A LEGNAGYOBB HUMORISTA.
Mikor a sárga, beteges, őszi nap lebukott a hegyek mögé, s minden tárgy egyszerre elveszitette az árnyékát, hogy lassan-lassan belemerüljön az éj egyetlen, óriási árnyékába: én is fölkeltem a gyepről, s elhajitottam a vastag könyvet kezemből.
Hát nem fogom már sohase megtalálni a legnagyobb humoristát?
Könyvtárakat összeolvastam már, s az irodalomtörténet tanitásai alapján lázasan kutattam. Elolvastam azokat, kiket már koruk megkoszoruzott; elolvastam azokat, a kiket csak az utókor fedezett föl. Fölhajhásztam még azokat az irókat is, a kiket se koruk nem méltányolt, se az utókor föl nem ásott. A nagyok után következtek a kicsinyek. Az egyikre ráillett az iskola tanitása szerint megalkotott humorista-mérték, a másikra nem; a kire nem illett rá, abban rendesen több élvezetet találtam. Ez megzavart kutatásaimban. Egyéni benyomásaim ellentétben álltak az irodalomtörténeti és a közfelfogással. A megsebzett Mercutio végső szavaira láttam érzékenyen elpityeredni a közönséget; engemet égettek e szók és hasogattak, de egy csepp könnyet se tudtak soha kisajtolni szememből… Hallottam röhögni a karzatot Lear kis bolondjának mondásain… Ekkor kicsordultak a könnyeim.
Ki itt a tökéletlen?
A szinész?
Az iró?
A közönség?
Én?
Egyik kérdésre se tudtam megfelelni. Kétségbeestem. Tüzbe a könyvekkel. Fölhagyok a kutatással: más témát választok doktori értekezésem számára.
Lassan fölballagtam a kertből, melyet megterhelt agyvelőm benépesitett az irókkal, kik hónapok óta éjjel-nappal, uton-utfélen foglalkoztattak. Ott dulakodtak a sötétben, lárma, nevetés, káromkodás, jajszavak közt. Én bünösnek éreztem magamat. Fölbolygattam őket, a nélkül, hogy sikerült volna a kérdést megoldanom. Mint mikor az akadémia pályázatot hirdet s aztán senkinek se adja ki a jutalmat.
Minek is vágtam a fejszémet ilyen óriási fába?
A mint a világos folyosóra léptem, a zavaros látományok egyszerre megszüntek. Agárkutyám fölemelte a fejét s búsan nézett rám, mintha osztoznék levertségemben. Neki is megvolt a maga szomorusága: itt az ősz, elhullottak a legyek s ezzel megszünt az ő legfőbb szórakozása: a légy után való kapkodás.
– Tessék kérem a dolgozószobába menni, egy pap várja.
Besiettem. Egy halványképü, kórházszagu katolikus pap ült iróasztalomnál s Doré illusztrált bibliájában lapozgatott. Fölkelt.
– Van szerencsém magam bemutatni, én Sima Kristóf vagyok, a szent Bertalan-kórháznak harminc év óta lelkésze.
– Örvendek. Mivel szolgálhatok?
– Némi irodalmi munkásságomat óhajtanám bemutatni.
– Tisztelendő ur működik az irodalom terén?
– Igenis, a mennyire időm engedi.
– Sok dolga van?
– Óh, nagyon sok. A kórházban ezernél több beteg fekszik s naponkint öt-hat temetésem van. Őszszel és télen jóformán reggeltől estig temetek.
– S mikor ir?
– Éjjel.
– Sokat dolgozott már?
– Tessék, itt van több évi munkám gyümölcse.
S a szoba közepén levő asztalról egy hatalmas csomagot oda állitott elém, az iróasztalra. Megnéztem a külső cimet. Szép, gömbölyü betükkel ez volt a csomagra irva:
Bohózatok és vig beszélyek.
Hogyan! Ez az ember, a ki évek óta a Cirkumdederunt me szivszaggató dallamánál egyebet nem hall, a ki özvegyek és árvák koporsó körüli jajgatásai közt tölti napjait, a ki örökké kórház és temető közt vándorol, a kinek mindennap lépteit szakadatlanul egy halott követi, a ki mindig könnyes szemeket, fekete ruhákat, halottakat és haldoklókat lát, rothadást szagol: ez az ember bohózatokat és víg beszélyeket ir.
Megfogtam a kezét s őszintén, melegen megszoritottam.
– Uram, – szólék, – ön a legnagyobb humorista, a kivel eddig életemben találkoztam.
Bámulva nézett rám.
– De kérem, hisz még nem is olvasta el műveimet, – szólt.
– Nem is fogom elolvasni.
Erre még jobban elbámult.
– Miért nem fogja elolvasni? – kérdé némileg sértődötten.
– Ezzel a csomaggal ön a halált, a megsemmisülést, a végső szomoruságot, melynek körében életét hivatásszerüleg töltötte, egyszerre megfosztotta fenségétől, tragikumától s leszállitotta a köznapi dolgok közé, a hová valók. Mert elvégre mindennap százezren halnak meg s mindenki meghal. A világbiró Halál hatalmas szárnyaival nem tudta önt fölemelni, sőt földiebbé, idevalóbbá tette, mint valaha. Érti?
A legnagyobb humorista szótlanul fogta a kalapját s elment. Én pedig bevontam ablakom függönyét, mert mintha kerti szellemeim haragosan néztek volna be: nem voltak megelégedve a pályázat eredményével.