MARENGO.
Marengó, büszke nevéhez éppen nem méltón, munkás, teherszállító ló volt. Hűségesen szállította évek óta a bútorokat, lévén az ő gazdája bútorkereskedő. Csontos, magas állat volt, sötét pej: vén, roskatag és bozontos, mint az alföldi csárda. Lábai pókosak, egyik szemére vak, az oldalbordái kidülledtek, tomporán hosszú, mély fakó nyomot horzsolt a kötőfék. Sántított, mint egy nyugalmazott báli vezértáncos és pedig hol az első lába valamelyikén, hol a hátsón, aszerint, amint a pók sajogni kezdett rajtuk; hörgött, köhögött húzás közben, mint egy fürdővendég, mélyen, szakadozottan, gyötrelmesen. A feje – csodálatos! – az a szegény, félig világtalan nagy fej, az a mindig lecsüggő borzas, keféletlen bús fej elütött többi sorsosának bárgyú formájától. Csinos, szabályos idomok, régi szépség helyes vonásai ködlöttek a szikár, ideges, hosszúkás fején s a megmaradt egyetlen szeme sajátságos értelemmel csillogott elő csontos homloka alól.
Marengót ismerte a városban minden gyerek. Fenhéjázó neve miatt, melyről senki sem tudta, hogy ragadhatott rá, olyan általános bűnbak, mindenki vesszőparipája volt; s ha végigdöcögött a bútorokkal az utcákon, keservesen fujtatva öreg tüdejével, bizonyos közös derültség kapta el az emberetek. A szó teljes értelmében népszerű volt s a kisvárosi élcelők sohasem mulasztották el, amint meglátták, hogy meg ne csipkedjék avval az attikai sóval, mely feles mennyiségben van raktározva náluk. A legtöbb élc ugyan abban nyilvánult, hogy végig húztak a Marengó hátán; de ennek a hatása frenetikus volt. Minden ember lelkéből kacagott rajta.
Tulajdonképpen a szórakozások kiapadhatlan forrása volt Marengóra nézve egy-egy út a bútorraktártól a célig. Minden ember barátságosan nógatta útközben a szorgalmasabb haladásra; a víg bérkocsisok robogtukban pártfogó ostorsuhintással biztatták; az ifju nemzedék hógolyóval, nyáron, egyéb hián, görönggyel bombázta; nem egyszer tüzes taplót dugtak titkon a fülébe; – szóval általános volt az érdeklődés és rokonszenv Marengó iránt.
A hálátlan Marengó azonban fel sem vette a jóakaró kedveskedéseket. Élc, ostor, bomba hatástalanul pattant le az ő bőréről; még a tüzes taplót is elhordta békén a fülében, amíg az ott magától ki nem hamvadt s a világért se szaporázta lépteit. Sőt, mi több, figyelmesebb szemlélők azt is észrevették, hogy Marengó lópofáján ilyenkor mindig bizonyos gúny kifejezése ömlik el, mintha jóízüen nevetne magában az emberek hasztalan igyekezetén.
Igaz, hogy az a terű, amelyet Marengónak naponta a vasúthoz kelle vonszolnia, pogány módon nehéz volt. Igaz, hogy a pókos lábai láthatólag roskadoztak vonszolásában a szekérnek és nem egyszer szakadt ki a jámbor állat melléből kínos, éktelen hörgés, szinte azt lehetett hinni, kiadja tüstént a páráját. Igaz, hogy silány szalmakosztra volt fogva és hajnaltól napestig húzta inaszakadtából, becsületes munkás módjára a társzekeret. És ennélfogva nem rajta mult, hanem öreg csontjain és az emberek könyörtelenségén, hogy gyorsabban nem szedegethette lábait.
De ha Marengó nem is nevetett az emberek hasztalan fondorlatain, tevé azt teljes mértékben mr. John Hurchuk, a kocsis, aki nem kevésbbé volt népszerű a lovánál. Tulajdonképpen Hörcsök Jánosnak hívták; de egyszer valamikor felcsapott jockeynak és akkor angolosan írta a nevét: azóta megmaradt »Hurchuknak«. Mr. Hurchuk igazi angol flegmával ült a szekér elején és nyugalmasan mosolygott a sok incselkedésen, amelyen útközben átestek. Kocsis és ló egyformán vén, bozontos, viharverte volt. Egymáshoz illettek. Marengó néha hátrahajtotta a fejét és a fél szemét rajtcsillogtatta hűséges társán. Mr. Hurchuk nem késett a barátságos megemlékezésre valami gyöngéd, kocsisi duruzslással felelni: »gyű te, nohó, hé.« És haladtak.
* *
Egy ízben olyan esemény történt a mi városkánkban, amelyről teljes joggal imitálhatta a helyi lap I. Napoleont e büszke szavakban: »Az évezredek és a Bagolykő bámulva tekintenek le reánk.« T. i. lóversenyt rendeztünk s ilyet még itt csakugyan nem láttak se az évezredek, se a vén Bagolykő, mely becsületes öreg váromladék minőségében regényeskedik határunkban.
Az igazat megvallva, nekünk soh’sem jutott volna eszünkbe ily módon ingerelni az időket és a Bagolykövet bámulatra, ha – mint lapunk szellemesen mondá – »Karthágó veszedelmes konkurrenciája tettre nem serkenti a helyi Scipiókat.«
Karthágó a szomszéd Marosvár volt, ahol ez időtájt nagy rablógyilkosság történt. Marosvárt ez egyszerre kiemelte a feledés homályából, mert a pesti lapok napról-napra óriási tudósításokat hoztak a »marosvári vérfürdőről«. Eleinte mi is érthető izgalommal olvastuk a részleteket, – derék és erényes rendőrkapitányunk némi kárörömmel is, – de később megsokaltuk a dolgot.
Marosvár és mindig Marosvár! A lapok már nemcsak azt írták, mit csinál, merre jár, mit sejt a marosvári rendőrség, hanem nagy ismertetéseket kezdtek közölni Marosvár múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
S minél nagyobb fénnyel emelkedett ki Marosvár az éjből, mi ezzel arányosan sülyedtünk a legfeketébb homályba.
Titkos elégületlenség kezdett falaink közt terjedezni. Kivált mikor a szép Basarczyné, akit az ura Bácskából, tehát viharosabb tájról hozott csöndes városunkba, gúnyosan a helyi gavallérok szemébe vágta:
– No, mondhatom, ez a maguk fészke ugyancsak unalmas. Mindenütt történik valami… csak maguk alszanak.
Ez a lesujtó kritika arról a cseresznyeajkról, azok közül a csodásan ragyogó fehér fogsorok közül, megsemmisítően hatott ránk.
Rettenetes volt elgondolni, hogy a szép menyecske, akibe titkon mind szerelmesek voltunk, unatkozik városunk falai között és Marosvárra vágyik, ahol mégis történik valami, – habár rablógyilkosság.
– Persze, persze… a mi rendőrségünk! – mondogattuk fitymálóan, mert eszünkbe jutott, hogy Pesten is a rendőrséget szidják az emberek, ha unatkoznak.
– De uraim! – védekezett derék rendőrkapitányunk, csak nem hozhatok önöknek ide rablógyilkosokat?
– De elfoghatná a marosváriakat! Hadd hallaná a világ, hogy mi is élünk, mi sem alszunk. (Ez a Basarczyné szavainak hatása alatt mondatott.)
Még ez sem volt elég. A következő héten a »Marosvári Tárogató« azt indítványozta, hogy minekutána nálunk nem történik semmi, ő náluk még rablógyilkosság is, ennélfogva el kell venni tőlünk a járásbíróságot, ahol nincs semmi értelme és áttenni hozzájuk, ahova a gyakorlati élet utalja.
Erre aztán megmozdultak nálunk még a kövek is. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy tenni kell valamit, amivel ellensúlyozzuk Marosvár dicsőségét és magunkra vonjuk a figyelmet. Igy pattant ki a lóverseny eszméje, mely egyszerre meghódított mindenkit.
Városkánkra nem lehetett ráismerni. Forrt, lángolt és fenekestül felfordult. Nagy reformerünk, a gyógyszerész a verseny előtt már hónapokkal jockey-sipkában, trikónadrágban és angol czizmában járt; egy nyugalmazott huszárkapitány mindennap őrült galoppban átvágtatott az utcákon, hogy a lóverseny előre vesse árnyékát; a kaszinóban éjjel-nappal gyűlések tartattak; tömérdek bizottság alakult, mely mind sürgött, forgott, és »a gőz és villám századának magaslatán állott« (helyi lapunk mondása); a város mellett egy nagy réten köralakú versenypályát készítettek, tribünöket emeltek… Versenyző is tömérdek jelentkezett. Akinek csak lova volt, az mind futtatni akart. Még a cigányvajda is.
Minden pompásan ment, mikor egyszerre beütött a mennykő.
Úgy történt, hogy Basarczyné az utcán sétált az ő udvarával. Ragyogott, mosolygott, mint a hajnal és sötétkék szemeitől, melyek mélységesek voltak, mint a nyáréji égboltozat, szegény helyi gavallérjaink viaszként olvadoztak.
– Nos, választottak már favoritot, amelyre fogadnak? – kérdezte a szép asszony kísérőitől.
– A jelszót várjuk… arra fogadunk, amelyet nagyságos asszony favorizál, – válaszolt udvariasan nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és sportsmann.
– Hát én jelöljem ki?
– Boldoggá tesz vele bennünket.
Basarczyné az ajkát biggyesztette:
– Kedves barátom, maguk kiállhatatlanok az udvariasságukkal. De így nem menekülnek! Maguk már rég kiszemelték a favoritjukat s én tudni akarom, melyik az. Értették?
A gyógyszerész megadta magát.
– Ha városunk legszebb hölgye…
– A nevet!
– Éjtündér.
Ez gyönyörű név volt, meg kell adni. Méltó a cserkoszorura és az első díjra. Éjtündér! És ami fő, a polgármester lova volt, tehát szinte predesztinálva gazdája állása folytán arra, hogy a többi ló előtt fusson.
Fájdalom, egyről megfeledkeztek gavallérjaink: arról, hogy a polgármester felesége, egy csinos barna asszonyka, Basarczyné egyetlen számbavehető vetélytársa volt városunk gyöngédnembeli lakosságában. Basarczyné tehát felduzta orrát.
– Ugyan ne tréfáljanak! – kacagott. – Az a macska?
A társaság hüledezett.
– A polgármester lova macska?
– Láttam a minap a hátán Katót. (Ez a polgármesterné volt.) Mondhatom összeillettek! Én a maguk helyében jobban bíznám az első cigánygebében.
Egyszerre felvetette a fejét s ajkán dévaj mosoly lebbent el.
– Jól van, ha maguk úgy, én is úgy… Akarják látni, melyik az én favoritom?… Ott van.
Napernyőjével egy irányba mutatott.
– Melyik? Hol van?
– Az a fekete! Amelyik azt a szekeret húzza.
Abból az irányból Marengó döcögött elő a bútoros szekérrel és mr. Hurchukkel.
– Marengó? – kiáltott és csaknem hanyatt esett ijedtében nagy reformerünk, a gyógyszerész és sportsmann. Nagyságos asszonyom, csak tréfál!
– Nem tréfálok, – duzzogott Basarczyné.
– Mert Marengó nem versenyképes.
– Annyi joggal az is futhat mint Éjtündér.
– A jury nem fogadja el.
Basarczyné felsóhajtott.
– Pedig épp oly szép lenne… Nézzék, milyen csinos feje van! És a neve nagyszerű! Marengó! Pesten azt hinnék, hogy telivérek futottak gyepen. A kocsisról azt mondják, hogy valaha jockey volt… Az lenne a diadal, ha Marengó megverné Katót… azaz Éjtündért!
A két »lenne«, meg a feltételes »megverné« egészen úgy hangzott már, hogy Basarczyné lemondott a hirtelen támadt bohóságról. Ha derék gyógyszerészünk e percben hallgat, kétségkívül baj nélkül elvonul városunk egéről a viharfelhő. Ámde Basarczyné arca a lemondás után oly kedvetlenné vált, mintha semmi öröme sem telnék többé a lóversenyben, sőt semmi az egész világban. Ezt nem viselhette el lovagias gyógyszerészünk; neki meg kellett szólalnia, hogy megvigasztalja a szép asszonyt, – és ezzel kinyitotta Pandora szelencéjét.
– Ej, – szólt rezgő hangon, – nagysád egészen elszomorodott… Vigasztalhatatlanok lennénk, ha mi volnánk az oka.
– Pedig bizony maguk!
– Mi? Marengó miatt?
Basarczyné vállat vont. De milyen elkeseredéssel!
– Meg is érdemli az a vén gebe, hogy ez a szép homlok elboruljon miatta!
– Én érdekesnek találom a lovat. És ez nem elég maguknak?
– De az ég szerelmére, ez a ló sánta is, vak is, öreg is, nem kompromittálhatjuk vele a versenyünket!
– Legalább mulatságos lenne!
– De ilyen makranc!
Oh bár ne ejtette volna ki a száján soha ezt a szavat nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és sportsmann! Evvel mindent elrontott. Makranc! Basarczyné szemei úgy felvillantak, mintha egy üteg ágyut sütöttek volna el. Isten tudja, miért, halálos sértésnek vette ezt a szavat.
– Azért is futni fog az a ló! – sziszegte. – És elfogadja az önök juryje, ha a feje tetejére áll is!
Azután gonoszul mosolygott kísérői megdöbbenésén:
– Ha nem mernek fogadni a favoritomra, felmentem igéretük alól… Éjtündér ellen pedig kettős pénzt tartok!
Gavallérjaink megszeppenve hallgattak. Tudták, hogy a szeszélyes asszony megvalósítja szándékát, ha törik, ha szakad és vége versenyünk komolyságának.
Úgy is volt. Pártok keletkeztek Marengó mellett és Marengó ellen. A nyugalmazott huszárkapitány, akit bájos Bellonánk (ahogy a helyi lap elnevezte a viszály szitóját) egészen levett a lábáról, párbajjal fenyegetett mindenkit, aki Marengó ellen kinyitni meri a száját; egy-egy nyájas szó elegendő volt, hogy a legmakacsabb tigris báránnyá szelidüljön; s végül beadta a jury a derekát: »Isten neki, hadd fusson a gebe!« – Ez volt az egyetlen felhő dicsőségünk szemhatárán.
* *
A lóverseny napja elérkezett. Az egész város künn forrt a »gyepen.« A tribünön hölgyek, a pályán sportsmannjeink. Basarczyné szőke hajú szép fejével, sárga ruhájában úgy tündöklött fenn magas trónusán, mint egy királyné. Ah, szép nap volt az, soh’sem feledjük el! Még most is úgy úszik előttünk, mint egy szép álom.
Gyönyörű paripák táncolnak, ágaskodnak a gyepen. Egyiknek délceg teste úgy tovaömlik, oly könnyedén mint a hullám; a másik szikár, ideges, pompás állat impozáns körvonalakkal; a harmadik kicsi, filigrán, könnyű zerge-lábakkal; a negyedik tüzes, tomboló alföldi példány, hatalmas mellkasa úgy zihál, erős első lábai oly vadul kapálják a földet, mintha most szakasztották volna ki a ménesből… S hátul, a jury-tagok mögött, szerényen meghúzódva egy sötét árnyék, lesoványodott, pókos lábú gebe. Az Marengó. Mellette régi jockey-sipkájában, veszettül kifaggyúzott bajusszal mr. Hurchuk.
A vén ló körül nagy a gaudium. Tréfa és gúny záporként hull mr. Hurchuk nagy fejére. Éppen annyi évődést kell eltűrnie a szép protektornak is, aki azonban mindezt boldog mosollyal fogadja. Soha sem volt annyira megelégedve magával, mint most, hogy így sikerült megtréfálnia a várost.
A starter felállítja a lovakat. Mr. Hurchuk is ráveti magát Marengóra. Mind a kettőn meglátszik a láz. A ló egész testében reszket, melle kínosan zihál, néha épp oly szakadozottan, mélyen hörög, mint akkor, mikor a nehéz társzekeret húzta. Alig tud egyenesen megállni a lábán, bokában el is bicsaklik; teste mindinkább összeroskad; förtelmesen kiélesednek bőrén ormótlan bordái…
– Vén csontok, vén csontok!… – mormogja az öreg lovász, érezvén, mint roskadozik alatta a ló.
Hajrá! Az adott jelre megindul a pariparaj. Hátul poroszkál egyedül Marengója hátán mr. Hurchuk. Ujjongva, hahotázva biztatják a pálya mentén a régi ismerősök. De ím… egyszerre elnémul a kacaj, elhal még a szó is… A vén paripa fut… nem fut, valósággal úszik; úszik a légben, a föld fölött, mint egy sötét felhő… lábai alig érik a földet; csak négy hátracsuklott térd látszik… már elérte a lovak csapatját, el is hagyta, még csak egyetlen ló száguld vele egy vonalban, az is elmarad. Mind nagyobb a távolság Marengó és a többi ló közt. A nemes állat percről percre nőni látszik, izmosabb, erősebb, vaskosabb, mintha egyszerre levetette volna a vénséget. A nézők alig térnek magukhoz, már közeledik a célhoz. Már hallatszik súlyos dobogása. Már az emelvény előtt, már a célnál viharzik el sötét alakja, majd megáll…
Nyaka, teste, lábai reszketnek; messzire hallhatóan fújja a lélekzetet; véres habrongyok szakadoznak le szájáról; és fejét lelkesen, kevélyen felemeli. De hirtelen összeesnek a roskatag térdek, a vén paripa lerogy a földre. A porból még egyszer felveti fejét s melléből megrenditő vad nyerités tör elő, mely egyszerre úgy hangzik, mint egy mulató duhaj legény szilaj kurjantása, és mint valami szivetrázó fájdalmas panasz, mely esztendőkön át összegyült mellében és most kiszállt belőle… és hosszas vijjogással tova repült.
Azután erős dobbanással visszahull a ló feje a porba, lassú vonaglás rángásai vonulnak át testén, csöndesen hörög, szájából vér ömlik, s megtörő félszeme mereven szegződik a tribünre, hol égő szinek dús árja kavarog… amelynek mását, százszoros nagyságú képét ki tudja hol, ki tudja hányszor látta.
Száz meg száz ember fogja körül a vén paripát.
– Honnan hozta ezt a lovat? – kiabálnak minden oldalról mr. Hurchukra.
A lovász hallgat, fejét mélyen lehorgasztva.
– Hisz ez valódi versenyló! Ez valahol diadalokat arathatott! Hogy került ide? Ez volt mindig a neve? Hol futott?
– Az Isten tudja!… – suttog az öreg lovász. – Csak úgy véletlenül kerültünk össze, mikor már mind a ketten rongyok voltunk.