EGY SZÁMÜZÖTT KIRÁLY.
Velence, 1888 szeptember végén.
Egy verőfényes őszi napon, melynek bája itt százszorta nagyobb s szomorusága százszorta meginditóbb, mint másutt, mert a természet haldoklását egy holt városban látjuk, elhatároztam, hogy a velencei élőholtakkal fogok foglalkozni. Hangulatom, az megvolt hozzá, élőhalottat is sokat rejtegetnek a márványpaloták. Ezek közül legérdekesebb, legvidámabb VII. Károly, a kit jogszerüleg két hatalmas trón, a spanyol és a francia illet meg s tényleg oly távol áll mindegyiktől, mint akármelyik navarrai öszvérhajcsár, vagy auvergnei vizhordó. Ismertebb ezen a néven: don Karlos, madridi herceg, a ki, mióta véres háboruit, melyeket sikertelenül folytatott a spanyol trónért, befejezte, bejárta kétszer a világot s aztán a csöndes Velencében, a Loredan-palotában huzódott meg.
Mielőtt még őt meglátogattam volna, tudakozódtam róla különböző emberektől, a kik sok rosszat és sok jót beszéltek felőle. Különböző alakokban mutatták be nekem. Egyik rész azt beszélte, hogy háboruiban vérszomjas kegyetlenséget fejtett ki s a meghóditott karlista tartományokban visszaállitotta az inkviziciót. Most pedig, csöndes visszavonultságban állandó szálka a velencei férjek szemében, kik a feleségüket féltik tőle. Sokan minden becsesebb tartalom, ambició nélkül való élvhajhász kalandornak festették előttem, a ki egy szép asszony szép szemei után végigrobog Európán s szivesen lemond érte ősi jussáról, a spanyol trónról. Velencében különben vidám életet él s ugy mutatja, hogy nem érdeklődik a politika iránt. A város szegényeivel, – hogy végre a jóra is áttérjünk, – sok jót tesz s kétszázra rughat azoknak a száma, a kik az ő alamizsnáiból élnek. Azt mondják rá, hogy teheti, mert csak legutóbb is Chambord gróftól negyven millió frankot örökölt. Jótékonysága dacára a velenceiek nem becsülik meg és sokszor inzultusoknak van kitéve, egyszer pedig formaszerü zendülés volt ellene, melyet a katonaságnak kellett elfojtani. Olaszországban most az a jelszó „ni dieu, ni maitre“, a mit magyarra ugy lehetne leforditani „nincs mennyország, se pokol“; a rengeteg sok templomba csak a turista jár, hivő nem s a papoknak egyéb dolguk sincs, mint a kávéházban dominózni. A nép csak babonás, de nem vallásos s képzelhető, hogy ilyen érzület mellett „sa majesté trés chatolique“, a hogy don Carlos magát nevezi, a nép előtt semmi különös tiszteletben nem áll. Egyszer megtörtént, hogy mikor a Lidón kiszállt a kis gőzösről, a hajósok kirántották lábai alól a deszkát, egy más alkalommal pedig megmérgezték gyönyörü két kutyáját. De ő mégis szereti Velencét.
A velencei társasélettől teljesen távol tartja magát. Megvan neki a maga külön kis társasága, mely áll két kamarásból (spanyol grófok), egy titkárból, a ki szintén spanyol ember s Iturbide hercegből, a kit hajdanában Miksa, a szerencsétlen mexikói császár trónjának örököseül szemelt ki. Mindannyian csinos fiatal emberek, világfiak. Csak asszony nincs a háznál; Don Carlos felesége Ausztriában él és ők nagyon ritkán vannak együtt. Ezzel a kisérettel jár ki a Lidóra, sétál a Szent-Márk téren s yachtozik az öbölben, ha kedvező szél borzolja a tengert.
Látogatásomat egy Rimji nevü magyar festő közvetitette, kivel Velencében ismerkedtem meg s a ki bejáratos don Carlos házához. Gondolában eleveztünk a Loredan-palotához, mely a nagy kanális mentén van s bejelentettük magunkat. Másnap délután három órára kaptuk a találkozót.
Mikor másnap gondolánk a csatornán megjelent, a Loredan-palota előtt élénk mozgás támadt. Hat hófehér tengerészruhába öltözött gondolás azonnal sorfalat képezett.
Ezek don Carlos saját matrózai, a kik karjukon és szalmakalapjukon Bourbon-cimeres fekete szalaggal még most is gyászolják Chambord grófot. A csapat szalutált s mi beléptünk a lépcsőházba, hol halalaku kis csónakok, vitorlák, evezők, tengeri növények voltak csoportositva. Feketébe öltözött inas fogadott s vezetett föl bennünket márványlépcsőn az első emeletre, a hol a csinos fiatal titkár üdvözölt s az elfogadó terembe kalauzolt. Azzal ott hagyott és „monseigneur“-ért, don Carlosért sietett.
A képeket kezdtem nézni. Pár pillanat mulva erős léptek zavartak föl: magam előtt láttam don Carlost, a legszebb férfit, a kivel valaha életemben találkoztam. Fölkeltem s mig ő a kétrét görnyedt titkárt elbocsátotta, magával szemben leültetett. Körülbelül negyven éves, koromfekete haju, bajuszu, körszakállu, ölmagas termetü, rendkivül elegáns ember. Hosszu szempillái alól azzal az álmatag tekintettel néz maga elé, mely annyira elbűvöli a nőket. Nyakkendőjében a tű Bourbon-cimer, kézelőgombjai szintén ezt viselik.
Azzal kezdte, hogy nagyon örül, hogy egy magyar ujságirót lát magánál. A magyarokról sok dicséreteset, szépet hallott, ő alatta is szolgáltak magyarok a karlista háborukban, a kik mind igen vitézül harcoltak. S erre azt kérdezte, hogy ösmerek-e egy Kovács nevü magyar embert?
– Valami kétszázat, monseigneur, ez nálunk nagyon elterjedt név.
– Az én Kovácsom zászlóm alatt kapitányi rangra vitte, vakmerő legény volt s ha jól emlékszem, Pueblánál ellőtték a féllábát. További sorsáról nincs tudomásom.
– Számit-e arra, hogy valaha a spanyol trónt elfoglalja?
– Élő jogomról soha le nem mondok. S hiszem, hogy Spanyolország egy napon a legitimitás terére lép s meghiv. Krisztina pártja gyönge: összemorzsolódik a republikánusok és a karlisták közt. A vagyontalan munkások republikánusok, a birtokos osztály, a legkisebb parasztbirtokos is, mind karlista. Kivált az éjszaki tartományok: Ó- és Uj-Kasztilia, Arragonia, Navarra, Katalonia, Valencia, Biscaya és Guipuzcoa, hol 1872-től 1876-ig háboruskodtam.
– S összeköttetésben van-e pártjával?
– Folyton. A spanyol előkelőségek nagyon sokan meglátogatnak, s általában minden spanyol, a ki Velencébe jön, fölkeres, hireket hozván. Koronként manifesztumot bocsátok ki népemhez, megmutatni, hogy élek, s várom igaz jogom elismerését. A kik a karlizmusz utjában állnak, azok a kétes exisztenciák, a kik nem a haza, hanem a maguk javán dolgoznak, a kik minden ügyet szolgálnak és minden ügyet elárulnak, a kiknek egész hatalmuk a tele kaszárnyákon alapul. Ezek rettegnek tőlünk. A mi pártunk nem ilyen emberekből áll. Nekünk elveink vannak, ellenségeinknek nincsenek. Mi bennünk él a hit. A karlista harcos hű szolgája a katolikus hitnek, melylyel a madridi kormány igen keveset törődik. A karlista katona hű szolgája a királynak, a kit Isten első harcosának tekint; szenvedélyesen szereti királyát, mert az ő szemében látja perszonifikálva a hazát. Szenvedélyesen félti hazája méltóságát, becsületét és függetlenségét. A maga dicsőségére nem büszke, de a mult nagyságán és az ősök dicső emlékén föllelkesül. A karlista harcos tüzes, rettenthetlen és önzetlen. Életét mindig kész föláldozni, becsületét soha. A halállal szembeszáll, mert tudja, hogy lelke halhatatlan. Szerény a maga hősiségében, s fönséges, a nélkül, hogy maga is tudna róla. A navarrai paraszt, királya zászlója alatt az önmegtagadás valóságos csodája, klasszikus magasságra emelkedik.
Don Carlos szemei ragyogtak, mig e dolgokat beszélte. Égő szivarával hevesen gesztikulált s a spanyolosan, mély torokhangon kiejtett francia szók csak ugy tódultak ki ajkán.
– A karlizmus – folytatá – egy neme a politikai hitvallásnak („une sorte de religion politique“), mely istenét és királyát teszi kultusza tárgyává s az erkölcsi fenség csodás látványát nyujtja a világnak. A karlista háboru szakasztott mása a vendée-iek harcának a francia forradalom ellen: nálunk ugyanazzal a nemes fölbuzdulással, erélylyel, ugyanazon rettenthetetlenséggel, önzetlenséggel s hősies igénytelenséggel találkozunk. A karlista mozgalom épp ugy semmiből lett, mint a vendéei, de ott épp ugy, mint itt, találkoztak bátor szivek és férfiak a gáton. S mozgalmunk tisztán spanyol, nemzeti mozgalom volt, mig ellenségeinknek porosz ágyuk és francia jóakarat jöttek segitségére. Ezek buktattak el, nem Spanyolország.
– S hogy van az, hogy a külföld jóakarata nem monseigneur felé fordult?
– Mert Európában a forradalmi szellem dominál s ez tudja, hogy én neki esküdt ellensége vagyok. Én képviselem az igazi monarhiát s az igazi katolikus hitet. A forradalom üldözi a legitim királyt, mert ő a hazugság, a király pedig az igazság. A király a jogot képviseli, a jog pedig legnagyobb akadálya a forradalomnak, szándékai megvalósitásában. A legitimitás nem egyéb, mint a rend eszméinek összefoglalása, melyen az állam nyugszik; ennek gyökerei megvannak az emberi lelkiismeretben, a népek jobb érzésében, a család szervezetében s a történelemben; a forradalom ellenben egy állandó összeesküvés a rend ellen, örökké a lelkiismeret kiforditásán dolgozik, a családot elavult intézménynek tekinti, a történelmet pedig egy század óta meghamisitja. Ezért támadta makacsul az én királyságomat, mert tudja, hogy mit jelent rá nézve egy ilyen királyság: az igazi katolikus királyság. A forradalom a katolicizmust legkérlelhetetlenebb ellenségének tartja s ebben igaza van. A katolicizmus mindazt kárhoztatja, a mit a forradalom ajánl. A katolicizmus a legnagyobb társadalmi és erkölcsi erő, mely a forradalom romboló munkájával szembeállitható. Én a katolikus ügy szolgálatának szenteltem magamat s célom volt megmenteni Spanyolországot, visszahelyezvén azt a régi hit szilárd alapjaira.
– Engedjen meg, monseigneur, ellenségei éppen azt hozták föl igen sokszor ön ellen, hogy a régi katolicizmust akarja visszaállitani, Torquemadáival s máglyáival együtt.
– Tudom, hogy azzal vádoltak, hogy az inkviziciót akartam ujra behozni s a papok egyeduralmát biztositani minden polgári dologban. Komoly emberek előtt fölösleges megcáfolnom az ilyen rágalmakat. Kétségtelen, hogy magammal vivén Spanyolországba a katolikus vallás és szertartások tiszteletét, biztositanám a klérus számára is azt a befolyást, mely őt mint tanitó és vezérlő osztályt megilleti; de mi köze ennek más idők, más századok magát lejárt szigorához? VII. Károly Spanyolországa mindenesetre egy keresztény-katolikus királyság volna; de mennyiben árthatna a visszatérés a régi hagyományokhoz az uj eszméknek és a modern szabadságoknak? A lelkiismereti szabadságnak valóban nincs mit félnie a törvényes király Spanyolországba való visszatérésétől.
– Micsoda európai változások lehetnek kedvezők monseigneur kilátásaira nézve?
– Az európai változásokra én nem sokat épitek. A kedvező kilátások Spanyolországban fognak nyilni.
Különböző kérdéseimre elmondta, hogy legjobb viszonyban van a bécsi udvarral és a pápával. Az olasz udvarral egyáltalán nem érintkezik s ha a királyi család valamely tagja Velencébe jön, ő azonnal elhagyja a várost. Velencét azért szereti, mert csöndes s palotája vizzel van körülvéve, ugy, hogy senki se fér hozzá. Ugylátszik, tüntetésektől fél személye ellen. Kijelenté, hogy Budapestről sok szépet hallott s legközelebb meg fogja látogatni.
Elhallgatott. Friss szivarra gyujtottunk. A falon négy csatakép volt, azokat néztem. A karlista háboruból ábrázoltak hadi jeleneteket. Harcairól kérdezősködtem.
– 1872 május 3-ikán egy 24 éves fiatalember haladt át a pyrénéi hegyeken s Spanyolországba érkezett. Zsebében 200.000 frank volt. A határon harminckét navarrai paraszt várta, a kik kikiáltották őt uroknak és királyuknak. Ez a fiatal ember én voltam, a ki mint VII. Károly meginditottam a háborut trónomért és országomért. Három év alatt ura lettem Spanyolország harmadrészének s a harminckét paraszt fölszaporodott egy hadseregre, mely állt százezer gyalogból, négyezer lovasból és hatvanöt ágyuból. Lovasságom és tüzérségem mindig kevés volt. Sik földön többnyire megvertem az ellenséget, de az erőditett helyek ostromával sok időt elvesztegettem. Ha tetszik, megnézhetjük a fegyvertárt.
Átvezetett a szomszéd terembe, melynél szebbet keveset láttam életemben. Két falát ama karlista zászlók boritották, melyek don Carlos csatáiban, e kegyetlen testvérharcban, az ő katonái élén lobogtak. A zászlók festői csoportokat képeztek, közepütt egy hófehér selyem Bourbon-zászló, a liliommal. A harmadik falat az alfonzistáktól elvett tarka lobogók ékesitették. Kevesen voltak e diadalmi jelvények. A negyedik falon voltak a fegyverek: kardok, puskák, szuronyok, hosszu kataloniai kések és rövid tőrök. A fal közepén tizenhat arckép, körülöttük babérkoszoru fonva s négy aranyos markolatu kard összetüzve.
– Nézze, – szólt Don Carlos, a tizenhat katonára mutatva, – ezek tábornokaim voltak. Mind a tizenhat ember értem halt meg. Jó katonák, hű embereim voltak, sokszor megkönnyeztem őket. E négy kard körülöttük a világ legszebb rámája: őseim kardjai; egy V. Fülöpé, egy III. Károlyé, egy nagyatyámé, V. Károlyé s ez itt az enyém.
Ezzel levette az egyik kardot s megsuhogtatva a levegőben, lesujtott vele egy páncélba bujtatott bábalakra. A jól dömöckölt acél szikrát vert ki a vasból.
– Harminckét csatában volt velem, most ki van csavarva kezemből.
Egy sóhajtással visszatette helyére. Aztán sorra mutogatta a lövőfegyvereket, melyek közt Európa összes uj és régi puskái képviselve voltak. Volt ott két ágyu, golyók, aztán csatacsillagok, lándzsák, különböző karlista egyenruhák, don Carlos biborvörös köpenyege. S minden darabnak megvolt a maga története.
Következett egy szoba, mely indiai pagoda belsejét ábrázolta, s tele volt don Carlos ázsiai utazásának emlékeivel. Majd egy arabs módra berendezett dohányzó szobába léptünk, hol a herceg elbucsuzott. Tüstént megjelent a titkára, a ki még megmutatta a herceg sárga selyem hálószobáját, mór fürdőszobáját, melyek mind óriási pazarlással és kényelemmel vannak berendezve.
Az az ember, a ki ilyen puha kényelem közt él, milliókat érő berendezés közt, aligha fog még egyszer oly véres kalandba bocsátkozni északi Spanyolország terméketlen, zord vidékein, bármennyire részén van is a monarchikus jog: ezt a hatást tette rám az egész látogatás, mikor a kacér palota előtt gondolába vetettem magamat.