A KIS EMIGRÁNS.
Kezébe veszi a vándorbotot s fehér ingecskében, mezitláb, halvány orcával indulni készül az ismeretlen világrészbe. Legtöbbször összebeszél egész hadsereg ilyen kis emigráns s egyszerre felkerekedik az útra, könnyedén, mint egy raj vándorfecske.
Ennek az emigrációnak megakadályozására hasztalan mondanak szép beszédeket a képviselőházban; hasztalan tagadják meg az útleveleket a belügyminisztériumban; hasztalan állítja ki a szolgabíró a csendőröket az útfélre. A rettenetes rút kivándorlási ügynökök, mindenféle nyavalya formájában, belopóznak a kulcslyukon, a falakon s a kis emigránst kiragadják játszótársai közül, s felültetik a kék kocsira, mely megindul vele arra az útra, ahol a közbeneső stációk a sír meg a csillagok.
A lovak kényesen tartják világoskék tollbokrétával diszített fejüket; könnyedén emelgetik lábukat; nem kell megerőltetniök magukat a kocsi húzásában, hisz a kis emigráns terhe alig nagyobb, mint azé az óriási koszorué, mely koporsóján nyugszik.
Az első stációnál végképp elbúcsuznak a rokonok és ismerősök a kis vándortól s hazatérnek. Itthon aztán vagyonkáján megosztoznak atyafiságosan az örökösei.
A képeskönyveit Aranka huga örökli; a hintalovát az ostorral öccse, a csepp Pista. A gyermekek nagyon meg vannak elégedve evvel a vásárral és eleinte öröm is lopózik szivükbe afelett, hogy Béla otthon hagyta a játékait. De mi is jutott az eszébe annak a fiunak?
Ámde az új huszár még becsületesen ki sem nyargalhatta magát a faparipán, már feldöntve fekszik az a sarokban s a cifranyelű ostor, a Pista vágyainak netovábbja, teljes árvaságban hever a padlón. Aranka is csak ímmel-ámmal lapozgat a képeskönyvekben; egyszer durcásan félre veti, s egy székre könyökölve, álla alá helyezi kezeit s elgondolkozik.
– Vajjon hova utazott Béla és mikor jön vissza?
Szeretné megkérdezni a mamától, de ahhoz most nem lehet bemenni. Zsófi, a cseléd sem akarja megmondani, csak egyre a szemét törli. A gyermekek összebujnak és addig találgatják a Béla elutazásának titkát, míg egyszer sírva fakadnak és pityeregve, duzzogva követelik, hogy kis bátyjuk jöjjön haza. Nekik szükségük van rá a játéknál. Most már érzik hiányát s igen elkeserednek először azon, hogy nincs itthon, másodszor, hogy ha Béla elutazott, őket itthon hagyták. Ez pedig sehogy sem igazságos.
Mérgesen sirdogálnak, makacsul visszautasítják a Zsófi vigasztalásait, sőt a fenyegetésére sem reagálnak, s csöndesen belesírják magukat az álomba. Éjjel igen nyugtalanul alszanak, folyton hánykolódnak s hol egyik, hol másik ágyacskából hangzik a félig szepegő, félig ujjongó hivás:
– Béla, Béla… jer ide, Bélácska!
Reggelre kelve, Pista szemei elsősorban a lóra lopóznak. A tegnapi könnyű felhő kivonult gyermekszivéből s fürgén a szögletbe fut, ahol az árvaságra jutott Bucefalus felfordulva hever. Pista felállítja a lovat, kezébe veszi az ostort, nyeregbe pattan s hipp, hopp, nyargal, vágtat Bergengóciába, vagy annál is messzebbre.
Olykor azonban megáll s az új gazda megrezzenve tekint hátra:
– Jaj, ha most bejönne Béla s üstökénél fogva a földre rántaná? Mert így szokott tenni, ha rajtacsipte, hogy a lovára ült.
Aranka is úgy találja, hogy tegnap nagyon igazságtalan volt a képeskönyvekhez. Hiszen ezek gyönyörüséges jószágok! És könnyen lobbanó szive ragaszkodó szerelemre gyullad egyenkint a bennük látható szépséges házikók, tarka madarak, furcsa arcokat vágó Paprika Jancsik iránt s úgy érzi, nem is tudna többé megválni tőlük.
Gyorsan halványul a kis emigráns emléke-zete a gyermekszobában; a pajtások puha szivéből sebesen elillannak a régi képek és újak nyomódnak bele.
Ám a mellékszobában nem olyan könnyen felejtenek. Valaki ott meghúzódik egy zugban s amíg kezei valami munkán babrálnak, gondolatai szüntelenül azon az egy hónapon járnak, mely a kicsike betegségével kezdődött s halálával végződött. Százszor, ezerszer elképzeli a betegség részleteit. A szomoruan virradó reggeleket, a kétségbeesett éjszakákat, a szeliden felcsillanó reményt, mely egyszer váratlanul egy mosoly képében megjelent a kis beteg sebes ajkain.
De hamar elillant a remény s most, hogy annyiszor visszaálmodja a megrendítő napokat, valami szomorú energiával keresgéli azt, ami megtörtént, de nem lett volna szabad, és mi meg nem történt, de meg kellett volna történnie. És mindig az ő virrasztástól és bánattól hervadt alakját látja ott, ahol a hibák megestek.
No, de az idő csöndes munkája itt sem szünetel és tartózhatatlanul szitálja láthatatlan porrétegeit az eltávozott fiu lábnyomaira. Lassakint belepi a finom homok a kis nyomdokokat; néhány ősz szele besodorja száraz levéllel.
Ámde azért emléke nem mulik el. Az ismeretlen tartományból csöndes estéken néha hajók érkeznek, melyek vissza-visszahozzák apró árnyalakját s a hajnali széllel ismét elviszik. Sőt mikor testvérei iskolába kezdenek járni s a gyermekszoba elnéptelenedik, akkor egy időre ismét ő foglalja el helyüket a játékoknál. A szülők most sűrübben látják ott aranyfürtös fejecskéjét. Testvérei nőnek, szálasodnak, de ő mindig olyannak marad meg, amilyen volt.
Azok változnak, arcuk, szivük új vonásokat vesz fel, csak ő nem változik, mikor néha nagy ritkán bekopog a szülei házba. Könnyű gyermekalakja meghitten tipeg piros cipellőiben testvérei közt, akik azonban már nem is ismernek rá. A kis emigráns idegenné vált hazájában.
Már most mind jobban elmaradozik, s csak igen hosszú időközben jelenik meg s felette véletlenül. Úgy jő meg, mint mikor egy véletlen széláram egy aranyszárnyú pillét hajt be a nyitott ablakon s az halk zsibajjal végig száll a szobán. Aranka első báljába készül. És hirtelen eszébe jut a rég meghalt bátya. Lehet, hogy az album vastag lapjain át érkezett meg, mely arcképét őrzi s beszállt Aranka fejecskéjébe, mely most ezer csodás gondolattal van tele. Míg a leány a tükörben nézegette magát s elméje össze-vissza röpdösött minden lehető és lehetetlen ismerősön és ismeretlenen, akikkel az első bálján találkozni fog, hát ennek a nyugtalan elmének egy hátulsó zugocskájában felbukkant egy mosolygó szemű, rég elfeledett arcocska. A kis emigránsé.
– Jaj, ha a szegény Béla élne… és így látna!
Nos igen, ha a szegény Béla élne, hát bizonyosan elragadónak találná az ő hiu kis huga első báli toilettjét és még bájosabbnak őt magát. És igen büszkén vezetné abba az első bálba. De Aranka nem így látja a dolgot. Ő nem tudná felnőtt embernek elképzelni Bélát, ő úgy hiszi, hogy Béla olyan lenne, amilyen volt s most felmásznék örömében a nyakába és az arcához dörzsölné piros arcocskáját. Bizonyosan össze is gyűrné a ruháját, – de a nagylelkű Aranka nem törődnék evvel egy cseppet sem. Megbocsátná neki azért, hogy él.
Azután egy napon Aranka koszorus fővel ül egy asztalnál. Aranka menyasszony, Pista pedig vőfélye. Az örömanya büszkén, boldogan nyugtatja szemét bájos menyasszony leányán és szive egyszerre igen ellágyul. Csudás boldog és fájdalmas érzések hánykódnak benne; úgy tetszik, mintha valami felbolygatná benne a rég elnyugodott emlékeket, a rég elhangzott bölcsődalokat s ki akar ömleni belőle az egész mult. Látja szép leányát gyermekkora és leánykora minden fázisában; azután végig fut deli legényfia multján és – amint a poharak összecsengenek, – csing-ling… hajó érkezik a rejtelmek birodalmából s megjő rajta a kis emigráns is.
Mulik az idő. A nagymama lábainál három unoka játszadozik nagy zajjal. A nagymama kézimunkál és olykor közbeszól:
– No, no, gyerekek, jön a mumus, ha nem lesztek csöndben!
Az unokák elhallgatnak s meghökkenve néznek az ajtóra. Hála istennek, nincs semmi baj, nem nyílik meg az ajtó s a gyerekek csakhamar napirendre térnek a mumus felett. (Hiszen be sem engedné a nagymama, tudják ők azt jól!)
A nagymama pedig mosolyogva nézi az újra meginduló csatarát. Hát ím, egyszerre, csakugyan felnyílik nesztelenül az ajtó és no lám, ki jő be rajta? Egy kis halvány arcú, fáradt vándor, mezítláb, fehér ingecskében. Kissé elfogódva áll meg az ajtóban, mert úgy látszik, nem volt arra elkészülve, hogy az apróságokat itt lelje, és mintha azon tünődnék, ne oldjon-e kereket? De az anyja int neki (mert nyilvánvaló, hogy a kis emigráns a jövevény) s ő fürgén hozzáfut, felmászik az ölébe és gyermeki ártatlanság örökös fényétől övezett fejecskéjét keblére hajtja. Anyja öreg szivéhez szorítja az elveszett gyermeket, aki, mint ő is behunyja szemeit örökre, vissza se jő többé. Soha, soha többé. Beszél, susog vele, megmutogatja neki az unokákat, elmondja, kit hogy hívnak, s milyen kedvesek, ámde azért korántsem olyan jók, mint ő volt. A kis emigráns nagyon büszkének látszik erre a dicséretre.
– Ni, a nagymama elaludt – szólnak az unokák, összevillantva szemüket s felhasználva az alkalmat, mint a fiatal sólymok, kiröppennek a szobából.