Éhség

A tél megjött, rideg, nedves tél, csaknem teljesen hó nélkül, ködös és sötét, örökké tartó éjszaka egyetlen friss szélfuvás nélkül az első hosszu héten át. Az utcán csaknem egész nap égtek a gázlámpák és az emberek mégis mindig egymásba ütköztek a ködben. Minden hang, a harangszó, a lovak csengője, az emberek hangja, a lódobogás, minden olyan tompán és földalattian hangzott a sürü levegőben. Egyik hét a másik után mult el és az idő nem változott.

Én még mindig ugyanott tartózkodtam.

Mindig erősebben le voltam kötve ehhez a szállodához és étkezőhöz utazók részére, ahol lezüllöttségem ellenére egyszer otthont találtam. A pénzem már réges-régen elfogyott, de azért ugy jöttem-mentem ezen a helyen, mintha jogom volna hozzá és ez volna az otthonom. A háziasszony eddig még semmit sem szólt; de mégis bántott, hogy nem tudtam fizetni. Igy mult el három hét.

Már napokkal ezelőtt ujra hozzáfogtam az iráshoz, de egyáltalában nem sikerült semmi ugy, hogy meg lettem volna vele elégedve; nem volt bennem többé semmi ihlet, ha még olyan szorgalmas voltam is, akár korán, akár későn fogtam munkához. Akármihez kezdtem, semmi sem segitett, hiába, a szerencse elhagyott.

A második emelet egyik szobájában, a legjobb vendégszobában ültem, ott csináltam ezeket a kisérleteket. Zavartalanul voltam idefönt az első este óta, amikor még volt pénzem és mindent ki tudtam fizetni. Azóta mindig reménykedtem, hogy sikerül egy cikket kiszoritanom, aminek az árával kifizethetem a szobát és minden egyebet, amivel tartoztam; ezért dolgoztam olyan szorgalmasan. Különösen egy megkezdett cikkemtől vártam nagyon sokat, amely egy tüzvész allegóriája volt, ami könyvkereskedésben üt ki; erre a mélységes gondolatra akartam minden gondomat forditani, hogy tökéletesen kidolgozva elvihessem a „Generális“-nak mint adósságtörlesztést. Hadd tudja meg a „Generális“, hogy akkor igazi tehetséget segitett lábra; egy percig sem kételkedtem, hogy ezt be fogom tudni bizonyitani, csak azt kell kivárnom, hogy megint megjöjjön az ihlet. És miért ne jönne meg az ihlet megint? Miért ne jöhetne meg már a legközelebbi alkalommal? Nem volt semmi bajom; mindennap kaptam valamit enni a háziasszonytól, reggel és este egy darab vajaskenyeret és idegességem csaknem teljesen elmult. Nem kellett többé ruhába göngyölnöm a kezem, amikor irtam és le tudtam nézni az emeleti ablakomból az utcára, anélkül, hogy szédüljek. Minden tekintetben sokkal jobb sorom volt és már valósággal kezdtem csodálkozni, hogy még mindig nem tudtam elkészülni az allegóriával. Nem értettem, hogy mitől függ az egész.

Egyszer azután rájöttem, hogy tulajdonképpen mennyire gyönge vagyok, milyen lomhán és nehézkesen dolgozik az agyam. Valamelyik nap ugyanis följött a háziasszonyom egy számlával és megkért, hogy nézzem át; valami hibának kell benne lenni, mert nem egyezik meg a könyvével, de ő nem tudja a hibát megtalálni.

Hozzáültem, hogy összeszámoljam; a háziasszony szembe ült velem és rám nézett. Összeadtam ezt a husz tételt először fölülről lefelé és helyesnek találtam, azután alulról fölfelé és ugyanerre az eredményre jutottam. Az asszonyra néztem, aki éppen előttem ült és a szavamra várt; ekkor vettem észre, hogy várandós; nem kerülhette el a figyelmemet, de azért nem néztem rá vizsgálódva.

– Az összeg helyes, – mondtam.

– Nem lehet; nézzen meg minden számot, – felelte. – Nem lehet annyi, abban bizonyos vagyok.

Erre minden egyes tételt ujra átnéztem: 2 kenyér á 25, 1 lámpaüveg 18, szappan 20, vaj 32… nem kellett valami éles fej hozzá, hogy ezt a számsort átvizsgálja, ezt a kis szatócs-számlát, amelyben semmiféle bonyolódott tétel nem fordult elő és én becsületesen megpróbáltam a hibát megtalálni, amiről az asszony beszélt, de nem sikerült. Miután pár percig foglalkoztam ezekkel a számokkal, egyszerre csak azt éreztem, hogy az egész kezd körben táncolni a fejemben; már nem tudtam megkülönböztetni a tartozikot a követeltől és mindent összezavartam. Végre, bummsz, a következő tételnél megakadtam: 3 ⁵/₁₆ font sajt à 16. Az agyam teljesen fölmondta a szolgálatot, bután bámultam a sajtra és nem jutottam tovább.

– Az ördög vigye el, hogy milyen össze-vissza van ez az egész irva! – mondtam kétségbeesetten. – Itt valósággal öttizenhatod sajt van fölirva, mintha az olyan egyszerü volna. Nevetséges, ki hallott valaha ilyet! Itt ni, ön is láthatja.

– Igen, – felelte az asszony, – igy szokták fölirni. Ez füszeres sajt. Igen, ez helyes; öttizenhatod, az öt lat…

– Igen, ezt értem, – szakitottam félbe, habár valósággal semmit sem értettem többé.

Ujra megpróbáltam ezzel a kis számadással tisztába jönni, amit pár hónappal ezelőtt egy perc alatt elintéztem volna; izzadni kezdtem, minden erőmből igyekeztem gondolataimat a számokra irányitani és gyorsan pislogtam a szememmel, mintha élesen meg akarnám vizsgálni az ügyet; de föl kellett hagynom vele; ez az öt lat sajt teljesen végzett velem, mintha csak valami összeroppant volna a homlokom mögött.

De hogy ugy lássék, mintha tovább is dolgoznám a számadáson, mozgattam a szájamat és néha-néha hangosan mondtam egy-egy számot, mintha folytonosan lejjebb érnék a sorban és közeledném a befejezéséhez. A madame ott ült és várt. Végre azt mondottam:

– Most már átnéztem elejétől végig és igazán semmi hiba sincs benne, amennyire meg tudom itélni.

– Nincs? – felelt az asszony, – igazán nincs? – De nagyon jól láttam, hogy nem bizik bennem. És egyszerre ugy találtam, hogy a lenézésnek egy árnyalata volt a szavaiban, valami közömbös hang, amit eddig nem vettem észre nála. Azt mondta, hogy talán nem szoktam tizenhatodrészekkel számolni és azt is mondta, hogy valaki olyanhoz kell fordulnom, aki ért hozzá, mert ennek a számadásnak végre már rendbe kell jönnie. Mindezt nem valami sértő szándékkal mondta, hogy megszégyenitsen, hanem meggondoltan és komolyan. Amikor már az ajtóhoz ért, igy szólt, anélkül, hogy rám nézett volna:

– Bocsásson meg, hogy fárasztottam vele.

És kiment.

Kis idő mulva ujra kinyilott az ajtó és a háziasszony megint bejött; nem mehetett még a folyosó végéig sem, amikor visszafordult.

– Igaz, – kezdte, – ne vegye rossz néven, de ugy-e, még van önnel szemben valami követelésem? Nem tegnap volt három hete, hogy idejött? – Igent mondtam. – Nem olyan könnyü a mai világban egy nagy családot fönntartani és ezért, sajnos, senkinek sem adhatok hitelbe szállást…

Félbeszakitottam.

– Éppen most dolgozom egy tanulmányon, amiről már régebben is beszéltem, ha ez készen lesz, azonnal meg fogja kapni a pénzét. Egészen nyugodt lehet.

– Igen, de hátha sohase lesz készen az a cikk?

– Azt hiszi? De hátha már holnap megjön az ihlet hozzá vagy talán még ma éjjel; egyáltalában nem lehetetlen, hogy még ma éjjel megjön és akkor egy negyed óra alatt elkészül az egész. Látja, az én munkám nem olyan, mint más embereké; én nem ülhetek hozzá, hogy egy meghatározott mennyiséget megcsináljak naponta, nekem várnom kell az alkalmas pillanatra. És senki sem tudhatja előre a napját és óráját, mikor jön rá az ihlet; ennek megvan a maga utja.

A háziasszony kiment. De az bizonyos, hogy a bizalma megingott bennem.

Fölugrottam és kétségbeesésemben a hajamat kezdtem tépni, mihelyt egyedül maradtam. Nem, nem, nincs semmi menekvés számomra, semmi, semmi! Az agyam fölmondta a szolgálatot. Hát tökéletesen hülye vagyok már, hogy egy kis darab sajt értékét sem tudom kiszámitani? De lehetséges-e, hogy az eszem elvesztettem, ha ilyen kérdést még föl tudok vetni magamban? Nem vettem-e a számadás megerőltető munkája közben napnál világosabban észre, hogy a háziasszony várandós; nem volt semmi adatom rá, nem mondta el senki, nem is véletlenül jutott az eszembe, hanem ittültömben, saját szememmel láttam és azonnal megértettem, még hozzá abban a kétségbeejtő pillanatban, mikor a tizenhatodrészekkel kellett számolnom. Hogy tudjam ezt magamnak megmagyarázni?

Az ablakhoz mentem és kinéztem; az ablak a Vognmansgatera nyilt. Lent a kövezeten néhány gyermek játszott, szegényesen öltözött gyermekek a szegényes utcában, akik egy üres palackot dobáltak idestova és hangosan kiabáltak hozzá. Egy butorosszekér ment el lassan mellettük; valami kilakoltatott család lehetett, amely a költözködési időn kivül keres hajlékot magának. Ez azonnal eszembe jutott. A szekeren ágynemü és butor volt, szuette ágyak és szekrények, vörösre festett háromlábu székek, matrácok, vasedény és bádogholmi. Egy kisleány, valóságos gyerek, egy rut kis, megfagyottorru teremtés ült a szekér tetején és szegény kis, kékre dermedt kezével erősen megkapaszkodott, hogy le ne essék; egy csomó ronda, nedves matrácon ült, amin gyermekek alhattak és lenézett a kicsikékre, akik az üres palackkal dobálództak…

Mindezt világosan megláttam és minden fáradtság nélkül megértettem, hogy mi történik. De mig az ablaknál állottam s mindezt megfigyeltem, hallottam a háziasszony cselédjét is, aki a szobám mellett lévő konyhában énekelt. Ismertem a dalt is, amit énekelt és figyeltem, hogy nem téveszti-e el. És azt mondtam magamban, hogy erre hülye ember nem volna képes; hál istennek, olyan józan eszem van, mint minden más embernek.

Egyszerre meglátom, hogy két kis gyermek, két kis fiu elkezd lent az utcán veszekedni; az egyiket ismertem, a háziasszony fia volt. Kinyitom az ablakot, hogy meghalljam, mit kiabálnak egymásra és azonnal egy egész csapat gyermek verődik össze az ablak alatt és vágyakozva tekint föl. Mire várnak? Hogy valamit kidobnak az ablakon? Elszáradt virágot, csontot, szivarvéget vagy valami egyebet, amit rágcsálhatnának vagy amivel játszhatnának? Kékre fázott arcukat végtelen sóvár tekintettel emelték az ablak felé. Ezalatt a két kis ellenség folytatta egymás szidalmazását. A szavak, mint utálatos szörnyetegek, hemzsegtek elő a gyermekajkak közül, borzalmas gyalázó nevek, utcalányok szavai, matrózkáromkodások, amiket lent a kikötőnél tanulhattak. És annyira el vannak merülve a veszekedésbe, hogy észre sem veszik a háziasszonyt, aki éppen akkor fut ki, hogy meghallja, mi történt.

– Igen, – magyarázza a fia, – ez a másik torkon ragadott, alig tudtam egy ideig lélegzeni! – És amint a kis gonosztevő felé fordul, aki ott áll és kárörvendőn vigyorog felé, ujra dühbe jön és elkezd kiabálni: – Eredj a pokolba, te koldus disznó, te! Egy ilyen tetves meri az ember gégéjét megfogni! Majd megmutatom én, te…

És az anya, ez a várandós asszony, aki vastag testével mintha az egész szük utcát betöltené, azt feleli ennek a tizéves fiunak, mig a karját megragadja, hogy magával huzza:

– Csitt, fogd be a szádat! Még te mersz káromkodni! Ugy tátogatod a szádat, mintha egész esztendőben keritőnék közt ülnél! Most azonnal be fogsz jönni!

– Nem, nem megyek!

– De bejössz!

– De nem megyek!

Fönt állok az ablakban s látom, hogy az anya mindig mérgesebb lesz; ez a kellemetlen jelenet erősen fölizgat, nem birom tovább elviselni és lekiáltok a fiunak, hogy jöjjön föl hozzám egy pillanatra. Kétszer kiáltok ki, csak azért, hogy megzavarjam ezt a jelenetet, de hiába; végre teljes erőmből lekiáltok, mire az anya meglepetten fordul meg és fölnéz. Abban a pillanatban visszanyeri lélekjelenlétét, szemtelenül néz rám, valósággal lenéző a tekintete és egy rendreutasitó megjegyzéssel ujra a fiához fordul. Hangosan beszél s én meghallom, amit mond:

– Pfuj, szégyeld magad, az emberek meglátják, hogy milyen rossz vagy!

Mindabból, amit igy megfigyeltem, a legkisebb mellékkörülmény sem veszett kárba. Fölfogásom rendkivül élénk volt, érzékenységem szinte beszivta a legcsekélyebb eseményt is és mindegyikről mindjárt megvolt a biztos véleményem, aszerint, amint végbement. Igy hát lehetetlen, hogy az eszemnek legyen valami baja. De miért is lenne az eszemnek éppen most valami baja?

Hallod-é, mondtam egyszerre magamban, tudod mit! Most már éppen eleget foglalkoztál az eszeddel és elég aggodalmat álltál ki miatta; most már jó lesz végét vetni ezeknek az ostobaságoknak! Az őrültség jele az, ha valaki mindent olyan pontosan meg tud figyelni és föl tud fogni, mint te? Biztositlak, hogy az egész dolog kezd nevetséges lenni, nagyon is humoros, amennyire látom. Utóvégre is egyszer minden emberrel megtörténik, hogy megakad és rendesen éppen a legegyszerübb kérdésnél. Ez semmit sem jelent, ez puszta véletlenség. Amint mondom, hajszál hija, hogy nevetségessé nem váltál ezzel a dologgal. Ami a szatócsszámlát illeti, ezt a rongyos öt tizenhatodrész szegény-sajtot, erre nézve csak annyit mondhatok – hehe, egy kis szegfüszeges és borsos sajt az egész, – tehát, ami ezt a nevetséges sajtot illeti, mondhatom, hogy ettől a legjobb fejek is megbutulhatnak; az ilyen sajtnak a szaga elég, hogy valamire való ember rosszul legyen tőle… engem nem fog bolonddá tenni egy kis füszeres sajt… nem, akkor már valami izletesebbet adjatok! azt mondom, akkor adjatok, ha már akartok, öt tizenhatodrész jó friss majorsági vajat! Az már egészen más volna!

Betegesen nevettem saját élceimen és nagyon mulatságosnak találtam valamennyit. Most igazán nem volt semmi bajom, mindennel jól el voltam látva.

Vidámságom mindinkább nőtt, mig a szobában föl-alá sétálva, magammal beszélgettem; közben hangosan nevettem és hatalmas megelégedés töltött el. Valósággal mintha csak erre a kis vidámságra, a gondnélküliségnek erre a pillanatnyi napfényes elragadtatására lett volna szükségem, hogy az agyam megint munkaképessé legyen. Leültem az asztalhoz és az allegóriáimmal kezdtem foglalkozni. Nagyon jól ment, sokkal jobban, mint már isten tudja mióta; nem éppen nagyon gyorsan, de ugy éreztem, hogy az a kevés, ami elkészült, igazán kiváló. És vagy egy óra hosszáig dolgoztam már, anélkül, hogy kimerültem volna.

Éppen egy rendkivül fontos pillanathoz értem el ebben az allegóriában, mikor a tüz kitör a könyvkereskedésben; ez annyira döntő volt az egészben, hogy mindaz, amit eddig irtam, ehhez képest nem számitott semmit; mert igazán mélyértelmüen akartam megformálni azt a gondolatot, hogy nem könyvek voltak, amik elégtek, hanem agyak, emberi agyak, és valóságos szent Bertalan-éjt akartam rendezni ezekből az égő agyakból. Ebben a pillanatban nagy sietve fölrántják az ajtómat és a háziasszonyom vitorláz be rajta. Egyenesen a szoba közepére rontott, meg sem állott a küszöbön.

Röviden, rekedten kiáltottam föl; igazán ugy éreztem, mintha rám vágtak volna.

– Mi az? – kérdezte. – Azt hittem, mondott valamit. Egy utazó érkezett és szükségünk van erre a szobára; ma éjjel nálunk alhatik, kap külön ágyat. – És mielőtt megvárta volna, hogy mit felelek, elkezdte a papirjaimat minden teketória nélkül fölszedni az asztalról és mindent teljesen összerendetlenitett.

Mintha csak elfujták volna vidám hangulatomat, kétségbeesett harag fogott el, de azért mindjárt fölálltam. Hagytam, hogy az asztalt összeszedje és nem mondtam semmit; egy szót se szóltam. Mire ő minden papirosomat a kezembe adta.

Nem volt mit tennem, el kellett hagynom a szobát. Ez az áldott pillanat is elveszett tehát! Az uj lakóval már a lépcsőn találkoztam; fiatal ember volt, nagy kék horgonyjellel a kezén; egy hordár követte, aki tengerészeknél szokásos ládát vitt a vállán. Az idegen bizonyosan tengerész volt maga is, tehát véletlen átutazó, aki csak egy éjszakára marad és nem foglalja el hosszabb időre a szobámat. Holnap, ha ez az ember elutazott, talán megint elég szerencsés leszek, hogy megtalálom ezt a pillanatot; csak öt percnyi ihletre volna szükségem, hogy befejezzem a tüzvészről szóló müvemet. Igy hát beletörődtem sorsomba…

Eddig még soha sem voltam a család lakásában, az egyetlen szobában, ahol éjjel-nappal tartózkodtak: a férfi, az asszony, az asszony apja és négy gyermek. A cselédleány a konyhában volt és ott is aludt. Kelletlenül közeledtem az ajtóhoz és kopogtattam; senki sem felelt, de beszélgetés hangja hallatszott ki.

A férfi egy szót sem szólt, amikor beléptem, még a köszönésemet sem fogadta; olyan közönyösen nézett rajtam végig, mintha nem is törődnék velem. Különben az asztalnál ült és egy emberrel kártyázott, akit már láttam lent a kikötőnél; hordár volt és „Ablaküveg“-nek szokták nevezni. Egy szopós gyermek feküdt az ágyon és magában gőgicsélt, az öreg ember pedig, a háziasszony apja, összekuporodva ült az ágypadkán, fejét a kezére támasztva, mintha a melle vagy a gyomra fájna. Csaknem tiszta fehér volt a haja és előrehajló állásában volt valami a csuszó állat összehuzódásából, amely éppen a fülét hegyezi.

– Sajnos, azért jövők, hogy ma éjszakára hajlékot kérjek ebben a szobában, – szóltam az emberhez.

– A feleségem mondta? – kérdezte.

– Igen. Uj vendég jött a szobámba.

Erre semmit sem felelt, hanem visszafordult a kártyához.

Igy ült ez az ember napról-napra a kártya mellett; leült akárkivel, aki bejött; játszott semmibe is, csakhogy elverje az időt és hogy legyen valami a kezében. Különben semmivel sem törődött, csak éppen annyit mozgott, ami jól esett lusta tagjainak, mig a felesége föl-alá szaladgált a lépcsőkön, minden zugba benézett és gondoskodott a ház vendégeiről. A kikötő munkásaival és hordáraival is összeköttetésben állott, meghatározott összeget fizetett minden szálló vendégért, akit ide hoztak és gyakran éjszakai szállást is adott nekik. Most éppen az „Ablaküveg“ hozta az uj utast magával.

Egy pár gyermek is bejött, két kis leány szeplős, fejletlen arccal; ugyancsak elhasznált ruha volt rajtuk. Nemsokára a háziasszony is belépett. Megkérdeztem tőle, hogy hova fog éjszakára elhelyezni, mire röviden azt felelte, hogy alhatom itt is a többiekkel együtt vagy kint az előszobában az ágypadon, ahogy éppen nekem tetszik. Mig beszélt, körüljárt a szobában, ide-oda tett-vett és mindenfélét rendbe hozott; ezalatt rám sem nézett.

Egészen összeestem erre a feleletre, állva maradtam az ajtónál és kicsire huzódtam össze; ugy tettem, mintha belenyugodnám, hogy a szobámat átengedjem másnak egy éjszakára; akarattal barátságos arcot vágtam, nehogy megbosszantsam és teljesen ki ne dobjon a házból. Azt feleltem: – jó, majd csak rendbejövünk! – és elhallgattam.

Még mindig ott motozott a szobában.

– Különben meg kell mondanom, hogy nem fogadhatok el senkit szállásra és ellátásra hitelbe, – mondta. – Erre már az előbb is figyelmeztettem.

– De kedves asszonyom, hiszen csak egy pár napról van szó, mig a cikkem készen lesz, – feleltem, – és akkor szivesen fizetek öt koronával többet, nagyon szivesen.

De látszott, hogy nem bizik a cikkemben, ezt világosan láttam. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy büszkén elhagyjam a házat egy kis megbántás miatt; jól tudtam, hogy mi vár reám, ha elmegyek.

Elmult egy pár nap.

Ezalatt lent laktam a családnál, mert az előszobában, ahol nem volt kályha, tulságosan hideg volt; éjszaka is itt aludtam a szobában a földön. Az idegen tengerész még mindig a szobámban lakott és ugy látszott, nem is igen akar egyhamar kiköltözni. Délben bejött a háziasszony és elmondta, hogy előre kifizette az egész hónapot; le akarja tenni a kormányosi vizsgát, mielőtt elutazik, azért tartózkodik a városban. Én csak hallgattam, mert megértettem, hogy a szoba örökre elveszett reám nézve.

Kimentem az előszobába és leültem; ha olyan szerencsés volnék, hogy tudnék valamit irni, az csak idekünn lehetne, ahol nyugalom van. Már nem az allegória foglalkoztatott; volt egy uj eszmém, egy remek tervem: egy középkori tárgyu, öt fölvonásos drámát akartam irni „A kereszt jelében“ cimmel. Különösen a jövendőbeli hősnőt gondoltam ki nagyszerüen magamban, egy pompás, fanatikus, parázna nőt, aki a templomban vétkezik, nem gyöngeségből vagy szenvedélyből, hanem az ég ellen való gyülöletből, vétkezik az oltár lábánál az oltárteritővel a feje alatt, pusztán őrjöngő megvetésből az ég ellen.

Ez az alak mindinkább hatalmába keritett, amint az idő mult. Végre testestől-lelkestől előttem állott és éppen ugy, mint amilyennek alkotni akartam. A teste tökéletlen és visszataszitó volt, nagyon sovány és fenyegetően sötét és mikor járt, hosszu lába minden lépésnél keresztül látszott a ruháján át; amellett nagy, szétálló fülének kellett lenni. Egyszóval, nem a szemnek szánt szépség volt, sőt éppen csak elviselhető alak lett volna. De ami a legjobban érdekelt benne, az a megfontolt bünöknek a bámulatos szemérmetlensége volt, amely minden mértéket meghaladt. Már tulságosan is foglalkoztatott; mintha az agyam kibővült volna, csak hogy befogadhassa ennek az emberi szörnyszülöttnek az alakját. És teljes két óra hosszáig egy huzamban dolgoztam a drámámon.

Mikor már tiz vagy tizenkét oldalt megirtam, gyakran nagy küzdelemmel és néha hosszabb időközökben, – amikor hiába elkészült iveimet szét kellett tépnem, – nagyon elfáradtam, szinte meg voltam meredve a hidegtől és a kimerültségtől; végre fölállottam és kimentem az utcára. Az utolsó félórában ugyis folytonosan megzavart a család szobájából kihalló gyermeksirás, különben sem irhattam volna semmit tovább. Hosszu sétát tettem a Drammensveie-n, mig be nem esteledett, mialatt folytonosan azon töprengtem, hogyan folytassam a drámát. Mikor aznap hazafelé mentem, a következő eset történt velem:

Éppen egy cipőüzlet előtt állottam a Karl Johan-utcában, lent csaknem a pályaudvar terén. Isten tudja, miért állottam meg éppen ezelőtt a bolt előtt! Benéztem a kirakatba, ahol állva maradtam, de eszembe sem jutott, hogy éppen cipőre volna szükségem; a gondolataim távol jártak, más vidékeken és más világokban. Hátam mögött csapatostól mentek a beszélgető emberek, de semmit sem hallottam abból, amit mondtak. Ekkor valaki hangosan köszöntött:

– Jó estét!

A „kisasszony“ volt, aki rám kiáltott.

– Jó estét! – feleltem még mindig szórakozottan. Egy pillanatig ránéztem a „kisasszonyra“ s csak azután ismertem meg.

– Nos, hogy van? – kérdezte.

– Hát csak ugy… mint szoktam.

– Mondja csak, még mindig Christienél van alkalmazásban?

– Christienél?

– Ugy emlékszem, egyszer azt mondta, hogy most könyvvezető Christie nagykereskedőnél.

– Vagy ugy? Nem, annak már vége. Lehetetlen volt azzal az emberrel együtt dolgozni; nagyon hamar meg kellett válnunk egymástól.

– De miért?

– Egyszer véletlenül tévesen irtam valamit és…

– Hamisitott?

Hamisitott!? Itt áll előttem a „kisasszony“ és azt kérdezi tőlem, hogy hamisitottam-e? Még hozzá milyen gyorsan és érdeklődve kérdezi. Mélyen megsértett önérzettel néztem rá és hallgattam.

– Hja, istenem, ez bizony a legjobb emberrel is megtörténhetik! – mondta mintegy vigasztalásul. Még mindig azt hitte, hogy hamisitottam.

– Mi az, ami: „hja istenem, bizony a legjobb emberrel is megtörténhetik“? Az, hogy hamisit? Hallja, jó ember, igazán azt hiszi, ugy ahogy ott áll, hogy ilyen aljasságot tudtam elkövetni? Én?

– De kedves barátom, én ugy értettem, olyan világosan azt mondta…

Hátra vetettem a fejem, elfordultam és lenéztem az utcán. Tekintetemet egy vörös ruha fogta meg, amely felénk közeledett; egy hölgy volt egy férfi oldalán. Ha nem ereszkedtem volna beszélgetésbe a „kisasszony“-nyal, ha nem sértett volna meg durva gyanuja és nem fordultam volna el tőle éppen most büszkén hátra vetett fejjel, akkor ez a vörös ruha talán ugy ment volna el mellettem, hogy észre sem veszem. Különben alapjában véve, mi közöm hozzá? Mit törődöm vele, ha akár Nagel udvarhölgy ruhája is.

A „kisasszony“ még mindig ott állt és beszélt, megpróbálta tévedését jóvá tenni; nem hallgattam rá, mert folytonosan arra a vörös ruhára bámultam, amelyik mindinkább közeledett az utcán fölfelé. És akkor egy mozdulat remegtette meg a szivemet, egy sima, finom szurás és gondolatban suttogni kezdtem, anélkül, hogy a szám megmozditottam volna:

– Ylajali!

Most a „kisasszony“ is megfordult, észrevette azt a kettőt, a hölgyet és az urat, köszönt és hosszan követte őket a tekintetével. Én nem köszöntem, vagy talán mégis?… A vörös ruha tovább lebegett a Karl Johan-utcán és eltünt.

– Ki kisérte ezt a hölgyet? – kérdte a „kisasszony“.

– A „herceg“, nem tudja? „Herceg“-nek hivják. Ismeri a hölgyet?

– Igen, látásból. Hát ön nem ismeri?

– Nem, – feleltem.

– Pedig ugy láttam, nagyon mélyen levette a kalapját előtte.

– Igazán?

– Talán nem? – felelt a „kisasszony“. – De igazán különös volt. Az a hölgy folytonosan önt nézte.

– És ön honnan ismeri?

Tulajdonképpen nem is ismerte, csak látásból. Az ősszel történt egy este. Későn volt már és két vig pajtásával együtt jöttek ki a Grand Hotelből; éppen Cammermeyer előtt találkoztak vele és megszólitották. Először elutasitóan felelt, de az egyik vidám ur, aki tüzön-vizen keresztülment volna egy kalandért, egyenesen, szemtől-szembe arra kérte, engedné meg, hogy hazakisérje. Isten ugyse, egy hajszálát sem fogja meggörbiteni, mint irva vagyon, csak a kapuig kiséri el, hogy meggyőződjék róla, biztonságban ért-e haza, mert különben a szemét sem tudná lehunyni egész éjjel. Folytonosan beszélt, mig tovább mentek, hetet-havat összehordott, Waldemar Atterdagnak mutatta be magát és azt mondta, hogy fényképész. Végre is a leány elkezdett nevetni ezen a vidámságon, amelyet legnagyobb hidegsége sem volt képes elriasztani és a vége az volt, hogy hazakisértette magát.

– Na, és hogy végződött a dolog? – kérdeztem a lélegzetem visszafojtva.

– Hogy végződött? Ó, nem ugy! Hiszen uri asszony.

Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk, a „kisasszony“ is, én is.

– Az ördögbe! Hát ez volt a „herceg“! Milyen előkelő! – mondta végre elgondolkozva. – Ha ez a hölgy ezzel az emberrel van együtt, akkor már nem felelek érte.

Még mindig hallgattam. Persze, hogy a „herceg“ másként fog elvonulni vele. Nos, isten nevében! Mi közöm hozzá? Jó napot mondtam már neki minden bájával együtt, – jó napot meg jó éjszakát! És igyekeztem azzal vigasztalni magam, hogy a lehető legrosszabbat gondoltam róla és egész gyönyörüséggel huztam le képzeletemben a sárba. Csak az bosszantott, hogy kalapot emeltem a szép pár előtt, ha ugyan valóban megtettem. Miért venném le a kalapom ilyen embernek? Nem törődöm már ezzel a nővel, egyáltalában nem törődöm; nem volt már egy cseppet sem szép, elvesztegette magát, pfuj, milyen hervadtnak látszott. Meglehet ugyan, hogy folytonosan rám nézett; ezen nem csodálkoznám, talán lelkiismeretfurdalásai vannak. De azért még nem szükséges, hogy térdre essem előtte és ugy üdvözöljem, mint egy bolond, mikor még hozzá annyira meghervadt mostanában. Csak tartsa meg magának a „herceg“, jó étvágyat hozzá! Eljöhet még olyan nap is, mikor az jut eszembe, hogy büszkén menjek el mellette és még arra az oldalra se nézzek, ahol jár. Megtörténhetik, hogy még akkor is megengedem magamnak ezt az eljárást, ha egyenesen rám is néz, akármilyen vérvörös ruha legyen is rajta. Könnyen megtörténhetik, haha, ez volna csak a győzelem! Ha jól ismerem magam, meg tudom egy éjszaka irni a drámámat és egy hét mulva őnagysága már a térdén van előttem. Minden szépségével és bájával együtt, haha, minden bájával együtt…

– Isten vele! – mondtam hirtelen.

De a „kisasszony“ tartóztatott.

– De hát mivel foglalkozik most? – kérdezte.

– Mivel foglalkozom? Természetesen irok. Mi más egyebet csinálhatnék? Hiszen ebből élek. Ebben a pillanatban egy drámán dolgozom, egy középkori tárgyu nagy drámán; „A kereszt jelében“ lesz a cime.

– Az ördögbe is, ez nagyszerü! – mondta a „kisasszony“ őszintén. – Ha sikerül…

– Ez ne aggassza, – feleltem. – Azt hiszem, ugy egy hét mulva többet is fog hallani rólam.

Ezzel elváltunk.

Mikor hazaértem, azonnal a háziasszonyhoz fordultam és egy lámpát kértem tőle. Nagyon fontos volt rám nézve most a lámpa, mert ma éjjel nem akartam lefeküdni; a dráma csak ugy zugott a fejemben és egészen biztosan reméltem, hogy reggelig jó nagy részével elkészülhetek. Nagyon szerényen adtam elő kivánságomat a madame-nak, mert észrevettem, hogy elégedetlen fintort csinált, mikor beléptem a szobába. – Egy rendkivül érdekes drámám már csaknem készen van, – mondtam; – még csak egynéhány jelenet hiányzik belőle. – És igyekeztem megértetni vele a dolgot: megtörténhetik, hogy valamelyik szinházban hamarabb előadják, mint magam is gondolnám. Ha tehát ezt a nagy szivességet megtenné…

De a madame-nak nem volt lámpája. Hiába gondolkozott, nem jutott eszébe, hogy valahol bármiféle lámpája lenne. Ha éjfélig várok, akkor talán megkaphatom a konyhalámpát. De miért nem veszek egy szál gyertyát magamnak?

Hallgattam. Nagyon jól tudta, hogy nem volt tiz örém egy gyertyaszálra. De hát nem természetes, hogy ujra zátonyba kellett ütköznöm? A cseléd is ott ült közöttünk, egész egyszerüen a szobában volt és nem a konyhában; a lámpa tehát meg sem volt gyujtva odakint. Ez mindjárt eszembe jutott, de nem szóltam semmit.

Egyszerre csak hozzám fordul a leány:

– Ugy láttam, hogy a kastélyból jött ki ma délben. Talán ott ebédelt? – És hangosan nevetett ezen a tréfán.

Leültem, elővettem a papirjaimat és megpróbáltam, nem irhatnék-e valamit, mig itt ülök. A papirt a térdemre tettem és szünet nélkül a padlót bámultam, hogy valami meg ne zavarjon; de ez sem segitett, semmi sem használt, nem tudtam az utolsó pontnál tovább jutni. A háziasszony két kisleánya bejött és nagy lármát csaptak egy macska, egy furcsa beteg macska körül, amelyiknek alig volt szőre; ha a szemébe belefujtak, viz jött ki belőle és lefolyt az orrára. A gazda és két más ember az asztal körül ültek és huszonegyest játszottak. Csak az asszony volt szorgalmas, mint mindig. Ő is ott volt és valamit varrt. Nagyon jól láthatta, hogy semmit sem tudok ebben a zavargásban irni, de nem törődött többé velem; még mosolygott is, mikor a cselédleány megkérdezte, hogy hol ebédeltem. Az egész ház ellenségemmé lett; mintha azt a megszégyenitést várták volna csak, hogy a szobámat át kelljen engedni másnak, hogy ugy bánjanak velem, mint betolakodóval. Még ez a kis cseléd is, ez a kis barna utcalány a homlokfürtjeivel és lapos mellével, bolondot üzött belőlem esténkint, mikor a vajaskenyeremet megkaptam. Folytonosan azt kérdezgette, hogy hol szoktam elfogyasztani az ebédemet, mert még sohasem látott a Grand Hotel felé menni. Világos, hogy ismerte nyomoruságos állapotomat és mulattatta, hogy a szememre vetheti.

Ezek a gondolatok egyszerre annyira elfoglalnak, hogy egyetlen párbeszédet sem tudok a drámához kitalálni. Ujra meg ujra megpróbálom, de hiába; olyan különösen kezd zugni a fejem, hogy végre bele kell törődnöm a sorsomba. Visszateszem a papirokat a zsebembe és föltekintek. A leány éppen előttem ül s én ránézek; nézem keskeny hátát és alacsony vállát, olyan az alakja, mintha még nem is volna teljesen kinőve. Miért vetette olyan gunyosan rám magát? És ha a kastélyból jöttem is ki, mit ártott az neki? A mult napokban is olyan szemtelenül kinevetett, mikor egyszer ügyetlenül elcsusztam a lépcsőn, vagy mikor beleakadtam egy szegbe és elszakadt a kabátom. És éppen tegnap történt, hogy összeszedte a drámavázlatomat, amit az előszobában széttépve eldobtam, ellopta ezeket a papirdarabokat és fölolvasta a szobában, nevetségessé tette mindnyájuk előtt, csakhogy rajtam mulathasson. Pedig sohasem bántottam meg és nem emlékszem, hogy valaha valami szolgálatot kértem volna tőle. Ellenkezőleg, mindig magam vetettem meg az ágyamat a földre, hogy ezzel se okozzak fáradságot neki. Azért is kigunyolt, hogy a hajam hullott; nevetett rajtam, ha reggel hajak uszkáltak a mosdótálban. A cipőm is nagyon romlani kezdett mostanában, különösen az, amelyiken a szekér átment; ebből is gunyt üzött. – Isten tartsa meg önt és a cipőjét! – mondta; – nézze csak, olyan nagy, mint egy kutyaól. – És igaza is volt, rettenetesen ki volt taposva mind a két cipőm, de nem tudtam ujat venni ebben a pillanatban.

Mig mindezt ottültömben az eszemben forgatom és csodálkozom ennek a kis cselédlánynak nyilt ellenséges indulatán, a két kislány elkezdte az öreget az ágynál bosszantani; mindketten körülötte ugráltak és egészen belemerültek gonosz játékukba. Mindegyik egy szalmaszálat tartott a kezében és azzal szurkálták az öreg fülét. Egy darabig csak néztem és nem avatkoztam bele a dologba. Az öreg egy ujját sem mozditotta, hogy védekezzék; csak dühös tekintettel nézett kinzóira, valahányszor felé szurtak és megrázta a fejét, hogy megszabaditsa magát, ha a szalma már a fülébe akadt.

Mindig jobban fölizgatott ez a látvány, a szemem sem tudtam elforditani róla. Az apa fölnézett a kártyából és nevetett a kicsiken, aztán a többi játékos figyelmét is fölhivta rájuk. De miért nem mozdult meg az öreg. Miért nem lökte el a gyerekeket maga mellől? Fölálltam és egy lépéssel az ágyhoz közeledtem.

– Csak hagyja! Hagyja! Béna az öreg! – kiáltott rám a gazda.

És én annyira féltem, hogy éjszakára kint maradhatnék az ajtó előtt, egyszerüen abbeli félelmemben, hogy az ember bosszankodni talál, ha beleavatkozom ebbe a jelenetbe, szó nélkül visszahuzódtam régi helyemre és nyugton maradtam. Minek kockáztassam a szállásomat és vajaskenyeremet azzal, hogy idegen családi ügyekbe avatkozom; csak semmi ostobaság egy félholt vén ember miatt. Nem mozdultam és olyan nagyszerüen keménynek éreztem magam, mint egy darab kő.

A kis huncutok nem hagyták abba kinzásaikat. Bosszantotta őket, hogy az öreg nem akarta nyugton tartani a fejét s most már a szemébe és az orrlyukaiba is szurkáltak. Az öreg gyülölködő tekintettel meredt rájuk, de nem szólt és a karját sem tudta megmozditani. Egyszerre csak fölemelte a felső testét és az egyik kislánynak az arcába köpött; aztán ujra fölemelkedett és a másik után köpött, de nem találta el. Láttam, hogy a gazda lecsapja a kártyát az asztalra és az ágyhoz ugrik. Az arca kivörösödött és dühösen kiáltott:

– Hogy mersz a gyerekek szemébe köpni, vén disznó!

– De istenem, hiszen egy percre sem hagyták békében, – kiáltottam föl magamon kivül. De mert folytonosan attól féltem, hogy kiutasitanak, nem valami hangosan kiáltottam, csak az egész testem reszketett az izgatottságtól.

A gazda felém fordult.

– Halljátok csak! Hát maga mit avatkozik bele? Fogja be a száját, amennyire csak tudja, azt tanácsolom; ez lesz saját magára nézve a legokosabb.

De most fölemelkedett a madame hangja is és az egész ház visszhangzott a kiabálástól.

– Az uristenre, azt hiszem, mind megbolondultatok, vagy az ördög bujt belétek! – sikitotta. – Ha itt akartok maradni, akkor nyugton legyetek, azt megmondom. Nem elég, hogy az ember minden jött-mentnek szállást és kosztot kell, hogy adjon, nem, még ilyen pokoli itéletnapját és verekedést is türni kell itt a szobában. De ilyen meg ne történjék még egyszer, azt mondom! Csitt! Fogjátok be a szátokat, kölykök és törüljétek meg az orrotokat, hogy nekem ne kelljen odamennem, hogy megtegyem. Soha életemben ilyen embereket! Bejönnek az utcáról, nincs egy öre a zsebükben, még tetüzsirra se, és késő éjszaka veszekedést kezdenek a háziakkal. Ezt nem türöm tovább, értitek! És mindenki pakolhat innen, aki nem tartozik a házhoz. Azt hiszem, hogy legalább a saját házamban csöndet kivánhatok.

Egy szót sem szóltam, még a szájam sem nyitottam föl, csak leültem ujra az ajtó mellé és hallgattam a lármát. Valamennyien egyszerre kiabáltak, még a gyermekek és a cselédleány is, aki meg akarta magyarázni, hogyan kezdődött a veszekedés. Ha csöndben maradok, akkor egyszer mégis csak vége lesz; ha egy szót sem szólok, akkor bizonyosan nem fognak a végsőkig menni. És mit is mondhatnék? Nem volt egész bizonyosan tél odakint és még hozzá mindjárt sötét éjszaka? Ez nem arra való idő, hogy az ember az öklével az asztalra csapjon s a maga igazát megvédje. Csak semmi bolondság! Nyugodtan ülve maradtam, nem mentem ki a szobából, habár jóformán kidobtak. Makacsul néztem a falat, ahol Krisztus képe csüngött olajnyomatban és csökönyösen hallgattam a háziasszony kitörését.

– Ha ezzel énrám célzott, madame, akkor semmi se áll utjában, hogy eltávozzam, – mondta az egyik kártyás.

És fölállott. Erre a másik is fölemelkedett.

– Nem, nem reád gondoltam; és rád sem, – felelt a háziasszony mind a kettőnek. – De ha éppen szükséges, azt is meg tudom mutatni, hogy kire. Ha csak ezen fordul meg! No bizony, meghiszem azt! Majd kitünik, hogy ki az…

Szakadozottan beszélt, kis időközökben adta a szurásokat és lehetőleg elhuzta a mondatokat, hogy annál világosabban értésemre adja, hogy én vagyok az, kiről beszél. De csak hallgatás! Eddig még nem parancsolta meg, hogy menjek, nem mondta ki határozottan és világos szavakkal. Csak semmi gőg, semmi hiábavaló büszkeség! Süketnek kell lenni… Mégis különös, hogy milyen zöld haja van a Krisztusnak azon az olajnyomaton. Mintha zöld fü lenne, vagy válogatott pontossággal kifejezve: mintha sürü rétifü lenne. Ha! ez igazán nagyon találó megjegyzés volt részemről, valóságos szép, sürü rétifü… És ebben a pillanatban a futó gondolattársulások egész sora kapcsolódott össze fejemben: a zöld fütől az irás egy helyéig, hogy az élet olyan, mint a fü, mely elég, innen az itéletnapjáig, mikor minden tüzben pusztul el, azután egy kis ugrással a liszaboni földrengésig, mire egy sárgaréz spanyol köpőcsésze és egy ébenfatollszár állt a gondolataim előtt, amiket az Ylajali szobájában láttam. Ó, minden olyan mulandó, mint a fü, amely elég! Mindennek a vége: négy deszka és egy hulla – halotti ruhák Andersen kisasszonynál, jobbra a kapu alatt…

Mindez végigrohant az agyamon, ebben a kétségbeejtő pillanatban, mikor a háziasszony azon a ponton állott, hogy kikergessen a házból.

– Nem hallja! – kiáltott föl éppen. – Nem hallja, mit mondok, hogy takarodjék a házból, tudja meg! Isten bocsássa meg, azt hiszem, ez az ember őrült! Ebben a percben szedje össze magát és ugy álljon odább, hogy szó se legyen többet a dologról.

Az ajtóra néztem, nem azért, hogy elmenjek, egyáltalában nem azért; hanem mert merész gondolatom jött: ha kulcs lenne a zárban, ráforditanám és bezárnám magamat a többiekkel együtt, hogy ne kelljen elmennem. Hisztérikus borzalom fogott el arra a gondolatra, hogy megint az utcára jussak. De a zárban nem volt kulcs és én fölállottam; nem volt semmi remény többé.

Akkor egyszerre a házigazda hangja vegyült bele az asszony kiabálásába. Ugyanaz az ember, aki még az előbb megfenyegetett, most csodálatos módon pártomat fogta. Azt mondta:

– Tudod, hogy éjszaka nem lehet az embereket kikergetni a házból. Ezért megbüntetnének.

Nem tudtam, hogy ezért büntetés jár, nem is hittem, bár lehetséges volt, mert az asszony hamar meggondolta a dolgot, elhallgatott és nem szólt többé hozzám. Sőt még az estére járó két darab vajaskenyeret is ideadta, de nem fogadtam el; csupa hálából az ember iránt nem fogadtam el és azt állitottam, hogy már ettem valamit a városban.

Mikor végre kimentem az előszobába, hogy lefeküdjem, a madame utánam jött, megállt a küszöbön és mig vastag, terhes alakja fenyegetően fordult felém, azt mondta:

– De ez az utolsó éjszaka, amit itt tölt!

– Igen, igen! – feleltem.

Majd csak akad valami segitség, hogy holnapra hajlékot kapjak, ha jól utánajárok. Valamiféle buvóhelyet csak fogok találni. Egyelőre annak örültem, hogy nem kellett éjszakára az utcára mennem.

Reggel öt vagy hat óráig aludtam. Mikor fölébredtem, még sötét volt, de azért azonnal fölkeltem; a hideg miatt teljesen felöltözve feküdtem le és igy nem volt szükséges felöltöznöm. Miután egy kis vizet ittam és lehetőleg halkan kinyitottam az ajtót, egyenesen elmentem, hogy ujra ne kelljen találkoznom a háziasszonnyal.

Egy-két rendőrön kivül, akik éjszakai szolgálaton voltak, egyetlen élőlénnyel sem találkoztam az utcán; nemsokára azután néhány ember jött a gázlámpákat eloltani. Céltalanul jöttem-mentem, a Kirkegatere jutottam s onnan az erőditések felé indultam. Fázlódva és még álmosan, elgyöngült inakkal és fájós háttal a hosszu járkálás után és nagyon éhesen ültem le egy padra s hosszu ideig szunyókáltam. Három hét óta kizárólag abból a vajaskenyérből éltem, amit a háziasszonyom adott reggel és este; most már éppen egy napja volt, hogy utoljára ettem, megint kegyetlenül kinozni kezdett az éhség és igyekeznem kellett mielőbb valami segitséget találni. Ezzel a gondolattal aludtam el a padon…

Arra ébredtem föl, hogy emberek beszéltek a közelemben és mikor kissé összeszedtem magam, láttam, hogy már nappal van és az emberek munkába álltak. Fölállottam és tovább mentem. A nap már a hegyek fölé került, az ég fehér és átlátszó volt és én annyira örültem a szép reggelnek annyi sok sötét hét után, hogy szinte elfelejtettem gondjaimat és ugy éreztem, hogy volt már rosszabb dolgom is életemben. A mellemre ütöttem és elkezdtem egy kis dalt zümmögni. A hangom olyan betegesen, olyan szomoru-bágyadtan hangzott, hogy saját magamat könnyekre fakasztottam vele. Ez a pompás reggel, ez a fehér világosságtól sugárzó ég nagyon is erősen hatott rám és egyszerre elkezdtem hangosan sirni.

– Mi baja? – kérdezte egy ember.

Felelet nélkül siettem tovább és elrejtettem arcomat az emberek elől. Leértem a partra. Egy nagy orosz zászlós bárkahajó volt a kikötőben és szenet rakodott ki; elolvastam a nevét az oldalán, „Copégoro“-nak hivták. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy megfigyeltem, mi megy végbe ezen az idegen hajón. Már csaknem kirakodhattak, mert kilenc lábnyira állott ki a vizből, pedig bizonyosan ballasztot is vitt magával és mikor a szénhordók végigdübörögtek nehéz csizmájukkal a födélzeten, a hajó egész ürege visszhangzott.

A nap, a fény, a tenger sós párája, az egész mozgalmas és vidám élet uj erőre hoztak és a vérem elevenebben kezdett keringeni. Egyszerre csak eszembe jutott, hogy talán meg tudnám a drámám egynéhány jelenetét irni, amig itt ülök. És elővettem papirosaimat a zsebemből.

Először egy szerzetes válaszát próbáltam megirni egy párbeszédben, amelynek erőtől és türelmetlenségtől kellett volna tuláradnia, de nem sikerült. Átugrottam tehát a szerzetest és egy másik beszédet akartam kidolgozni, a biró vádbeszédét a templomot megszentségtelenitő ellen és sikerült is egy fél oldalt megcsinálnom belőle, mikor megint megakadtam. Sehogy sem akart a szavaimba igazi korhangulat jönni. A mozgalom körülöttem, a hajócsiga lármája és a vasuti láncok folytonos zörgése olyan kevéssé illett a sötét középkor dohos levegőjéhez, melynek mint ködnek kellett volna megülni a drámámat. Összeszedtem az irásaimat és fölállottam.

De szerencsésen annyira mégis belejöttem a hangulatba, hogy világosan éreztem, hogy most sokat dolgozhatnám, ha semmi közbe nem jönne. Csak volna hová menekülnöm! Gondolkodni kezdtem, meg-megállottam és ujra gondolkoztam, de az egész városban nem jutott egyetlen egy nyugodt hely sem az eszembe, ahol egy kis időre megvonulhatnék. Nem volt más kilátás, mint visszamenni a szállóhelyre. Összegörnyedtem e gondolat alatt és folytonosan azt mondtam, hogy ez lehetetlen, de azért arrafelé mentem és mindjobban közeledtem a tilalmas helyhez. Persze, hogy siralmas dolog, mondtam magamban, sőt szégyenletes, egyenesen szégyenletes, de nincs más segitség. Nem voltam egy csöppet sem büszke, sőt ki kellett mondanom a rettenetes szót, hogy én voltam a legkevésbé büszke lény ebben a pillanatban a nap alatt. És odamentem.

Az ajtóban megálltam, hogy még egyszer megfontoljam a dolgot. Nos, jöjjön, ami akar, meg kell kisérlenem! Végre is olyan haszontalanság az egész, és mégis ezen fordul meg minden. Először is csak néhány órára akarok bemenni, másodszor pedig isten ments, hogy valaha még egyszer ebben a házban keressek menedéket. Beléptem az udvarra. Mikor az udvar hepehupás kövezetén végigmentem, még akkor sem voltam egészen biztos magamban és csaknem visszafordultam az ajtó felé. De összeharaptam a fogamat. Csak semmi hiábavaló büszkeség! A legrosszabb esetben azzal menthetem magam, hogy bucsut venni jöttem, tisztességesen elbucsuzni és megbeszélni kis adósságom törlesztését, amellyel a háznak tartozom. Kinyitottam az előszoba ajtaját.

Mozdulatlanul állva maradtam. Éppen előttem, alig két lépésnyire, maga a házigazda állott kalap és kabát nélkül s a kulcslyukon keresztül a család lakószobájába kukucskált be. Hallgatva intett a kezével figyelmeztetésül, hogy csöndben legyek és ujra benézett a kulcslyukon. Benézett és nevetett.

– Jöjjön csak ide! – suttogta.

Lábujjhegyen közeledtem felé.

– Nézzen be! – mondta és hangtalanul, de izgatottan nevetett. – Kukucskáljon csak be! Hihi! Ott feküsznek! Nézze az öreget! Látja jól az öreget?

Bent az ágyban éppen az olajnyomatu Krisztus alatt két alakot láttam az ágyban, a háziasszonyt és az idegen tengerészt; lábszáruk fehéren világlott ki a sötét ágydunna közül; az ágyon, a másik falhoz támaszkodva, ült az asszony apja, a béna öreg és a keze felé hajolva nézte őket, szokása szerint összeesve és mozdulásra képtelenül…

Megfordultam a házigazda felé. Csak a legnagyobb fáradtsággal tudta magát visszatartani, hogy hangosan ne nevessen. Kénytelen volt befogni az orrát.

– Látta az öreget? – suttogta. – Istenem, tán csak látta az öreget! Ott ül és nézi! – És ujra lehajolt a kulcslyuk elé.

Az ablakhoz mentem és leültem. Ez a látvány kegyetlenül szétszaggatta gondolataim rendjét és fölforgatta pompás hangulatomat. De hát mi közöm az egészhez? Ha a férjnek nincs kifogása ellene, sőt még mulatott is rajta, akkor nekem igazán nincs okom, hogy fölháborodjam. És ami az öreget illeti, hát ő meg már öreg volt. Talán az egészet nem is látta; talán aludt is ültében; isten tudja, talán már meg is van halva. Egy csöppet sem csodálkoznám, ha meg is halt volna. Semmi esetre sem az én lelkiismeretemnek a dolga.

Megint kivettem a papirjaimat és minden alkalmatlan behatást igyekeztem eltávolitani magamtól. A biró beszéde egy mondatának éppen a közepén akadtam el: Igy parancsolja Isten és a törvény, igy parancsolja bölcs tanácsadóimnak szava, igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem… Kinéztem az ablakon, hogy kitaláljam, mit parancsol a lelkiismerete. Halk zaj hatolt ki a lakószobából. Na, ez nem tartozik rám, egyáltalában nem; az öreg ugyis meghalt már, talán ma reggel négy órakor halt meg; nekem ugyan bensőleg halálosan közömbös, hogy miféle zaj ez; mi az ördögért gondolkoznám rajta? Csak nyugalom!

„Igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem is…“

De minden összeesküdött ellenem. Az ember egyáltalában nem állott nyugodtan a kulcslyuknál; néha hallottam elfojtott nevetését és láttam, hogy reszket; az utcán is történt valami, ami szórakozottá tett. Egy kis fiu ült a szemben lévő járdán a napfényben és játszott; nyugodtan ült és nem sejtett semmi veszélyt, egy csomó papirszalagot kötözgetett össze, de semmi rosszat nem csinált. Egyszerre fölugrik és elkezd kiabálni; a járdáról a kocsiutra hátrál és meglát egy embert, egy vörösszakállu felnőtt embert, aki a második emeleten a nyitott ablakon át kihajolt s a fejére köpött. A kicsi dühösen sirt és kegyetlenül szitkozódott az ablak felé, az ember pedig lefelé az arcába nevetett; ez igy ment vagy öt percig. Elfordultam, hogy ne lássam a kis gyerek sirását.

„Igy parancsolja tulajdon lelkiismeretem…“

Lehetetlen volt tovább jutnom. Végre az egész kezdett összekavarodni előttem; ugy láttam, mintha mindaz, amit eddig irtam, használhatatlan volna, sőt hogy az egész eszme képtelen ostobaság. A középkorban egyáltalában nem lehet lelkiismeretről beszélni, a lelkiismeretet legelőször Shakespeare táncmester találta föl, tehát az egész beszéd helytelen. De hát nem volna semmi jó sem ezeken a lapokon? Ujra átfutottam az egészet és kétségem megint eloszlott; nagyszerü jeleneteket találtam benne, hosszu részleteket, amik igazán jelentékenyek voltak. És megrészegitő ösztönzés nyilalt ujra keresztül rajtam, hogy megint hozzáfogjak és befejezzem a drámát.

Fölálltam és az ajtóhoz mentem, figyelembe sem véve a gazda dühös intését, hogy csöndesen távozzam. Határozottan és eltökélt szándékkal mentem át az előszobán, föl a lépcsőkön a második emeletre és beléptem régi szobámba. A kormányos ugy sem volt itt és mi akadálya lett volna, hogy pár percre beüljek ide? Nem nyulok semmiféle holmijához hozzá, még csak az asztalt sem fogom használni, hanem az ajtónál fogok leülni és ezzel teljesen megelégszem. Gyorsan kiteritettem a papirost a térdemen.

Percekig nagyszerüen ment a dolog. Teljesen készen lépett egyik válasz a másik nyomába és megszakitás nélkül irtam. Egyik lapot a másik után töltöm igy meg, árkon-bokron át rohanok az alakjaimmal, halkan ujjongok elragadtatásomban pompás hangulatom fölött és jóformán nem is tudok magamról. Az egyetlen hang, amelyet jóideig észreveszek, a saját boldog ujjongásom. Nagyszerü gondolatom támad: a darab egyik fordulópontján meg kell szólani egy templomharangnak. Pompásan haladt az egész.

Egyszerre lépéseket hallok a lépcsőn. Összerázkódom és csaknem magamon kivül, ijedten figyelve, ugrásra készen várok s az éhségtől fölhevülve reszketek a rémülettől; idegesen hallgatódzom, a ceruzát tétlenül tartom a kezemben, – csak hallgatódzom és egy szót sem tudok tovább irni. Az ajtó fölnyilik és a lakószobában látott pár belép.

Mielőtt időm volna bocsánatot kérni, a háziasszony, mint aki a felhőkből zuhant le, elkezd kiabálni:

– Uram isten segits! Hát nem itt ül már megint!

– Bocsánatot kérek, – mondom, de nem jutok tovább.

A háziasszony kicsapja az ajtót a falig és ugy sikitja:

– Ha azonnal el nem takarodik, rögtön rendőrt hivatok, ugy segitsen meg az isten!

Fölálltam.

– Csak bucsut venni jöttem, – mormoltam, – és itt akartam önt megvárni. Nem nyultam hozzá semmihez, csak ide ültem a székre…

– Nem baj! – mondta a kormányos. – Ugyan kinek ártott vele? Hagyja már ezt az embert!

Mikor leértem a lépcsőn, egyszerre őrjöngő harag fogott el a kövér, fölfujt asszony ellen, aki a sarkamban jött, hogy minél hamarabb kikergessen és egy pillanatra megállottam; szájam tele volt a legdurvább szidalmakkal, amiket a szemébe akartam dobni. De még idejében megfontoltam és hallgattam, hallgattam hálaérzésből az idegen ember iránt, aki utánunk jött és meghallotta volna. A háziasszony folytonosan követett és szakadatlanul szitkozódott, mialatt az én dühöm minden lépéssel, amit kifelé tettem, növekedett.

Leértünk az udvarra; nagyon lassan mentem, mert még mindig azon gondolkodtam, hogy kikezdjek-e az asszonnyal vagy ne? Ebben a pillanatban egészen meg voltam zavarodva a dühtől és a legborzalmasabb vérontásra gondoltam, valami olyan ütésre, ami álltó helyében megölné, egy rugásra a hasa tájékán. Az ajtóban egy szolga ment el mellettem; köszönt, de én nem fogadtam. Akkor a madame-hoz fordult és hallottam, hogy felőlem tudakozódik; de nem fordultam meg.

Pár lépésnyire az ajtón kivül a szolga utólér, ujra köszön és megállit. Aztán egy levelet ad át. Hevesen és bosszankodva szakitom föl, a boritékból egy tizkoronás hull ki, de sem levél, sem egy magyarázó szó nem volt mellette.

Ránézek az emberre és azt kérdem:

– Hát ez miféle ostoba vicc? Ki küldte ezt a levelet?

– Azt én nem tudom, – felel; – egy hölgy adta át nekem.

Mozdulatlan maradtam. A szolga elment. Visszadugtam a pénzt a boritékba, jól összegyürtem az egészet, megfordultam és visszamentem a háziasszonyhoz, aki még utánam nézett a kapuból és az arcába vágtam a cédulát. Nem szóltam semmit, egy hangot sem ejtettem ki, csak még annyit láttam, hogy bontogatni kezdi az összegyürt papirt, mialatt tovább megyek…

Ha, igy kell az embernek eljárni ilyen népekkel. Egy szót sem szólni, szóba sem állni a nyomorultakkal, hanem egészen nyugodtan összegyürni egy nagy bankót és az ellenségnek a szeme közé vágni. Ezt nevezem én méltóságos föllépésnek! Igy kell velük bánni, a bestiákkal.

Mikor a Tomtegate és a pályaudvartér szögletére értem, egyszerre csak elkezdett előttem forogni az egész utca, a fejem üresen zugott és nekiestem egy házfalnak. Egyszerüen nem birtam tovább menni, még csak föl sem tudtam egyenesedni hajlott helyzetemből; ahogy oda estem a falhoz, ugy maradtam állva és éreztem, hogy kezdem az eszméletemet elveszteni. A kimerültségnek ez a rohama csak növelte őrült dühömet, fölemeltem a lábam és a kövezetre toppantottam. Sok más egyebet is elkövettem, hogy visszanyerjem az erőmet, összeszoritottam a fogam, a homlokom ráncoltam, kétségbeesetten forgattam a szemem s ez végre segitett. Gondolataim kivilágosodtak és megértettem, hogy az elmulás küszöbén állok. Kinyujtottam a karomat és ellöktem magam a faltól; az utca még mindig táncolt körülöttem. Elkezdtem csuklani az őrjöngéstől és lelkem minden erejével küzdöttem elesettségem ellen; igazán bátran küzdöttem, semmi áron nem akartam összeesni, állva akartam meghalni. Egy munkástargonca megy el lassan előttem és látom, hogy burgonya van rajta, de dühömben, makacsságomban azt találom ki, hogy az nem is burgonya, hanem káposzta és kegyetlenül esküdözöm, hogy káposztafejek vannak benne. Jól hallom, mit mondok és tudatosan esküszöm többször egymás után, hogy ez a hazugság igaz, csak meglegyen az a kegyetlen elégtételem, hogy hamisan esküszöm. Megrészegszem ettől a hallatlan büntől, az égre emelem három ujjamat és reszkető ajakkal esküszöm az atya, a fiu és a szentlélek nevében, hogy káposztafejek voltak.

Az idő telt. Leereszkedtem egy lépcsőre, ami mellettem volt, letöröltem az izzadtságot a homlokomról és a nyakamról, visszatartottam a lélegzetemet és igyekeztem megnyugodni. A nap kezdett lemenni, délutánra fordult az idő. Ujra elkezdtem gondolkodni a helyzetemen; az éhség megint szemérmetlen lett és nemsokára beáll az éjszaka is; még idejében kell valamit kitalálnom. Gondolataim megint a szálloda körül kezdtek keringeni, ahonnan ma kikergettek; egyáltalában nem akartam visszamenni, de nem tudtam ellentállani, hogy rá ne gondoljak. Tulajdonképpen igaza volt az asszonynak, hogy kidobott. Hogy is várhattam, hogy valahol lakni engedjenek, amikor nem tudtam fizetni? Még hozzá néha-néha enni is adott az asszony; még tegnap este is, mikor ugy fölbosszantottam, csupa jóságból megkinált egy darab vajaskenyérrel, mert tudta, hogy szükségem van az evésre. Ugy, hogy semmi jogom nem volt panaszkodni rá és mig a lépcsőn ültem, engesztelni kezdtem magamban és bocsánatot kértem tőle viseletemért. Különösen azt bántam meg keserüen, hogy olyan hálátlan voltam és a papirt a szemébe dobtam…

Tiz koronát! Halkan füttyentettem. Kitől jöhetett az a levél, amit a szolga hozott? Ebben a pillanatban gondoltam erre először világosan és kezdett derengeni előttem, hogyan függ össze az egész. Szinte beteg lettem a fájdalomtól és szégyentől, rekedten suttogtam az Ylajali nevét és megráztam a fejem. Nem én voltam-e az, aki még csak tegnap határoztam el, hogy büszkén fogok mellette elmenni, ha találkozunk és a legnagyobb közönyt mutatom majd vele szemben? És ehelyett csak a szánalmát keltettem föl és alamizsnát csaltam ki tőle. Nem, nem, nem, az én megalázásomnak sohasem lesz vége! Még vele szemben sem tudtam tisztességes állást elfoglalni; sülyedek, sülyedek minden oldalon, ahová csak fordulok, lesülyedtem térdig, lesülyedtem mellig, elmerültem a becstelenségbe és sohasem fogok többé kiemelkedni, soha többé! Ez volt a tetőpont! Tiz korona alamizsnát elfogadni és visszadobni nem tudni a titkos adakozónak, két kézzel összekaparni a rongyos filléreket, ahol csak lehet és megtartani, kifizetni vele a lakást, mikor bensőleg minden ellentmond…

Vajjon nem tudnám valami módon visszakeriteni ezt a tiz koronát? A háziasszonyhoz nem mehetek vissza, hogy elkérjem tőle, ez lehetetlen; valami más utat-módot kell találnom és ha gondolkozom, sikerülni is fog, csak meg kell erőltetnem magam és komolyan kell gondolkoznom rajta. De isten bizony, ebben az esetben nem elég csak olyan közönséges módon gondolkozni, hanem ugy, hogy az egész testem-lelkem rajta legyen, csakhogy visszaszerezhessem ezt a tiz koronát. És nekifogtam gondolkozni.

Most körülbelül négy óra lehet; ma estére talán beszélhetnék is a szinházigazgatóval, ha a drámám készen volna. Előveszem a kéziratot és mindjárt ott ültömben erőszakkal is meg akarom irni az utolsó négy-öt jelenetet; gondolkozom, izzadok és a kezdettől fogva elolvasom az egészet, de nem jutok tovább. Csak semmi ostobáskodás, – mondom, – csak semmi önfejüség! És nekifogok és irom a drámát, mindent leirok, ami eszembe jut, csakhogy minél hamarabb készen legyek. Elhitetem magammal, hogy ujra olyan ihletett, nagy pillanat fogott el, telehazudom a fejemet, nyilvánvalóan csalom magam, hogy nincs is szükségem rá, hogy a szavakat keressem. Nagyon jó! nagyszerü eszme, csak ird le! – suttogtam magamban.

De végre az utolsó párbeszéd kezd magam előtt is gyanus lenni; annyira elüt az első jelenetek párbeszédétől és amellett a szerzetes szavaiban sincs semmi középkori. A ceruzám hegyét eltöröm a fogammal, fölugrom, kétfelé tépem a kéziratot, minden egyes lapot széttépek, az utca közepére dobom a kalapomat és rátaposok. – Végem van, – suttogom magamban; – hölgyeim és uraim, végem van! – És folyton ezeket a szavakat mondom, mig a kalapomat taposom.

Egy rendőr áll nem messzire tőlem és figyeli, hogy mit csinálok; az utca közepén áll és semmi másra nem figyel, csak engem néz. Mikor fölemelem a fejemet, találkozik a tekintetünk. Talán már régen itt áll, már régen nézi, hogy mit csinálok. Fölkapom a kalapom, a fejemre teszem és odamegyek az emberhez.

– Nem tudja, hány óra? – kérdem tőle.

Egy pillanatig vár, mielőtt kiveszi az óráját és ezalatt folyton rajtam van a szeme.

– Négyre jár, – felel.

– Helyes, – kiáltom; – négyre jár, tökéletesen eltalálta! Látom, hogy érti a dolgát és nem fogok megfeledkezni magáról.

Ezzel továbbmentem. A rendőr egészen elképedve maradt ott, meg sem mozdult és tátott szájjal nézett utánam, még mindig kezében tartva az órát. Mikor a Royalhoz értem, még egyszer visszafordultam: még mindig ugyanabban a helyzetben állt és még mindig követett a tekintetével.

Hehe, igy kell bánni ezekkel az állatokkal! A legválogatottabb szemtelenséggel kell bánni velük! Ez imponál a bestiáknak, meg kell rémiteni az ilyen állatokat!… Teljesen meg voltam elégedve magammal s megint egy dalocskát kezdtem fütyörészni. Feszülten az izgatottságtól, semmi fájdalmat sem éreztem többé, sőt mintha sohasem lettek volna kellemetlen érzéseim, mint a toll, olyan könnyedén röpültem át az egész téren, befordultam a bazároknál és a Megváltó temploma előtt leültem egy padra.

Mintha nem volna teljesen közönyös, hogy visszaküldöm-e azt a tizkoronást vagy nem! Ha egyszer nekem küldték, akkor az enyém és ott, ahonnan küldték, bizonyosan nincs rá szükség. Végre is el kellett vennem, ha kifejezetten nekem volt cimezve; semmi értelme nem lett volna a szolgánál hagyni, hogy megtartsa. Még kevésbé illenék egy más tizkoronást visszaküldeni, mint amit kaptam. Ugy hogy ebben az ügyben nincs mit tovább tennem.

Igyekeztem a piaci forgalomra figyelni, hogy közönyös dolgokra tereljem a gondolataimat, de nem sikerült és folytonosan a tiz koronával foglalkoztam. Végre ökölbe szoritottam a kezem és méregbe jöttem. Csak megsértettem volna vele, ha visszaküldöm; hát miért tettem volna? Mindig ugy jártam-keltem, mintha tulságosan előkelő volnék mindenre, tetszelgően ráztam a fejem és: – nem, köszönöm! – mondtam minduntalan. Most láthatom, hogy mi volt az eredménye, ujra az utcán vagyok. Mikor kitünő alkalmam lett volna hozzá, akkor sem tudtam jó meleg lakásomat megtartani; büszkeségemben az első szóra fölugrottam s hogy megmutassam, milyen legény vagyok, jobbra-balra szórtam a tizkoronásokat és elszaladtam… Nagyon elitéltem magam, hogy elhagytam a lakásomat és megint ilyen alkalmatlanságot okoztam magamnak.

Különben vigye el a sárga ördög az egészet! Én nem kértem a tizkoronást és jóformán a kezemben sem volt, azonnal kiadtam, vadidegen embereket fizettem ki vele, akiket látni sem akarok többé. Mert én már ilyen ember vagyok, megszoktam az utolsó nikkelig fizetni mindent, ha kenyértörésre került. És ha Ylajalit jól ismerem, ő sem bánta meg, hogy ezt a pénzt nekem küldte; mit izgatom hát magamat? Ez igazán a legkevesebb, amit tehet, hogy itt-ott tiz koronát küld. Hiszen szegény leány olyan szerelmes volt belém, ha, valósággal halálosan szerelmes volt… Ez a gondolat egészen fölfuvalkodottá tett. Semmi kétség, szegény leány halálosan szerelmes volt belém.

Öt óra lett. Kezdtem megint összeesni hosszu, ideges izgatottságom után és megint éreztem azt a tompa zugást a fejemben. Egyenesen magam elé néztem, kimeresztettem a szememet és szemben az Elefánt-gyógyszertárra vetődött a tekintetem. Az éhség megint dühöngeni kezdett bennem és nagyon sokat szenvedtem. Mig igy ülök és a levegőbe meredek, lassan-lassan mindig világosabban kirajzolódik előttem egy alak, akit végre fölismerek: a süteményárus asszony volt az Elefánt-gyógyszertár mellett.

Összerázkódom, kiegyenesedem a padon és elkezdek gondolkozni. Igen, semmi kétség, ez ugyanaz az asszony, ugyanaz az asztal és mindketten ugyanazon a helyen vannak. Egyet füttyentek, csettintek az ujjammal, fölállok a padról és megindulok a gyógyszertár felé. Csak semmi ostobáskodás! Az ördög bánja, hogy bünös pénz volt-e vagy jó norvég szatócspénz ezüstből. Olyan nevetséges csakugyan nem leszek, az ember tulságos büszkeségből éhen halhat!

A szögletig megyek, jól szemügyre veszem az asszonyt és elébe állok. Mosolygok, barátságosan intek és ugy rendezem el szavaimat, mintha magától értetődő volna, hogy megint találkozunk.

– Jó napot! – kezdtem. – Talán már meg sem ismer?

– Bizony, nem! – felel vontatottan és rám néz.

Még vidámabban mosolygok, mintha csak ravasz tréfa lehetne tőle, hogy nem ismer rám és azt mondom:

– Nem emlékszik rá, hogy egyszer egy egész marék koronát adtam magának? Akkor semmit sem szóltam, ha jól emlékszem; ugy tudom, nem tettem; nem is szokásom sokat beszélni. Ha becsületes emberekkel van az embernek dolga, akkor nem szükséges sokat fecsegni és minden haszontalanság miatt szerződést csinálni. Haha, én adtam magának nemrégen azt a sok pénzt.

– Ni, csakugyan ön volt az! Csak most ismerem meg, egy kicsit gondolkoznom kellett…

Meg akartam akadályozni, hogy megköszönje a pénzt s ezért gyorsan azt mondtam, mialatt már szememmel az ennivalók között keresgéltem az asztalon:

– Most eljöttem a süteményekért.

Nem értette meg.

– Most már el akarom vinni a süteményeket, – ismételtem. – Legalább egy részét, az első kiválasztást; nem ragaszkodom hozzá, hogy mind ma adja ide.

– Azért jött, hogy elvigye?

– Persze, hogy azért jöttem, vagy mi! – felelek és hangosan nevetni kezdek, mintha az első pillanatban be kellett volna látnia, hogy miért jöttem. Mindjárt föl is veszek egy süteményt az asztalról, egy kalácsfélét és elkezdem enni.

Mikor az asszony ezt meglátja, fölemelkedik a pinceajtóból, öntudatlanul olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarná védeni az áruit és értésemre adja, hogy nem várt vissza, nem várta, hogy meg fogom rabolni a holmiját.