Éjszaka

Epilogus.

Mindaz, a mit fennebb leirtam: az első szótól az utolsóig – hazugság. A mint ezt bizonynyal már is észre tetszettek venni.

Szerző, ki kivétel nélkül igaz históriákat szokott megirni: ünnepélyesen bocsánatot kér, de mentegetni nem tudja magát semmivel sem. Arra sem emlékszik, hogy jutott eszébe ez a valószinütlen történet, melyből még morált is bajos lefejteni.

Nem lehetetlen, hogy a mese abban az időben fogant, a mikor egy vörös-keztyüs öreg urat látott egy fehér kezü, szép, fiatal asszonynyal karonfogvást. Az ősz férfi gomblyukában sárga rózsa volt. Az asszonyka mereven, fagyosan, zöld szemeivel a levegőt nézve, ment férje karján.

Egyszer igy láttam őket. Másodszor már csak az öreg urat láttam; nem volt többé fehér czilinder a fején, a rózsa hiányzott a kabátjáról, össze volt törve, a sétatéren ült egyedül és a homokban szurkált a pálczájával.

TÉLI REGE.

Pénteken, éjjeli tizenkét óra felé még nem tudtam, másnap reggel hol találnak megfagyva a rendőrségi urak. Mert, hogy ma már nem találok zárt helyet, a hová fejemet álomra hajtsam, az éppen olyan bizonyos, minthogy az éhség, a fáradtság egy vagy két óra mulván levesz a lábamról. Hol ér a nyomor utolsó ölelése, fa tövében-e, vagy valami elhagyott fapajtában, kávéház előtt, boltgarádicson? Utóvégre is az már mindegy, a minthogy keveset használ vagy árt a «megfagyott bölcsészet-hallgató» esetének siralmas elbeszélése a holnaputáni lapokban. Ugyis tudom, mintha előre olvasnám, a mit irni fognak. Reporterek, a kik velem együtt próbálták a nyomorúságot és tudják azt, mit jelent: ködös, fagyos februárban éjjel elhagyatva, lakás nélkül, kóbor kutyaként csatangolni a farsangoló fővárosban: azok könyörületesek lesznek irántam s ha egy-egy czélzást tesznek is filozopteri nadrágomra, elsiratnak illendőképpen s nem moralizálnak fölöttem, a mint egyik-másik lap meg fogja tenni bizonynyal. – Az «élhetetlen», valószinűleg ez lesz a czime amaz ujdonságnak, melyet finom papirosu lap finom szerkesztője ír rólam. Bebizonyítja, hogy gyáva voltam az élettel szemben, könnyelmű és ügyetlen, a sorsom természetszerű szükség volt. A sorok közt olvasható lesz rólam az is, hogy voltak jóakaróim, a kik segítettek volna rajtam, de… de lump volt a jó fiú!

Korhely! Nem tudom, nem volna-e igaza ennek az urnak, a ki a polgári tapintatot művészetté emelte. Bizony igaz. Hogy is volna elképzelhető másképp ez az állapot, egy meglehetősen tanult, munkabiró fiatal embernek teljes, tökéletes elzüllése s éppen itt, nem idegenben, hanem hazájának fővárosában.

Bort s egyéb italt, igaz, hogy kevésszer ízleltem egész életemben, mulatság végett egész éjszakán át csak kétszer virrasztottam. Egyszer érettségi után, a mikor nagyon rosszúl esett az s másodszor és utoljára: az egyetlen rokonom, szegény testvérem lakodalmán, még otthon. Egyébként azonban – mea culpa – bizony jó sokat lumpoltam munka mellett, másolván a Strachitz urnak, a ki annyira faügynök volt, hogy a szive is fa, – kemény, vén bükkfa – sőt engem is annak nézett s hasított belőlem, a munkaerőmből, az egészségemből szabadon, husz forint havi fizetésért.

Ezt a husz forintot egy hónap alatt teljesen elkorhelykedtem. Nem takaritottam belőle mit is, könyvre csak egy-két forintot költhettem belőle. De a mit rosszul tettem: szinházba is elmentem havonként egyszer, ha valami klasszikus darabot adtak. Ezt meg kellett volna spórolnom, tekintettel a mosatási költségekre, a melyek – bár zsebkendőimet otthon mostam a lavorban – meglehetős sokra rugtak. Mégis kevesebbszer kellett volna tiszta inget vennem, s a mint lemondtam a dohányzásról, le kellett volna szoknom az ujságolvasásról is.

De igazán élhetetlen voltam. Havonként meg lehetett volna takaritanom legalább nyolczvan krajczárt, s akkor, mikor a faügynök tanult könyvvivőt fogadott a helyembe: egész kis tőkém lett volna; kifizethetem a lakásomat, nem vetnek ki, a ruhám nem rongyollik vala el, szóval nem leszek olyan rongyos, mint egy koldus. Egy rongyos koldus: ettől félnek, ez nem modern dolog, a koldusnak is szalonszerüen kell ma öltözködnie, ha zöld ágra akar vergődni.

Azonfelül engem nem pap keresztelt, hanem sakter irt be – ha ugyan beirt – az anyakönyvbe: nem igen mertem hát alkalmatlankodni a segélyegyesületünkben. Egyszer, szerdán jelentkeztem mégis. De kisült a turpiság reám, – nem voltam beiratkozva erre a tanévre. Az alelnök azt mondta csendesen: „lump“, egy jegyző hangosan „svindler“.

Az vagyok, az voltam, bizonynyal az: szédelgő. Ó, hogy szédültem ki a teremből, ki az utczára.

Két napon át a hajléktalanok menhelyében háltam. Meg volt hozzá a szükséges hipotékám. Nappal a muzeumban s egyéb jótékonysági helyeken őgyelegtem. Egy délután az akadémiai könyvtárba is sikerült besurrannom, roszszemű hadastyán szolgáltatta aznap a belépő jegyeket, nem látta milyenfélés vagyok. Az gyönyörű délután volt. Olvastam Renant. Bent meleg volt, a nagy ablakokon át láttam, milyen zord idő van ott künn. A Duna hátán a nagy jeges pikkelyek borzongtak a szeles, havas, hidegben. Renan olyan szépen beszél Jézusról.

Másnap egy falábu, de jószemü rokkant hadfi volt soros a könyvtárban. Az már nem eresztett be. Fent akadémiai ülés volt, kénytelen voltam felmenni oda. Ott is meleg volt a teremben, de ridegség a szavakban, fagy a tudományukban, téli álom az előadásukban.

Nem volt maradásom. Vacsorálni mentem, az utolsó két krajczárt, az utolsó kiflit fényüző sebességgel költöttem el.

Ezen az éjjelen már a hatvani-utczai palotában háltam – a rendőrségen. Micsoda hálószoba, micsoda álom, milyen kihallgatás reggel! Aztán azok a szives elbocsájtó szavak: „keressen foglalkozást, lakást keressen, mert illetőségi helyére fog tolonczoltatni.“

Üdvözlégy utcza, kietlen, de szabad város! Inkább a járón aludjam el – örökre, minthogy mégegyszer abba a palotába kerüljek. A halál inkább, mint a szégyen: haza tolonczoltatva oda, ahol születtem s ahol az ismerős házak, a kedves hegyek, a régi jó pajtások…

A péntek sokkal könnyebben telt el, mint hittem. Kezdtem megszokni az éhséget, lassankint belébutultam ez állapotba, a munka-keresést is abban hagytam, a lábam nem birta többé a lépcsőt járni.

Éjjeli tizenkét óra felé már egészen természetesnek találtam, hogy holnapután rólam irnak a lapok. Öngyilkosságra nem is gondoltam! minek a fáradság, mikor a nélkül is ugyanaz az eredmény?

Jön, leszáll reám az örök álom magától is.

De hol, de mikor?

Halluczináltam. Valaki azt felelte: „Itt mindjárt…!“

Körülnéztem s láttam hol vagyok. A muzeum tájékán, egy oly városrészben, a hol ritkán fordultam meg. Éjjel talán soha még.

Mintha idegen városban volnék. Sajátságos szük, de ragyogó tiszta utczák. Mindenik ház egy-egy monumentális palota. Olyik ódon, mint azok a budai épületek, melyeknek falaiba emléktáblák vannak: „Szelepchényié volt ez a ház…“

A modern paloták is régi stilre voltak épitve. Szolid matéria, nagy kőkoczkák, óriási czimerek, hét és kilencz ágas koronák alatt.

Láttam, hogy ez mágnásnegyed. Itt laknak Magyarország zászlósai, azok az urak, a kiknek minden perczükre egy körmöczi arany jövedelem esik.

Minden perczre egy arany! ez a gondolat lángolt: nem maradt alatta hamu, irigykedés. Nem tudtam többé se irigykedni, se vágyakozni.

Pedig mindenféle vágyaknak itt volt a legkülönb táplálékuk. Itt hol minden ház, mind azok a nagy üveges ablakok ki voltak világitva. A kapuk is majdnem mindenütt nyitvák, finom prémes bundában öles portás áll a küszöbükön. Itt igazában most kezdődik az élet, most, a mikor az enyém elvégződni készül.

Csak bénult sejtelmem volt arról az életről, a mi a vasrostélyos, de ragyogó ablakokon tul most folyik. Esznek, vagy ettek és nem fáznak: az bizonyos s ez elég, ez a legtöbb, valóságos tündéri élet. A boldogság legfőbb modorára, a szerelemre gondolni eszem ágában sem volt. Én miattam szeretkőzhetnek is!

Keresztül-kasul jártam ezeket az utczákat. Nem lehetetlen, hogy meg akartam szólitani valami portást: adjon egy darab kenyeret. Nem is tudom, miért nem tettem meg s miért rohantam ki egyszerre ebből az illatosnak tetsző palota-tömegből, egyenesen a komor muzeum tar kertjének.

A kert vasrácsai, jó magas, stilszerü vasrácsok, azok tetszettek meg. Megtapintottam egyet, s ugy találtam; alkalmatos.

Körülnéztem, nem voltam magamban, szemben vélem nappali élet.

A lovarda kivilágitva, előtte a tért equipageok foglalják el. Vagy száz nagy hintó mindmegannyi égő lámpással, fülhegyig bepokróczozott kövér lovakkal. A bakon fényes czilinderü kocsisok, inasok ezüstsujtásos ruhában, vagy komoly uras feketében.

El nem tudtam képzelni: mi van itt. De egyszerre a lovardából erős katonazene hallatzott ki. Tánczmuzsika, de nagyon is hangos.

– Mi van itt? – merészkedtem megkérdezni egy kocsist, a kinek nem volt leborotválva a bajusza.

– Karusszel! – felelte röviden. Majd jóakarólag hozzátette:

– Menjen be, szabad, ha nem látják…

Kémény füstölgött az épület érczlova mögött: ez a hely fütve van. Ha csak megmelegedhetem benn: akkor is üdvösség.

Besurrantam. Lakájok, cselédek, inasok, sajátságos külsejü öreg asszonyok, egy igen fiatal, álmos, világos szemü, szőke lány állták el utamat a fülkeszerü kis foyerben. Nem láttam tőlük semmit, csak a körönd ragyogó padmalyát s fönt az erkélyen a katona-muzsikusokat.

A mint mind jobban-jobban előre tolakodtam: annál hevesebben csapott meg valami illatos meleg, a miről egyszerre egy kertre, vén várkertben, ibolyától kék mezőre emlékeztem… Tavaszkor, régen.

Füszerszámos meleg levegőtől megkáprázott szemem előtt ragyogott fel a tündérséges látvány, télnek büvös rege-világa.

Magas, karcsu paripákon magas, karcsu alakok száguldoztak tarka rendben.

– Ezek báró-, gróf- és herczegkisasszonyok! – magyarázta az álmos szemü leánynak a sajátságos öregasszony.

Nem is lehettek mások. Kiváltságos személyek, kiváltságos alakok. Hosszu uszályu, szines ruháikban, magasra fésült hajaikkal – egyik-másik fehérre volt porozva – egészen mások voltak, mint a közönséges nők. Az elmult századokbeli fiatal királynék és herczegkisasszonyok nem haltak meg, itt vannak, mosolyognak, kaczagnak, fecsegnek, száguldanak büszkén, merészen. Piros vér foly az ereikben, a nekihevültség rózsaszinre festi szabályos kis füleiket, peluche tiszta arczukat.

Vér! Hogy lehet itt vérre gondolni! Olyan emberfelettiek ezek itt, hogy talán nem is vér által élnek. Vagy ha igen, vérük nem olyan közönséges folyadék, mint a többi asszonyé.

Csak vér? Nem vér az, hanem akarat és gyönyör, a mi szerte árad az arany pihés ragyogó tarkókon, redőtlen nyakakon, a márvány ragyogásu homlokok alatt. A paripa is egészen más állat alattuk. Mintha szellem, eleganczia, büszkeség volna bennük, a mig karcsu hátukon az urnő reng bátran, merészen, vidáman.

Láttam, tudom, igéző egy feketeruhás lovagló asszony. S itt a gázlángok sárga világában, világos atlasz, bársony és szatin kosztümjeikben, táncz-zene mellett toporzékoltatva lovaikat: harmincz-negyven együtt.

Ez mámoritóbb mint az éhség, álomszerübb, mint a hatvani-utczai palota álma, nyomasztó, kinzó, – boldogitó regevilága télnek.

A hölgyek négyesre sorakoztatták lovaikat. A rendező magas sárga lován megszólalt:

– Uraim… herr Graf…

A négyes zenéjét rázenditette a zenekar s egyszerre nem tudom hogyan, nem tudom, nem láttam, honnan, férfi-lovagok termettek elő s kolonba álltak.

A zászlós urak, az arisztokráczia. Itt egy miniszter, ott egy hires ellenzéki vezér. Az ismerős öreg grófok olyan ruganyosak voltak, mint a fiatalok. Fiatal huszárönkéntesek olyan gangosak, mint a fiatal paripáik.

S azok a ragyogó rokokó vagy még régibb dátumu ruhák. A lila-barettok alatt azok a halvány tatár arczok. A magyar tipusu homlokok, nagy ritkán a magyar szó is…

Hátam mögött az öreg mesterasszony magyarázgatott a szőke lánynak. Egy libériás erősitgette a fehér hálófőkötője felett fekete kapizsont viselő asszonyság szavait:

– Annak a vörös urnak van egy szobája: padmalya, padlója, falai: csupa tükör…

– Ez itt… itt lovagol ép a sógornéja…

A sógorné, császárnői alakjával elvágtatott előttünk. Utána néztem, a mig csak láttam.

A körönd közepén lassitotta kisfejü almásderesét. Majd galoppra kelt. Egy magas, kopasz gróf követte. Olykor olykor hátra mosolygott. Aztán megindult mind sebesebben. A zene ütemére emelkedett nyergében, lázas ruganyossággal. Majd minden ütem nélkül, szinte vadul, mintha repülne, olyan magasra elollódott. Nem lehetett tudni, lova csapott-e ki a sorrendből vagy ő maga kényszeritette kitörni. Ugy látszott ő maga, mert még mindegyre suhogtatott a kantárral, sőt előre hajolva nyergében, lábait odaszoritva paripája testéhez egészen kieresztette azt.

A rendező hiába kiabált, a zene harsogott, a kvarcz homok csillogott, porzott az érczpaták alatt. A mámor rendetlenné tette az uri rendet. Idős, fehérhaju, de üde arczu hölgyek a nagy közös páholyban, teájuk melett nekihevülve ültek… Leányaikat féltették-e vagy arra gondoltak, hogy nekik itt kell ülni, mert a hajuk fehér…!?

A császárnői alak ép előttünk lassitotta meg a lovát. Csak a nedves szemén, a vérpiros ajkán látszott meg az izgalom. Arcza sápadt volt mint a fejfájósé.

A mint megállitotta lovát, a lovaglómester feléje lovagolt. Csoportok vették körül. Kivétel nélkül urak.

– Nincs jó hire! – szólt mögöttem az inas.

– A férjét ismerem. Angolhonban vadászik-e még? – kérdé a mesterasszony.

– Vadászik. Akkor már egy évig vadászik.

– Nem jön az többet haza…

A hátam mögött elvégezték, hogy ez a csodálatos asszony örökké özvegy marad.

Ő maga ugylátszik nem tudta, vagy nem vette szivére ezt az állapotot.

Mosolyogva vitázott az urakkal. Elég hangosan, bucsuzó szavait hallottam is.

– Hallják, otthon sir a kis Gyurim! Megyek.

Nem, többé nem voltam éhes, nem voltam fáradt, s dehogy fáztam.

Még lökdösődni is mertem, a mint otthagytam a jó meleg helyet, hogy meglássam még egyszer.

Magányosan lépett ki az utczára. Egy ur akarta követni, de angolul mondott neki valamit, azt hiszem azt, hogy ne fáradjon.

A kocsik között megmozdult egy nagy fekete hintó s eléje hajtatott. Egy lámpa alól néztem, mint száll be kocsijába. Inas nem volt a bakon s a kocsisnak nem lehetett leszállania, mert a lovak nyugtalankodtak.

Nem tudta kinyitni az ajtót s szétnézett ember után. Nem volt ott senki, egyedül én, tekintete egy másodperczig rajtam nyugodott.

Odasiettem s kirántottam a hintó ajtaját.

– Köszönöm! – mondá szárazon s fellépett a felhágóra. Ujból rám kellett néznie.

Láttam, hogy megremegett, pedig este nem látszott ugy a kopott-szakadt szegénységem.

Nem, nem félt tőlem, sőt mosolygott rám s féllábbal a kocsi lépcsőjén, reám mutatva, felszólt a kocsishoz:

– Ki ez?

– Nem ismerem.

Égő arczczal kotródtam tovább. Zsebe után nyult és visszahitt:

– Jöjjön ide.

Éreztem, hogy szemem könybe lábbad, de azért jól tudtam, mit csinálok, a mikor borravaló elől eldugtam a kezemet…

*

És aztán? Az az ébredés nem volt-e álom? S mindaz, a mi ezután történt velem: nem káprázatos téli-rege csupán?…

ERZSIKE HERCZEGNÉ.

Erzsike herczegasszony éppen lepéket kergetett a hunyadi várkertben, a mikor megjött Veneziából a kelengyéje, bivalyos szekéren, csörgős öszvéreken. A kastély ólmos ablakának fiókján kidugta szép fejét Szilágyi Erzsébet:

– Menyemasszony, jöhet már nászra öltözködni!

A lovagtermet, a zöld márványoszlopost – a melynek tulajdon olyan illata volt, mint egy templomnak – kellett kinyittatni, hogy beférjen mindama temérdek drágaság, a melyet az udvari cselédek összevásároltak; nyolczezer dukátért csengő aranyban, meg ötezer dukátért hitelre, mert nem vittek magukkal készpénzt elegendőt. A velenczei doge állt jót Hunyadi Jánosért: «Mondjátok meg – mondta – akár a San-Marcot odaadom nekie hitelbe!»

A terem sötét bolthajtásait arany, meg piros, nehéz brokátok, az arany és ezüst minden szinével megvilágositák. Kiszedtek, kiraktak apránként mindent, legelsőbben egy kis kristályüveg poharat, ebből fognak már inni Erzsike herczegasszony és az ő esküdt ura, Mátyás, a Hunyadi. Kézről-kézre adták ezt a csudálatos szerszámot, maga Hunyadi János is megnézte, befogta a kérges kezébe. Előkerültek azután igazgyöngyből fűzött, ezüstből szőtt párták, tigrisbőrből cserzett, égszinkékre festett czipellők. Össze-vissza: hattyutollas fehér bársony párnái egy teméntelen nagy ágynak, a melyet sárkányfejek tartanak vala, de rá csillagos égként drágakővel, zománczczal kirakott, lilaselyemmel kibéllelt baldachin borul. És a mi legdrágalátosabb az egész kelengyében, kiszedték végül a csipkébe göngyölt menyasszonyi ruhát, a mely valami bizantinus királynénak készült, de mert nem birta az apja kifizetni, rajta maradt az olasz kereskedőn, a ki utolsó polturáját, egész vagyonát rávarrta és éhezve várta, ha férjhez menne valamelyik gazdag fejedelem lánya.

Erzsike herczegnőre a köntöst nyomban rája adták. Fejére a pártát maga Szilágyi Erzsébet tűzte föl. Az ezüst tükört két fráj állitotta elébe. Mint egy madárka, a virágos bokorból kikandikáló, úgy nézett ki meghajlott kis feje a roppant drágaságok közül. Szűz kis testére erőt parancsolt, hogy össze ne rogyjék, szemeit lehunyta, vékony ajkait összeszoritotta, ugy állott ott a nászruhában, a tizennégy éves teremtés, magát megadva, egyet se mosolygva.

– Most kéne, hogy lásson az urad, királyi menyecske! – mondá Szilágyi Erzsébet.

Erzsike herczegné félénken vetette föl kék szemeit Erzsébet anyjára.

– Szabad-e levetni? – kérdé engedelmesen.

És levetkőzvén, vékony ujjaival közönyösen megtapogatta a kincsek egyikét-másikát és miután az estvéli imát együtt, mint rendesen, elmondták, aludni tért Barbara dadussal.

Julius hév fehér éjszakáját, a kert gyönyörü illatát beeresztette a dadus a szüz-asszony szobájába; az ágyas-ház ablakain a csillagoknak is vala szabad betekintésük. – Az erkély alatt hét fecskefészek, mind a hétnek a gazdái be-bejártak, egyet csicseregtek, azután elszálltak. Erzsike kinyujtotta utánuk a kezét:

– Fecském, fecském, édes fecském, vidd el az én levelem!

Megfogódzott a vizfogó griff fejébe, egészen kihajlott az ablakon és ugy nézte az éjjelt, a mely olyan pompás volt, annyival szebb volt, mint otthon Stiriában, hogy megrémült és még sem tudott elválni tőle.

Barbara hivta aludni; a nagy ágyat már ide beálliták, meg is vetették, rózsaolajjal be is szagositák. A dadusnak nagy gyönyörüsége tellett benne, dicsérte erősen, megtapogatta minden izét, a lepedő közepére ezüstből himzett kardot megnevette.

– Virágszál herczegném, feküdjön már bele.

Erzsike ijedten bámult rá a nász-ágyra; mintha félne tőle. A földön akart hálni, de dadus a lámpást eloltotta, erőnek erejével levetkeztette és a karjába fogva, bele is fektette. Aztán leült az ágy szélére, hogy a mint szokott volt, mesélne egy keveset.

– Hagyd a tündéreket, Barbara – mondta az asszonyka – az emberekről beszélj nekem. Azokról éppen olyan keveset tudok én! mondod-e, tudod-e, hallottál-e róla, hogy megjön az én uram?

Olyan félelemmel ejtette ki azt a szót, hogy «uram», mint a hogy kis fiuk, a mikor sárkány-kigyóról beszélnek. Talán a fogacskái is vaczogtak belé. Pedig tudta, hogy neki azt szeretnie kell, az apja ugy parancsolja, az Isten ugy követeli. Csufat gondolni róla bűn, a miért lészen nagy elkárhozása. De a mikor mindig oly rosszakat hallott róla és minden hozzátartozójáról, apjáról, anyjáról, Lászlóról a bátyjáról, a kinek szintén jegyese volt már egyszer. Emlékszik rája, az volt.

Két fekete hattyut kapott az apjától, mindjárt vitte a kerti patakba, kaczagott. Az anyja jött utána, mondta: «tudod, Erzsikém, hogy férjhez mégy messzire, tul ezen is, tul azon is, Erdélyországba. Kéret téged a magyar kormányzó menyének, a László fiának.» Akkor nevetett ezen, éppen bele lépett a kilenczedik évébe. Azután osztán kapott két hamuszin sólymot és az anyja mondta: «nem vagy már menyasszony, Erzsike grófkisasszony!» Egyszer oszt’ behivták az apja eleibe, a legbelsőbb szobába; ott valának valamennyi Cilleyek, grófok. Szólt az apja: «Férjhez mégy leányom, a Hunyadi kisebbik fiához, a másikhoz. Alá is irtalak, el is jegyeztelek!» A mamája sirt akkor, magához fektette az ágyba és éjszakán át magához ölelvén, forró könyeiben megmosdatván, mondta: «Kis lányom, édes szép kis áldozati bárányom! Hogy neked el kell vándorolnod idegen országba, idegen emberhez! Azért hogy apádat ne bántsa a magyar vajda, azért, hogy ragyogjon családunk neve!» Tanitgatták aztán, hogy jó legyen, okos legyen, legyen méltó dicső hivatásához. Sőt egy darabig a vőlegényét is dicsérgették neki, a mig apja egyszer csak azt mondta: «nem adlak, dehogy is adlak ahhoz a Belzebub fiához, ahhoz az ichneumonhoz, a rézorru főnökhöz!»

De kevés vártatva még is csak odaadta, megirták az esküvő levelet, jött kétféle pap, sok nagybajuszu magyar ur, őt is megeskették az urával. És az ura nem volt ott, az urát nem látta még soha, kegyetlen-e avagy jószivü, komor-e vagy játékos, nem tudja, ugy hallotta, hogy nagy rőt haja van és zöld szemei, és hogy neki itt kell feküdnie vele egyedül ebben a kietlen ágyban, ebben a kriptában.

Barbara nem tudott arról semmit, hogy Mátyás elindult volna már Budáról. Inkább azt hallotta, hogy ősz is lesz akkorra, a mikor eljön megülni az igazi menyegzőt. Későlte is az időt:

– Aranyos szép herczegasszonyom, majd meglássa, milyen jó igazi asszonynak lenni. Nekem is volt uram, szép szőke szakálla volt és sárga haja verte a vállát; megölelt.

– És te mit tettél akkor, dadus?

– Én is megöleltem.

– Parancsolták? De hisz te nem voltál gróflány?

– Dehogy parancsolták, jól esett, azért.

– És aztán, mit tett veled, aztán.

– Aludjon herczegné, aludni kell már!

– De én beszélgetni akarok. Mondj el nekem dadus, a mit csak tudsz, mindent. Én is tudok valamit, volt nekem egy barátném, a karinthiai grófkisasszony. Ő beszélte, hogy összeeskették az urával, a brandenburgi Lothárral, nyolcz éves volt a lány, tiz éves volt a fiu. Egész éjszakán át bujósdit játszottak, aztán a Lothár elment tanulni.

Halk kaczagás hallatszott föl a házban. Majd utána egy mély sohaj kelt:

– Dadus, dadus, – sugta az asszonyka – az Isten irgalmazzon nekem, én nem szeretem az uramat!

Igy telt el az egész julius. Erzsike herczegné küldte haza a fecskéktől az üzenetet, hogy nem bir ő itt megszokni és gyenge teste nem birja többé lelke nagy áldozatját, pedig egész éjszakán át is elimádkoznak a dadussal. A fecskék a hirt megvitték, de magyar fecskék voltak, nem értették meg őket a más nyelvü országban. Nem jött érte senki, nem jött érte senki. Sokat sirt ezért magában, egészen belezöldült, de a bús orczáját nem mutatta másnak, csak Barbara dadusnak. Mosolygott, a mikor Szilágyi Erzsébet kellemeztette előtte a fiát és elpirult, ha az öreg vajda megcsipte képét és mondott neki valamit, biztosan vidámat, az ismeretlen, haragos magyar nyelven. Igérte neki, hogy ne féljen, eljön már az ura.

Föl-fölijedt éjjel Erzsike herczegné, nem aludt egész éjszakákon által. Fáradt lett, beteg lett, nappal is feküdnie kellett, egész ágynak esett. A doktorok hiába doktorozták, hiába eresztettek egy zsidót is a házba. És hiába izent a fecskéktől, hogy: «én itten meghalok», feleletül még csak levél se jött rája.

Hanem hozta egy poros futár a budai várból, az ura izenetét, meg az ajándékát, egy diófa ládikába zárva. Cziműl föl ez vala irva: Adassék e levél Hunyadi Mátyásné tulajdon kezébe. Belül a foglalatja pedig ez volt:

A diófa-dobozban pedig volt egy bábu, talpig selyemben, egy kis szopós baba. Óra tik-takolt a szive helyén. Aztán egy játékkorona, királyné fejére való, vékony és könnyü arany-pléhből, aztán egy keszkenő, csókolódzó hollók voltak ráhimezve.

Fogta a beteg herczegasszony a levelet és az ágyban elolvasta, megnézte még egyszer és a párnája alá tette. A babát odafektette maga mellé, a koronát pedig Barbara rátette urnője szőke fejére, ugy feküdt az ott benne. A himzett keszkenőt a forró ajkára helyezte.

Valahogy nem félt többé az ura megjövetelétől, inkább várta félelemmel, lázzal, nehéz ábrándokkal. Faggatta a dadust, mikor jön, jön-e már? Vele foglalkozott nappali lázas álmaiban, beszélgetett hozzá, kérlelte, hogy ne bántsa, fogja szeretni, nagyon szeretni fogja.

A csillagok is elbucsuztak, a lombok is elmentek, a fecskék is elutaztak, szeptember lett. Erzsike herczegné mozdulatlan és eszméletlen, de még élve feküdt az illatos nász-ágyban; mellette a baba, fején a korona, száján a nászkendő. Nem hallott, nem látott, csak a mikor végre dübörgött a hid, megnyilt az ajtó és belépett azon Hunyadi Mátyás. Megismerte, kérte jöjjön közelebb. Megkérlelte, a miért nem szerette eddig. És arcza, mint a lehullott levél, átpirosodott egy csókra. Még egyet kért, de nem tudott visszaölelni, mint a hogy a dadus mondta. Aggódó szemeire ráborult sürü pillája, szomoru ajkait most mosolyra csucsoritotta.

Az ura fogta a kis halott kezét és könyezett. Ott állottak körülöttük mind és sirtak. Kapisztrán, a barát, mosolyogva fölboritotta a herczegasszony teritőjét és reá mutatott. – A bábut ölelte az félkézzel, szelid homlokán ragyogott a korona, ajkai körül a szerelem igéretének mosolya fénylett.

A barát szólott a siratókhoz:

– Ne könyezzetek, ime nézzétek, egy boldog asszony, kinek fájdalom nélkül vagyon gyereke, kit ölel; bün nélkül koronája, és szerelmes ura, a kiben nem fog csalódni soha.

Délután volt és hideg idő, reggel hó esett és a havasok felől jön az éjjel is. Tegnap még arany almával volt teli a fa, reggelre pedig belepi a zuzmara. Barbara dada bevette magát a magyar cselédek közé a konyhára, fázott. Sirt egyet, beszélt egyet:

– Ha csak jobb idő lett volna a szegény kis urnőm sirbatételére. Ilyen hidegben! A kegyelmes Isten várhatott volna, hogy szegényke az almavirág-nyilást meglátta volna.

TARTALOM:

• Jisbi Bénob 5
• Tóth Terézia 27
• Két katonatiszt 41
• Szinház után 51
• A fehérruhás asszony 69
• Beszélgetés a hütlenségről 83
• Tündérek korszaka 97
• Mese a tulipánról 107
• Téli rege 125
• Erzsike herczegné 141