Éjszaka

III.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» erre gondolt a férfi és levette róla tekintetét, kiment a lépcsőházba.

Sokkal izgatottabb volt, mint a hogy akarta, sokkalta jobban át volt hatva mindenféle szenzácziókkal, mint a hogy előre elvárta. Majdnem két évtizede gyülemlett benne a gyülölet ez asszony ellen, de szerelme sem lett azóta kisebb.

A kis püspöki város csendjében, élete java idejét templomokban, orgonák árnyában és temetéseken töltve el: mint a gyümölcs, a melyhez levegő nem ér: konzerválódott minden érzése. Egyedüli mulatsága: bőséges, de komor papi ebédek, finom borok, melyeknek mámora nem feledést, de a régi mámorra való emlékezést hoz.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» ez a gondolat mindennap felvillant fejében: templomban és temetésen, vendégségben és otthon, a hóstyai-ház bolthajtásos szobáiban, holott tizennyolcz éve változatlanul maradt minden. Asszonyruhák, rizsporos doboz az álló tükrön, egy vállfűző, melyet a nagy sietségben nem volt érkezése felvenni a szökevény asszonynak.

Minden a régi volt, csak az asszony, az asszonya volt másoké.

A templomi énekes regens-chorivá lett, ujságokat is járathatott. Gyászra-gyászt olvasott ki e kegyetlen papirosokból, melyek a szökött, hitszegő asszony dicsőségét hozták hirül neki. Úgyszólván mindennap ott szerepelt neve, melyet az viselt, a ki lehetett mindenki másé, csak azé nem, a kié volt – az övé. Királyok kitüntették, diákok megkoszoruzták, hires férfiak fogták be magukat dicsősége szekerébe és rohantak vele előre, fel, mind feljebb. És az őrült vágtatásban kitárta magát, lelkét, mindenét – mindenkinek.

Két világi tanár is volt a czisztercziek iskolájában, a hol reá bizták a zene és énektanitást. Ezek a nyári szünidőt a fővárosban töltötték és hirt hoztak neki a feleségéről. – Látták négylovas fogatán, de a lovak nem párosával, de egymásután voltak befogva s mellette a bakon nem az inas ült, hanem egy magyar ur, nábob, a mikor az énekesnővel megismerkedett és egyszerűen csak gazdag ember most, ismeretségük második évében. Szabadon, minden tekintet nélkül beszélték el a férjnek mindama pletykákat, melyeket az egész Budapest, az egész ország szabadon terjesztett. Az úgylátszott, nem törődött többé csak hangjegyeivel, el is feledte, hogy szinésznő férje volt valaha.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» Ez járt a regens-chori fejében, mig a pletykákat hallgatta. «Ha elém kerülne, ha meglátnám újra – nem élne többé!» igy folytatódott tovább és vágyott meglátni és igyekezte kerülni.

Tizennyolcz évig nem látta. Ennyi ideig gyülemlett benne emésztő szerelem, elfojtott boszúvágy. Eddig tudta megakadályozni, hogy gyülölete ki ne törjék.

IV.

Még csak egy pár jelenet s az operának vége.

«A diva siet, nem akar ismételni, tán bálba megy, az udvar…» szólt a nézőtéren az az úr, a ki mindig előre jelzi az énekszámokat: «most ez jön…»

Mindenki látta, hogy Mignon elnagyolja a dolgot. Mintha valami történt volna vele. Figyelmetlen, a páholyokat nézi.

Hirtelen szokatlan mozgás kelt a földszintes páholyokban, a támlás-székek első sorain. Egy elsőemeleti páholyban csak most pillantották meg Mignon szeretőjét.

Egy hölgygyel ült. Egy magas, csontos bécsi lánynyal, a kivel nyilvános helyen együtt lenni minden asszonynyal való nyilvános szakítást jelentett.

– Szakítás! szólt a zeneértő ur.

– Szakítás! szóltak a mindentudó első széksorban.

Fent az első emeleti páholyban a bécsi hölgy mosolygott s a fiatal gentleman is mosolyogva fogadta Mignon megvető, tüzes és gyülöletteljes, szinte kihivó tekinteteit.

– Skandalum lesz! mondá szomszédjának a zeneértő és szive összefacsarodott a gyönyörűségtől.

A regens-chori páholyában egészen hátrahúzódva még egyszer elszámolt magában:

«Igy nem lehet élni, nem tudok élni és másképp nem lehet, meg kell halnunk!»

V.

Az előadás véget ért, még egy pár perczig zajongott a közönség a foyerben, a buffet vidám szatirjait, mámoros nympháit még nézegette egy-egy csoport; sokan lassan, álmélkodva haladtak lefelé a márványos, aranyozott lépcsőházban, a zenétől mámorosan, a melegtől megszépült teint-nel, kipirulva és melancholikusan, hogy «ennek is vége van!»

A külső csarnok feljáróin fel- s lerobogtak a magánfogatok, a számozott hintók, s a mint nagy sebességgel, sorjában végigvágtattak az Andrássy-úton: lámpájuk fénye az utczai légszeszszel egyetemben, a tegnap hullott hó fényével együtt megvilágította a nagy, pompás utat, annak este tiz óra utáni közönségét. A prémes asszonydókák, szinházi csipkekendők közűl – messziről látva is – fel-felvillant a sok finom női arcz, legtöbbnyire élveteg asszonyfejek, egyforma tipusuak, a város északi részéből valók.

És a mig az utcza zajongott, ragyogott: az opera csendes lett és sötét. A «szinház után» sajátságos szomorúsága ereszkedett le rá, még égett egy pár gázkandeláber és az egész tarka, szobros, sphinxes háztömb olyan lett, mint egy elhagyott palota.

Pedig hátulról, a szinpad bejáróinál újra valami élet kerekedett: a művészek élete «szinház után». Kifáradt, beburkolt, rosszkedvü művészek és művésznők, a tarka, czifra, groteszk segédszemélyzet, a mint kifelé özönlött: újra felverte a mellék-utczák csöndjét. Sőt lassan-lassan, ha elszórtan is, egy kicsi közönség támadt a szinház háta körül: udvarlók, udvarlásra vágyók, a művészek rajongó bámulói, a kik az opera talaja körül a szegénység e szűk utczáiban úgy teremnek, mint a gomba az erdő televény földjén. Azután egy-két equipage, néhány egyenruhás inas is ácsorgott a kijárók körül. Első rangú művészek fogatai és inasai. A legelső és legfényesebb alkalmatosság mindjárt elől – a kis Mignoné.

Ime, tizenöt éve talán most esett először, hogy a mikor a primadonna fogata előállott: nem várt ott még egyetlen egy tisztelője sem.

Körülnézett, csakugyan nem volt itt senki. Az inas bámészkodva nyitotta ki az ajtót: se az úr, se más…

A primadonna megfordult, hogy a kocsiba lépjen és férje állt vele szemben. Az elhagyott, a meggyalázott, a megkopaszodott férj, vidékies ruhában, vastag s őszülő bajuszszal, de még mindig a régi módra villogó szemekkel.

Talán egy fél perczig néztek igy egymásra, mig a férj szólani tudott.

– Meg, meg… csak ezt tudta kinyögni.

– Meg fog látogatni, természetes, hogy meg fog látogatni! – szólt az asszony és elmosolyodva beült fogatába, és a mikor benn volt a puha ülésen, hirtelen folytatá:

– Legjobb lenne tán most, üljön be – úgyis szinház után vagyunk. Aztán a mikor a férj szinte mechanikusan beült hozzája és az equipage elvágtatott velük, – sebes beszédével folytatá:

– Ó, édes tenorom, tudod-e, hogy igazán mind a ketten szinház után vagyunk. Hiába, bizony mind a ketten szinház után… Vége a dolgoknak. Ilyenkor legjobb egy jó vacsora, aztán aludni jó nagyot, mélyen.

Tudod-e egyébiránt, hogy egész pályámon nem találtam olyan pompás énekmesterre, mint a milyen te voltál… és a neved még megvan… viselem. Talán nem is kellene nekünk szakítani most már, a mikor vége a komédiának?!

Olyan sebesen és olyan csendesen beszélt, hogy alig lehetett megérteni. Egészen úgy, mint húsz év előtt. Arcza se sokat változott, csak nincs többé benne az a régi különös kifejezés, az az élvvágyó, különös karakter. Megvénhedt, vagy megtisztult, kifáradt, vagy megkomolyodott?

Ott ült a regens-chori szorosan az imádott és gyülölt asszony mellett és mig annak vidrabőrös dókája melegített, parfumje át meg által járta: nem tudott számot adni benyomásairól. Csak azt érezte biztosan, hogy szerelem és gyülölet meglanyhul, melancholiává válik benne. Mint mikor cellók mélabús hangját hallja…

Az asszonyka csendesen, mintegy magának szólt:

– Milyen szép volt, mikor mi elkezdtük… «szinház után» miért ne maradnánk mi együtt?

A FEHÉR RUHÁS ASSZONY.

A szék hátán állva, a siffon tetejét tisztogatta éppen Hermelinné, a mikor legelőször jutott eszébe, hogy elválik az urától. A szék egy kissé megingott alatta, de nem szállt le, folytatta tovább a porolást, s ezalatt egész világosan ezt gondolta magában:

– El kell válnom tőle, mind rosszabbúl megy minden.

Legfőképpen az keseritette el, hogy nem tarthatott elég tisztaságot. Öt forintos cseléddel kellett bibelődnie, a ki még törülgetni se tudott. Az ágy és divány alatt nem akart söpörni soha. A két szobás lakásnak nem volt előszobája, a konyhán át, ételszagon keresztül kellett bejönni. Két éve, a mióta férjhez ment, sürgette férjét egy függönyért, mely kettéválasztja a konyhát, hogy tisztességes emberek is betehessék hozzájuk a lábukat; – nem lehetett venni. Nem lehetett tisztaságot tartani, nem lehetett becsületesen kitisztogatni sem.

A távirdásznak éjjeli szolgálata volt és még aludt a diványon, abban a szobában, a hol porolt. Pedig tiz órára járt már, a piaczra kellett küldeni.

Hermelinné hátranézett, hogy hova tette a napi pénzt férje, a mikor hazajött. Ott volt – mint rendesen – egy piszkos, gyürött forintos az ágy előtti asztalon, a melyen fésülködniök, enniök, inniok kellett. A rendes keserüséggel és szokása szerint hangosan osztotta fel a forintot:

Kenyér és zöldség szerencsére volt még tegnapról. Haragosan rázta ki a törlőrongyot. Hermelin fölnyitotta szemeit egy pillanatra, de találkozván az asszony tekintetével, csaknem ijedten csukta le ismét. Ő meg szinte gyülölettel nézett szét az otthonban, mely hijján volt minden disznek. Mindenütt csak a legszükségesebb, sehol egy szőnyeg, egy kép. A sárga és szürke tárgyak között sárga és szürke volt a férje is. Csak ő volt diszes, ragyogó, fehér. Sohse viselt más ruhát, mint fehér alaput, fekete vagy szines babbal, avagy kis virágokkal. Szinte átlátszó volt, mint egy optikai látomás. Az alakja is sugár, mintha testéhez tartozott volna a fehér dessinü ruha. És a haja se olyan, mint más asszonyé; olyan, mint valami csodálatos fű, egy ismeretlen sötétebb válfaja az árvalányhajnak.

Meglátta magát a tükörben és tetszett magának a tiszta fehér asszony, világos-szürke szemeivel, kristályként áttetsző arczával. Egy kissé megvigasztalódott, egy kissé elmosolyodott. Eszébe jutott a postai titkár, akinek négyszer annyi fizetése volt, mint férjének és a jövedelméből egy krajczárt se kellett adósságra fizetnie. Sőt legény létére megtakaritott pénze is volt. És ez az ember a leghatározottabban kurizált neki. Olyan szerelmes volt belé, hogy ő szinte utálta. De méltósága azt parancsolta neki, hogy észre se vegye. Kitért előle, elutasitotta hidegen, a föltétlenül becsületes asszony megőrjitő fölényével.

A mig a siffon czirádáiból tökéletesen kitörülte a port, elhatározta, hogy férjhez megy a postai titkárhoz. Egészen fölvidámodott, hogy elképzelte magát egy elő- és fürdőszobás lakásban.

Férje még aludt. Lábujjhegyen ment ki a konyhába és azonnal elküldte a cselédet édes anyjáért. A mig az megérkezett Budáról, elkészitette férjének a kávét.

*

Jött az asszonyság nagy kalapban, olyan kalaptollakkal, a milyeneket csak öreg számtisztnék viselnek. Fekete czekkerrel és fekete parazollal, a mely ipartárgyakat csak a budaiak számára gyártanak már. Roppant megijedt, a mint leánya – a mig egy csésze kávét öntött neki – elbeszélte, mit akar.

– De miért, de miért? – kérdezte suttogva.

– Miért? Mama még kérdheti? Hát nem látja, hogy ma holnap fölvetnek itt a férgek, a svábok, a piszok! És ez nem lesz jobb, rosszabbodik mindig. Azt akarja a mama, hogy vele együtt haljak a szeméten! Hogy én keressek rá? Mert az lenne a vége. Az, hogy nemsokára át fog küldeni, hogy hozzak neki a krajzlertől sajtot vacsorára, hitelbe.

A nagy, szines tollak alatt a kis fonnyadt arcz hirtelen még jobban megaszalódott.

– Szerencse, hogy nincs gyerek!

– Még az kéne! Igy legalább nem köt hozzá semmi.

Az asszonyság a kávéscsésze mögül bámulva nézett leányára. Olyas valami járhatott az eszében, hogy ez még sincs egész rendben. De a mire a második früstököt bevégezte: rendben talált mindent. A cseléd elől kimentek a folyosóra.

– Haza fogsz jönni. De mit teszel aztán? – kérdezte az öregasszony.

– Férjhez fogok menni ujra! – szólt Hermelinné határozottan.

A kapuból még utána kiabált anyjának:

– Ha valami rétest csinálsz, küldjél. Nekünk nincs ma tésztánk.

Pedig vasárnap volt. Arra azonban kellett pénznek jutnia, hogy délután elmehessenek a budai kioszkba. Mindenki jeges kávét evett, de Hermelinnének be kellett érnie egyszerü meleg kávéval. Megjelent a posta-titkár is, fagylaltot evett pohárból, tejszinhabbal, belemártogatott vagy tiz ostyát és nagyon dicsérte, kellette az asszonynak. Az majdnem sirva fakadt a megaláztatástól, de kristály-arczán nem látszott meg semmiféle meghatottság. A távirótiszt rosszúl érezte magát és elment billiárdozni egy biztos emberrel. Magukra hagyta őket, valami elkényszeredett sületlen viczczet mondván.

Hermelinné azonnal hozzáfogott az ügye elintézéséhez.

– Ha becsül egy kissé – mondá egyszerüen – nem mutatkozik többé nálunk.

– Miért?

– Én tisztességes asszony vagyok és az is fogok maradni. Ha előbb találkoztam volna önnel, nem mondom, hogy meg nem hallgattam volna. De igy, ha tovább is üldöz, meg kell vallanom férjemnek mindent.

A titkár egy kissé megrettent. Habozott, hebegett, de az elefántcsont tisztaságu kéz tartotta erősen:

– Az gyalázatosság, el akarni rontani egy szegény asszony életét, exisztencziáját, jövőjét. A jövőjét. Mondjuk, ha én esetleg azzal az érzéssel volnék magához…

Oly hüvösen mondta, de olyan forrón lüktetett a vér a férfi agyában. Egy édes, tiszta szerelem igéretét hallotta ki e szavakból.

– És ha én uj, kegyedhez méltó jövendőt biztositanék… – mondá reszketve, és önfeledten az asszony keze után nyult.

Rendben volt minden. Egy hét mulván, a mikor a távirótiszt elment nagy-szolgálatra, összepakolta a mi az övé és hazaszállittatta. Az asztalon hagyta ezt a pár sort: «Nem türhetem ezt a gazdálkodást, igy a szeméten veszünk el. Ilyen élhetetlen emberrel nem élek tovább egy pillanatig sem. Isten vele! – szül. Vrabély Ida.»

Hermelin Béla sirt, káromkodott, futkosott, kérő levelekre, hordárra elköltött egy vagyont. Az ujságokat is molesztálta, hogy járjanak közbe a feleségénél, mert ez nem privát, hanem szocziális kérdés. Adósságba verte magát, hogy fiakkeron járhasson azon a tájon, a hol felesége láthatja. Hadd higyje: van már pénz!

Hiába volt minden. A törvény végképpen elvette tőle és ő látta, a mint az ő felesége egészen fehér ruhában megesküdött a titkárral. Mint egy férfi oly hangosan mondta az «igen»-t.

A nagy kalapu, szines tollu asszonyság és egy szőke haju, de roppant öreg ur, bámulva nézték ezt a narancsvirág-királynét, a ki – szinte hihetetlen – az ő lányuknak mondta magát.

*

Elhagyták a budai kioszkot. Pesten jártak a legdiszesebb etablissementokba, a dunaparti kis kioszkba is. Nemcsak vasárnapon, de hétköznap is, vacsora után. Ez esti séták alatt uj, ismeretlen gyönyörüség országa nyilott meg a titkárné előtt: boldog volt, hogy bámultathatta magát azokkal a férfiakkal, a kiknek még nagyobb lakásuk, több cselédjük volt, mint most neki. Az éjszakában villogó bágyadt férfiszemek figyelme, hizelgése volt az ő napja, a melytől gyarapodott, szépült, nőtt, talán még a haja is. De nyugodt, tiszta és hideg maradt, nem szennyezték be a vágyakozások. Álmodozott mégis. A mikor karonfogvást hazamentek a Kálvin-térre, minduntalan azzal faggatta az urát: ki milyen gazdag? Igaz-e, hogy husz szobája van? Külön lépcsője, melyen nem szabad senkinek másnak följárni…

Erről álmodozott és nagyon elmerülve ment férje mellett. Lassan azt is rászoktatta a hallgatásra. Anélkül is kevés mondanivalójuk akadt. A miről beszélhettek volna, az első férjről, arról hallgattak. Csak egyetlenegyszer jött szóba, a mikor fenyegető levelet irt elvált feleségének. A titkár átadta a levelet a rendőrségnek és Hermelint elcsapták az uj hivatalából, elzüllött már akkor, konduktor volt egy omnibusz-vállalatnál. Hova lett aztán? Hallották, hogy elzüllött végképpen. Kérdezték maguktól. Sehol semmi nyoma. Maga az asszony keveset gondolt rá, elhatározta, hogy kiveri a fejéből, és kiverte.

Mégis meg-megrezzent, a mint a nyári éjszakán egy-egy sötét alak kisérte az ő világos és szinte világositó alakját. Utálta a gondolatot is, hogy találkozzék vele. És megérezte, hogy bármi történjék is, ma látni fogja. Jó volna valami kocsiba ülni! gondolta magában éppen és abban a pillanatban meglátta.

Egy kávéház előtt mentek el, a melyet renováltak éppen. Nyitva volt, de setét, egy lélek se benne. Előtte, a garádics kövén, arczra feküdve aludt egy rongyos ember. Talán a kávéház őrzője. A titkár megsajnálta; meg nem állhatta, hogy meg ne piszkálja a botjával: menjen haza szegény.

A rongyos ember hátára fordult, de nem nyitotta ki szemeit, álmában nyöszörgött valamit.

Mindaketten megismerték Hermelint azonnal és lélekzetüket visszafojtva, elsiettek. De alig mentek egy pár lépést, a postához beosztott titkárnak lelkifurdalásai támadtak:

– Adni kellett volna neki valamit.

– Hát adjon.

– Maga adjon. Oda meri neki adni?

Az asszony vállat vont, menni akart előre. De aztán mintha eszébe jutott volna valami, elvette a pénzt, és megindult férjével a rongyos ember felé. Elejbe állott, alig két lépésnyire tőle, nem félt, érezte, hogy ezt az elkényszeredett, élő feketeséget leveri az ő nyugodt ragyogása. Egészen bátran állott elébe, sőt némi titkos diadalérzettel is, hogy megmutathatja az elérhetetlen szépségét annak, a ki oly sokáig hiába bitorolta.

A titkár megrázta a rongyos ember vállait:

– Béla, menjen haza, itt aludni?

Nagynehezen ébredt föl, megtörülte a szemeit, káromkodott egyet és megismerte az asszonyt. Álmodott még, de abban a pillanatban felugrott.

Az asszony hátralépett egyet és ugy nyujtotta feléje az ötforintost:

– Itt van, magának!

Letette a kőre, aztán minden izgatottság nélkül azt mondta:

– Menjünk!

Karonfogták egymást férj és feleség és mentek lassan előre. A fekete ember mozdulatlanul ült a kövön, maga is egy darab kő. Tekintetével kisérte a fehérruhás asszonyt, mint egy tovalebbenő csillagot. Végre eltüntek egymás látóhatárából. A főváros éjszakája elnyelte mindkettőjüket.

Körülöttük javában folyt Budapest éjszakai élete. Az aszfalt pillangói egy darabon csaknem elfogták az utat a házaspár előtt. Keringtek, forogtak a tarka alakok, a mig egy-egy közülök észrevette a fehér asszonyt és irigységgel, csudálattal, talán tisztelettel nézett utána. Az meg összefogta ruháját, arczán az undor kifejezésével suhant el közöttük.

Föllélekzett, a mikor illatos, tiszta otthonába tért. Lefeküdt a diványra, behunyta szemeit:

– Engem bepiszkol az, hogy valaha azé az emberé voltam!

A férj vigasztalta:

– Mit bánod te, ha én nem törődöm vele?

Kinyitotta, rávetette soha semmit sem mondó világos, nagy szemeit. Mit is mondott ez az ember? Hát lehet itt másról szó, mint ő róla, magáról, az ő lelkéről és a mi ehhez tartozik: a fehér dessinü-ruhákról, ragyogó fehérségü testéről, nagy hajáról, mely olyan, mint egy ritka fű? Hát másra is valók a férfiak, mint arra, hogy őt kitartsák, tiszteljék, lábait csókolják?

Egészen naivul kerekedett föl benne ez az önimádat. Hagyta, hogy férje csókolja piros, de hideg ajkait, melyek sohse vágytak csókra. Átöleltette magát és arra gondolt, hogy mily boldogok lehetnek azok az asszonyok, a kiknek igazi nagy ur a férjük… Az a sok cselédség, borotvált arczu inasok… a butoroknak illata van a tisztaságtól.

BESZÉLGETÉS A HŰTLENSÉGRŐL.

Tegnap éjjel Deméndi Istvánnéval találkoztam. A belváros egy szűk mellékutczáján, fiakkerben ült; szemben vele a szobaleánya, mosolygó, piros, boldog orczával. Kalandon, találkán, vagy valamely merénylet utján jártak, nevezem, a hogy tetszik. Az urasszony fekete csipkekendőbe volt burkolva, mint egy velenczei leány, de a fekete szeme kivillogott a kendőből, arczának egy része pedig világosságot szórt a hintó homályába, mint sötét szobában a tükör. Megismert, hátrahúzódott az ülésen, de itt is megismertem a nagy fekete kutyáról és elhatároztam, hogy ezuttal nem leszek gyengéd: megszólitom.

Sokszor láttam már igy találkán, a szeretőjére várva, fiakkerben. Sokszor határoztam el magamban, hogy szólok neki barátsággal: Ugyan vigyázzon, meglátja igy mindenki, megtudja az egész világ, még az ura is! – de mindig az jutott eszembe, hogy mit bánom én, pusztulj el szegény vacsoravesztő, oktalan szép asszony. Csak csináld tovább a regényeket: kell az nekünk! Csak égesd el szárnyaidat sebesen; úgy sem lehet az másképp!

Részvét is, kiváncsiság is, gonoszsság is kényszeritett, hogy megszólítsam:

– Kezét csókolom. Az éjszaka hüvös.

– Menjen el! – mondá és a dühtől, meg az izgatottságtól reszkettek a karjai, mint egy idegbetegnek. Oly csunya lett egyszerre, hogy megbűvölt. Szemei szint változtattak: világos, vörös tűzkarikák sötét éjszakában. Sokáig várhatott már itt a találkán. Ugy beszélték, hogy ez a második kedvese épp annyira megkinozta, mint a hogy ő sanyargatta az elsőt. Az főbe lőtte magát érette, ez szökdösik előle. Iszonyatos kéj lehetett neki ez a durva megaláztatás; az arcza egészen át volt szellemülve, gyötörte testi láz és mig kezeivel intett, hogy menjek el, egyszerre csak könyek áradatja tört ki szemeiből, megfogta a kezemet és mondá:

– Mily nyomorult vagyok, ha tudná; mily nyomorult vagyok!

Láttam, hogy az. Egész világosan állott előttem szerencsétlensége. Kár, hogy e szerencsétlenséget általjában máskép nevezik a világon. Elitélem, szó sincs róla, de szánom is Medea sorsáért. Iszonyu, hogy űzi ki szenvedélye tisztes hitvesi ágyából, körülte mindenki nyugszik, csak őt készti egy őrűlt tűz éjszakai barangolásra. És mennyire érzi nyomorúságát maga is, reszket, mint egy falevél, melyre valami gonosz szél rákapott, rángatja, fujja, nem nyugszik addig, mig le nem szakitja.

Az éjszaka most lett teljes körülöttünk. A részeg emberek bizonytalan lépésekkel és nagy életkedvvel botorkáltak hazafelé. Egy fiatal ur leskelődött ránk az utcza másik oldaláról.

– Nagysága, jó lesz hazamenni! mondá a szobaleány.

Deméndiné felsóhajtott, aztán kérőleg és hálásan nézett reám szelid, gyermekes szemével. Alighanem arra gondolt, hogy megkerestesse velem a késlekedő udvarlót. Nem törődött azzal, hogy én mindent megtudok róla, csudálatos naivitás lakott benne mindig: kész volt az egész világot beavatni hütlensége titkaiba.

Mégis meggondolta magát, nem szólt, kivette kis aranyóráját, hallgatózott egy kissé. Aztán bekötötte fejét, szólt minden géne nélkül, már sokkal nyugodtabban.

– Nem látta ma?

– Nem.

– Talán beteg.

Előttem akarta magát igazolni, hogy kedvese nem jött el.

– Várjunk még egy kissé! – mondá. – Üljön le a kocsi fölhágójára.

Mintha mulattatta volna az, hogy egy másik férfi vár vele együtt, az ő férfiára. Egy kissé hálásnak mutatkozott irántam, beszélgetni kezdett:

– Nagyon rosszat beszélnek rólam?

– Meglehetősen.

– Mit?

Nem feleltem. Francziául mondta: «beszélhet a leány előtt bátran». Valami morális düh fogott el, azt hittem, hogy jogom van gorombáskodni vele:

– Azt mondják, hogy megbolondult.

– Lehet! – Ajkai pityergőre állottak, mint egy gyerekéi. Elhalgatott. Majd minden apropos nélkül kérdé:

– Mikor házasodik meg?

– Nem tudom. – Mit csinál a kis fia?

– Alszik az édes.

– És ha felébred most, ha számon kéri az anyját?

A szellemes arcz egyszerre buta kifejezést öltött, ugy meredt reám. Majd izgatott, kedvetlen lett megint.

– Ne kinozzon! – mondá.

A szobaleány is haragosan nézett reám:

– Nem megyünk? – kérdé az asszonyától.

– Nem tudok hazamenni, nem tudok! – mondá és kezeit tördelte.

– Tessék sétálni egy kicsit a Dunánál, mint máskor! – szólt a szobaleány, a barátné, a tanácsadó.

Ráállt rögtön, sőt föl is vidámodott erre a tervre. Leeresztette arczán a fátyolt, hogy felismerhetetlen legyen, még egyet sóhajtott és kiszállt a fiakkerből. Hazaküldte a szobaleánynyal, a ki végül azt az utasitást adta neki, hogy négyre legyen otthon, mert az öt órai vonattal megjön a nagyágos ur.

– Igen, persze! – mondá szórakozottan és megindult a Duna felé. Nagyon természetesnek találta, hogy elkisérjem. Ugy látszott, mulattatom is már, pedig aligha volt rajtam valami a nagy rizsevő állat komikumából. Kiujhodott bennem valamely régi szentimentálizmus? A fehéredni kezdő éjjel titokzatossága hatott meg? Eszembe se jutott mérlegelni az én helyzetemnek a nevetséges és veszedelmes voltát; kóborlok éjjel az egyik barátom feleségével, a másik barátom szeretőjével, czél nélkül, izgalom nélkül és ha egy rossz gondolat át is villan agyamon: azonnal elnyomom, eloltom, kiölöm.

Sohse hittem volna, hogy ilyen jó kis moralista vagyok és szinte hihetetlen, hogy milyen ostoba kérdéseket intéztem hozzá!

– Mit gondol, nem volna jó itt beleugrania a Dunába!?

– Fuj, utálom, nem tenném soha. Halászok kifognák a holttestemet, orvosok fölbonczolnák, látnának. Iszonyu rut egy holttest.

– De meghalni csak kell!

Hallgatott, nem hitte el. Legfőképpen pedig nem akart erről a thémáról beszélni, semmiről, a mi kellemetlen. Az uráról diskurált, természetesen a legjobb ember volt az a világon, mint minden rossz asszony férje. Halálra dicsérte, egészen fölboszantott vele.

– Maguk nem tudják ki az, mennyit ér, csak én tudom!

– És mégis –

Szóval nem mondtam, de az arczomon nyilván láthatta a kérdést: «És mégis megcsalja!?»

Nem tért ki e kérdés elől, a szentimentálizmus se vett rajta erőt, mint a hogy ilyenkor az ő fajtáján szokott. Még csak a hazugsághoz sem folyamodott, mint a hogy ők szoktak, ha tetten kapja őket valaki: mereven, élesen, kihivóan tagadnak, a mikor minden nyilvánvaló. Búsan lehajtotta a fejét, őszinte, de kaczér alázatossággal pillantott rám fátyola mögül. Vigasztalást, mentséget csikart ki tőlem.

– Értem én ezeket, nincs ellene szavam. A hiba csak ott van, hogy maga nem született férfinak; rendben volna akkor minden. Sőt igy is, a temperamentumot nem lehet lebirni, a szenvedélynek nem lehet parancsolni. Nem tud, hát nem tud. Nem ebben a hütlenségben van a vérforraló csalás, hanem –

Égő kiváncsisággal nézett reám:

– Abban, hogy nem mond meg mindent a férjének és nem megy el tőle:

Megint olyan szituáczió elé jutottunk, a mely előtt ő szokott könnyelmüséggel rendesen kitért. De most kényszeritettem rá, hogy megálljon előtte:

– Miért nem mond meg neki mindent?

– Nem tudná elviselni.

– Hiszen az elsőt már tudta.

– Hónapokig volt beléje beteg. Csak ugy gyógyult meg, hogy a mit bizonyosan tudott, azt «kibeszéltem» neki.

Valami uj vonás, egy kis kajánság jelent meg a természettől szelid és jóságos arczon. Eh, nem lehet ezzel az asszonynyal beszélni: megcsalja az urát, mert nagyon szereti; hütlen lesz hozzá, mert tökéletes férfiunak tartja! De ilyen logikája volt már lánykorában: halálosan szerelmes volt egy lengyel főhadnagyba és férjhez ment egy nagykereskedőhöz, az urához. Az átmenetet nem látta senki, a szülői se értették a dolgot, magam pedig, a ki mindig a más dolgain évődöm, sokat gondolkoztam ezen a talányon, de mind hiába. Emlékeztettem most rá, némi gunynyal.

Egyszerre gőgös lett és fagyos.

– Hihet rólam a mit tetszik, de a leánykoromról ne beszéljen igy!

Ugy mondta ezt, hogy leánykorom, mintha egy más, idegen személyről szólott volna. Majd elérzékenyedve, sőt pietással védelmezte leányságát:

– Sohse volt egy rossz gondolatom se, meghaltam volna ha valaki elmondja nekem, a mi történt azóta… Azt tudja meg kedves mesefaragó ur, hogy a legrosszabb erkölcsü leány is a legszigorubb programmal megy a házasságba. Csak később tér el az, a ki eltér, lassan, lassan, mindennap egy hajszálnyit, végre…

– Egy derékszöget.

Jóizün fölkaczagott. Megint csak vidám lett, kiváncsian nézett szét maga körül a fehér a néma, a fáradt fővárosi reggelben. Egészen uj világ volt ez neki, erőtlen nap világit a hideg égen, minden bizonytalan: fény és árnyék, sehol semmi intenzivitás. Aztán az a fáradtság, az a levertség, a mivel az emberek másznak az utczán, nyitják a hagymás, a fazekas, az edényes boltokat, a mészárszékeket. A kék ruhás svábasszonyok nyögnek a nehéz puttonyok alatt, emberi formájukból kiment kofák várják, a mig a kávémérés nyilik. Férfi alig mutatkozott egy-kettő. Urak, a kik az elmult este elegánsan ültek le valahol és most olyanok, mint egy kalap, melyre ráült valaki. Összegyürve, leforrázva, kiábrándulva: mily csunyák.

Deméndiné fázósan huzta be fejét vállai közé. – Lassan leverte ez a környezet, nem értette és most talán azon gondolkodott el oly nagyon, hogy ime milyen különös, pállott, fáradt az egész világ, kihült minden és csak ő ég.

– Egy kissé hideg van! – mondá a mikor nagyvártatva megszólalt. – Hány óra?

– Négy elmult.

– Nemsokára öt lesz! – szólt, csak hogy mondjon valamit. De hirtelen megörült valaminek, egészen kiszinesedett az arcza.

– Ötkor jön az uram: tudja mit, kimegyek elébe, roppant meg fog örülni.

Ő maga csaknem tapsolt ez ötlet örömére.

– Ki fog kisérni, vált nekem jegyet a váróterembe, aztán eltünik.

Kikisértem, beültettem a várószobába, elbúcsuzkodtam tőle, és ott maradtam a tömeg között. Látnom kell ezt a találkozást.

Mily nehezen mulnak itt a perczek, nekem még hagyján, de látom, milyen kinosan neki.

Minduntalan kilép a perronra, jön-e már a vonat? Végre! Alig győzi bevárni, mig berobog az üvegtető alá.

Elejbe megy, a férj kinéz a kupé ablakából, most megpillantják egymást. Igaz öröm tükröződik mindkettőjük arczán.

A férj kilép, megcsókolják egymást, a férfi gyengéden, az asszony mohón. Most – látom – beszélgetnek valamit egymással, meg is tudnám, hogy mit, ha kiválaszthatnám hangjukat az általános zsongásból. Igy csak mozdulataikat látom.

A férj megsimogatja asszonyának haját, gyengéden, hálásan, érzékenyen. Úgy lehet, hálálkodik neki, a miért kijött ilyen korán. És mit felel az asszony? Hazudik, könnyen, jóhiszemüen, ártatlanúl, zavartalanúl.

Ejh, ha egy kissé becsületesebb, vagy egy kissé becstelenebb ember volnék, most odakiáltanám közibük…

Dehogy! Mily szépen, karonfogvást mennek a fiakkerig. Beülnek, és az asszony még ott sem ereszti el férje karját. Csupa édesség, csupa szerelem!

Mily kedves, a mint kissé összehúzott szemekkel néz férjére, úgy, a hogy elérzékenyedett asszonyok szoktak nézni azokra a férfiakra, a kikkel szemben gyengék, a kikben örömük telik… És semmi perfidia, semmi tettetés nincs rajta, oly őszinte mindez, szegény asszony, ez mégis csak szereti az urát.

Ha nincs más. Vajjon úgy van-e? vagy az okoz neki örömet, az teszi oly olvadékonynyá, mert határozatlanul bár, de úgy érzi, hogy most is csal. Megcsalja a kedvesét – a férjével!

TÜNDÉREK KORSZAKA.

Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igazi lényében akar bemutatni. Mintha lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom, hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem olyan egyszerű dolog, mint a milyennek látszik! Ime, jön az este, barna szárnyával befödi az egész Budapestet. Elébb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még szinte nappal van, a mig a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe, lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van, jön az éjjel.

Bocsánatot kérek azoktól, a kik a nappalt nagyra becsülik, de én az éjjelt jobban szeretem. A mikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az igazi nagy városban, a mikor a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig a mi az életben lényeg, a mi az emberben az igazi élethivatás, a legbiztosabb czél, a legvalódibb illuzió: az most éled, most szállong. De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a külvilágra, és nem szól egy hangot, sohaját is elfogja a szerelmes éj.

Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt: kultuszt űztünk az éjszakából.

Akkor volt, a mikor mindketten lenéztünk minden gallért, ha nem volt lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval, két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak.

Végső czélunk, legigazibb szerelmünk a Duna volt. Ez az éj az éjben, melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy szürke folyamot. Télen, a mikor befagyott, teméntelen földalatti kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavaszszal, a mikor árja lábunk előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött fodrán: valami hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok lágy, hizelgő nótával, guszliczával csitították valahol a fejénél, a hol minden feketébe vész…

A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete koporsó, fekete, mozdulatlan, a gázlángok fénye: száz meg száz rezgő oszlop alatta. Helylyel-közzel ezüst-szögekkel veri ki halászok, hajósok lámpája.

Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha valahogy megpillanthatjuk, a mint valaki beletemetkezik ebbe a koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról.

Egyszer mégis – jól emlékszem, szombaton volt – jött egy leány, közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen nekivágott a viznek.

Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mindaketten a forró augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem birtunk megmozdulni se. Nem az járt az eszemben, hogy ime most előttem akarja elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt arról, a mint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden… Valami bolond pantheisztikus képzelődések, a melyeknek az vetett véget, hogy láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg, a mint szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-megállt, aztán egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vizben és lehajtott fővel várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, a kire vágyott, de a kihez nem mert elmenni.

Felocsudtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre megfogtuk a karját.

Megmentettük, mily boldogság!

*

Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntudata sem. Mi beszéltünk neki mindenféle könyvekből olvasott és a helyzethez illő bolond dolgokat; ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy hang, egy sóhaj nélkül.

Fönt voltunk a parton, a világosságon. Roppant szerettük volna megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek leszünk. Alakját láttuk, kicsiny, sugár alak volt, világos, battiszt ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is, Kayzer Gyulának is, csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly, mely kivillant a szemre húzott nagy, fekete kalap alól. – Csak egy mosoly…

Karonfogtuk, előre néztünk és dobogó, boldog, tuláradó szivvel mentünk befelé a városba. De hová? Nem volt pénzünk, nem volt egyikünknek se egy külön kis szobánk, a hová elhelyezzük az éjszakára.

Megkérdeztük, hova akar menni? Nem felelt. Hogy hivják? Hallgatott. Miért akarta azt tenni? Csaknem összeesett karjaink között, kifáradt egészen és öntudatlanúl a Kayzer Gyula vállára fektette a fejét, pedig közelebb volt hozzám, és én voltam a csinosabbik fiú.

Láttam, mint rándulnak meg a Gyula vállai, szinte megrémült, egészen elkomolyodott. De igyekezett úgy menni, hogy a bágyadt fej, a szomorú leánymosoly le ne zökkenjék róla.

Igy barangoltunk az éjszakában, a mig kimerülve és megalkudva a körülményekkel, megállottunk a rendőrség előtt.

*

Egész világosan emlékszem a rendőrszobára és tarka képeire. Kayzer azt mondja, hogy mire sem emlékszik; a leány nem akarta elvenni fejét a válláról, úgylehet aludt. Ő nem mert megmoczczanni sem. Én hallgattam, néztem az előttünk lefolyt apró tárgyalásokat. Egy vézna, kis rövidlátó gyerekleány állott a rendőrtiszt előtt, valami munkásleány, a kit azzal vádoltak idősebb társnői, hogy ellopott egy ékszert: ezüstlánczon függő, kék emailü arany szivet. Igaz is volt, ott tartotta a markában és nem akarta odaadni, egy rendőrnek erővel kellett tőle elvenni. Aztán következett egy fiatal tót asszony, gyerekkel a mellén. Az asszony sirt, a gyermek nevetett. A lakásadó kikergette őket a szalmazsákjukról, oda akartak visszamenni. Csupa asszony, akkor úgy láttam: csupa bekormozott, besározott tündérek.

Végre sorra került a mienk. A kis, sárga rendőrtiszt, a ki bizonyosan gyógyszerésznek készült és véletlenül szükségből jutott ide: fölvette velünk az «esetet». Aztán a lány kihallgatására került a sor.

– Alszik, – szólt csendesen Kayzer Gyula – ha megméltóztatik engedni, én mondok be helyette mindent.

Mily pompásan, mily inspiráczióval hazudott, oly büszke voltam rá!

– És mi lesz a fiatal hölgygyel? – kérdé végűl.

– A Rókusba küldjük éjszakára.

– Mi talán elvinnők?

Reánk bizta, kocsiba ültettük, elvittük. Én a bakon ültem és a mig lefelé robogtunk a kerepesi-úton, szerettem volna elkiabálni:

– Hurráh, éjszaka! A Rókusba viszünk egy leányt, egy megmentett szép, úri, szűz leányt.

*

Másnap reggel korán elmentünk a kórházba. Szembe akartunk állani vele, hallani hangját, megismerni és fogadni örök barátságot.

Nem volt többé ott. Elment észrevétlen, azt se tudták mikor. Eltünt előlünk, a nélkül, hogy megtudtunk volna róla valamit.

Sokáig kerestük még azután, sokszor beszéltünk róla, mint bizalmas, kedves ismerősről. Még én is kutattam egy pár esztendeig, de aztán elfeledkeztem róla, nem érdekelt többé, egészen Kayzer Gyulára maradt. Az nem feledkezett meg róla és a mikor már férfi-ember lett, akkor is szóba hozta sokszor.

– Lásd, egy olyan lányt volna kedvem elvenni, mint az volt, a ki nekünk tartozik megujhodott életével, kit a halálból hoztunk el magunknak…

Majd meg tréfásan arra figyelmeztetett:

– Emlékszel-e, hogy húzott hozzám, miért éppen hozzám? Miért tette fejét az én vállamra éppen?

Tréfált, de bensejében mintha mindig nagyon komolyan gondolkodott volna erről a leányról, kinek arczáról csak homályos sejtése volt: egy bánatos, bájos, tragikus mosolygás. Talán meg se ismerte volna, talán százszor is elment mellette észrevétlen?

Mindegy, én láttam, hogy kereste, habár utóbb nem is beszélt róla és komoly férfi létére szégyelte is a dolgot. Sőt meg is házasodott, kedves, csinos asszony lett a felesége, egészséges, vidám gyerekei születtek.

Megöregedünk ma-holnap mind a ketten. Nem fésüljük a hajunkat többé fölfelé. Ő meg éppen sehogy, a haja elől kikopott egészen; kettős homloka van.

És mintha e kettős homlokot valami nagy és különös melancholia árnyékolná be. Valami komor, talán öntudatlan, néma bánat a miatt, hogy nem tudott rátalálni egy leányra, a kiről csak sejtése van: egy mosolygás, egy különös, zavart mosoly. Egyéb semmi.

*

Szeretem az éjjelt. A nappal oly elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igaz lényegében akar bemutatni. Az éjjel, az szerény és csodálatos: szeretem. Mindig várom és mindig meglep, ha eljő és a mig rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem oly egyszerű dolog.

MESE A TULIPÁNRÓL.

Prologus.

Mindennap találkozom egy szüntelenül jó kedvü, igen öreg emberrel. Ki ez a különös öreg ur, mért van állandóan ilyen virágos kedve? Egy hatvannyolcz-hetvenéves embernek még sincs valami különös oka az állandó és szinte kitörő vidámságra.

Embertársam talán nincsen észbeli tehetségeinek teljes birtokában és akkor könnyü neki – beröhögni a sirba. De egészen máskép áll a dolog: a tiszteletreméltó agg a lehető legfinomabb és minden szivarok között a lehető legnagyobb szivarokat szivja állandóan. Azt is tudom, hogy milyen fajtát, az aranyos övet rajta szokta hagyni. Már pedig a ki jó szivarokat szi: nem lehet nem józan férfiu. Különben is az öreg fogatlan, de piros szája körül, ezer ránczu völgyben ülő kicsiny szemeiben, nagy fehér homlokán az értelem különös jelenségei játszadoznak és gunyolódnak velem. Igen, velem és az egész világgal, akik elfogadtuk a közönséges tantételeket, mint például: eljövén az este, a nap lehanyatlik. Ha jő az öregség: kezdődik a végső.

«Pokolba az alkonyattal, az egész csak fölfogás dolga: nekem például – nézzed fiatal ember – most virrad. Hanem ehhez érteni kell!» ilyenformát fejez ki az én különös ősz emberem arcza, amelyen, bevallom: van valami impertinenczia, bántó rám is, másra is.

Nevezzenek versirónak, ha meg nem tudom ki ő és miért van ilyen jó kedve?

A történet.

I.

Utána kullogtam egy reggelen. Könnyen követhettem a nyomát, nagyon lassan ment, pötyögősen, de a legfinomabb és leghullámosabb nadrágban. A Gizellatéren bement Klement udvari czukrászdájába. Majd elnézett Zacchirihez. Megvártam, csomaggal jött ki, valószinüleg török papucsokat vásárolt egy kis gyermek, vagy egy igen kis lábú asszonyszemély számára. Mindezt a csomag alakjából következtettem, mert az öreg urral nem állottam szóba, úgy követtem, hogy nem is vett észre. Ámbátor hátra-hátra nézett csinos hölgyek után. Az Andrássy-út külső részén pedig, a hol ez időszerint, valószinüleg véletlenül, egy egész tenger szép leány hullámzott, szinesen, villámosan, és veszedelmesen: – az én emberem megállott és legalább egy negyedóráig nézett szét maga körül, boldogan, mosolyogva – a mennyire vastag szivarja megengedte – és gúnyosan. Végre megindult és innen kezdve a nyárfa, hársfa vagy májfa-utczáig – nem is emlékszem, melyik volt tulajdonképpen – meg sem állott.

Egy régi, apró ablakos, de fölöttébb nagy ház elé értünk. Az öreg úr itt fölnézett az ablakra, melynél egy csudaszép leány ült; eh, mit beszélek: nem ült, hanem virított, mint egy ma nyilt tulipán. Olyan frissen, olyan mereven, olyan mozdulatlanúl. Kalászsárga haja, mintha mintázva lett volna; nagy, fekete szeme olyan, mint a festett; csak pompás, égő piros ajkai éltek; épp hogy fölnéztem, abban a pillanatban nyalakodott rajta egyet piczi nyelvével.

Az öreg úr intett neki, de a lány – avagy asszony már? – nem intett neki vissza, a szemközt lévő ház ablakára nézett mereven, minden érdeklődés nélkül.

Pedig ott meglehetősen érdeklődtek iránta: fiatalemberek könyököltek ki a párkányon és nézték. Egy szőke tiszt mohón és elbizakodottan; egy nyurga, fekete legény szinte könyesre nézte a szemeit. Egy igen fiatal ember ábrándosan, félénken pislogatott át hozzá. Annál merészebb volt két vidám fiatal, együttesen vallottak neki szerelmet: egy ív papirost ragasztottak az ablakra és e papiroson nagy betükkel az állott: «Szeretünk, imádunk!»

Az élő tulipán nem vett tudomást e vallomásról, nem mosolygott, nem ment el az ablakból, virított tovább. És amig önfeledten belemerültem nagy szépségébe: egyszerre csak az én öreg uram jelent meg mellette. Megcsókolta, nem homlokon, hanem szájon.

A fiatal emberek eltüntek a szomszédház ablakaiból, csak a tiszt maradt ott és még mohóbban, még tüntetőbben nézett át. Az idős czivilt – úgy lehet – mélyen megvetette magában, de egyszersmind irigyelte is.

II.

Természetes, hogy bementem a házmesterhez.

– Ki az a furcsa öreg úr, a ki éppen most jött be a kapun?

A kis suszter – mert ez volt főfoglalkozása a házmesternek – olyan nagy arányú mosolygásra rántotta a száját, hogy egy gyerekcsizmába való sámfát könnyen bekaphatott volna. Majd a szeme kezdett el nevetni és a szája komoly lett:

– A világért senkinek meg nem mondanám, de a nagyságos úr keresztény ember, el nem árúl – annak az ősz, öreg embernek a neve: Unó.

– Hát az a szép lány, a ki az első emeletről kaczérkodik?

– Az meg a felesége – Ünüke.

Unó, meg Ünüke! Pokolba ezekkel a mesenevekkel, nem valók ide Budapestre, itt el nem hiszszük az ilyesmit. A suszter gyermekei sem hihettek benne, kaczagva, ugrándozva, vihogva – mintha csiklandozták volna őket – kiáltozták, nyögték, sugták: Unó, Ünüke…

Felesége jelenlétében nem akartam megvesztegetni a jó embert, kihivtam hát a kapu elé és ott tárgyaltam vele:

– Mit beszél maga nekem bolondokat, hogy lehetne fővárosi halandóknak ilyen nevük, hiszen nem erdei manók!

A házmester, ámbátor supponált vallásommal meg volt elégedve, és azt is hangsulyozta, hogy nekem szivesen elmond mindent, többet mint bárkinek, noha katonatisztek is járnak ide – megmaradt állitásánál, erősítette, hogy a nagy házbért is e név alatt fizeti e titokzatos ember. Nem járt ahhoz senki, nem kap leveleket, vasajtót csinált a lakásához, egy siket szakácsné főz és takarít rájuk.

– És az asszony, Ünüke asszony, nem megy ki az utczára soha?

– Nem az, kérem. Pedig várják.

– Talán valami testi hibája van?

A suszter megesküdött, hogy nincsen semmi baja. Egyébként fölkért, nézzek el máskor is, úgy lehet, kitud – az én számomra egyedül – egy és más titkot.

III.

Mindennapos lettem a tulipános utczában. Az öreg úr előtt bujkáltam, de az asszonynak már ismernie kellett, annyiszor látott. De hogy ismerne, nem árulta el egy pillanatra sem. Nézett, virított az ablakban, abszolute nem törődve azzal, hogy mi gyönyörködünk benne és epedünk mystikussága, ismeretlen illata után.

Végre véd- és daczszövetséget kötöttem a tiszttel. Elhatároztuk, hogy együtt fogunk operálni. A katona azt ajánlotta, hogy becsületes párbajban öljük meg az öreg urat. Ez ellen csak nem lehet kifogása. De nem lehetett belekapaszkodnunk, ha megszólítottuk akár magyarúl, akár németűl: angolul felelt, hogy nem ért bennünket, nem tudja a nyelvünket. A szemén – gyalázatos kis szurok-szin szemei voltak – látszott, hogy nem mond igazat. Erőszakoskodnunk végre sem lehet vele, ha semmi áron sem akar szóba állani velünk. És ő nem akart, még csak a süket szakácsné sem akart. Ez a derék asszony, ha pénzt adtunk neki: elvette, megköszönte és a saját ügyeiről értekezett. Egyszer-kétszer levelet is küldöttünk vele urnőjének. Odaadta, nem-e? bizony nem tudom, semmi néven nevezendő válasz nem érkezett, annyi bizonyos.

Már-már Kock Pálhoz folyamodtam, tudniillik boltos-segéd alakjában akartam a tulipánhoz bejutni: a mikor egy véletlen összehozott az öreg urral.

Egy estén – szinház után volt – vacsoráltam a «Királynő»-ben, a mikor egyszerre szörnyű szélvész, zápor, égiháboru csapott reánk. A vendégek lassanként valamennyien hazamenekültek, csak ketten maradtunk, a kik elhatároztuk, hogy a rossz időnek kivárjuk a végét. Én és – ni ni, nem csalnak-e szemeim – az öreg úr.

Csakugyan ő volt, elegánsabb és vidámabb a szokottnál is. Iszogatott magában, és valószinűleg beszélgetett magával. Ezzel a társasággal igen is meglehetett elégedve, mert rá se nézett a pinczérre, a ki minden áron mulattatni akarta. Csak a mikor egy palaczk bort parancsolt és ezt lehetőleg rövid időközökben cselekedte meg. Azt hiszem, a bácsi már is «úszott» egy kevéssé. Ez engem is fölbátorított.

Odamentem hozzá, bemutattam magamat, mondván:

– Multkor ön ellen az utczán tapintatlanságot követtem el, ön lefőzött, de ez nem elég, bocsánatot kell öntől kérnem.

– Ha belátja, szivesen megadom a bocsánatot! – szólalt meg gyenge hangon, de magyarúl, minden angolos akczentus nélkül. Majd – egyre szivarjának hamuját nézve – hozzátette: – Most pedig én akarom valamivel lekötelezni: az én utczámban való járkálása hasztalan fáradság!

– Hasztalan fáradság! – ismételte és egy rövidet nevetett.

– Ha kivánja, elkerülöm! – szóltam én nagylelküen.

Az öreget ez a kijelentés rendkivül meghatotta; áthozatta a boromat és kért, üljek le az asztalához, úgyis csak ketten vagyunk az egész korcsmában. Mondhatom, hogy az öreg – igy félig beállítva is – egészen okos ember volt. A világot izgató ügyekről ugyan keveset tudott, de annál többet a régi szép asszonyokról és az asszonyokról általában.

– Megcsalják a férfit – mondá többek között – de ez nem is csuda, hiszen annyit látnak: fiatalabbnál-fiatalabb, derekabbnál derekabbat, gaznál-gazabbat. Az a fő, hogy ne lássanak egyet sem.

– Hogy-hogy?

– Hát úgy – szólt közelebb hajolva hozzám, mig kipirosodott arczára kiült a nevetés, – mint egy rokonom cselekedte: elvett egy leányt, a ki vaknak született. Mi van ebben? rokonom látja és érzi nagy szépségét az asszonynak, és ez a fő. Az asszony azonban nem látja, hogy férje aggastyán már és vannak nála a glóbuson fiatalabbak is. Mondom, ez a kis testi hiba – egy rettenetes nagy erény. Fénylenek azért ezek a szemek, csak a fényt nem tükrözik vissza! és ez a jó, ez a pompás. Öreg rokonom – csaknem annyi idős, mint én – a legboldogabb ember a világon, mert tessék meghinni, hogy egy szép, fiatal asszony, a ki hű, meggyógyítja a legnagyobb betegséget: az öregséget. Vannak régi orvosi könyvek, melyek azt állítják, hogy ilyen módon a patriárkák korát lehet elérni. És én hiszek ezeknek az orvosi könyveknek, sőt én –

Az öreg hirtelen észrevette magát. Félbeszakította beszédét és szivarját ugyancsak a szájába szorította. Csak mikor elmenőfélben volt már, szólalt meg újra:

– Persze, kevesen érik el ma a patriárkák korát. A férfiak nagyon elbizakodottak, pedig az asszony minden nagy erénye nem őrizné meg rokonomat, – vasajtó nélkül.

IV.

Világos, a tulipánnak nincsen illata. A szegény Ünüke vak, egyszerüen azért nem reagál a szerelmes utczára, sőt még a szőke tisztre sem. Csudálatos, hogy észre nem vettem eddig, a mikor olyan könnyen felismerhető.

Otthagytam az utczát vak szerelmeseivel együtt és csak tegnap néztem arra, csak úgy véletlenül. Föltekintek az ablakra: Ünüke nincs ott, a szemközt levő ház ablakai üresek. Mi történt?

A históriát, a mely következik mostan, nem tudom az elbeszélés polgári ruhájába öltöztetni. Világosabban szólva: az elbeszélés modern technikája nem engedi meg, hogy az ember olyan történetet mondjon el, melynek nem tudja urát adni. Honnan tudom a következendőket? Azt nem füllenthetem, hogy végre mégis betolakodtam az Unó házába… és spanyol falak mögött, ajtóknál hallgatódzva tudom az egészet. Az irók között megjavult erkölcs ma már nem engedi meg az ilyesmit. Valami kevésbbé valószinűtlent talán sikerülne elfogadtatnom a közönséggel. Például, hogy a süket szakácsné tulajdonképpen nem volt süket, hallott mindent és elbeszélt nekem mindent… Ráfoghatnám a kis suszterre, hogy ő fürkészte ki számomra a titkokat.

Eh, ne teketóriázzunk, hagyjuk a modern bolondságokat. A régi jó módit fogjuk elő, és beszéljük el Unó és Ünüke történetének folytatását úgy, mintha folyton ott lebegtünk volna a cselekvő személyek fölött…

Ünüke egy napon igy szólt az ő urához:

– Zongorázni szeretnék!

V.

Unó megdöbbent. Az ó-kor óta a zongoramesterek szöktetnek el minden második asszonyt. Az öreg úr élete ellen való merényletnek vette ezt a kérést, tekintettel a régi orvosi könyvekre. Mert hogy ő volt az a rokon, a kiről a «Királynő»-ben beszélt, azt immár mindenki világosan láthatja.

Igyekezett lebeszélni Ünükét; utalt Tolstojra, a ki bebizonyította a muzsika erkölcstelenségét, fölemlített egy párt ama termérdek rossz viczczből, melyet a zongorára csináltak. De a tulipán nem engedett, szinte elhalványodott, olyan erősen akarta és Unó végre is engedett – egy ötletre akadván.

Hozatott egy világtalan zongoramestert, a kinek meg volt az a nagy erénye, a mi asszonyának: nem láthatta a közelében virító nagy szépséget és igy nem is bódulhatott bele, különben is a muzsikus egy vidám siheder volt, a ki a bájnál többre becsülte az energiát: a lánynál az italt. Igazán szalonképes ember az ő szempontjából, a kire egész bátorsággal rá merte bizni Ünükét, sőt annyira megbizott benne, hogy a leczkék alatt el is aludt.

Legelsőbben is a nyomorúság, melyben közösen szenvedtek: kötötte össze a két fiatalt. A férfi skálázott, hogy Unó föl ne ébredjen és az asszony ezalatt elbeszélte élettörténetét. Egyszer vagy kétszer életében látott is, valami szépségeset, valószinüleg azt, a mit az emberek fénynek neveznek, kis lány korában volt még, nagyon beteg volt akkor… Mind a ketten kijelentették, hogy nem értik a dolgokat: hogyan lehetnek boldogtalanok, a kik látnak? Egy délután kitünt az is, hogy csaknem egyidősek. A férfi megjegyezte, hogy Unó úr csaknem háromszor annyi idős, mint ők. «De nagyon jó ember! – mondá az asszony. – Mondják, itt körülöttem nagyon szép minden és drága ruhákat hoz nekem. De mit ér mindez, ha nem láthatom.»

– A gonosz öreg tulajdonképpen mindezt magáért teszi! – jegyezte meg a zongoramester.

Későbben – közös szerencsétlenségükön kivül – kezeikkel is összekötötték lelküket. A férfi kezébe fogta az asszony mindkét kacsóját, szabadon maradt kezével pedig játszott csendes borongós dalokat, hogy az öreg úr álma könnyű, édes és állandó legyen. Lassanként Ünüke is elálmosodott és a muzsikus vállára hajtotta a fejét.

A zongoramester Chopint játszott, nagyon gyengén, mert az asszony szendergése közben elfeledkezett magáról és átfogta a nyakát is, nem is lehetett igy muzsikálnia, abbanhagyta hát.

Igy folytak a leczkék. Ünüke szépen haladt előre, és olyan vidám volt, hogy az öreg többször és melegen megdicsérte mesterét: «Csak bátran, kedves ember!» (A «fiatal»-t elővigyázatból kihagyta. Ünüke tőle nem hallotta soha még, hogy ilyenek is vannak a világon.)

Egészen boldog élet folyt a vasajtós házban. Unó egyszer ebédre is meghivta a zongoramestert és hiuságának nagyon jól esett, hogy Ünüke az ebéd alatt, a fiatal ember füle hallatára, hizelgett neki és meg is csókolta. «Imádlak!» – mondá az öreg úr, és megölelte oly erősen, a hogy csak birta. Aztán aludni ment…

Hogy történt, mint történt, nem tudom. Csak azt, hogy a negyedik ünnepi ebéd után történt, Unó hangosan aludt az ágyas-házban. Ünüke a zongora mellett egyszerre és minden igaz ok nélkül megszólalt:

– Oh, vigy el innét, Tódor!

Megfogták egymás kezét és lábujjhegyen botorkáltak kifelé. A siket szakácsné az előszobában kinyitotta a vasajtót. Hogy miért? Talán a tiltott szerelem iránt való hagyományos rokonszenvből? A gazda ellen való természetes gyülöletből? Avagy mert az egyedüli asszony akart maradni a házban?

Már a zongoramester lakására érhettek, a mikor Unó fölébredt. Azonnal föltünt neki, hogy nincsenek jelen. Kereste őket, kutatta őket, kiabált utánuk – hiába. Mindazonáltal nem csapott lármát; nagyon elszomorodott, talán sirt is. Hogyne, a mikor eszébe jutott a régi orvosi könyv. Felütötte, levelezgetett benne, a mig megtalálta az illető passzust.

Egész világos volt az, belátta, hogy nem lehet élnie tovább. Megágyaztatott, lefeküdt, – vége volt.