgatott. Végre azt mondta:

– Én istenem! – és semmi egyebet.

– Mit akart ezzel mondani? – kérdeztem.

– Ó ne, ne beszéljen igy… Most már nem messze vagyunk. – És gyorsabban kezdett menni.

Befordultunk az Egyetem-utcába és már megláttuk a lámpákat a Szent Olaf-téren. Megint lassabban kezdtünk menni.

– Nem akarok tolakodó lenni, de nem mondaná meg a nevét, mielőtt elválunk? És nem emelné csak egy pillanatra föl a fátyolát, hogy megláthassam? Olyan hálás volnék.

Hallgatás. Én vártam.

– Már látott egyszer, – felelt végre.

– Ylajali! – mondtam ujra.

– Egyszer egy fél napig üldözött, egészen hazáig. Nem volt akkor józan? – Megint hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Igen, – feleltem, – akkor, sajnos, ittas voltam.

– Az elég helytelen.

Egészen lesujtva ismertem be, hogy nagyon helytelen volt.

Elértünk a szökőkutig és fölnéztünk a második szám sok kivilágitott ablakára.

– Most már nem szabad tovább kisérnie, – szólalt meg; – köszönet a mai estéért.

Lehajtottam a fejem, nem tudtam semmit sem mondani. Levettem a kalapom és hajadonfővel állottam előtte. Vajjon kezet fog-e nyujtani?

– Miért nem kér, hogy visszakisérjem egy darabon? – kérdi tréfásan; de lenéz a cipője hegyére.

– Uristen! – felelek, – igazán megtenné?

– De csak egy kis darabon.

És visszafordultunk.

Egészen meg voltam zavarodva, azt sem tudtam, melyik lábomra álljak; ez a leány az egész gondolkozásomat kiforgatta. El voltam ragadtatva, csodálatos öröm fogott el; ugy éreztem, mintha a boldogságtól és gyönyörüségtől meg kellene halnom. Határozottan ő maga akart velem visszajönni, nem az én eszmém volt, hanem az ő saját kivánsága. És amint megyek és folyton őt nézem, mindig bátrabb leszek, ő maga is bátorit s minden szavával közelebb von magához. Egy pillanatra elfelejtem szegénységemet, semmiségemet, egész nyomoruságos életemet; érzem, hogy a vér ugy kering, zug bennem, mint a régi időben, mikor még nem estem igy össze és elhatározom, hogy egy kis fogással próbálok előbbre jutni.

– Különben nem is önt üldöztem akkor, – mondtam; – hanem a testvérét.

– Igazán? A testvéremet? – kérdi elképedve a csodálkozástól. Megáll, reám néz, várja a feleletet; egészen komolyan kérdezte.

– Igen, – felelek. – Vagyis… hm, a fiatalabbik hölgyet a kettő közül, akik előttem mentek.

– A fiatalabbikat! Aha-ha! – Hangosan, szivből nevetett, mint egy gyermek. – Milyen ravasz ön! Ezt csak azért mondta, hogy fölemeltesse velem a fátyolomat. Most már értem. De bizony fölsült… büntetésből.

Elkezdtünk nevetni és tréfálni, szünet nélkül fecsegtünk az egész idő alatt; azt sem tudtam, mit beszélek, olyan vidám voltam. Elmesélte, hogy ő már látott engem egyszer régen a szinházban. Három barátommal voltam együtt és ugy viseltem magam, mint egy bolond; bizonyosan akkor is ittas voltam, sajnos.

– Miből következteti ezt?

– Mert annyit nevetett.

– Vagy ugy? Hja, akkor még sokat nevettem.

– Most már nem?

– Dehogy, most is. Olyan nagyszerü élni!

Leértünk a Karl Johan-utcáig. Akkor azt mondta:

– Most már nem megyünk tovább. – Visszafordultunk és ujra fölsétáltunk az Egyetem-utcán. Mikor megint a szökőkuthoz érkeztünk, meglassitottam kissé a lépteimet, tudtam, hogy tovább nem szabad kisérnem.

– Most már önnek is vissza kell fordulnia, – mondta és megállt.

– Magam is azt hiszem, – feleltem.

De a másik percben már azt gondolta, hogy miért ne kisérhetném el a kapuig. Istenem, hiszen ebben csak nincs semmi rossz, ugy-e?

– Hogy volna, – feleltem.

De mikor a kapuban álltunk, egész nyomoruságom ujra reám zudult. Hogyan is tarthatná fönn az ember a bátorságát, ha annyira össze van törve, mint én voltam? Itt álltam egy fiatal hölgy előtt piszkosan, rongyosan, az éhségtől tönkre téve, mosdatlanul, félig felöltözve, – jobb volna a föld alá sülyedni. Összehuztam magam és önkénytelenül lekushadtam, mikor megkérdeztem:

– Nem fogunk találkozni többé?

Nem volt semmi reményem rá, hogy beleegyezzék az ujabb találkozásba; csaknem azt kivántam, hogy egy éles nem-mel feleljen, ami megerősithetne és közönyössé tenne iránta.

– De igen, – mondta.

– Mikor?

– Nem tudom.

Hallgatás.

– Nem volna olyan jó, hogy csak egyetlen pillanatra fölemelje a fátyolát, – mondtam, – hogy legalább meglássam, kivel beszéltem. Csak egy pillanatra. Tudnom kell, hogy kivel beszéltem.

Hallgatás.

– Itt találkozhatnánk kedden este, – mondta végre. – Ha ugy akarja.

– Igen, kedves, ha megengedi.

– Nyolc órakor.

– Nagyon jó lesz.

Kezemmel végigsimitgattam a kabátját, levertem a havat róla, csak azért, hogy valami kifogásom legyen, hogy megérinthessem; olyan gyönyörüség volt ennyire közel lenni hozzá.

– De azért nem szabad semmi rosszat gondolnia rólam. – Megint mosolygott.

– Ó, dehogy!…

Hirtelen egy elhatározott mozdulattal földobta a fátyolt a homlokára; egy pillanatig mozdulatlanul néztünk egymásra. Ylajali! mondtam. Ekkor lábujjhegyre emelkedett, karjával átölelte a nyakamat és megcsókolta a szájam. Éreztem, hogy a melle hogyan piheg, milyen nehezen, mélyen lélegzik.

A másik pillanatban kiragadta magát a karomból, jó éjt mondott, suttogva, lélegzetvesztetten; aztán megfordult és szó nélkül fölszaladt a lépcsőn…

A kapu becsapódott.

Másnap még erősebben havazott; nehéz, esővel vegyes hó volt, nagy, kékesfehér cafatokban hullott le és sárrá változott. Az idő élesen fagyos volt.

Kissé későn ébredtem föl, a fejem csodálatosan zavaros volt a tegnap esti izgatottságtól, a lelkem boldogan ittas a szép találkozástól. Elragadtatásomban egy darabig ébren fekve maradtam az ágyban és magam mellé képzeltem Ylajalit; kitártam a karomat, megöleltem saját magam és megcsókoltam a levegőt. Végre mégis fölkeltem, ujra megittam egy csésze tejet, mindjárt azután elfogyasztottam egy beefsteaket és az éhségem egészen elmult; csak az idegeim lettek megint nagyon izgatottak.

Elmentem a ruhabazárba. Eszembe jutott, hogy hátha kaphatnék olcsón egy használt mellényt, hogy legyen valami a kabátom alatt, akármi. Fölmentem a lépcsőn a bazárhoz, fölfedeztem egy mellényt, amit mindjárt vizsgálgatni kezdtem. Mig ezzel motozgáltam, egy ismerősöm ment el az utcán és fölkiáltott hozzám. A mellényt ott hagytam csüngeni és lementem. Technikus volt és az irodába ment.

– Jöjjön velem egy pohár sört inni, – mondta. – De azonnal, mert nincs sok időm… Miféle hölgy volt az, akivel tegnap este sétált?

– Tudja mit, – feleltem, féltékenyen még csak a gondolatára is, – hátha éppen a menyasszonyom volt?

– Mi az ördög!

– Igen, tegnap este határoztuk el.

Teljesen le volt főzve, habozás nélkül elhitt mindent. Én pedig telehazudtam a fejét, hogy minél hamarabb megszabaduljak tőle; megkaptuk a sört, megittuk és elváltunk.

– Isten vele… Igaz, – fordult vissza egyszerre, – még tartozom önnek egynéhány koronával; igazán szégyen, hogy eddig még vissza nem adtam, de a legközelebbi alkalommal föltétlenül megadom.

– Igen, köszönöm, – feleltem. De nagyon jól tudtam, hogy sohasem fogja megadni azt a pár koronát.

A sör azonban mindjárt a fejembe szállt és nagyon melegem lett. A tegnap esti kalandra gondoltam s ez a visszaemlékezés teljesen hatalmába keritett, egészen megzavart. Hátha nem is fog kedden eljönni? Hátha meggondolja a dolgot és gyanakodni kezd?… Gyanakodni, de mire?… Gondolataim egyszerre ujra elevenekké lettek és megint a pénz körül kezdtek forogni. Félelem fogott el, halálos rémület önmagam miatt. A lopás minden részletével együtt kinzóan állt megint előttem; láttam a kis boltot, az asztalt, sovány kezemet, amint a pénz után nyul és kifestettem magamnak a rendőrség eljárását, ha eljönnek értem, hogy bevigyenek. Vasraverik kezem-lábam, nem – csak a kezemre, talán csak az egyikre, tesznek bilincset; a korlát, a napostiszt protokolluma, pennájának a hangja, amely ugy karcolt; a tekintete, a veszedelmes tekintete: – Nos, Tangen ur? – És a cella, az örökös sötétség…

Hm. Összeszoritottam az öklömet, hogy uj bátorságot kapjak, mindig gyorsabban mentem, mig csak a Stortorvra nem értem. Itt leültem egy padra.

Csak semmi gyerekesség! Hogy a pokolba tudnák bebizonyitani, hogy loptam? Különben a boltossegéd sem merne lármát csapni, ha valamikor rá is jönne, hogyan történt a dolog; ezzel az állását veszélyeztetné. Csak semmi lárma, semmi jelenet, ha szabad kérnem!

De ez a pénz mégis csak nyomta a zsebemet és nem hagyott nyugtot. Kezdtem megvizsgálni a lelkiismeretemet és világosan beláttam, hogy boldogabb voltam addig, mig becsülettel éltem és szenvedtem. És Ylajali! Nem rántottam-e őt is le magamhoz bünös kezemmel? Istenem, én istenem! Ylajali!

Tisztában voltam magammal, egyszerre fölugrottam és egyenesen az Elefánt-gyógyszertár mellett ülő, süteményt áruló asszonyhoz siettem. Még ki tudok menekülni a becstelenségből, még semmi sem késő, meg fogom mutatni a világnak, hogy mindenre képes vagyok! Ezalatt készen tartottam a pénzt, minden öre a kezemben volt; lehajoltam az asszony asztala felé, mintha valamit venni akarnék és habozás nélkül a kezébe löktem a pénzt. Egy szót sem szóltam, csak továbbsiettem.

Milyen csodálatos érzés volt, megint becsületes embernek lenni! Üres zsebem nem nyomott többé, mintha ujra születtem volna, hogy megint nem volt pénzem. Ha jól meggondoltam, ez a pénz nagyon sok titkos bánatot okozott, tulajdonképpen folyton borzalommal gondoltam rá; hiszen nem voltam még olyan elvetemedett lélek, igen, tisztességes természetem föllázadt bennem. Hála istennek, megint fölemelhetem fejem lelkiismeretem előtt. Próbáljátok meg ezt elérni, mondtam és végignéztem a nyüzsgő tömegen a piacon, utánozzátok, ha tudjátok! Boldoggá tettem egy szegény öreg kofát annak rendje és módja szerint; azt sem tudta, mit csináljon; ma este a gyermekei nem fognak éhesen lefeküdni… Föltüzeltem magam ezekkel a gondolatokkal és éreztem, hogy nagyszerüen jártam el. Hála istennek, a pénz nem volt többé a kezemben.

Fölindultan és idegesen mentem tovább az utcán, a megelégedettségtől fölfuvalkodva. Az öröm, hogy tisztán és becsületesen léphetek megint Ylajali elé és bátran a szemébe nézhetek, elragadott és ittassá tett; nem éreztem semmi fájdalmat többé, fejem üres és tiszta volt, mintha ez a fej a vállam közt csupa világosságot sugárzott volna szét. Kedvem jött bolond csinyeket elkövetni, képtelen dolgokat csinálni, az egész várost fenekestől fölforgatni. Az egész uton ugy viseltem magam, mint az őrült; a fülem halkan zugott és mámorosságom tetőpontra hágott. Merészségemtől elragadtatva az jutott eszembe, hogy odamenjek egy hordárhoz, aki különben egy szót sem szólt, megmondjam a koromat, megrázzam a kezét, erősen a szemébe nézzek s aztán minden magyarázat nélkül otthagyjam. A járókelők hangjának és nevetésének minden árnyalatát meg tudtam különböztetni, megfigyeltem az apró madarakat, amelyek az utcán előttem ugrándoztak, elkezdtem a kövezetkockák kifejezését tanulmányozni és mindenféle különös jeleket és csodálatos alakzatokat födöztem föl rajtuk. Igy jutottam el az Országház-térre.

Hirtelen megállottam és a kocsikra bámultam. A kocsisok beszélgetve sétálnak körülöttünk, a lovak előrehajolva állanak a rossz időben. Menjünk! mondom magamnak s könyökömmel megütöm a saját oldalamat. Gyorsan az első kocsihoz lépek és beszállok. – Ullevaals-ut 37. szám! – kiáltom és a kocsi megindul.

Utközben a kocsis kezdett hátrafelé tekintgetni, lehajolt és benézegetett a kocsiba az ernyő alá, ahol ültem. Vajjon gyanakodott? Kétségtelenül elhasznált öltözetem tette figyelmessé.

– Egy urral kell találkoznom, – kiáltottam ki, hogy megelőzzem és körülményesen megmagyaráztam neki, hogy okvetlenül találkoznom kell azzal az urral.

Megállunk a 37. szám előtt, kiugrom, fölsietek a lépcsőn, föl egészen a harmadik emeletre, megfogok egy csengőhuzót és megrázom; a csengő élesen lármáz odabent vagy hatszor-hétszer.

Egy leány jön és ajtót nyit; észreveszem, hogy arany a fülbevalója és fekete szövetgombok vannak szürke ruhája derekán. Ijedten néz rám.

– Kierulf urat keresem, Joachim Kierulfot, ha szabad igy neveznem, a gyapjukereskedőt, egyszóval tudja már, hogy kiről van szó…

A leány megrázza a fejét.

– Itt nem lakik semmiféle Kierulf, – mondja.

Rám bámul, kezét az ajtókilincsen tartja, készen rá, hogy betegye. Egyáltalában nem erőlteti meg magát, hogy ezt az embert megtalálja; pedig ugy tetszik, mintha ismerné, akiről kérdezősködöm, csak egy kicsit gondolkoznia kellene a lusta teremtésnek. Megharagudtam, hátat forditottam és megint lefutottam a lépcsőn.

– Nem találtam meg, – kiáltottam a kocsisnak.

– Nem volt itt?

– Nem. Hajtson a Tomtegate 11. szám alá.

A leghevesebb fölindulás fogott el és ugy látszik, valami a kocsisra is átragadt belőle; bizonyosan azt hitte, hogy élet-halálról van szó, mert azonnal tovább hajtott. Ostorral kezdte ütni a lovat.

– Hogy hivják azt az embert? – kérdezte a bakon visszafordulva.

– Kierulf, Kierulf gyapjukereskedő.

A kocsis is azt találta, hogy itt szó sem lehet tévedésről. – Nem világos kabátban szokott járni?

– Mit beszél, – kiáltottam, – világos kabátban? Megbolondult? Hát azt hiszi, hogy egy teásfindzsát keresek? – Ez a világos kabát nagyon alkalmatlanul jött közbe, egészen elrontotta az emberemet, akit már elképzeltem.

– Hogy is tetszett mondani? Kierulfnak hivják?

– Igen, igen, – feleltem, – van ebben valami különös? A név csak nem szégyen!

– Nem veres a haja?

Az nagyon könnyen lehet, hogy veres haja van és amint a kocsis ezt a körülményt fölemlitette, egyszerre egészen bizonyos voltam benne, hogy igaza van. Valósággal hálásan mondtam a derék kocsisnak, hogy most elevenére tapintott az én emberemnek; csakugyan ugy áll a dolog, amint mondta; különben is ritkaság volna, ha ilyen embernek nem veres lenne a haja.

– Akkor az lehet, akit egynehányszor már vittem is a kocsimon, – vélte a kocsis. – Mindig görcsös bottal szokott járni.

Most már világosan és elevenen magam előtt láttam az emberemet és igy szóltam:

– He-he, ezt az embert ugyan még senki sem látta görcsös bot nélkül a kezében. Ebben a tekintetben nincs tévedés, annyi bizonyos.

Világos, hogy ezt az embert vitte többször a kocsiján. Ő is fölismerte…

És tovább robogtunk, hogy csak ugy szikrázott a ló patkója.

Ebben a fölhevült állapotban sem vesztettem el egy pillanatra sem a lélekjelenlétemet. Elmegyünk egy rendőr előtt és azonnal megfigyelem, hogy 69-es számu. Ez a szám kegyetlenül közelről érint, ugy hatol az agyamba, mint egy üvegszilánk, 69, éppen 69, ezt nem egyhamar fogom elfelejteni!

Hátrahuzódom a kocsiban, rabjául a legőrültebb eszméknek; egészen bekuporodom a viaszosvászon fedél alá, hogy meg ne lássák, ha a szájam mozog és elkezdek, mint egy hülye, magamban beszélni. Az őrültség tombol az agyamban és én engedem tombolni; teljes öntudatommal tudom, hogy olyan befolyások alatt állok, amik fölött nem tudok urrá lenni. Elkezdek nevetni halkan, de odaadóan minden elképzelhető ok nélkül, még mindig vidáman és mámorosan attól a két pohár sörtől, amit megittam. Kis idő mulva izgatottságom szünni kezdett, nyugalmam lassan-lassan visszatért. Csak megharapott ujjam fázott és én bedugtam az ingem gallérja mögé, hogy fölmelegitsem. Igy érkeztünk a Tomtegatera. A kocsi megállt.

Lassan kilépek a kocsiból, gondolatok nélkül, elpetyhüdten, nehéz fejjel. Átmegyek a kapu alatt, bejutok a hátsó udvarba, amelyen keresztülmenve egy ajtóba ütközöm; ezt kinyitom, belépek és egy két ablakos folyosón vagy előszobafélében találom magamat. Két utazótáska áll egymás tetején az egyik szögletben és a hosszabbik falnál egy ócska festetlen lóca egy szőnyeggel leteritve. Jobbra a szomszédos szobából hangokat és gyermeksirást hallok és fölöttem a második emeleten olyan zajt, mintha vaslemezt vernének kalapáccsal. Mindezt azonnal észreveszem, mihelyt belépek.

Nyugodtan végigmegyek a szobán egyenesen a szembelevő ajtóhoz, minden sietség, a menekülés minden gondolata nélkül, ezt is kinyitom és kint vagyok a Vognmandsgaten. Fölnézek a házra, amelyen éppen keresztül jöttem és ezt olvasom az ajtó fölött: Szállás és étkezés utazók részére.

Eszembe sem jutott, hogy menekülni akarjak, hogy ellopódzam a kocsis elől, aki reám várt; elgondolkozva megyek végig az egész utcán, nem félek és nem tudom, hogy valami rosszat teszek. Kierulf, ez a gyapjukereskedő, aki olyan sokáig kisértett az agyamban, ez az ember, akiről azt hittem, hogy komolyan létezik és hogy okvetetlenül találkoznom kell vele, teljesen kiveszett a gondolatomból, elmosódott többi őrült ötletemmel együtt, melyek egymást fölváltva üldöztek; legföljebb, mint valami sejtelem, homályos emlék élt még bennem.

Amint tovább mentem, mindinkább kijózanodtam, nehéznek és fáradtnak éreztem magam és csak ugy huztam a lábamat. A hó még mindig nagy, nedves pelyhekben hullott. Végre kijutottam a Grönlandra egészen a templomig, ahol leültem pihenni egy padra. Mindenki, aki elment előttem, csodálkozva nézett rám. Gondolatokba elmerülve maradtam ott.

Édes istenem, milyen szomoru állapotban is voltam! Belefáradtam ebbe a nyomorult életbe, bensőleg undorodtam tőle és ugy éreztem, nem érdemes tovább küzdeni azért, hogy megtarthassam. A visszásságok tulságosan elhatalmasodtak, nagyon is keményekké váltak; olyan rettenetesen tönkrementem, hogy csak árnyéka voltam önmagamnak. Vállam beesett, féloldalra hajlott és már egészen megszoktam, hogy előrehajolva járjak, ezzel kiméltem a mellem, amennyire lehetett. Pár nappal ezelőtt déltájban megvizsgáltam a testem fönt a szobámban és csak sirni tudtam fölötte, mig ott álltam. Már néhány hete jártam ugyanabban az ingben; egészen megkeményedett a régi izzadtságtól és nagyon földörzsölte a köldökömet; egy kis vizes vér szivárgott ki a sebből, nem fájt, de olyan szomoru volt ez a seb ott, a testem közepén. Nem tudtam segiteni rajta, magától pedig nem akart begyógyulni; megmostam hát és gondosan letörölgettem, aztán ujra fölhuztam ugyanazt az inget. Mit tehettem volna egyebet…

Csak ültem a padon és mig mindezt végiggondoltam, nagyon szomoru lettem. Sajnáltam magamat, még a kezem is visszataszitónak látszott. A kezemfejének ez a löttyedt, szemérmetlen kifejezése kinozni kezdett és szinte undorral töltött el; sovány ujjaim durván hatottak rám, gyülölni kezdem összeesett alakomat és összerázkódom, hogy ezt kell viselnem, hogy ez vesz körül. Istenem, csak vége lenne már az egésznek! Egész lelkemből meg szeretnék halni.

Teljesen letapodva, bepiszkolva és megalázva saját öntudatom előtt, gépiesen álltam föl és hazafelé indultam. Utközben elmentem egy kapu előtt, amelyen ezt olvastam: Halotti ruhák és szemfedők Andersen kisasszonynál jobbra a kapu alatt. Régi emlékek! gondoltam és visszaemlékeztem előbbi szobámra a Hammersbergen, a kis hintaszékre, az ujságpapirral beragasztott falra az ajtó mellett, a világitótorony igazgatójának a a körlevelére és Fabian Olsen pék frissen sült kenyerére. Aj-haj, akkor még sokkal jobb dolgom volt, mint most; egyetlen éjjel megirtam egy olyan tárcát, amiért tiz koronát fizettek; most már nem tudok többé semmit sem irni, egyáltalában nem tudok többé irni, a fejem azonnal teljesen üres lesz, mihelyt megpróbálom. Legjobban szeretném, ha már az egésznek vége volna! És csak mentem, mentem…

Minél közelebb jutottam az élelmiszerkereskedéshez, annál jobban elfogott az az öntudatlan érzés, hogy valami veszélyhez közeledem; de szilárdan ragaszkodtam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy ki fogom szolgáltatni magam. Nyugodtan fölmegyek a lépcsőn, az ajtónál találkozom egy kis leánnyal, aki egy csészét visz a kezében, elkerülök mellette és beteszem magam után az ajtót. A segéd s én ujra szemben állunk egymással, egyedül.

– Na, – mondja, – ez aztán a rettenetes idő.

Mit kerülgeti a dolgot? Miért nem jön nekem egyenest? Dühös lettem és fölkiáltottam:

– Nem azért jöttem, hogy az időről fecsegjek.

Hevességem meglepte, szük kis szatócsagya csődöt mondott; eszébe sem jutott, hogy öt koronával megcsalhattam.

– Hát nem tudja, hogy rászedtem? – mondom türelmetlenül és hevesen fujok, reszketek, kész vagyok erőszakot is használni, ha nem tér azonnal át a dologra.

De a szegény ember semmit sem sejt.

Na, te nagy világ, micsoda ostoba lények közt kell élnie az embernek! Összeszidom, pontról pontra megmagyarázom neki, hogy történt az egész, megmutatom, hol állottam én s hol állott ő, mikor az eset történt, hogy hol feküdt a pénz, hogyan szedtem össze az egészet és hogy szoritottam bele a kezembe – mindent megért, de semmit sem tesz. Ide-oda fordul, hallgatódzik a mellékszobából hangzó lépésekre, csittit, hogy ne beszéljek olyan hangosan és végre azt mondja:

– Ez igazán piszkos dolog volt öntől.

– Nem, várjunk csak egy kicsit! – kiáltottam, csakhogy ellentmondjak és fölingereljem. Nem volt olyan alacsony és piszkos eljárás, mint az ő nyavalyás élelmiszeres agya képzeli. Természetesen nem tartottam meg a pénzt magamnak, ez eszembe sem jutott; a magam részéről semmi hasznát sem akartam venni, ezt nem engedte volna meg gyökeréig becsületes természetem…

– Hát akkor hova tette?

– Oda adtam egy szegény öreg asszonynak az utolsó öréig, tudja meg! Mert én ilyen ember vagyok, sohasem feledkezem meg teljesen a szegényekről…

Ezen egy darabig gondolkozik, ugy látszik, nagyon kétesnek találja, hogy csakugyan becsületes ember vagyok-e vagy nem. Végre azt mondja:

– Nem jobb lett volna inkább visszahozni a pénzt?

– No hallja, nem akartam én önnek bajt okozni, kiméletből nem tettem, – felelek szemtelenül. – De ez a hála azért, hogy az ember nagylelkü! Itt töltöm az időt, hogy önnek mindent megmagyarázzak és ön nemhogy szégyelné magát, mint egy kutya, hanem még meg sem próbálja ezt a vitás kérdést velem kiegyenliteni. De én mosom kezemet. Különben vigye az ördög az egészet. Isten áldja!

Elmentem és keményen becsaptam az ajtót magam mögött.

De mikor hazaértem a szobámba, ebbe a szomoru lyukba, a vizes hótól átnedvesedett ruhában, az egész napi vándorlástól reszkető térdekkel, egyszerre elvesztettem elbizakodottságomat és megint összeestem. Már megbántam, hogy a szegény kereskedősegédet ugy megtámadtam; sirtam, a torkomat fojtogattam büntetésül semmirekellő tréfámért és hangosan szidalmaztam magam. Természetesen nagyon félt szegény, hogy elveszti az állását, azért nem mert lármát ütni az öt korona miatt, amelyet az üzlet elvesztett. Én pedig fölhasználtam a félelmét, jól megkinoztam kiabáló hangommal, megsértettem minden szavammal, amit kimondtam. És azalatt a főnöke talán a szomszéd szobában ült s csak egy hajszálon mult, hogy ki nem jött megnézni, mi történik a boltban. Nem, annak már igazán nincs határa, hogy milyen aljasságokra tudok vetemedni!