KATICA.
Katica szőke hajú, eleven szemű és örökké pergő nyelvű leány. Életkora, saját állítása szerint, tizenöt év (magunk közt azonban megvallhatjuk, hogy csak 14 év) és szerencsétlen teremtésnek tekinti magát, mert környezete állítása szerint igen közönséges, csunya arca van. (Magunk közt azt is megvallhatjuk, hogy a környezet igazságtalan.) Azonban a kisasszonyt az, hogy 15 évesnek és szerencsétlennek tartja magát, nem akadályozza meg abban, hogy egész nap ne zajongjon és kacagjon.
Eme figyelemreméltó személy életrajzi adatait körülbelül megkapjuk, ha elmondjuk annak az egy napnak a történetét, melyet életéből kiszakítani bátorkodunk. Tehát kezdjük el a reggel. A napsugarak a szobát már benyaldossák és többek közt egy hófehér ágyacskát is megérintenek, játszadozva egy csomó kusza, szőke hajszállal s megcsiklandozva egy kövér rózsaszin nyakat, mely… Ah, de nem… Senki sem kivánhatja, hogy az indiszkréciót még tovább vigyem egy 15 éves kisasszonnyal szemben, aki reggeli álmát alussza gyanutlanul. Hess, pajkos toll…
Különben is ki kell jelentenem, hogy a szőke hajnál és a rózsaszín nyakrészletnél egyebet úgy sem lehet látni Katica kisasszonyból, minthogy ez idő szerint az egész alak fülig egy kék paplan alá vonult, még orrocskáját is alája temetve. A mai regg folyamán ugyanis már másodszor riasztották fel azzal a rémhírrel, hogy ha tüstént fel nem kel, elkésik az iskolából, – és eme hirek elől menekülendő, kénytelen volt a paplan alá bujni.
Ime, most kinyilik az ajtó és valaki gyöngéden megcirógatja a fedetlenül maradt nyakrészletet. A szunyadó kisasszony, aki éppen azt álmodja, hogy a perzsa királyfi valami táncvigalomban a második négyesre foglalkozik vele, összerázkódik és felveti álommámorosan a szemeit. Előtte áll nénje, a szelid Ilonka (akinek halovány arcáért »penészvirág« a bece-neve.)
– Katicám, kelj fel, a mama már nagyon haragszik!
Katica kisasszony persze életre, halálra biztosítja nénjét, hogy ebben a pillanatban felkel és tényleg olyan tüntetést rendez felkelési mozdulatokból, hogy a könnyen hívő jó Penészvirág elámítva megy ki a konyhába, jelenteni a mamának, hogy Katica már »kel«. Ez azonban, amint az ajtó nénje karcsú alakja mögött bezárul, villámgyorsan ismét a paplan alá búvik, hogy folytassa az érdekes álmot, és dobogó szívvel hallgatja a perzsa királyfi epedő szavait, melyeket a fülébe sugdos, nem törődve azzal, hogy őt környezete csunya lánynak tartja.
A perzsa királyfi azonban rosszul számított, ha azt hitte, hogy egymaga aspirál a második négyesre, mert azt a deli turkesztáni herceg is követeli magának és minthogy egyik hős sem hajlandó lemondani arról a túlvilági gyönyörről, hogy Katicával lejtsen és pörögjön a négyesben, kardot rántanak… összecsapnak… a királyfi átdöfött szívvel borul hölgye lábaihoz, akinek szivén metsző fájdalom fut át e látványra…
Katica csakugyan metsző fájdalmat érez, felsikolt, rémülten felnyitja szemeit, de nem a perzsa királyfi megtört szemei tekintenek reá, hanem a Pali öccsééi, aki könyvtáskával vállán áll előtte és azzal foglalkozik, hogy az ő haját cibálja.
– Álmos macska, kelj fel, azt üzenik, sic öltözködni!
Katica méltó felháborodásában a tíz körmével megy a Pali képének, amely védelmi művelet, úgy látszik, imponál ennek, mert kimenekül a szobából. A kisasszony pedig duzzogva, dormogva a másik oldalára fordul és rossz kedvében a szegény turkesztáni herceget úgy meggyötri, de úgy… tudom holta napjáig megemlegeti!
Végre azonban jő maga az élő vihar: a mama. Erre aztán Katica nagy gyorsan kiszökik az ágyból és nemsokára a következő párbeszédet lesz alkalmunk hallani:
Katica (boglyasan és félig öltözötten meglapul a konyha ajtajánál és szepegve suttogja): Édes Penészvirág, gyere ki egy kissé…
Penészvirág: Nos, mi történt?
Katica (zokog).
Penészvirág (ijedten): Mi bajod? Katica?… Istenem, milyen sápadt ez a leány! No, ne sírj már te… még kiadja a lelkét a kis bolond… Katica, mindjárt megharagszom, ha nem mondod el szép sorjában, mi történt?
Katica: A macska az oka…
Penészvirág: A macska?
Katica: Igen, az a cudar!
Penészvirág: De hát mit vétett a macska?
Katica (szívszaggatóan felzokogva): A váza…
Penészvirág: Összetört?
Katica: Igen, lezuhant a szekrényről, darabokra tört, édes Istenem…
Penészvirág: És a macska lökte le a szekrényről?
Katica: Nem…, hanem én… sehol se találtam a macskát, s azt hittem, hogy a szekrényen van… felmásztam… így esett meg a szerencsétlenség!
Ennek a párbeszédnek aztán az a következménye, hogy a konyhában nemsokára valakit jól lehordanak a vázáért.
– Hallod-e, Ilonka, hangzik a mama perpatvara, ha az a szeleverdi Katica tenne ilyet, hát egy szót sem szólnék. (Jaj, dehogy nem!), de hogy te, te… aki nála öregebb vagy, okosabb vagy, te sem tudsz vigyázni, az már sok! Ha mind a ketten elkezditek a rontást, akkor aztán nem tudom mi lesz stb. stb.
A bűnös pedig ezalatt a nagyszobában csapot, papot, – azaz vázát, Penészvirágot feledve, nagy vígan egy pajkos dalt énekel olyan poziturában, amilyenben a hires énekesnő szokta, aztán hirtelen megszakítja a dalt és mély páthosszal, tragikus hangon deklamál, úgy ahogy a Nemzeti szinházban hallotta. Énekli és szavalja pedig mindezt a tükörnek, azaz a tükörben levő Katicának.
Hogy eközben még egy vázát el nem tör, az csak annak tulajdonítható, hogy nincs mára még egy nénje, aki a bűnt magára vállalja.
Ámde nem sokáig tart a vígság, mert bejő ismét a mama és ennek folytán Katica pár perc mulva teljesen felkészülve áll az iskolába menetelre. Könnyű, elegáns léptekkel halad végig a folyosón és lejt le a lépcsőn, bodros fejecskéjét, melyen igen jól fest a kis tollas kalpag, kacéran hátra vetve. Ő ugyan jobb szeretne hanyat-homlok lerohanni az utcára, két-három lépcsőfokot szökve egyszerre át; de nem teheti, mert a második emeletbeli orvosnövendék az ablakban áll és félő, hogy ilyen kevéssé méltóságos ugrándozásban látva, kiábrándul szerelméből. (Mert az bizonyos, hogy fülig szerelmes bele a szegény!)
Az utcaszögletnél szemeit szendén lesüti és úgy halad tova. Hogy, hogy nem, egyszerre csak egy ifju kerül melléje, aki a kisasszonyt mély hódolattal köszönti és szintén lesüti a szemeit.
A kabátja erősen duzzadt a mellén; nyilván azért, mert a könyvpaksamétát a kabát alá rejtette; – nem lévén chic, hogy azt egy felső gimnázista nyilvánosan a hóna alatt cipelje.
– Későn jött egy kissé, Katica kisasszony, – szól az ifju.
– Igen, Géza, – felel gyorsan Katica, – kissé elkéstem, majd ezentúl korábban jövök…
– Oh, Katica nagysád, nekem akkor is nagyon későn jön, ha hajnalban jön!
– Maga nagyon udvarias, Géza.
Az ifju hálásan feltekint, Katica szintén; pillantásuk találkozik; aztán gyorsan lesütik ismét szemüket.
– Hogy aludt Katica? – kérdi újra az ifju.
– Oh, nagyon jól.
– Álmodott szépeket?
– Oh igen…
– Rólam is?
Katica még jobban lesüti szemeit és félig mosolyogva, félig zavartan szól:
– Maga nagyon kiváncsi Géza.
Az ifju ismét felveszi a beszéd fonalát:
– Hol mulatott, Katica, tegnap este?
– Oh, csak otthon.
– Kik voltak jelen?
– Senki… csak mi egyedül…
– Kótay Gyuri sem?
Gyors pir. Összerezzenés. Zavar.
– Aha, úgy-e nem felel?… Ez vallomás… Ott volt Gyuri?
– Egy negyed óráig mindössze.
– Hát mégis, hát mégis!
– Maga valóságos Otello, Török úr!
Az ifju fájdalmasan tekint fel, Katica is; pillantásuk találkozik; majd megint a kövezetet keresi fel.
Hosszú hallgatagság. Keserüen szól az ifju:
– Oh, milyen ingatagok a nők!
– Hát még a férfiak!
– Ismeri ezt a dalt: Az asszony ingatag…?
– A férfiak hazugsága az is!
– Álnok és csalfa lény…
– Török úr!
– Azt mondja, hogy szeret…
– Megtiltom, hogy folytassa!
– S megfordul, kinevet.
– Ön egy kissé szemtelen, Török úr!
Katica haragosan elfordul, az ifju is, pillantásuk dacosan kalandozik a földön. Egy világért se néznének fel egymásra.
– Katica?
– Nos, uram?
– Megenged egy kérdést?
– Halljuk uram!
– Mért van az úgy elrendezve a világon, hogy a szép leányok mind szívtelenek?
– És ismer maga ilyen szép leányt?
– Oh, bár ne ismertem volna meg azt, aki itt megy mellettem!
– Ön nagyon igazságtalan, Géza!
Az ifju epedve tekint fel, Katica szintén, pillantásuk édesen találkozik és lágyan mosolyogva szegzik le szemüket ismét a földre.
Még néhány feltekintés és összepislantás után elér kiki a maga iskolájába, ahol szellemileg oly szerencsével folytatják a megszakadt társalgást, hogy Török úr egy szekundával gazdagabban kerül haza, szegény Penészvirág pedig egész délutánját avval tölti, hogy elkészíti azt a feladatot, amit az iskolában Katicára szabtak büntetésül a figyelmetlenségeért.
És Katica? Hol van ezalatt Katica? Jer szives olvasó, csatlakozzunk a kisasszony mamájához, aki éppen arra kiváncsi, amire mi. A termetes asszonyság kutató anyai szemekkel veszi szemügyre a lakás minden zeg-zugát és szerelmes leánykáját végre csakugyan felfedezi a kamrában egy bödönön ülve, amint átszellemült arccal olvas valamit.
Mit? Hm, első percben nem tudhatjuk meg, mert az olvasott tárgy vad gyorsasággal eltünik Katica zsebében.
– Mi az, te leány?
– Ez mama, amin ülök?… Ez egy bödön…
– Nem az, hanem amit a zsebedbe dugtál?
– A zsebembe? (A kisasszony zsebébe nyul és kivesz belőle valamit.) Ez egy Mária-kép, amit a hittanórán a tisztelendő úrtól kaptam.
– Még más is van ott, csak ki vele!
– Igen, van, (a zsebből újra kikerül valami) – egy félkeztyű…
– De szélhordta lánya, engem nem szedsz rá! Fordítsd ki a zsebeidet!
A kisasszony kifordítja készségesen a zsebeit és bár azokból egy egész kis zsibvásár kerül napvilágra, a szigorú inkvizitor semmi gyanusat nem talál közte. De azért nem bocsátja ki egyhamar áldozatát:
– Te leány, azért nem menekülsz… egy, kettő, elő a harisnyával!
S míg a szegény áldozat a szobában a harisnyával bajlódik, a mama egy kis Kukliprédikációval szolgál neki, mely kezdődik azon, hogy az ő lánykorában mi minden házias erényekben ragyogtak az olyan kisasszonyok, amilyenek Katica, és végződik hosszú, hosszú út után azzal, amivel a mamának minden multravaló visszaemlékezése végződni szokott: a réges-régi bálokkal. Mert akármilyen alapról és úton indul a mama emlékezete vissza a multba, ide mindig eljut. Hejh, gyerekek, az volt a szép idő, az volt a gyönyörű világ… A só is sósabb volt, a méz is édesebb volt!
De amint a mama oda eljut, ez azt jelenti, hogy Katica megváltása a kényszerkötés alól közel van. És csakugyan, a mamai ellágyulás egy percében sikerül is kivívnia a szabadságot.
A kiszabadult fogoly most oly észrevétlenül surran vissza a kamrába, mint az egér. Ott óvatosan magára vonja az ajtót és egy befőttes üveg mögül gyöngéden kihúzza ugyanazt a valamit, aminek olvastában a mama meglepte. (Az Isten tudja, miféle ördöngösséggel sikerült neki a szigorú inkvizició alatt a zsebéből a befőttes üveg mögé származtatni észrevétlenül!)
Ez pedig egy rózsaszínű levél, amely alá azonban – ej, ej Katica! – nincs írva sem Török úrnak, a gimnázistának, sem Kótay Gyurinak, a reálistának, a neve; hanem egy harmadik úré, bizonyos Kádár Zoltáné, aki, ha nem csalódom, a polgári iskola rabláncait cipeli. Reményteljes költői lélek lehet. Rózsaszín papiron, csengő versekben, alaposan megcáfolja Katica környezetének azt az állítását, hogy a címzett közönséges rút leány lenne. Ellenkezőleg, hattyunyak, csillagszem, őztermet, s a többi.
Katica minden strófára édesen összeborzong és úgy csavargatja orrát, mintha valami ismeretlen illatot szívna. Az első vers hozzá!… Ah, ha a poéta most itt ülne vele szemben, így szólna hozzá egy hálás tekintet kíséretében:
– Ön veszélyesen szellemdús ember, Kádár úr!
A poéta nincs jelen, azonban valami nyávikolás mégis hallatszik. Katica felveti fejét, fülel… A hangok a kuckóból származnak. Katica odaszökik, felemel egy öreg kosarat és ott leli a hűtlen macskát, akit reggel hasztalan keresett, – egész kis társaságban.
A hű állat családot alapított. Három kis vaksi cica buvik össze az irháján. Három kis cica! Katica szinte felsikolt a gyönyörtől: – ez több mint amennyit egy 15 éves boldogtalan kisasszony kivánhat magának!
És milyen gyönyörüek! Az egyik, egy tarka cica olyan kedvesen nyalogatja a rózsaszínű nyelvével a száját, hogy Török úr örökre el van mellette felejtve. A másik, fehér mint a hó, olyan ostobán prüszköl és rázza a füleit, hogy Kótay Gyuri csillaga teljesen elhalványul az új kedvenc mellett. A harmadik, egy cirmos cica, amint ölébe veszi, olyan ügyesen megáll szétterpesztett négy lábacskáján, hogy – Kádár Zoltán emléke rózsaszínű rigmusaival együtt elpárolog a levegőbe. Azaz a rózsaszínű levélből csinos papirpántlikák kerülnek a cicák nyakára és lábaira, amikkel azok oly szépen festenek, hogy az öreg macska is elégedetten pislog a csemetéire.
El van döntve: Katica nem törődik többé fiatal emberekkel, hanem egész életét a cicáknak szenteli.
A nap hátralevő részét új ismerősei közt tölti, úgy hogy este a vacsorához is, meg utána ágyba is karhatalommal kell kergetni kis kedvencei közül. Mikor ágya felett elkezdenek szárnyalni és zizegni az álom arany pillangói, van dolga a turkesztáni hercegnek, amíg magára tudja vonni a kisasszony figyelmét. Csak úgy sikerül néhány percre, hogy egy parányi aranycsengőt hoz a kis cirmos nyakára…