AZ ÖREG KATUS.
Korán mentem este haza. Az ablak alatt csendes beszéd folyt; a cselédek prézsmitáltak valami felett. Hol vastagabb, hol vékonyabb hangok vették át a szót; néha a zsibongás meghalkult s ilyenkor csak egy fejletlen vékony gyermekhangot lehetett hallani, amely valami történetet beszélt el.
Felkeltem s az ablakhoz mentem. A fedett ambitusszerű folyosón négy-öt cselédleány üldögélt, körülfogva egy kis pesztonkát, aki az első emeletről jött fel a másodikra s a hallgatóságot szóval tartotta. Alig tizenhárom éves vézna lányka volt, sápadt, sovány arcocskával és szőke kenderhajjal. Úgy látszott, nagyon büszke arra, hogy ily díszes közönség hallgatja (még a szakácsné is ott volt); de derekasan el is van fogódva a nagy kitüntetéstől.
Az első szavakból megtudtam, hogy az öreg Katusról, az első emeletbeli vén cselédről van szó, aki harmad napja gyufaoldatot ivott.
– Talán megszidta az asszonya? – kérdezte a szakácsné szánakozóan, folytatva a tárgy megbeszélését.
– Jaj, dehogy, Isten mentsen! – felelt a pesztra élénken. – Egyszer szidta meg a nagyságos asszony szegényt, hanem Katus néni se hagyta ám magát… Úgy elkezdett sírni, de úgy… A nagyságos asszony azt mondta: No, hallja Katus, még a szinházban se lehet ilyen sírást hallani, még ott se tudnak így pityeregni. Azóta nem mert többet mérgesen szólni hozzá a nagyságos asszony.
– Hát mi lehetett az oka?
– Én nem tudom, Anna néni, – szólt a leány szerényen. – A nagyságos asszony is egyre azt hajtogatja: Csak azt tudnám, mi lehet az oka?
– Nem volt nagyon szomorú?
– Volt is, meg nem is. Reggel még dalolt is. Egy szép tót nótát énekelt és azt mondta, hogy ezt a nótát már régen elfelejtette; de most egyszerre az eszébe jutott. Azután mikor beszélt, hát olyan furcsákat mondott.
– Mit mondott? – vágtak közbe többen.
– Azt mondja nekem: Julcsa, törüld fel a padlón a vizet. Veszem a rongyot, szétnézek, keresem a vizet – nincs sehol. Katus néni, mondom, nem látok sehol vizet. Nem szól semmit, hallgat, azután azt mondja: Te leány, vedd le innen a polcról a mozsarat. Odamegyek, le akarom venni a mozsarat, de nincs ott. Katus néni, mondom, nincs a polcon a mozsár. Rám néz, azután mérgesen mondja: eredj a dolgodra, mit lopod a napot!
– Oh, a jó lélek! – sóhajtotta Anna asszony.
A pesztra folytatta:
– A dolgomra mentem. Katus néni is tett, vett amit kell; főzte az ebédet. Csak elnéztem Katus nénit. Olyan furcsán csinált mindent, hogy szinte nevethettem. Láttam, hogy fát akart tenni a tűzre, de a fakanalat dobta a kályhába és a hasábfával akarta keverni a rántást. Már nem birtam tovább, elnevettem magamat és rákiáltottam: Katus néni, mit csinál? De azért jól elvégezte ám a dolgát!
– Nagyon akurátus személy volt a jámbor, – bólogatott Anna asszony könnyezve.
– Mosogatás után – folytatta a lányka – azt mondja nekem: Julcsa lelkem, állítsd fel a vasalódeszkát! Felugrottam, szaladtam, egy perc alatt készen voltam. Katus néni pedig szenet rakott a vasalóba és elkezdte vasalni a szoknyáit. Én a fás ládára ültem s vártam engedelmesen, mit tetszik neki parancsolni.
Csak vasal, háromszor is végig vasal egy szoknyát. Én ott ültem, moccani se mertem, mert úgy összeszorult a szivem, mikor láttam, hogy mindegyre megégeti a drága ruhákat. Máskor úgy féltette, olyan gondosan, olyan gyönyörüen vasalt, hogy a nagysága is megbámulta. Azt mondta, hogy ez a Katus nagy művész a vasalásban.
Egyszer csak megszólalt. Azt mondja: Szép lány voltam ám én, Julcsa, fiatal koromban. És olyan szeliden nézett rám. Azt mondja: tudod Julcsa, szép hosszú hajam volt; két ágban eresztettem le a hátamon; de vastag volt ám mind a két ága. Nézd csak Julcsa, ezért az öltő ruháért, akibe ez a szoknya való, egy egész évig szolgáltam, mert selyem ez, aztán van ám hozzá finom fehérnemű is. Azt mondja: nagyon rossz helyem volt; többet sírtam mint ettem; de eltűrtem ezért a ruháért, mert akkor szerencsém akadt.
Azután elhallgatott megint. Csak mosolygott szeliden; elkezdte csöndesen magában dünnyögni azt a tót nótát, ami reggel jutott az eszébe. Aztán megint hozzám szólt, de nem is nézett rám, csak vasalt tovább.
– Szerencsém akadt, – mondja, – pedig nem jártam se táncba, se mulatságba, se promenádra… Tudod lelkem, nagyon ijedős voltam; nem mertem volna a szemébe se nézni a legénynek. Vasárnap délután is otthon ültem a konyhában; varrogattam, dolgozgattam; de egyszerre hipp, hopp, mégis ott volt az a bizonyos.
A hallgatóság egyik tagja, egy szöszke szobaleány, olyan megindítónak találta azt a fordulatot, hogy elkezdett keservesen zokogni. A lányka hangja mint valami rezgő sipocska hatolt át a szepegésen.
– Igenis, kérem szépen – folytatja – azt mondta Katus néni, így mondta, hipp, hopp, itt volt!
– Tudod-e honnan jött, kincsecském? – mondja.
– Nem tudom, Katus néni.
Megint nevetgélt, megint vasalt egy kicsikét, azután felmutatott a stukaturra.
– A kéményből jött, – mondja.
– Talán csak nem a kéményseprő, – tört ki még keservesebben zokogva a szobaleány.
– De igen is, a kéményseprő, – folytatta a lányka. Azt mondja Katus néni: jaj Julcsa lelkem, de hogy megijedtem, mikor belépett a kéményt tisztítni. Éppen a piacról jöttem; a kosarat elejtettem; a krumpli, a celler mind széthullt; ő pedig csak bámult rám avval a fekete képével, meg fekete szemeivel. Jaj de csúf volt! Azt mondja: Alásszolgája kisasszony…
– Galant kéményseprő! – hagyta helyben a cicus.
– Mondja tovább Katus néni: Nem vagyok én kisasszony, nem kell nekem a maga alászolgája, hogy ráijeszt a becsületes emberekre, illik az, így, úgy, idegen helyen; dirr, durr, pattogtam, pereltem. Ő szegény motyogott, mentegetőzött, kipkedett-kapkodott a krumpli után, kettőt felvett, hármat elejtett…, be sokat nevettem rajta. Hanem milyen derék szál legény volt Akkora mint egy jegenyefa, majd beütötte a fejével a stukaturt. És akár a kezes bárány. Olyan szeliden, olyan szépen tudott az beszélni, akár csak könyvből olvasta volna. Mert mondtam-e már, hogy azóta minden héten eljött? Mindig szuvatosnak találta a mi kéményünket; jaj de nagy bolond volt! Egyszer aztán, úgy bizony lelkem, egyszer csak azt mondta, hogy legyünk mi egy pár, Isten is egymásnak teremtett bennünket. Oh be szép lett volna az, Julcsa! Felöltöztetik a menyasszonyt; elviszik a templomba; mindenki csodálkozik, hogy milyen szép, milyen jó és mennyit sír… Aztán van lakzi; a sok vendég mind a menyasszonnyal akar táncolni; az pedig forog, perdül mint az orsó… mert szépen táncoltam ám én, Julcsa! De nem lett a dologból semmi… Hozz csak egy kis parazsat, galambom!
– Úgy volt az, – mondja Katus néni, – mikor elhoztam a parazsat, hogy egyszerre csak beállít a konyhába egy vastag asszonyság. Hol van az a személy, kiáltja, hadd lám azt a szép madarat, aki elcsavarta a fiam fejét! Hát te vagy, oh te görcs, te céda, hogy mered a szemedet a fiamra vetni? Tudod-e, ki vagyok én? Zsuppon vitetlek a fatornyos hazádba, ha még egyszer rá mersz nézni. No lám, mit nem forgat a fejében az efféle jött-ment rossz cseléd… Jaj, Julcsa, majd meghaltam szégyenemben. Két hétig, három hétig nem ettem, nem ittam, csak sírtam, mint a záporeső…
Katus néni elszomorodott, egy kicsit sírt is, aztán azt mondja:
– Mese, mese, mesd ketté. Régen volt, talán nem is igaz. Dolgos, szorgalmas lány voltam, nem mint most – ilyen semmire se jó. Annyi ruhát szereztem magamnak, hogy az asszonyaim mind azt mondták: no Katus, az ugyan jól jár, aki magát elveszi. Nézd csak lelkem, nézd!
Egyenkint előszedte a ládából, meg a sifonból a drágalátos ruhákat. Jaj, majd beleveszett a szemem világa! Oh be gyönyörű kasmirkendői voltak, micsoda csipkék, micsoda szép selymek, jaj milyen aranystikkolások!… Szinte repesett a szivem és még a lélekzetem is elállt. Nincs annyi szép ruhája a király lányának se!
A lányka szemei égtek és fonnyadt arcocskája egészen kipirult. A hallgatóságban is izgatott moraj támadt erre a lelkes ecsetelésre.
– Katus néni is gyönyörködve nézte a hummit, némelyikét meg is simogatta, mint valami kedves bárányát. Egy szép blúzra még a szeméből is ráesett a könny.
Azt mondja, ezt egy jó asszonyától kapta, akinél nem volt áldottabb lélek a világon. Hogy ez az egy úgy bánt vele mint a saját gyermekével; nem szidta, nem bántotta; ha bánata volt, megvigasztalta; áldja meg az Isten a haló porában, valamennyi virág az ő sírján virítson.
Azután amint rakosgatta, amint bontogatta a ruhákat, amint mosolygott, beszélt erről is, arról is, megint csak elszomorodott, megint csak lehajtotta a fejét.
– Hát érdemes volt ezekért a ruhákért élni?
– Bizony érdemes! – feleltem én.
– Mit tudsz te ahhoz! Te még gyerek vagy. Mit ér az már nekem? Nyomorult vagyok, öreg vagyok, a mellem fáj, a karomat alig birom, rosszul esik még a szó is. Olyan fáradt vagyok, olyan hitvány! Aztán az ember ide-oda vetődik, hol itt, hol ott, mint az Orbán lelke. Úgy, úgy fiam, csak húzzuk, húzzuk, amíg bírjuk, azután megszakad a gebe…
Csak látom, hogy Katus néni feje leesik a mellére; csak látom, hogy a képe egészen fehér; csak nézem, hogy ül ott helyén összekuporodva, sokáig, sokáig. Azután megint olyan különöseket kezd beszélni, mint délelőtt. Azt mondja:
– Menyasszony lánya van!
– Kinek? – kérdem.
– Mi közöd hozzá! – torkol le; de azért csak beszél, susog tovább, Isten tudja miről.
– Láttam őket a templomban. Ott voltak mindnyájan. Az örömapa, az örömanya, a menyasszony, a vőlegény. Most hirdették ki harmadszor a fiatalokat. Oh be szépen prédikált a pap!… Mikor lenézett, csak mintha megnyilt volna alattam a föld; mikor felnézett, mintha meghasadt volna az ég és onnan angyalok integettek volna le énekelve, hárfázva. Olyan szépen beszélt az Isten embere, olyan szomoruan, hogy se élő, se halott nem voltam, csak forgott velem minden s majd megszakadt a szivem.
Már megint nem szól egy jó órát, csak aztán kezdi:
– Hej, de van nekem egy fekete kendőm, ha azt a fejemre veszem, minden bánatomat elfelejtem; van nekem egy aranyos papucsom, ha azt a lábamra veszem, ott leszek, ahol akarok; van egy szekér, felülök rá, hallom már az ostorhegyes csengőjét, itt lesz nemsokára!
Nem értettem belőle egy szót se. Vacsora után egy darabig még motoszkált, tett-vett a konyhában; azután lefeküdt. Engem odahitt az ágyához.
– Loptál-e már valamikor? – kérdi.
– Nem én, soha, Katus néni! – mondom.
– Hát hazudtál-e?
– Azt se?
– Nincs se apád, se anyád, úgy-e?
– Nincs, Katus néni, – árva vagyok.
– Akkor jól van, – mondja, – de lassan, hogy alig hallom. Téged meghallgatnak odafönn. Állj ide a fejem fölé és mondd el a miatyánkot!
Elmondtam; Katus néni megsimogatta a képemet, és azt kérdezte, tudok-e zsoltárokat?
– Tudok.
– Énekelj hát egyet, lelkem.
Énekeltem; Katus néni összetette a kezeit és behunyta a szemeit. Egyszer felriadt:
– Hangosabban, gyermekem!
– Felébred a nagysága, meghallja – mondom.
– Meg, meg… felébred odafönn… meghallja… ő is meghallja…
Ilyesmit beszélt össze-vissza a szegény Katus néni. Azután aludni küldött és elfujta a gyertyát. Reggel fel akarom kelteni: nem mozdul. Nézem az arcát, olyan sárga mint a halál. Sírva fakadok, rázom, kiabálok: Katus néni, Katus néni! A nagyságos úr, a nagyságos asszony beszaladnak; elküldenek doktorért, biztosért, a mentő urakért; de bizony Katus néni többet nem ébredt fel.
A lányka elhallgatott. Gyönge, vézna mellét csöndes szepegés reszketette, amint befejezte a szegény együgyű Katus halálának történetét. A lámpa fénye éppen ráesett szöszke fejecskéjére s megvilágította hervadt arcát, melyen már mintha ott lebegne néhány vonás abból a szomoruságból, mely az öreg cselédet sírba vitte. Fejletlen gyermekhangját sokáig nem tudtam elfeledni.