A KAPÁSGYEREK.
Ismertem az anyját is az istenadta teremtésnek. Tanyai kapás felesége volt egy szegedi pusztán s fiatalon halt meg. Azaz tudja Isten, fiatal volt-e, vén volt-e, mert arcban nagyon el volt fonnyadva s olyan zörgő, üres hangon beszélt, mint a vénasszonyok. Persze, ennek az lehetett az oka, hogy akkor már nagyon meg volt rongálva a tüdeje, meg lépe, de egy közönséges kapás ember feleségének az ilyesmit nem lehet tüstént felvenni; s csak úgy emelgette a zsákot, kapálta a homoki szőlőt, mintha egészséges lenne. És ez a kapás olyan rettentő fösvény, rút és gyámoltalan ember, – biceg is hozzá, – hogy csak ilyen szegény, senkinek se jó, senkinek se tetsző asszonyt kaphatott, ki éppen olyan nyomorult volt, mint ő maga. A fennemlített kis teremtés tán negyedik esztendőre köszöntött le a kapásházba s körülbelül egy esztendőt morzsolt le a sors által neki ajándékozott életéből. A szomszéd tanyásasszony, mikor született, így fejezte ki a vézna gyerek felett véleményét:
– Anyagyász!
Mily virágos nyelven beszél ez a mi népünk! A kis »Anyagyász« azonban még nem érzett semmit abból, mit e szó kifejezett, mert még volt két szem, melyek »aranyörömet« láttak benne. Majd hírül hozták, hogy a kapás felesége meghalt. A tanyai ember, aki ezt a hírt hozta, azt mondta: »Megszakadt a dologban«. S oly közönyösen mondta, mintha ez lenne a világon a legközönségesebb halálozási mód.
Szép verőfényes nyári nap volt, mikor kimentem a tanyára. Sötét, ragyogó kékség vonta be az eget; a homok szárazon fehérlett, csillogott az úton; a mákvirág, mint valami rikító festékpamacsolás, virított a földeken. A tanyán leheverésztem a fűbe s belemerültem a gondatlanság kéjes érzetébe.
Mint illatos levegő érint meg a pusztán, a tanyán töltött csöndes délutánok emlékezete. Oly szép, oly békítő ott minden! Szemléltem az eget habos felhőnyájával, mely lassan gomolygott át övén; követtem szemeimmel nyugalmas térését, fordulását a sudarszarvú ökröknek, melyek az ekét vonták; roppanó hasadását a zsíros fekete földnek; ekeszarvat tartó polgártárs konok flegmáját; messzire kísértem haladását a láthatárra emelkedő szekereknek, melyeket már amott túl a siványos homoktengeren a délibáb kapott fel vizére és ringatta kényelmesen, csodálatos nagyságra növesztve lovakat, járműt, embereket; mutogatta messziről acélos vizét a nádas tó, hol bibicek, szárcsák, folyton visító cerkók, snepfek, rucák tanyáznak; hol halásztürelemmel szemléli a sötét vizet a gém; hol a víz szélén, mint a gangesparti bölcsek, csöndesen merengnek a gubbasztó gólyák; s vígan kergetőznek a nád lábán fekete piócák… Körülöttem csöndes minden. Nagy messze hallik valami elmosódott zörgés; valószínüleg a seregélyek riasztására kerepelnek. Vagy talán egy harkály kopogtatja a fát valahol. Lusta gyíkok másznak a fák árnyékában. A buckai szőlőből idefehérlik vézna váza egy csőszállványnak, meg egy madárijesztő karónak. Bogárhátú házak bujkálnak a háttérben. Ah, az ember érzi, mint tölti el lényét végtelen könnyüség érzete s mint olvad bele gondolkozása a nagy harmóniába és nyugalomba, mely körülveszi.
Azt hittem egyedül vagyok a tanyán. Azonban csalódtam. A sövény alatt egy vékony, sápadt arcot vettem észre, mely egyenesen felém volt fordulva. Egy kopott garabolyban, még kopottabb vánkosok közt, kis gyermek feküdt Istentől, embertől elhagyatva. Az ám, nini, hiszen ez a kis »Anyagyász!«
Oh, de mennyire megöregedett apró ismerősöm! Valóban alig lehet ráismerni. A homloka megkeskenyedett s tele van ránccal, valóságos igazi gondok szántotta mély barázdákkal. Arcbőre sárgás, aszott s áttetszenek rajta vézna, üreges kis pofacsontjai. Szeme alatt a finom bőr millió ráncba futott össze, s pilláit lepörzsölte a nap. És a szemei! Azok is oly öregek, nyugodtak s fáradtak voltak s oly végtelen szánalmas, közönyös tekintettel nézett fel velük mély szemüregeiből, hogy megesett rajta az ember szíve. Ha nem lett volna vékony, feketés ajkai közé gyömöszölve egy rongydarab, amit hivatásból kelle szopni, azt lehetett volna hinni, hogy egy mesebeli törpe aggastyánt ejtettek foglyul valami ellenséges hatalmak s büntetésből ide zárták a pólya-börtönbe.
De ő volt, a kis kapásgyerek. Megrendülve álltam e veszendő lélek kosárkoporsója előtt s kerestem annak a kis aszott öreg arcnak ráncai közt élettörténetét. Soha gyermekarcon nem láttam jobban megírva az árvaságot, mint ezen, melynek minden vonása sírt az elveszett anya után. Bele volt írva ez halálosan fáradt, fénytelen szemébe. Az anya szemei behúnyódtak s a kapásgyerek elvesztette vele az életadó napot s a hatalmas természet minden létfejlesztő benyomását. Megvénült a pólyában, körülvéve napsugártól, melegségtől, kék égbolttól, zsongó természettől… Már alig piheg. Arcából már eltünt minden, ami az életre vallana, csak még üres, nagy szemei fenekén lobog halványan egy kis fényszikra; de az is ellobban csakhamar. Egy nagy bozontos kutya közeledik a kosárhoz s füleit barátságosan rázza felette. A gyermek ránéz az ismert állatra, de színtelen arcán nem fénylik át mosoly. Közönyösen nyugtatja rajta szemeit. Pedig a gyermek első örömei egy pajtáskodó kutyához, egy doromboló macskához vannak kötve; neki nincsenek gyermekörömei.
… Hallgasd meg érzelmes szívű felebarátom, ki a városban filantrop eszmékkel, embert, állatot, fűt, fát védő ideálokkal vagy telve, a kapásgyerek élettörténetét. A kapásné meghalt. Kis öcsénk örökölte tőle azt a garabolyt, melyben az elárusítandókat vitte a városba s azóta ez volt az ő háza, mint a csigabigának a magáé. Ezt a szűk házat huzamosabb időre többé se éjjel, se nappal el nem hagyta, abban folytak le napjai, jól, rosszul, mint más boldogabb egy esztendős lényeknek mamák és dajkák karjaiban, zöld ernyős kocsiban s rengő rózsás bölcsőben. Napi életrendjének programmja az volt, hogy a bicegő kapás-papa reggel kivitte a garabolyban a sövény alá, szájába nyomta az élelmező rongyot s azután ott hagyta napestig az ég madarainak gondjában. Igy ment ez az egész nyáron. Senki a világon nem törődött azzal a lélekző emberi lénnyel, mely a sövény alatt dobogtatta kis szívét. Néha jöttek arra szánakozó asszonyok; azok megigazították a feje alját; megszoptatták irgalomból; – de ez a kis kapásgyerek élettörténetének elején esett csak meg, mert később annyira megszokta a tanya a sövény alatt levő csigaházat, hogy észre se vette senki.
Élt Isten irgalmából, kis lelke csodálatos, emberfeletti erejéből, a létösztön rejtelmességéből, – de nem az emberek kegyelméből vagy szívéből. Élt oly észrevétlenül, mint egy színtelen földi féreg; napról napra elpihegte szűk keble az egy napra eső lélekzetet; napról napra elvégzé testében a vér csöndes keringését: – de máskülönben semmiben se részesült, ami kiválasztja őt az élő és élettelen tömegek közül emberi lénynek. A hév napsugarak arcát égették, a zivatar ott verte a sövény alatt. Arca elfakult, szeme beesett, szíve elveszté örömeit, lelkéből eltűnt a gyermetegség, olyan volt mint a levél, mely betemetkezik a föld sarába s többé nem tud senki semmit felőle. Szegény kis anyátlan »Anyagyász«! Nem tudok másképp, csak mély megindulással gondolni gyámoltalan, öreg alakjára, mely különben most már kibontakozott a kosárlakásból s eltűnt a föld színéről.
A kapásgyerek azóta meghalt. Szemei mélyében kialudt a szikra. Néha az éjben megzendülnek a pusztán csodálatos panaszos hangok, melyek szülőokát senki se tudja. Ha az ember kitekint utánok, nem lát egyebet, mint a felséges pompájában fürdő eget s a megvilágított mocsarat bolygó, vérvörös lidérctüzeivel, melyek felett, a fénytől befestve, mint lengő piros papirsárkányok, nesztelen szállnak a vadludak. Ki tudná e mosolygó éjben, honnan származtak azok a hangok? Ilyen elhaló panaszos hang volt a kapásgyerek élete is. Hatalmas, de szomorú is a puszta csöndes, nyugalmas közönyében.