Elbeszélések

A SZÖKEVÉNY.

Egy barátságos családnál vacsoráltam. Az egész este arra voltam ítélve, hogy egy kis sápadt gyermeket bámuljak, aki mindnyájunkat elbájolt az okosságával. Rendkívüli gyermek volt. Csacsogott, nevetett és pityergett is, de mindezt annyi utánozhatlan bájjal cselekedte, hogy odáig voltunk elragadtatásunkban. Még a behozott kacsasültről is meg tudta mondani, hogy ezek azok a fekete madarak, amiket tegnap a Nancsi a piacról hozott. Névről a szegény kis szobavirág már nem ismerte a kacsákat. Mikor már egészen telítve voltam a beszedett gyermeki okosságokkal, minden további következmények elhárítására egy alkalmas pillanatban búcsut vettem.

Későn volt már. A főváros utcái üresen tátongtak; a házak idegenül, siváran néztek le rám. Még számban volt az íze az elkényeztetett gyerek okosságának. Szegény, széltől, levegőtől óvott, félszeg teremtés te, akiben kicsavartak a helyéből mindent, ami igazán gyermeki! Mennyivel szebb, okosabb lennél te, ha olyan volnál, mint azok a pillangókergető, napsütötte arcú golyhók, akik együtt növekednek a pajtáskodó macskákkal, csengetyüs bárányokkal és unalmas okosságok helyett mosolygó ostobaságokat fecsegnek. Mennyi okod lesz egykor megsiratni elveszett gyermekségedet!

Szerencsére sokáig nyitotta ki a házmester a kaput és elég idő maradt arra, hogy kipárologjon belőlem az okos gyerek emlékezete. Megszabadulva tőle, sokkal könnyebben jártam meg a lépcsőket.

Egyszerre összerázkódtam. A sötét, fedett folyosón, melyen elhaladtam, botom egy heverő emberi testbe akadt. Borzongás futott a hátamon végig; gyorsan gyufát gyujtottam.

A folyosó szögletében egy összekuporodott kis alak feküdt. Feje egy kis butyron pihent. Aludt; pihegését, bár igen halkan, hallani lehetett. Közelebb világítottam. Valami hét-nyolc éves leányka volt.

A világosságra felnyitotta szemeit, s anélkül, hogy megmozdulna helyén, álmos, de egészen nyugodt tekintettel nézett rám.

– Mit keressz itt te? – kérdeztem tőle.

Felült helyén. Kémlelni látszott a gyufa libegő lángjánál arcomat. Azután térdre ereszkedett, megigazította szöszke haja varkocsát, fejére kötött egy kis piros kendőt, felkelt s kezébe vette a parányi butyrot.

– Nem szabad itt hálnom? – kérdezte.

Oly búsan, sajátságos szomorú hangon mondotta ezt a gyermek, hogy egészen meghatott. Különösen a hangjának érett, komoly csengése lepett meg. Mintha egy öreg ember szavát hallanám.

– Itt nem maradhatsz, mert ha a házmester meglát, kikerget.

Szó nélkül megindult a lépcsőház felé.

– Hová mégy?

– Tovább.

Megállt és kissé a korlátfának támaszkodott, batyuját kezében tartva. Tovább… Ismét ez a vigasztalan, értelmes, komoly hang. A kis fruska ezzel az ő szűkszavú beszédjével, öreghez illő elszántsággal egészen zavarba hozott.

– Hova mennél ebben a hidegben? Nincsen anyád vagy valami rokonod, akinél otthon lehetsz?

A lányka rám emelte szemeit és nyiltan felelt, mint aki tudja, hogy jussa volt arra, amit tett:

– Megszöktem hazulról, oda nem mehetek vissza.

– Hm. Teringette! No, mindegy, odakünn megfagynál. Gyere be, itt az előszobában meghúzhatod magad.

A leányka tétova nélkül követett. Az előszobában mindjárt kikeresett magának egy alkalmas zugot, ahol mint egy becsülettudó utas, aki szívbeli hálát ad az Istennek, hogy éjjeli szállást kapott és lehetőleg kevés bajt akar okozni a jó embereknek, meghúzta magát csendesen. Ráült a kis batyujára, összekuporodott ülőhelyében s mindenképp azon volt, hogy lehetőleg kevés helyet foglaljon el a szobából. Szegény kicsi! Hiszen amúgy is olyan apró és vézna volt, akár egy csigaházban is meghálhatott volna.

A lélekzetéből tudtam, hogy nem alszik. Kiszóltam hozzá:

– Hogy hívnak lányka?

– Annának – felelt illedelmesen.

– Gyere be, Anna.

A gyermek bejött s megállt előttem, még mindig azzal az elfogulatlan, bátor magatartással, mint először. A lámpa rávilágított. Valóban az érett hang nem illett ehhez a szegény, gyámoltalan, törékeny alakhoz. Lenszőke, gondozatlan haja, színtelen, sovány kis arca, szánalmas, vézna tagjai, kopott perkál-ruhácskája, az idomtalan, bizonyára öregebb emberről lekerült nagy cipői, mind a kis oktondi csavargót gyaníttatták; hanem fáradt, bús kifejezésű kék szemei és öntudatos, komoly viselkedése mást mondtak.

– Mért szöktél meg hazulról Anna?

– Oh, kérem, higyje el, sokáig tűrtem, de ma – már nem birtam tovább.

– No lám. Hát ki bántott?

– Az édes apa.

A leány elhallgatott. Az igaz, nem is kellett többet beszélnie. Egy nagy daganat a homlokán, amit eddig nem vettem észre, eléggé beszélt helyette. Azután – ez is most tűnt csak fel – sántított. Nem úgy mint a bénák, hanem mint akinek minden tagja össze van törve. Ezt is kétségkívül az édes apának köszönhette.

– Többen vagytok testvérek?

– Négyen vagyunk most, de azelőtt hatan voltunk.

– Két testvéred meghalt, szegény kis Anna?

Oly kevés volt e néhány közönséges részvevő szóban, de a lányka mégis szívig ható, hálás, megindult tekintettel nézett rám értük.

– Igen, azok meghaltak. De először a mama halt meg. Apát akkor becsukták áristomba valamiért. Azután a Julcsa halt meg, aki legöregebb volt köztünk. Az emberek akkor is bejöttek hozzánk és nagyon lármáztak apával; de apa erősebb volt náluk és kidobta az embereket. Akkor bezárta az ajtót és azt mondta nekünk, aki egy kukkot mer szólni róla valahol, azt tüstént agyonlövi. Hallgattunk is ám. Azután a Kata halt meg. Mikor nagyon beteg volt a szegény Kata, oda hívott az ágyához és azt mondta: Anna, én meghalok; most már te vagy a legöregebb. Vigyázz, kis Annácskám, a gyerekekre. Ha apa este hazajön, először bujjatok el és csak akkor jöjjetek ki, mikor lefeküdt. Ha a Pista éjjel sírni kezd, meséld el neki a kis kacsát, aki a fekete tóban fürdik, vagy a jávorfácskát, furulyácskát; attól elalszik; de a száját fogd be, mert ha apa felébred, agyonüti. Reggel mosdasd meg őket; fésüld meg a hajukat; este altasd el a szegényeket; reggel menjetek el a majorosnéhoz, az ad egy kis tejet; délben menjetek a pékhez, attól kaptok egy kis kenyérkét; – mondjátok, hogy az Isten fizesse meg. Cipőt is adnak a jó emberek. Hanem a Lajcsinak mondd meg, hogy a fecskéket ne bántsa, mert akkor megharagszik rátok az Isten. – Ezt mondta a Kata, mikor meghalt, mert az nagyon okos leány volt.

– Hány éves volt akkor a Katátok?

– Oh, az már nagyon idős volt. Nyolc esztendős.

Az igaz, nagyon öreg volt kiszenvedésekor a szegény Kata. Mosolyognom kellett a gyermekek örökös tervszerű védekezésén az apa ellenében. Hasonlított ez a gyámoltalan bogarak, hernyók sztratégiájához, a nekik rettentő madárszörnyek ellen. Szegény bogarak! Fájdalmas, elvénült alakja ennek a gyermeknek azt bizonyította, hogy nem mindig sikerült a sztratégia.

– Azóta te viseled a gondjukat a gyerekeknek?

– Igen, már egy esztendeje vagyok a legöregebb. Lajcsi még csak hat esztendős, Mariska csak négy, Pista pedig három. Én már majdnem olyan öreg vagyok mint Kata volt.

Ezt különös büszkeséggel mondta a kis bujdosó. Beszédessé lett, csevegni kezdett. Egészen oly beszédessé mint az asszonyok, mikor apró házi dolgaikról beszélnek. Szaporán felelt arra a kérdésemre, mivel töltötték a napot?

– Reggel korán felkeltettem a gyerekeket, felöltöztettem őket. Pistát a hátamra vettem, Marcsát a szoknyámhoz varrtam, hogy el ne maradjon. A Lajcsival nem bírtam, mert az úgy ugrált mint egy kis csikó. És elmentünk messzire a tehenesnéhez. Ott van az istállóban öt tehén, akik mindjárt elkezdtek bőgni, mikor megláttak bennünket, úgy ismertek már. Oda ültünk mind a négyen az ajtóküszöbre. A tehenes bácsi mindig ránk kiáltott: hej, éhes verebek, rixum, rexum, takarodtok innen! De nem haragudott, mert a fejés után mindig hagyott egy kis tejet a sajtárban és azt mondta: No, babszemjankók, egy, kettő, igyatok! Hé, az volt a jó, az volt az öröm! A tehenes bácsi is nevetett rajtunk és a bajszát pödörte. Délben elmentünk a pékhez. Ott van a kapuban egy nagy kutya, Sajónak hívják. Az nem ereszt más népeket az udvarba, csak minket. Ránk nem haragszik a Sajó, mert tudja, hogy szegények vagyunk. Ott a pékházban van nekünk két pártfogónk, a Dani úrfi, – tetszik tudni, az a fehér sipkás fiú, aki perecekkel sétál a Városligetben – és a szakácsné asszonyság, a Léni néni, aki a péklegényeknek főz. A Dani úrfi mindig hozott ki nekünk cipódarabot vagy törött perecet, a Léni néni pedig ételmaradékot. Néha együtt ebédeltünk a Sajóval és még el is kísért egy darabra, mikor elmentünk. Sokat járkáltunk a mezőn is. Néha oláhok jöttek az Angyalföldre, ahol mi lakunk és medvét táncoltattak; akkor nagy nevetség volt, a gyerekek mindig a medvét akarták nézni és enni se kivánkoztak. Azután, mikor már elég volt a szaladgálásból, hazamentünk, lefektettem a gyerekeket és elaltattam őket. Éjjel nagyon féltünk. Otthon mindig féltünk. De vannak az égen olyan kis csillagok, amik vigyáznak ránk, mikor alszunk. Egy szomszéd asszony azt mondta nekünk, hogy azok az Istenke szemei.

– Hát apátok nem ment mindennap haza? – kérdeztem.

– Oh, sokszor egy hétig se jött haza, de mikor aztán hazajött, mindig nagyon haragos volt. Mindent összetört és mindjárt azt kiáltotta: hej, gyerekek, ide veletek, most már kitekerem a nyakatokat! Mink összebujtunk a konyhában és nem mertünk bemenni. De ha apa nagyon parancsolta, hogy menjünk be, akkor csak én magam mentem a szobába. Azt gondoltam, no, most végem van. Apa rám nézett, nevetett és azt mondta: megijedtél, úgy-e, égetni való? A kicsik pedig a konyhában sírtak keservesen, mert azt hitték, apa kitekeri a nyakamat. Hej, volt nevetés, lárma, öröm, mikor kimentem. De ekkor meg ez a baj, mert apa kijött és nagy bottal csendet csinált. Hé, de volt is ám csend! Azt is hallottuk, hogyan muzsikáltak az egerek a lyukban. Mikor apa nem jött haza, nagy mulatság, ugrándozás volt a szobában. Télen, mikor fáztunk, én meséltem a gyermekeknek, úgy amint a Kata mondta, hogy elaludjanak. De ha a Pista nagyon éhes volt, akkor nem volt neki elég a kis kacsa meg a jávorfácska. A gyermek még nagyon ostoba. Több kellett neki.

Itt megállapodott s elfogódottan, tétovázva nézett rám, mintegy ezt kérdezve szép szerényen, szabad-e neki tovább is beszélnie ezekről a dolgokról? Úgy látszik, azt olvasta le az arcomról, hogy kiváncsi vagyok arra, mit kivánt még a telhetetlen Pista, mert újra belefogott a mesemondás kissé énekes hangján:

– Akkor meséltem a négy szegény gyermekről, akik elmentek vándorolni; mentek, mendegéltek, egy sötét erdőben eltévedtek és majd meghaltak éhen. Egyszer csak jön elibük egy angyal, akinek nagy, aranyos szárnyai vannak, a derekára fehér kötény van kötve és a kezében főzőkanál. Azt mondja, Isten hozta, vándorok, tessék beljebb kerülni, ebbe a kis kunyhóba, éppen most készítettem jó ebédet, fel is van terítve, egyenek, igyanak, amit szemük, szájuk kiván, tessék, tessék helyet foglalni! A vándorok, esznek, isznak; asztal felett összesúgnak, ki lehet az angyal? De nem kérdhetik meg tőle, mert a mennyországban harangoztak és az angyal eltűnt. Eddig van. Lajcsi meg Marcsa azonnal kitalálták, hogy az az angyal nem lehet más mint a mi Katánk. Azután elmeséltem nekik a farkast, aki meg akarta enni a gyermekeket. Nagy foga van neki és egyre azt kiabálja: gyereket keresek, a Pista gyereket keresem! A Pista sír, el akar szaladni, de nem lehet, háta mögött a farkas. Egyszerre kiszalad a bokorból egy leány: négy fél dióhéjat tesz a farkas útjába, amikben szurok van; a farkas jön, hopp, belelép a dióhéjakba. Farkas bácsi bosszankodik, mert a dióhéjban nem tud jól szaladni, a Pistát nem bírja megfogni, oda a jó pecsenye. A gyerekek nevettek a farkason és azt kiáltották, hogy az az okos leány is, aki a dióhéjat hozta, a Kata volt. A Pista is örült, hogy nem birta utolérni a farkas és most már elaludt. Mind örültünk, nevettünk a farkason, susogtunk a Katáról, szépen elaludtunk. Úgy ám!

A lányka arcán álmadozó, édes mosoly futott át a mesékre, melyet valószínüleg ő maga talált ki. Hosszan fellélekzett és elhallgatott. Azt kérdeztem tőle, hát ma miért hagyta el a gyerekeket? Erre elkomolyodott, fejét lehajtotta.

– A multkor bejöttem a városba, – mondotta lassan. – Oh, milyen szép itt minden! A boltok tele vannak bábuval, cukorral, gyertyával… mennyi szép kocsit láttam! Úgy szerettem volna örökre itt maradni. Láttam egy olyan leányt is, amilyen én vagyok, aki kis gyermeket vezetett, napernyőt tartott a kezében, gyönyörű ruhája volt és úgy nevetett! Meg is kérdeztem tőle, kitől kapta azt a szép napernyőt meg azt a ruhát. Azt mondta, a ruhát az asszonytól kapta, a napernyő a kis gyermeké, ő pedig annak a dajkája. Olyan szomorú lettem erre. Úgy szerettem volna én olyan dajka lenni, mint a szép ruhás leány! Azóta mindig szomorú voltam. Csak jártam, jártam, a gyerekekkel, se nem ittam, se nem ettem, azt hittem, meg kell halnom. Már most nem birtam tovább, bejöttem a városba.

A lányka szivét határozott nagyravágyás szállta meg. Dajka akar lenni. Gondoltam, nem lesz nehéz beszerezni gyermekek mellé. Azért megnyugtattam.

– Jól van, Anna, van egy ismerősöm, aki éppen most keres ilyen kis lányt, mint te vagy. Most eredj aludni. Feküdj le künn a divánra.

Nemsokára már hallatszott szaggatott pihegése.

Kora reggel előttem állt a kis szökevény. A batyú megint a kezében volt, mintha útra készen lenne. Szemei vörösek voltak a sírástól; kissé most is lihegett a zokogástól. Alighanem egész éjszaka sírt.

– Ni, hát hova készülsz ilyen korán? – szóltam rá meglepetve.

– Elmegyek haza, – felelt halk, megreszkető hangon. – Nem bírok… Vissza kell mennem… mit csinálnak ők nélkülem?… Egész éjszaka hallottam a Pista sírását… Ki öltözteti fel őket most? Ki fésüli meg a szegényeket?

– Hát attól nem félsz, hogy nagyon megver apád, mert elszöktél?

– Most már nem bánom. Most már verhet!

Nyugodtan tekintett fel szemeivel. Sápadt kis arcán ott látszott jövendő rémülete, de még inkább kis lelke gondja, szeretete. Megköszönte a szállást, csöndesen megfordult s ment oda, hova szive ellenállhatatlan kötelességérzete vonta. Ment bátran, elszántan, tétovázás nélkül, a piros kendőbe kötött batyut kezében tartva.