MESE.
Született egyszer egy nagy papirgyárban egy kis piros irka. Több anyja volt: mindenféle különös alakú gép és egyszerre néhány ezer testvérkéjével jött a világra. Mikor megszületett, a bábák, akik szakállas, bajszos munkásemberek voltak, szép piros ruhába öltöztették, cérnával lapjait összefűzték s aztán behányták egy kereken forgó ládába.
A gyárból a piros irkát egy nagy raktárba vitték, mely tele volt mindenféle színű és nagyságú társaival.
A raktárban egy ideig mély csönd fogta körül. Nem hallatszott egyéb, csak az egerek futó halk nesze és apró fogaik rágicsálása. Az ő társainak lapjait ették a kis banditák.
Végre egy napon kinyitották a raktárt és a piros irkát társaival együtt kétkerekű kocsira rakták. Mikor pakoltak, egy hivatalnok folyton mormogott:
– Hm, ezt is megrágták az egerek. Ezt nem a boltosok kapják, hanem az intézetek, melyekkel szerződésünk van. A boltosok kényesek.
Utazott a kis piros irka. Utazott tengelyen, vasuton, virágos, erdős tájékon, míg végre egy szép fényes papirboltba került, ahol elegáns segéd urak hajlongtak a mappákkal, glóbusokkal, könyvekkel megrakott hosszú asztalok előtt és olyan édeskésen mosolyogtak a levegőbe, mintha csiklandozná valaki őket. Pedig csak hivatalból mosolyogtak.
A piros irkát egy magas polcra helyezték s egy darabig ott lepte a por. A boltba jöttek hiányosan kefélt ruhájú urak, kik a tudós folyóiratokat lapozták; selyem-, bársonyruhás elegáns hölgyek, akik képeskönyvecskéket vásároltak; és hogy szivesen látott vendégek voltak, teljesen kiviláglott abból, hogy a segédek kétszer oly édesen mosolyogtak rájuk, mint a hiányosan kefélt urakra. Végül jöttek apró buksi fickók, nagy könyvpaksamétákkal hónuk alatt és rózsás arcú kis leánykák, takaros könyvestáskákkal. Ezek voltak a legszivesebben látott törzspublikum, mert ezek irkát, plajbászt, palavesszőt s több ily hasznos és fontos tárgyat vásároltak.
A piros irka sokáig hevert a polcon. Társait egyenkint elvitték a kis Muzsafiak; végül egyedül maradt a rekeszben. Ekkor egy pirinyó selyemfürtös leányka jött a boltba, pillangós szoknyácskában, picided cipellőkben, rangos kalpaggal aranyos haján, mely alatt kék szem, pufók arcocska és duzzadó csepp száj mosolygott.
A kedves teremtés csengő hangon, bátran odaszólt a segéd uraknak, mintha egzámenten a leckéjét vágná ki:
– Kérek egy irkát!
Az egyik segéd úr, mint az evet, felmászott erre a létrán oda, ahol a piros irka nyugodott a rekeszben és aztán oly rangos pukkedlival, amelynél különbet egy kis királyné sem kivánhatott volna, átadta a leánykának az irkát. Az pedig kikapcsolta a táskát és gyöngéden belehelyezte a piros irkát, de előbb egy szépet mosolygott gyönyörű borítékjára és pompás kék léniáira. Azután, mint egy új irka tulajdonosához illik, büszkén távozott a boltból s tipegett az utcán hazáig, hol azonnal tollat fogott és hatalmas nagy betükkel, néhány elnézendő malacka társaságában ráírta a piros irka táblájára:
Ilonka
első osztálybeli tanuló.
A piros irkának ettől fogva jól ment dolga. Együtt járt az iskolába a selyemfürtös leánykával, aki mikor először kivette ott a táskájából, a többi iskolás leányka alig győzte megbámulni: Ejnye be szép piros irka! Azután, mikor bejött a tanítókisasszony, az irka kis gazdasszonya rátette kincsét a padra, piros tábláját hátrahajtotta s egy ezüstös tollal olyan betüket kanyarított a kék léniák közé, mint a parancsolat. Amelyek oly feszes glédában álltak egymás mellett, mint egy regement katona, mikor a generálisnak szalutál.
Otthon pedig megmutatta a leányka a piros irkát a mamának és azt is, amit írt. A kis mama erre ölbe kapta Ilonkát s annyi csókot adott neki, ahány betü volt a lapon. De ez még nem volt elég honorárium. A mama behívta a papát, aki a szemüvegén oly álmélkodással nézegette a betüket, mint valami ritka drágaságokat. És aztán sugdolóztak, apa és mama, hogy mivel kellene Ilonka írói működését illendően megjutalmazni. Valószínüleg meg is találták a kellő formát, mert valahány néni és bácsi aznap a házhoz került, azoknak kivétel nélkül bemutatták a piros irkát és nem találkozott senki, aki kis Ilonkát méltónak nem találta volna a papa és mama által kieszelt jutalomra.
Egy napon… hm, egy napon nagy dolog történt. Ezen a napon Ilonka éppen az iskolába sietett, vállán a táskával, a táskában a piros irkával. Nem lehet tudni mitől, de szomorú valóság, a táska alja kiszakadt s amint az első osztálynak ez a szorgalmas növendéke sebesen tipegett a nagy téren, a nagy házak tövében, a piros irka kihullott a szakadékon s ott maradt a kövezeten, anélkül, hogy kis gazdája észrevette volna.
A téren éppen egy csoport rabot kísértek át. Párosával mentek a rabok, szürke darócruhában, elől szuronyos őr, hátul szuronyos őr. Volt köztük egy öreg ember aki a legszomorubb volt valamennyi közt. Ez a szomorú rab meglátta a piros irkát a földön s midőn elhaladt mellette, gyorsan lehajolt és észrevétlenül felemelte.
Sötét cellába került a piros irka az öreg rabbal.
Éjjel, mikor a cellák mind elcsöndesültek s csak az őrök kopogó járása hangzott a börtönudvar kockás kövezetén, az öreg rab elővette a piros irkát és a folyosóról beszivárgó halvány lámpafénynél nézegetni kezdte.
– Ilonka! – mormogta magában. – Téged is Ilonkának hívnak, szegény kis leányom!
Azután kinyitotta a piros irkát és hosszan nézte a szabályos, gyermekes vonású betüket.
– Éppen olyan betük mint az övéi – suttogta. – Éppen ilyen betüket írt ő is, mikor kezecskéjét vezettem. Ez a »b« betü egészen az övé, evvel a nagy tölcsérrel és evvel a kis karikával. Éppen ilyen gömbölyű »A« betüt majszolt a papirra, mikor azt írta: Apa…
Amióta idekerült, egy betüjét sem látta. Bizonyosan azt mondták neki, hogy ő meghalt, vagy nem engedik meg, hogy írjon.
A rab ráborult a piros irkára és könnyei benedvesítették a »b« betük tölcséreit és karikáit és az »A« betük gömbölyű termetét.
Az öreg rab azután nagy beteg lett. Küzdelmes, epesztő órákon, napokon át a kórágyon feküdt. Egy ízben, az éjszakai sötétségben, hangokat hallott maga felett, melyek öreg szivét eltöltötték csodálatos örömökkel. Zengő harangok szavát hallotta, melyek úgy tetszettek neki, mintha egyenesen az égből származnának. Több harang is szólt, az egyik ünnepélyesen, érces, zúgó torokkal, a másik vígan csevegve, ringva a légben, de valamennyi édes malasztban fürödve. Az öreg rab hallgatta az éjféli harangokat, melyek halkan rezgették a kórház ablakait. Kitekintett. A börtön templomának ablakai kifényesedve néztek feléje és párosával alakok árnyai húzódtak mögöttük.
– Karácsony éjjele lenne? – kérdezte magában a beteg rab álmélkodva.
– Gilang-galang… – felelt nagy komolyan, mélységes bongással igenelve a kérdést az öreg harang.
A beteg önkénytelenül keblébe nyult, elővette onnan a durva ing alá rejtett piros irkát és merőn nézte a kék léniák közt sorakozó betüket. (»Tótantal, tótantal…« szólt közbe erősebben nekizendülten, köszöngetve, bizalmaskodva a magasan csengő harang.) Úgy tetszett neki, hogy egy kis kéz mozog a lapon és újra ráírja azokat az ismerős szép betüket, ő pedig vezeti azt a kezet gyöngéden, mint egykor, s a fekete bogár szemek vidáman rámosolyognak írás közben, mint egykor. (»Gingalló, szent ajtó…« énekelte éppen most leghangosabban odakünn nótáját a legkisebb harang, az a vékonyan csengő, az a gyermekesen fecsegő, az az édes emlékeket, honvágyat ébresztő.) Oh, most már más értelmük van a betüknek mint azelőtt; oly kedves, érdekes a tartalmuk mint egy naiv levélnek tőle; mint ártatlan gügyügésnek ajkairól, amint hívja, szólítja… és ő soh’sem látja többé!
Másnap reggel a börtönmester azt jelentette az igazgatónak, hogy egy rab az éjjel meg akart szökni, de az őr észrevette és lelőtte. Mikor az orvos megvizsgálta a halottat, meglepetve mondta:
– Ni! egy piros irka van az inge alatt. Vajjon mit akart vele?